A világ összes városának megvan a maga sajátos varázsa. Az egyik művészileg gazdag, szépséges építészetével hat ránk. A másikban lenyűgöz az élő történelem korszakokon átsugárzó jelenléte. Vannak városok, amelyek az elfeledett romantikus hajlamot ébresztik fel bennünk, és arra késztetnek, hogy újra szerelmesek legyünk. Vannak városok, ahol a hely szelleme varázsol el, ahol közlékenyebbek és nyitottabbak leszünk a velünk egyivásúakkal szemben. Mások a képzeletünket serkentik, arra késztetnek, hogy fokozatosan felfedezzük az elkapott tekintetekben rejlő kincseket.  És vannak városok, amelyek a szellem szárnyalásához korlátlan lehetőségeket nyújtanak, és ezzel bűvölnek el. És vannak helyek, ahol szívünk békéjét és csendjét keressük, ha megérint a hely szelleméből áradó nyugalom. Vagy olyan városok, amelyek újrakezdésre ösztönöznek, ahol a folytonos kihívás ragad magával. Nem juthatunk el mindegyikbe. Sokoszor miután elhagytuk, és visszatérünk a megszokott életünkbe, még azokat a városokat is azonnal elfelejtjük, amelyeket bejártunk.  De vannak városok, amelyek a látogatásunk után hosszú idővel is visszahívnak a távolból, ahol elhagytuk őket.  És bár meglehet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk viszontlátni őket, az emlékük mégis egész életünket a visszatérés örömével és vágyával kíséri végig.  Még  ha idővel változik is a kép, csak még kedvesebb lesz azoktól a színektől, amelyek az emlékezésben a múltat általában megszépítik, s ezért sosem veszítik el eredeti varázsukat. Ilyenféle hely nekem Pécs. Ahogy ideértem, máris az jutott eszembe, hogy vajon milyennek tűnik majd pár napra rá, hogy hazamegyek, miközben hagytam, kerítsen hatalmába a hely, és arra vágytam, hogy álljon meg, vagy legalább múljon nagyon lassan az idő.

 A 2010-es Pécs Európai Kulturális Főváros rendezvénysorozathoz kapcsolódó Kulturális Program „íróvendég” meghívottjaként érkeztem ide. Jóformán semmit sem tudtam Pécsről. Találtam néhány adatot az interneten, de a képek, amelyekre a város honlapján bukkantam, lenyűgöztek és felkeltetteték a kíváncsiságomat.  Alig vártam, hogy idejöjjek.

2007 szeptember 3-án értem Pécsre. Kitűnő, verőfényes, ősz eleji hétfői nap volt. Románia felől az autóút Dél-kelet-Magyarországon át mintha csak a várossal való találkozásom derűs előjátéka lett volna.  A lakás, amelyben az egész szeptembert töltöttem, vadonatúj. Épphogy felszerelték. Az első lakója voltam. Elképzeltem, hogy jönnek még más írók is ide, ha én elmegyek, hogy ők is hozzátegyenek egy-egy elemet a nagy Pécsi Napló nevű kirakós játékhoz. Izgalmas kezdet.

 A csendet csak a közeli templom harangjai zavarták meg időnként. A tiszta kék ég csak fokozta a mediterrán hangulatú város szépségét. Tetszett a szállásom, és türelmetlenül vártam, hogy megismerjem a várost is.  De másnap a váratlan hideg és eső miatt, amely ránk tört váratlanul, mintha bújócskáznék, több időtt ötltöttem bent, mint a szabadban. Jártam a boltokat, hogy a nálam lévő nyári ruháknál melegebbeket vásároljak, vagy a könyvesboltokat, hogy Pécsről szóló könyveket vegyek.  Így, mivel  Pécsen voltam, de még mindig nem láttam a várost, előbb a múltjáról és történelméről olvastam a beszerzett könyvekben. Az olvasástól csak erősödött bennem a vágy, hogy rójjam a város utcáit. A sétát néhány nappal el kellett halasztanom. Ilyen körülmények között a pécsi naplómba csak néhány rövid bejegyzés került, a meteorológiai megfigyeléseim, amelyeket az ablakon kémlelve csaknem tudományos rendszerességgel vezettem. Sajnos nem tudok magyarul, így a rádióban nem tudtam megkülönböztetni az országos és helyi híreket az időjárásjelentésektől. Saját nagyon hézagos benyomásaimra támaszkodhattam, ha kimentem a városba, amelyek legfeljebb a megfelelő öltözet kiválasztásában lehettek segítségemre. 

 A nap azért  jelezte, hogy nem feledkezett meg teljesen rólunk, és az első szombaton kissé kibújt a felhők mögül.  Körülötte az ég tiszta kékje az alacsonyan szálló felhők fölött szép napokat ígért. Valóban, az első Pécsen töltött vasárnap után a nap, még ha időnként el-elbújt is a felhők közé, azért büszkén felemelkedett a tisztán mediterrán kék ég közepéig. Fogtam a fényképezőgépet és elindultam felfedezni a várost. Ez volt az első igazi pécsi sétám. Kijelöltem a pontos irányt. Az előzetesen meghatározott útvonal abból a vágyból fakadt, hogy a jelentős műemlékek megtekintésével bejárjam a város csaknem húsz évszázados történelmét is. Természetesen létezik a nagy történelem, ide tartoznak a nagy emberi közösségek eseményei, amelyek minden nemzet történelmi fejlődését is meghatározzák. Ez a dokumentumokból ismert történelem tanúskodik a változásokról, amelyek az idők folyamán egy nemzet keblében végbemennek. De emellett létezik a kis történelem is, a helyi történelem, minden közösségnek a saját külön története. Legtöbbször ennek a történelemnek a dokumentumai nincsenek is nyilvántartva, mégis bizonyos körülmények között ezek alkotják a kevésbé dicsőséges tárgyaknak azt az univerzumát, amely az embert egy életen át körülveszi.  A tárgyakét, amiket nemzedékek hagynak egymásra, hogy megidézzék az elmúlt idők világát és a közösség hétköznapi történelmét is. Azt hiszem, hogy a város egyik legszembetűnőbb vonása éppen az a mód, ahogyan a nagy történelem (a római kori Sopianae, a népvándorlás, a középkor, a török hódoltság, az Osztrák-magyar Monarchia, a 1848-as forradalom, az újkori történelem, az első és második világháború, a kommunista korszak, a jelenkor) a kicsiben tükröződik (kulturális hagyományai, építészete, mesterségei, kerámiája, vallási közösségei, családi közösségei, stb.) és ahogy érezhető a történelem hatása a helyi közösség nyelveiben (magyar, német, szerb, horvát, török, cigány), vallásaiban (keresztények, muzulmánok, zsidók), ahogy beágyazódik a nagy történelembe, amit jelenlétével befolyásol.  Természetesen nehéz volna egy hónapos itt tartózkodás után számot adni arról a fejlődésről, amelyben Pécsnek húsz évszázadon át volt része, és megérteni mindazt, amitől lakosai szemében is olyan különleges a város. Meglehet, hogy az én kulturális és történelmi érdeklődésem stratégiáját meghiúsítja és rögtön el is feledteti az az élvezet, amellyel felfedezem a hegyre kapaszkodó kis utcákat és azt a valószerűtlen meditterán hangulatot, amellyel észrevétlenül körülvesz a város. De mégis van egy kezdet! És a kezdetet annak a római kornak a maradványai jelentik, amely ezen a vidéken létezett.

Első útvonal: A szellemiség terei

 Az Ókeresztény Mauzóleum jelenti Pécsnek (régi nevén Spoianae) egy hosszú történelmi korszak bizonyosságát, amely a Krisztus utáni IV. századig nyúlik vissza.  A római romok és az ókeresztény sírkamrák együttesénél, amelyet idén nyitottak meg a nagyközönség előtt, válik nyilvánvalóvá, hogy a vallás mint a szellemiség egyik legerősebb része, bevéste nyomait ebbe a térbe.  Nem véletlen a város latin neve, Quinque Ecclesiae, amit a német lakosok is megtartottak a Fünfkirchen elnevezésben, ez is a vallásosságnak és annak bizonyítéka, hogy lakosai életében komoly szerepet játszott a hit. Nagy hatással van rám, ahogy az egész régészeti gyűjteményt feltárták és kiállították. Végigjárom a szimbolikus elnevezésű helyiségeket (Péter és Pál sírkamráját, a Korsós kápolnát), a római számokkal megjelölteket (A III Sírkamrát, A XIX. Sírkamrát, a XX. Sírkamrát). A Péter és Pál sírkamrában a Krisztust jelképező keresztény monogram középen van, a Péter és Pál őrizte szarkofág fölött. A Brüsszeli Egyetem bölcsészkarán szerzett hajdani  tanulmányaim alapján a Korsós kápolnában sikerül azonosítanom néhány ókeresztény jelképet, amellyel az első keresztények kifejezésre juttatták Krisztus tanításának lényegét: a korsót, a szőlőt, a krisztusi áldozat és egyben az örökkévaló élet jelképeit.  A mauzóleum falait bibliai jelenetek borítják, és a mérete az itteni keresztény közösség jelentőségéről tanúskodik.  Megpróbálom azonosítani gondolatban a képen nehezen kivehető Eredendő bűn valamint a Dániel az oroszlánok között jelenetek ábrázolását.  A bejárat melletti falon a régészeti és művészettörténeti útmutatók segítenek a kiállításon eligazodni. Hasznos angol nyelvű magyarázatok is olvashatók.

 Nagyon örültem, amikor a helyi televízió a velem készített interjúhoz éppen a Cella Septichorat választotta helyszínnek.  Ez a latin kereszténységgel telített tér nekem, románnak, valamelyest a saját szellemi és történelmi gyökereimet is megidézte. A sírok belső falán elhelyezett krisztusi monogram, amely a régi Sopianae (valamikor a Diocletianus kori Valeria provincia fővárosa volt) jelképe, a keresztény kezdetek óta kifejezi ennek a mediterrán, közép-európai és balkáni találkozási-csomópontnak az értékét és tiszteletét, amit a város mai lakói is jól ismernek.

 Mivel a barbár támadások meggyengítették a Római Birodalmat, és a rómaiakat kiszorították innen, nem beszélhetünk latin kontinuitásról, de a történészek a keresztény hagyomány kontinuitását hangsúlyozzák, amely a magyar törzsek megszilárdulása után lehetővé tette Szent István első magyar királynak az államalapítást. Anonimus krónikája szerint Szent István püspökséget alapított itt, ezzel is bizonyítva annak a szellemiségnek a jelentőségét, amellyel ez a város a többihez képest rendelkezett. Ebben a korban kezdik építeni a katedrálist.

A művészettörténészek feltárták a korszakokat, amelyekben az idők során a katedrálist fel kellett újítani vagy  újra kellett építeni a tűzvészek, a támadások után, vagy csak a kor divatjának megfelelően átalakították. Annak felfedezése, hogy a művészi kifejező eszközöket hogyan sikerült összehangolni az épületben feltárt stílus- és díszítőelemekkel, valódi élvezetet, de kihívást is jelent minden műélvezőnek.  De a művészettörténeti tapasztalatszerzésen túl, a katedrálisba lépő valamennyi látogatót hatalmába keríti a falfestmények gyönyörű ragyogása és a fenséges építkezés. A főkupola apszisában a templom védőszentjei, Péter és Pál apostolok, Jézus Krisztus balján megáldják a Megváltó dicsőségére emelt katedrális gyülekezetét. Egyenként bejárom a katedrális valamennyi kápolnáját. Mindegyikben van olyan részlet vagy kegytárgy, ami felkelti az érdeklődésemet.  A színes ablaküvegeken beszűrődő fénytől a belső tér még spiritualisabbá válik. Ahogy elnézem az imazsámolyok pultjait, amelyeket megannyi generációnak a katedrálisban imádkozó keze csiszolt ilyen simára, képtelen vagyok nem gondolni az ismeretlen sorsokra is, arra a bizonyos kis történelemre, amelynek közvetítésével, ha a körülöttünk lévő tárgyak beszélni tudnának, értékes tanubizonyságokat szerezhetnénk azokról az emberekről, akik az időben megelőztek minket. A város történelme nagymértékben kötődik Pécs eklektikus építészetéhez.    Püspökei, akik  egymást követték a püspöki székben, nemcsak a katolikus keresztények lelkipásztorai, hanem, a korszakok dokumentumai szerint, a művészetekben tájékozott emberek, a tudományok és a művészetek fejlődésének igazi előmozdítói voltak. Ilyen püspök volt Klimó György is. A Püspöki Palota félig nyitott ajtaja arra késztet, hogy belépjek.

Azt kérdezem magamban, vajon a Püspöki Palota balkonjáról kihajolva Liszt Ferenc nem éppen az én látogatásomra vár-e?

Megpróbálom a város szellemiségét követni a várfalon túl vezető úton is. A Káptalan utcában egyelőre mellőzöm a múzeumokat (bizonyára ez a világ egyetlen olyan utcája, ahol, rövidsége ellenére, a legnagyobb az egy négyzetméterre eső múzeumok száma), és elindulok a Kálvária felé. A Kis Kálvária-dombra vezető úton haladok. Valamikor az itt működő jezsuita rend szellemiségét is őrzi a város, miszerint csak a hit és a keresztényi áldozat által remélhető a lélek megváltása.  A hely szépsége és a vasárnapi csend miatt a Kálvária-domb egyedülálló pompája még élvezetesebb, mint  közönséges hétköznapokon.

A következő a állomás a Mindenszentek temploma. Története a város különböző felekezeteinek viszonyaihoz, olykor vallásos-ideológiai konfliktusaihoz köthető. A szenvedély, amellyel a város lakosai részt vettek ezekben a vitákban (1588-ban a reformátusok és unitáriusok közötti híres hitvita is ebben a templomban zajlott) azt bizonyítja, hogy a vallás nem csak az életük irányítója, hanem  az írásos dokumentumok tanúsága szerint minden felekezet számára az önmeghatározás és önmegtartás eszköze is volt.  Így vagy úgy, mivel nem éltek egymástól teljesen elszigetelten,  a pécsi vallási felekezetek kölcsönösen hatottak egymásra, és kialakult a vidék egyik jellegzetessége, amely a nagy kulturális áramlatokból tevődik össze: a közép-európaiból, a mediterránból és a balkániból. A különböző vallási megnyilvánulások fokozatos váltakozásait jelképezi a templom gömbölyű kupolája, amelynek rétegei talán, mint a hagymáé, egyenként lehánthatók.

 A város lakóinak vallásosságáról árulkodnak a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázoló szobrok is.

De a vallás Pécsnek nemcsak a (katolikus, református vagy ortodox) kereszténységet jelenti, hanem a török hódoltság óta a muzulmán vallást is. A törökök jelenlétéről tudósít a Széchenyi teret uraló Gazi Pasa Dzsámija. Kíváncsian kutatok, hogy az idők során mi maradt meg itt a hajdani török uralomból.

A zsidók jelenléte sem elhanyagolható, hiszen közösségük szervesesen hozzátartozik a minden szellemi irányzat felé nyitott város képéhez.

Második útvonal: A kulturális tér.

Lelkesedéssel töltött el, de meg is lepett, hogy ennyi múzeuma van a városnak, amelynek lakossága alig haladja meg a 150 000-et. Pécs múzemi kínálata rendkívül sokféle, tulajdonképpen csaknem minden fajtája megtalálható itt; a történelmi, a művészeti, a népművészeti vagy a természettudományi múzeum. Mivel éppen abban az utcában van, ahol én is lakom, a Felsőmalom utcai Várostörténeti Múzeummal kezdem. Tizennyolcadik századi házban rendezték be, a múzeum szobáinak kiállított tárgyai között elképzelhetem azt a bizonyos kis történelmét is a városnak, amelyhez szeretnék közel férkőzni. Az itt őrzött valamikori használati tárgyak olyan nyelven szólítanak meg a múltból, amelynek megértéséhez nics szükség nyelvismeretre. Erdélyiként könnyen meg is értem, és a körülöttem lévő tárgyak között elmerengek a románok, magyarok és németek egymáshoz fűződő, folytonos kapcsolatain. Egy százéves szoba berendezéséről a saját nagyszüleim régi, huszadik század eleji házában őrzött tárgyak jutnak eszembe. Ugyanolyan dísztárgyakat és ugyanolyan művészi faragásokat látok a bútorokon. A korszak fényképei és dokumentumai a múlt tintafoltjaitól válnak hitelessé.

Az útitervemben szerepel a Csontváry Múzeum megtekintése is. Mindaz, amit Csontváry Kosztka Tivadarról olvastam, felcsigázta az érdeklődésemet. Összefutok egy diákcsapattal, feltehetően szervezett iskolai múzeumlátogatás résztvevői. Nem tudom, hogy a művészeti gimnázium tanulói-e vagy csak egyszerű gimnázisták, mindenestre nagyon figyelmesen hallgatják a tanárnő előadását.  Néhányan kérdéseket tesznek föl. Megállnak a kiállított munkák előtt. Csak sajnálhatom, hogy nem tudok magyarul, mert szívesen meghallgatnám a tanárnő szakszerű magyarázatait. Csontváry festményei közül nekem leginkább a tájképek tetszenek. Az expresszionizmus komoly jegyeit vélem felfedezni a tájképeken használt színeiben (a tengeri hullámzás tiszta, de erőteljes színei a Castellammare di Stabia című képen).  Megcsodálom a híres Magányos cédrust is.  Itt is szembetűnő az egyszerű, világos kompozíció, de az a mód, ahogyan Csontváry a tökéletes ábrázolás érdekében egyrészt kihasználja a klasszikus technikai lehetőségeket, másrészt rajtakapható a kifejezetten expresszionista ábrázolásmód is, véleményem szerint éppen ettől olyan eredeti ez az érdekes festő.

 Kellemes meglepetést okozott a Vasarely Múzeum. Tudtam, hogy a Franciaországban letelepedett absztrakt festő, Victor Vasarely magyar származású, de azt nem, hogy Pécsen született.  Boldogan és lelkesen időzök a képei előtt, de a többi kiállított munka előtt is, amelyek azt az irányzatot képviselik, amely az absztraktból fejlesztette ki a színes optikai csalódás művészetét.

 A Múzeumok utcája, a Káptalan utca túloldalán van a Modern Magyar Képtár. Megnézem, próbálom észben tartani, de nem igazán sikerül, azoknak a modern magyar művészeknek a nevét, akiknek tetszenek a képei. A magyar nevek megtanulása általában komoly próbára teszi az idegent.  Sajnos a Zsolnay Múzeum, amit szintén szeretnék megnézni, felújítás miatt zárva van. Éppen az elutazásom után nyílik meg újra. Erről eszembe jut, hogy majd feltétlenül vissza kell jönnöm Pécsre, hogy megnézhessem. A Zsolnay kerámia Pécs egyik jelképe.

 A múzeumlátogatások és a műélvezet okozta öröm még azzal is párosult, hogy ekkor zajlott az Örökség Fesztivál tíz napos, a balkáni hagyományos multikulturalitáshoz kapcsolódó programja.  Az intellektuális,  művészeti és esztétikai élmények mellett, amelyekre a múzeumokat járva szert tettem, eleven tapasztalatokat gyűjthettem a hagyományosan balkáni kultúrákról is, és nagy szerencsének tartom, hogy ez a fesztivál éppen egybeesett pécsi tartózkodásommal. A fesztivál rendezvényei rendkívül változatosak és sokszínűek voltak. Nehéz is volt kiválasztanom, hogy melyikre menjek.

 Szorgosan áttanulmányoztam a fesztivál angol nyelvű programját, és igyekeztem minél többre elmenni. A legizgalmasabb események általában az utcán zajlottak. A lelkiismeretes naplóírás látta kárát ennek az időszaknak, amikoris megelégedtem annyival, hogy minden kommentár nélkül csak megjelöltem az eseményt, amelyen részt vettem.

Íme egy fejezet a napi jegyzeteimből:

Péntek, szeptember 14, Dominikánus Ház

The Philosophy of Cultural Difference – In memoriam Jacques Derrida

Előadást tart: Heller Ágnes, Richard J. Bernstein, Vajda Mihály

Délután: Aleš Debeljak (Ljubljana), Carol L. Bernstein, György Péter, Biczó Gábor, Dupcsik Csaba ... A vita kint az utcán, a Dóm téren folytatódott.

Szombat, szeptember 15, Dominikánus Ház

A vita tárgya: A kulturális különbőzőség poétikája.

A nap második fele is igen érdekes volt. A rendezvény helyeszíne: a Zsolnay gyár. Pécs e márkajeléről már olvastam Hárs Éva A Zsolnay gyár című könyvét. Lenyűgözött a család története, amely így vagy úgy néhány évtizeden keresztül meghatározta a város életét.  Ha magyar író volnék és hozzáférhetnék a családi dokumnetumokhoz, feltétlenül megírnám ennek a legendás családnak és Pécsnek a történetét. Lehet, hogy van már ilyen családregény, de én nem tudok róla. Sajnos a lakóház nem látogatható. Csak távolról sikerült lefényképeznem.

A gyár belterületén a különböző művészi rendezvényeknek kialakított helyszínen részt vettem a szlovén és magyar írók nyilvános felolvasásán és beszélgetésén. Számomra ez a vita azért volt nagyon izgalmas, mert én magam is keleti országból jöttem, amelynek kultúrája szintén kevésbé ismert más vidékeken, és megfigyelhettem, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel, amelyeket a román írók is gyakran felvetnek: a kulturális identitás, a kulturális határok és a kortárs irodalom  tradíciókhoz való viszonyának kérdései.  Követni tudtam a vitát, mert (az erdélyi származású) Koszta Gabi románul tolmácsolta nekem.  Megismerkedtem Aleš Debeljak, Aleš Steger, Mitja Čander írókkal és Igor Brlek könyvkiadóval. Itt találkoztam a magyar nyelvű Lettre Internationale főszerkesztőnőjével, Karádi Évával is. Sokat beszélgettünk. Másnap Koszta Gabiéknál, a férje Csordás Gábor (a Jelenkor Kiadó vezetőjeként a szlovén irodalmi program értelmi szerzője), ismét találkoztam a szlovénokkal, és folytattuk az eszmecserét. A társasághoz Orcsik Roland magyar költő és műfordító is csatlakozott.

Beszélgetéseinkben gyakran felmerült a kommunista múlt feldolgozásának kérdése is. Ami engem illet, az egyik legvadabb kommunista rendszerben éltem, így képtelen vagyok nosztalgiával viszonyulni a kommunista múlthoz, ellentétben a volt Jugoszláviából jött barátaimmal, akiken észrevettem ebből valamit, én azt szeretném, ha Romániában nagyon kritikusan és határozottan minél előbb lezárnánk a múltat. Sajnos Romániában is sok író  fordul nosztalgiával a kommunizmusban megélt gyermekkor felé, amivel akarva-akaratlanul mégiscsak átszínezik azt a szürke és fekete világot, amit a kegyetlen diktatúra idején átéltek. A kávé és a háziasszony mákos süteménye mellett nyíltan beszélgetünk ezekről a kérdésekről. A szlovén és magyar írókkal való találkozás nekem két ország kortárs irodalmával és kultúrájával való közvetlen kapcsolatfelvételt és a kapcsolatok elmélyítését is jelenti.

Harmadik útvonal: A nyilvános terek

A Kulturális Örökség és a balkáni sokszínűség Fesztiválja azonban megszólította a különböző helyi etnikai és vallási közösségeket is. Megszólította a város minden lakóját, ennek a kulturális találkozási csomópontnak minden örökösét. A fesztivál szeptember 13-án, egy szép csütörtöki napon kezdődött.  A négy zenekar által előadott zenére nagyszámú közönség gyűlt össze a téren. Az arcokon, különösen a gyerekekén és idősebbekén, látható volt az öröm, amit az egymástól nagyon is különböző zenekarok nagyszerű előadásai kiváltottak.

A fesztivál keretében voltak utcai előadások, kulturális és sportesemények is. Igyekeztem minél többre elmenni.  Minden nap, különböző időpontokban, főleg délutánonként (a délelőttöket az írásnak szentelem) kint vagyok a téren.  Mindig nálam van a fényképezőgép. Folyton történik valami. A Dóm-téren felállított színpadon minden este különböző táncegyüttesek, zenekarok vagy kórusok előadásai. Élvezettel figyelem a németek táncának biztos és kimért mozdulatait, a cigányok elragadó ritmusát, a bolgárok bonyolultan összetett harmoniáját. A magyar táncosok sem maradnak le, mozdulataikban felfedezem az erdélyi táncok elemeit is.

 A Barbakán meghittebb színpadán türelmetlenül várom minden este a meghirdetett programot. Az egyik együttes, a Fuvola Q. különösen nagy hatással van rám, amikor fuvolán Vivaldit, Lisztet, Bozzát vagy Somos András darabokat játszanak. Csak az okoz gondot, hogy a Püspöki Palota közelében, a régi városfalak tövében estére bizony hideg van, és jól fel kell öltözni.

 Különleges este volt  a Zene Parkban a Pécs Szimfonietta közös koncertje Sarantis Mantyourakisszal, az ismert görög zenésszel, aki bouzoukin játszott. A klasszikus, Mozart, Brahms, Bizet hangszerei és a sajátosan görög hangszer, a bouzouki közötti párbeszéd nagy éllmény volt nekem. A következő este ugyanebben a teremben a Palya Bea Qintett koncertjét hallgattam. Megint csak sajnálhattam, hogy nem tudok magyarul, mert a Palya Bea által előadott dalok szövegei bizonyára különösen érzékiek. De erre csak következtetni tudok a hangszerelés és a szólista rendkívüli előadásmódja alapján. Azt mondják, a versek többségét tulajdonképpen Bea írja.  

 Az eseményeken és rendezvényeken túl, amelyeken ebben az időben részt vettem, nagyon fontos volt az is, hogy a városnak rengeteg lakójával találkozhattam a fesztivál különböző helyszínein, és legalább láthattam azokat, akik itt élnek. A fesztivál egyik nagy érdeme, hogy sok embert az utcára csalogatott, vagy egy borkóstolóra, vagy a szabadba, hogy ott a barátok közösen bekapjanak valamit,  mindenkinek lehetősége nyílik egy kis felüdülésre olyan környezetben, ahol jól érzi magát.

 A fesztivál utolsó napjait, szeptember 21-23-ig (a 12. Európai Bordal Fesztivál) a szórakozásnak, táncnak, éneklésnek és borivásnak szentelték. Amikor hallottam, hogy a vasárnapi műsor délután háromtól a résztvevők felvonulása lesz a Kossuth tértől a Széchenyi térig, félórával hamarabb ott voltam, hogy olyan helyet keressek magamnak, ahonnan mindent jól láthatok. A hely, amit kiválasztottam (Hunyadi János szobrának talapzatát), igen inspirálónak bizonyult. A felvonulás késett egy kicsit, ami csak fokozta a téren egybegyűltek izgalmát. Gyönyörű volt az idő.  Felhőnek nyom sem volt a ragyogóan kék égen. Amikor megkezdődött a felvonulás, minden szem és minden fényképezőgép abba az irányba fordult. A négy férfi tartotta, nehéz szüreti koszorú, a gyönyörű viseletek, a kórusok erőteljes dallamai, a táncosok mozdulatai, a huszárok lovasfelvonulása kiérdemelte a közönség vastapsát.  A felvonulás végén a tömeggel együtt én is a Ghazi Pasa Dzsámija felé sodródtam.  A színpadon késő éjszakáig egymást követték a táncegyüttesek és zenekarok, a városi filharmonikusok, a szlovéniai, horvátországi, svédországi, ausztriai és magyarországi kórusok. Nagy közönségsikere volt a Bartók Béla férfikórusnak.  Magyar nemzeti dalokat énekeltek. Ezt abból gondolom, hogy körülöttem a közönség soraiban sokan velük együtt énekeltek. Az egész délutánt a színpad körül töltöttem. Amikor megéheztem, megkerestem azokat a helyeket, ahol magyaros ételeket szolgáltak fel. És be kell vallanom, hogy az összes finomság közül nekem a péksütemények ízlettek legjobban. Igyekeztem megjegyezni a legfinomabb édességek nevét. Íme: meggyes rétes, szilvás rétes, mákos-meggyes rétes.  Kivétel nélkül mindegyik a kedvencem. De a hosszú sorból ítélve, amit végigálltam értük,  nemcsak nekem. Egy-egy darabbal mindegyikből kényeztettem magam.

Bár elismerem, hogy járatlan vagyok a borokat illetően, az, ahogyan a pincék boraikat kínálták és az a bacchusi hangulat köröskörül, mégis meggyőzött, hogy nem hagyhatom el a várost addig, míg nem ismerem meg a helyi borokat is. Az asztalnál, ahol megálltam, elmagyarázták, hogy van egy különös ízű fehér bor a vidék egyik sajátos fajtája. Vékony, hosszúkás, elegáns üvegben volt ez a bor. A színe aranylóan áttetsző, kristálytiszta. El kell ismernem, hogy valóban kitűnő íze van.  Sokáig megmarad a szájban. Zamatos, de nem édes. Meggyőződtem, hogy ebből édesapámnak felétlenül vinnem kell egy üveggel. Nagyon fog örülni. Vásároltam még édességeket, mézeskalácsot és sok emléktárgyat a népművészeti bódéknál. És ahányszor csak megéheztem, visszamentem a süteményes pulthoz.

 Azt hiszem, az idegen vendég előtt sehol máshol, csakis az ilyen népi rendezvényeken tárul fel ennyire összetetten a város és a környező vidék minden rétege. Ilyen alkalmakkor, elvegyülve a tömegben, a helybeliek között, több mindent észre lehet venni, olyan dolgokat is, amelyek mellett a közönséges napokon elmegyünk.  Beülni a közönség soraiba, inni egy pohár bort a közelükben, sorban állni a süteménynél, ha törve is, kiejteni néhány szót magyarul, hogy megértse az ajándékárus, aztán félrehúzódva falni a rétest, figyelni a járókelőket, az ilyen pillanatokban nem létezik, hogy ne ragadjunk meg valamit a helybeliek mentalitásából. Akik ezen a napon otthon hagyták gondjaikat-bajaikat. Csak jókedv és öröm volt, a baráti vagy családi együttlét boldogsága, a vágy, hogy a legszebb tárgyakat találják meg szeretteiknek a pultokon, sietség a lacikonyhák felé, jó étvágy a kiválasztott falatokhoz, zsíros kenyér, paprika és hagyma.  És a szakértelem, azé, aki megáll a borfajták előtt, ajkához emeli a poharat, előbb csak szagolgatja az aromáját, amely betölti a pohár belsejét, csak azután kóstol bele, aztán a pajkos gyerekzsivaj, a színpadra irányuló feszült figyelem, a tömegben eltűnt gyerekek, mert most mindent szabad, a gyerekek, akik elhozták a plüssmacit vagy a babát, a napozó fiatalok, ahogy nevetgélnek borospohárral a kézben, ahogy egy-egy különös ruhadarabbal vagy kiegészítővel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, a mobiltelefonok különböző csengőhangjai, minden órában a toronyóra erőteljes ütései, amint kimérik a világ idejét, a harangszó, mely méri az egyházi időt, a hotel de ville, amint fürdik a meleg napfényben, a sárguló gesztenyefák a sétatéren, az árnyékot keresők, míg mások épp ellenkezőleg, a napot keresik, a túlbuzgóan gondoskodó nagyszülők, a türelmes és mosolygós árusok, amint a vevőkkel társalognak és beavatják őket mesterségük titkaiba, hogyan kell a fát csiszolni, hogyan kell vásznat szőni, hogyan kell a bőrből különböző dolgokat varrni, a házias süteményeket keresők, amiket a helyi vendéglátó-tulajdonosok ingyen osztogatnak, diós süteményt, kiflit, édességeket, a  az odanyújtott falatnak örvendező koldusok, elegáns idős asszonyok, mintha misére igyekeznének, a régi szép időkön elmerengő urak, a szakadatlanul fényképező vagy filmező külföldi turisták, a pécsi televízió kocsija, felülről mindent felvettek, egyenes adásban közvetítik az előadást, a művészek, amint az előadásra koncentrálnak fellépés előtt, a hivatalos személyek, ahogy diszkréten elmondanak egy-egy beszédet, kiosztanak néhány jutalmat, a kitüntetettek izgalma és a sok taps.

 Amikor besötétedik, a reflektorok és villanylámpák fényében varázslatos a tér. Senki sem siet, senki nem igyekszik haza. Vannak, akik látni akarják, mi folyik még a színpadon, mások még elüldögélnek az asztalnál a barátokkal vagy családjukkal. Mások borospohárral a kézben sétálnak át a téren. Fokozódik a jókedv. A sétatér zsivajához képest néma épületek köröskörül megtelnek rejtelemmel. Az erőteljesen kivilágított városháza uralja a főtér bejáratát.  A valamikor ragyogóan csillogó fogadások színhelye, a Nádor Szálló sötét ablakaival vendégei nélkül most szomorúnak tűnik. Ghazi Pasa Dzsámija kivilágított üvegablakai viszont ünnepi fényt árasztanak.A városháza erőteljesen kivilágított homlokzatán meg-megpihennek a galambok és elgyönyörködnek mindabban, ami a téren történik,  A toronyóra minden órában jelzi, hogy az idő, bár úgy tűnik, megállt, könyörtelenül mégiscsak múlik tovább. A Nagy Lajos Gimnázium legfelső emeletén kitártak minden ablakot. Az ablakokban időnként felbukkanó alakokból ítélve, akik kíváncsian néznek ki a térre, arra következtetek, hogy ez a fiú-kollégium. Az égen a növekvő hold szintén a téren zajló előadást figyeli.

 Bár úgy tűnik, mindez a végtelenségig fog tartani, valamikor késő éjjel mégis elszakadok a tér hangulatától, és úgy döntök, hogy hazamegyek. Hazafelé a Király utcán haladok végig, ahol a kerthelyiségek zsúfolásig tele vannak még. Úgy látszik, az ünnep még mindig nem ért véget.

 Az utolsó pécsi napokat azzal töltöm, hogy elbúcsuzom azoktól a helyektől, ahol a legjobban éreztem magam.  De hát nem utazhatom el anélkül, hogy látnám a Klimó Könyvtárat.  A Különlegességek Gyűjteményének vezető könyvtárosa részletesen elmagyarázza, miért is olyan értékes ez a gyűjtemény. Sokat beszélgetünk a dokumentumanyagról és könyvállományról.

Utolsó nap elbúcsúzom vendéglátóimtól is, Bozóky Anitától és Méhes Károlytól.  Megköszönöm vendégszeretetüket. Kitűnő házigazdák voltak. Amikor elhagyom a várost, sóvárogva gondolok  arra, hogy talán egy nap majd mégis visszatérek ide. Ez a gondolat és az a tény, hogy itt hagyom pécsi naplóm lapjait, kicsit megkönnyíti az elválást.

Pécs, mindent köszönök!

Koszta Gabriella fordítása

Jurnal de Pécs

Fiecare oraş din lume are în felul lui un farmec aparte. Unele oraşe ne impresionează prin frumuseţea arhitecturii şi prin bogăţia lor artistică. Altele ne uimesc prin prezenţa vie a unei istorii care transcende timpurile. Sunt apoi oraşe care se adresează uitatului romantism din noi, redeşteptându-l şi făcându-ne să ne îndrăgostim din nou. În unele oraşe spiritul locului ne farmecă, făcându-ne mai comunicativi, mai deschişi cu semenii noştri. Alte oraşe ne stimulează imaginaţia, provocându-ne să le descoperim treptat comorile ascunse unor priviri găbite. Şi mai există oraşe care ne seduc prin posibilităţile nelimitate ce antrenează spiritul ludic, existent în fiecare dintre noi. Sunt apoi locuri în care căutăm pacea şi odihna inimii, lăsându-ne atinşi de liniştea care o degajă atmosfera locului. Sau oraşe care ne îmbie spre un nou început, antrenându-ne în provocări continuee. Nu vom putea să le vizităm pe toate. Iar uneori chiar şi cele pe care le-am văzut, odată ce le-am părăsit şi ne-am întors la viaţa noastră obişnuită le-am uitat uşor. Şi totuşi, unele oraşe, chiar după trecerea unui timp îndelungat de la vizitarea lor ne cheamă din depărtarea în care le-am lăsăt părăsindu-le. Pe acelea nu le vom uita niciodată. Deşi, poate, nu vom mai avea vreodată ocazia să le revedem, amintirea lor ne va urmări toată viaţa cu bucuria şi cu nostalgia dorinţei reîntoarcerii. Chiar dacă imaginea lor se va schimbat în timp, îndulcindu-se cu acele culori care fac uneori trecutul atât de frumos în amintire, acele oraşe nu-şi vor fi pierdut pentru noi farmecul iniţial.

Un astfel de loc este pentru mine oraşul Pécs. Dacă atunci când am sosit aici mă gândeam deja la întoarcerea în ţară, după câteva zile, când am început să mă las în voia farmecului locului, îmi doream ca timpul să se oprească sau să curgă cât mai lent.

Am fost invitată aici prin Programul Cultural „Scriitori în rezidenţă”, program ce face parte din suita de manifestări legată de statutul de Capitală Culturală Europeană pe care oraşul Pécs îl va avea în 2010. Ştiam foarte puţine lucruri despre Pécs înainte să vin. Aflasem câteva informaţii de pe Internet, dar imaginile care le-am găsit pe site-ul oraşului m-au fermecat şi mi-au stimulat imaginaţia. Îmi doream cu nerăbdare să vin.

Am ajuns în Pécs în 3 septembrie 2007. Era o superbă zi de luni, un început sclipitor de toamnă. Drumul spre Pécs cu maşina, dinspre România, prin sud-estul Ungariei, s-a desfăşurat ca un preludiu luminos al întâlnirii mele cu oraşul. Apartamentul unde urma să-mi petrec o lună de zile, toată luna septembrie, era complet nou. Abia fusese amenajat. Eram primul său locatar. Îmi închipui că vor mai urma să vină aici, după plecarea mea, şi alţi scriitori care să adauge fiecare, câte o piesă, în marele puzzle al Jurnalului de Pécs. Nu-mi doream decât ca şi eu, primul scriitor care avea să înceapă Jurnalul, să ofer o viziune cât mai reprezentativă a experienţei mele. Începutul se arăta provocator.

Liniştea de aici era străbătută din când în când doar de sunetele profunde ale clopotelor bisericilor din apropiere. Albastrul pur al cerului oferea savorii mediteraneene a oraşului o notă în plus de frumuseţe. Îmi plăcea locul şi aşteptam cu nerăbdare să cunosc şi oraşul. Dar, ca într-o joacă de-a v-aţi ascunselea, ploaia şi frigul care, a doua zi, a surprins pe toată lumea, a făcut să-mi petrec timpul mai mult în interior decât afară. Sau în magazine, în căutarea unor haine mai călduroase decât cele de vară pe care le adusesem cu mine. Dar şi în librării, cumpărând cărţi despre Pécs. Astfel, deşi mă aflam deja la Pécs şi nu văzusem încă oraşul, mai întâi am început să citesc, din cărţile pe care le cumpărasem, despre istoria şi cultura sa. Ceea ce citeam îmi incita şi mai mult dorinţa de a străbate oraşul cu piciorul. Plimbarea mea s-a amânat însă câteva zile. În aceste condiţii, jurnalul meu de Pécs nu includea decât notaţii scurte de natură meteorologică, observaţii pe care, privind pe geam, le făceam cu o regularitate aproape ştiinţifică. Din păcate, necunoscând limba maghiară, la postul de radio pe care-l ascultam nu puteam deosebi previziunile meteo de ştirile naţionale sau locale. Mă bazam doar pe propriile mele observaţii, extrem de rudimentare şi care, în afara opţiunilor de natură vestimentară, dacă urma să ies în oraş, nu-mi erau de prea mare folos. 

Soarele, dând semne că n-a uitat de noi, s-a arătat printre nori abia în prima sâmbătă a sosirii mele aici. În jurul lui, albastrul curat al cerului, întrevăzut printre norii joşi, confirma promisiunea unor zile frumoase. Într-adevăr, în prima duminică petrecută la Pécs soarele, deşi se mai ascundea printre nori, s-a înălţat mândru în mijlocul unui albastru pur mediteraneean al cerului. Mi-am luat aparatul de fotografiat şi am ieşit să descopăr oraşul. A fost prima mea plimbare adevărată prin Pécs. Îmi stabilisem un traseu precis. Şi acest itinerariu prestabilit pornea de la dorinţa ca, prin vizitarea vestigiilor arhitectonice importante, să parcurg cele aproape douăzeci de secole de istorie ale oraşului.

Există desigur o istorie mare, care cuprinde evenimentele importante la care participă marile comunităţi de oameni, aceste evenimente fac parte din istoria fiecărei naţiuni determinându-i evoluţia. Această istorie, transmisă prin documente, conferă mărturii despre schimbările care au avut loc de-a lungul timpului în sânul unei naţiuni. Dar există şi o istorie mică, o istorie locală, o istorie specifică fiecărei comunităţi în parte. De cele mai multe ori mărturiile transmise de această istorie nu sunt scrise ci, prin natura împrejurărilor, fac parte din universul mai puţin glorios al obiectelor de care, pe durata unei vieţi, se înconjoară omul. Şi, aceste obiecte, transmise din generaţie în generaţie, recompun imaginea unei lumi trecute, dar şi istoria cotidiană a acelei comunităţi locale. Cred că una dintre cele mai reprezentative imagini ale acestui oraş este felul în care istoria mare (oraşul roman Sopianae, năvălirile barbare, Evul Mediu, cucerirea turcească, Imperiul austro-ungar, Revoluţia de la 1848, Istoria modernă, primul şi al doilea război mondial, perioada comunistă, epoca contemporană) s-a reflectat în istoria mică (tradiţii culturale, arhitectură, meşteşuguri, ceramică, comunităţi religioase, genealogii familiale etc.) determinând-o şi cum, la rândul ei, istoria comunităţilor locale de aici, atât lingvistice (maghiari, germani, sârbi, croaţi, turci, ţigani) cât şi religioase (creştini, musulmani, evrei) s-a inserat în istoria mare, influenţând-o prin reprezentanţii ei. Desigur, ar fi foarte dificil ca numai într-o lună de zile să cunosc felul în care pe parcursul a douăzeci de secole de istorie a evoluat şi s-a dezvoltat oraşul Pécs şi să înţeleg ce anume îl face atât de special în ochii locuitorilor săi. Poate că strategia mea de abordare istorică şi culturală va fi dejucată de plăcerea abandonării în voia descoperirii micilor străduţe în pantă şi de farmecul vag mediteraneean cu care pe nesimţite oraşul te învăluie. Şi totuşi, există un început! Iar acel început înseamnă vestigiile unei lumi romane care a existat pe aceste meleaguri.

 Întâiul itinerar : Dimensiunea spirituală

Mausoleul Creştin Timpuriu reprezintă pentru oraşul Pécs (vechiul Sopianae) mărturia începutului unei istorii îndelungate care coboară până în secolul al IV-lea după Cristos. Ruinele Romane ale Necropolei Paleo-Creştine, un ansamblu arheologic deschis la începutul acestui an pentru public, evidenţiază felul în care una dintre cele mai profunde dimensiuni spirituale, cea religioasă, şi-a pus amprenta asupra acestui spaţiu. Nu întâmpător, vechea denumire latină a oraşului Quinque Ecclesiae, preluată şi de comunitatea germană Fünfkirchen, confirmă într-un fel religiozitatea şi importanţa pe care credinţa le-a jucat în viaţa locuitorilor săi. E impresionant felul în care întreg ansamblul arheologic a fost amenajat şi organizat. Vizitez toate încăperile denumite simbolic, fie după reprezentările de pe pereţi (Camera funerară Petru şi Pavel, Camera funerară a urciorului) fie cu ajutorul numerelor romane (Camera funerară III, Camera funerară XIX, Camera funerară XX). În Camera funerară Petru şi Pavel, monograma creştină, reprezentându-l pe Christos, se află chiar în centru, deasupra sarcofagului străjuit de apostolii Petru şi Pavel. Studiile mele mai vechi de artă paleo-creştină de la Université Libre din Bruxelles, îmi permit să identific, în Camera urciorului de vin, câteva simboluri vechi prin care cei dintâi creştini îşi reprezentau principiile esenţiale ale învăţămintelor lui Christos: urciorul, viţa de vie, simboluri ale sacrificiului christic, dar şi ale vieţii eterne de apoi. Mausoleul, ai cărui pereţi sunt pictaţi cu scene din Biblie, prin mărimea sa, confirmă importanţa prezenţei comunităţii creştine de aici. Încerc să identific în imaginile greu de reconstituit mental reprezentarea Păcatului originar, precum şi reprezentarea scenei lui Daniel în gura leilor. Pe un perete, la intrare, reconstituirea de către arheologi şi iconografi a picturilor te ajută să îţi reprezinţi ansamblul. Există şi explicaţii foarte utile în limba engleză.

M-am bucurat atunci când, solicitată pentru un interviu la Televiziunea locală, locul ales pentru desfăşurarea acestuia a fost tocmai Cella Septichora. Într-un fel, acest spaţiu, încărcat de latinitate creştină îmi amintea, mie, ca român, şi de propriile mele rădăcini spirituale şi istorice. Monograma lui Christos, reprezentată pe pereţii interiori ai mormintelor, aleasă ca simbol al vechiul Sopianae (fostă capitală, sub Diocletian, a provinciei romane Valeria) exprimă aprecierea şi preţuirea pe care începuturile creştine ale acestui spaţiu de interferenţă între lumea mediteraneeană, cea central-europeană şi cea balcanică o cunoaşte din partea locuitorilor de astăzi ai oraşului Pécs.

Dacă nu se poate vorbi despre o continuitate latină pe aceste meleaguri, atacurile barbare slăbind puterea Imperiului Roman şi ducând la retragerea romanilor din aceste zone, istoricii au demonstrat continuitea unei tradiţii creştine care, o dată cu consolidarea puterii triburilor ungare, a devenit baza constituirii statului condus de primul rege maghiar Sfântul Ştefan. Conform cronicii notarului Anonimus, Sfântul Ştefan ar fi stabilit aici un episcopat, confirmând astfel importanţa spirituală pe care, în acele timpuri, localitatea o dobândise în raport cu alte oraşe. Este şi perioada în care începe construirea Catedralei.

Istoricii de artă au explicat etapele succesive în care, de-a lungul timpului, catedrala a fost reconstruită sau refăcută, fie în urma unor incendii sau distrugeri, fie conformându-se nevoilor artistice ale modei vremurilor respective. Descoperirea modului în care se armonizează expresiile artistice ale diferitelor stiluri regăsibile în arhitectura şi decoraţiile catedralei constituie o plăcere, dar şi o provocare pentru fiecare iubitor al artei. Dincolo, însă, de experienţa artistică de care fiecare vizitator are parte vizitând catedrala, nu poţi să nu te laşi copleşit, atunci când păşeşti în interiorul ei, de strălucitoarea frumuseţe a reprezentărilor iconografice şi de măreţia structurii sale arhitectonice. Pe cupola absidei principale, apostolii Petru şi Pavel, patronii spirituali ai bisericii, aşezaţi în stânga lui Iisus Christos, binecuvântează adunarea, închinând spre lauda Mântuitorului catedrala. Descopăr rând pe rând capelele din interiorul catedralei. În fiecare dintre ele, un detaliu, sau câte un obiect sacru îmi atrage atenţia. Felul în care lumina de afară se filtrează prin vitralii conferă spaţiului din interior o notă spirituală în plus. Privind băncile de rugăciune, şlefuite pe alocuri de mâinile credincioşilor atâtor generaţii care s-au rugat în catedrală, nu pot să nu mă gândesc la destinele lor neştiute, la acea istorie mică, despre care, dacă obiectele din jurul nostru ar putea vorbi, am intra în posesia unor mărturii preţioase despre oamenii timpului care au trăit înaintea noastră. Într-o mare măsură istoria oraşului Pécs se împleteşte cu istoria sa ecleziastică. Episcopii care s-au succedat în scaunul episcopal au fost nu numai păstori credincioşi ai sufletelor creştinilor catolici, ci, după cum o dovedesc mărturiile şi documentele vremii, oameni de înaltă pregătire culturală, adevăraţi promotori ai artelor şi ai cunoaşterii. Unul dintre aceşti episcopi a fost şi György Klimó. Uşa întredeschisă a Palatului Episcopului mă îmbie să intru.

Mă întreb, oare silueta lui Franz Liszt, aplecată deasupra balconului din Palatul episcopal, mă aşteaptă să-i fac o vizită?    

Incercând să surprind aceeaşi dimensiune spirituală a oraşului, urmez vechiul drum care duce în afara zidurilor cetăţii. Pe strada Káptalan, las deocamdată în urma mea muzeele care se află aici (probabil singura stradă din lume care, deşi atât de mică, posedă cea mai mare concentrare de muzee pe metru pătrat) şi mă îndrept spre strada Kalvaria. Urmez traseul spre dealul unde se află Micul Calvariu de la Pécs. Ordinul iezuit, care a funcţionat pentru o vreme în oraş, a lăsat moştenire locuitorilor săi ideea că numai prin credinţă şi prin jertfa de sine creştinii pot spera în mântuirea sufletului. Frumuseţea locului şi liniştea duminicală care face ca totul să poată fi trăit mult mai profund decât în zilele obişnuite conferă Grădinii Calvarului o splendoare unică.

Biserica Tuturor Sfinţilor este următoarea mea oprire. Istoria acestei biserici este legată de raporturile, adeseori conflictuale la nivelul ideilor religioase, dintre diferitele confesiuni care au existat în oraş. Pasiunea cu care locuitorii oraşului urmăreau asemenea dezbateri (faimoasa dezbatere dintre calvinişti şi unitarieni care a avut loc în această biserică – august 1588) dovedeşte faptul că pentru aceştia religia nu numai că reprezenta un reper important al vieţii lor ci, după cum o demonstrează mărturiile şi documentele scrise, religia a însemnat pentru toate comunităţile din Pécs un mod prin care acestea şi-au afirmat şi şi-au conservat identitatea proprie. Într-un fel sau altul, deşi n-au trăit complet izolate unele de altele, confesiunile religioase din Pécs s-au influenţat reciproc, determinându-se, fapt ce constituie unul dintre caracteristicile acestei zone de confluenţă între mari arii culturale: cea central-europeană, cea mediteraneeană şi cea balcanică. Succesivitatea ritmică a manifestărilor din planul religios poate fi reprezentată simbolic şi prin imaginea cupolei bisericii în formă de bulb care trimite cu gândul la o ceapă ce poate fi decojită în straturi. 

Religiozitatea locuitorilor oraşului poate fi dovedită şi prin prezenta statuilor care îl reprezintă pe Iisus Cristos pătimind pe Cruce.

Dar pentru oraşul Pécs religie nu înseamnă numai creştinism (catolic, reformat sau ortodox), ci şi, în perioada dominaţiei turce, religia musulmană. Prezenţa turcilor în Pécs se remarcă prin cunoscuta moschee Pasha Gazi Casim care domină Szechenyi Square. O vizitez cu curiozitate, încercând să surprind, conservate de vreme, rămăşiţele vechii puteri otomane.

Nici prezenţa evreilor nu este de neglijat, comunitatea acestora întregind imaginea mozaicală a unui oraş deschis tuturor confluenţelor spirituale.

Al doilea itinerar: Dimensiunea culturală

Prezenţa atâtor muzee într-un oraş al cărui număr de locuitori nu depăşeşte 150.000 m-a surprins cu mare încântare. Există în Pécs o mare varietate de muzee, acoperind aproape întreaga arie de manifestare muzeistică atât istorică, cât şi culturală, dar şi artistică sau popular-folclorică, ori de ştiinţe naturale. Pentru că se situează pe aceeaşi stradă cu apartamentul unde locuiesc eu, pe Felsőmalom utca, încep cu Muzeul de istorie al oraşului. Amenajat într-o clădire din secolul al XVIII-lea, încăperile Muzeului de istorie îmi arată, prin exponatele sale, exact o imagine a acelei istorii locale, a istoriei mici a locuitorilor oraşului de care mi-am dorit să mă apropiu. Obiectele conservate aici, aflându-se cândva în întrebuinţarea posesorilor lor, grăiesc din trecutul istoriei într-o limbă în care nu e nevoie de prea multe cuvinte ca să poată fi înţeleasă. Venind din Transilvania, înţeleg mai bine, contemplând obiectele de odinioară, felul în care, în zona de unde vin, a existat o interferenţă şi o fuziune continuă între lumea românească, cea maghiară şi cea germană. Piesele de mobilier, aflate într-o încăpere veche de o sută de ani, îmi amintesc cu nostalgie de cele câteva obiecte care s-au mai păstrat şi în vechea casă a străbunicului meu, datând de la începutul secolului al XX-lea. Regăsesc aceleaşi obiecte decorative, aceleaşi înscrustaţii şi motive artistice din mobilier. Documentele şi fotografiile de epocă întregesc imaginea în tonuri de sepia a trecutului.

În itinerariul meu e stabilită şi o vizită la Muzeul Csontváry. Ceea cea am citit despre pictorul Tivadar Csontváry Kosztka îmi stârneşte curiozitatea. Nimeresc cu un grup de elevi care, presupun, au venit la muzeu într-o vizită organizată. Nu-mi dau seama dacă sunt de la un liceu de artă sau sunt pur şi simplu elevi ai unui liceu obişnuit, dar par cu toţii foarte atenţi la explicaţiile profesoarei lor. Unii dintre ei pun întrebări. Se opresc în faţa lucrărilor reprezentative. Nu pot decât să nu regret că nu cunosc limba maghiară ca să pot înţelege şi eu explicaţiile competente ale profesoarei. Cele mai interesante dintre tablourile lui Csontváry mi se par a fi peisajele. Regăsesc o notă de expresionism profund în maniera de interpretare coloristică a reprezentărilor peisagistice (culorile pure, dar intense din valurile mării care compun tabloul Castellammare di Stabia). Admir şi faimosul său Lonely Cedar. Se remarcă şi aici aceeaşi compoziţie simplă, curată, dar felul în care Csontváry suprapune, pe de-o parte elementele unei tehnici academice de redare a ansamblului cu, pe de altă parte, prezenţa unui element de factură pur expresionistă, conduce, cred eu, la originalitatea acestui interesant pictor.

O surpriză frumoasă a constituit-o pentru mine Muzeul Vasarely. Ştiam că acest pictor abstract, naturalizat în Franţa, a fost de origine ungară, dar nu ştiam că s-a născut în Pécs. Zăbovesc cu bucurie şi încântare în faţa lucrărilor sale, dar şi în faţa lucrărilor altor reprezentanţi ai mişcării care a făcut din abstracţionism o savantă artă a iluzionismului optic colorat.

Peste drum, pe aceeaşi stradă a Muzeelor, pe Káptalan utca, se află Galeria Artei Moderne Maghiare. Îl vizitez, încercând să reţin, dar fără prea mare succes, numele câtorva artişti maghiari moderni care mi-au plăcut. Reţinerea numelor maghiare îi pune, de obicei, la grea încercare pe străini. Din păcate, Muzeul Zsolnay, pe care de asemenea voiam să-l vizitez este temporar închis pentru renovări. Se va deschide abia după plecarea mea de aici. Acest lucru m-a făcut să mă gândesc că în viitor va trebui să revin în Pécs ca să-l pot vizita. Ceramica Zsolnay reprezintă una din imaginile simbol ale oraşului.

Dincolo însă de vizitarea muzeelor şi de bucuria pe care întâlnirea cu arta mi-a revelat-o, prezenţa mea la Pécs a coincis cu desfăşurarea pe parcursul a zece zile a unui festival de multiculturalitate şi tradiţie balcanică Örökség Fesztivál. De la contactul intelectual şi artistic cu arta, un contact de natură estetică pe care l-am experimentat vizitând cele mai importante muzee din Pécs, experienţa contactului viu cu tradiţiile culturale balcanice m-au făcut să mă consider norocoasă că prezenţa mea la Pécs coincide cu acest festival. În cadrul festivalului, însă, manifestările au fost multiple şi extrem de variate. A fost şi foarte dificil să aleg între cele la care îmi doream să particip.

Studiind cu sârg programul Festivalului, publicat şi în engleză, am încercat să particip la cât mai multe evenimente. Cele mai atractive aveau de obicei loc în stradă. Conştiinciozitatea redactării jurnalului meu a avut mult de suferit în această perioadă, în care m-am mulţumit să notez foarte precis evenimentele la care am participat, fără a mai face şi comentariile necesare.

Iată un fragment din notaţiile mele zilnice:

Vineri, 14 septembrie, Dominikánus House

The Philosophy of Cultural Difference – In memoriam Jacques Derrida

Au vorbit: Agnes Heller, Richard J. Bernstein, Mihály Vajda

După-masă: Aleš Debeljak (Ljubljana), Carol L. Bernstein, Péter György, Gábor Biczó, Csaba Dupcsik... Dezabterea s-a mutat apoi în stradă în Piaţa Domului.

Sâmbătă, 15 septembrie, Dominikánus House

Subiectul dezbaterilor : The Poetics of Cultural Difference

Ziua de după-masă s-a dovedit a fi foarte interesantă. Locul de desfăşurare: Zsolnay factory. Citisem deja cartea lui Eva Hárs despre această marcă reprezentativă a Pécs-ului, Zsolnay Factory. M-a fascinat istoria acestei familii care, într-un fel sau altul, s-a suprapus timp de câteva decenii cu viaţa oraşului. Dacă aş fi fost un scriitor maghiar şi aş fi avut acces la documente, cu siguranţă m-ar fi interesant scrierea unei saga despre această familie şi despre oraşul Pécs. Poate că există o asemenea saga, dar nu ştiu eu. În orice caz, e o idee la care scriitorii maghiari ar trebui să reflecteze. Din păcate, casa familiei nu poate fi vizitată. Am putut doar să fac fotografii de la distanţă.

Într-un loc din interiorul spaţiului fabricii, amenajat ca spaţiu neconvenţional pentru diverse manifestări artistice, am luat parte la lecturi publice şi la un dialog între poeţii sloveni, invitaţi la eveniment şi scriitorii maghiari. Pentru mine a fost o dezbatere foarte interesantă, cu atât mai mult cu cât, provenind şi eu dintr-o ţară estică, a cărei cultură e mai puţin cunoscută în alte spaţii, am asistat la ridicarea aceloraşi probleme pe care şi le pun şi scriitorii români: problema identităţii culturale, a graniţelor culturale, problema raportului literaturii actuale cu tradiţiile în care ne-am format. Am putut urmări discuţiile, care s-au ţinut în maghiară şi slovenă, prin bunăvoinţa lui Gabi Koszta (născută în Transilvania) care mi-a tradus în româneşte ceea ce se vorbea. I-am cunoscut atunci pe scriitorii sloveni Aleš Debeljak,  Aleš Steger, Mitja Čander şi pe editorul Igor Brlek. Cu acest prilej m-am întâlnit şi cu Éva Karádi de la Lettre Internationale (ediţia maghiară). Am stat de vorbă. A doua zi, duminica, în casa lui Gabi Koszta şi a soţul ei, Gábor Csordás (care conduce editura Jelenkor, fiind iniţiatorul programului cultural cu poeţii sloveni) i-am reîntâlnit pe scriitorii sloveni cu care ne-am continuat discuţiile. Acestora li s-a adăugat poetul şi traducătorul maghiar Roland Orcsik.

Reconsiderarea trecutului nostru comunist este şi una dintre problemele care au revenit des în dicuţiile noastre. În ceea ce mă priveşte, venind dintr-o ţară cu unul dintre cele mai dure regimuri comuniste, nu pot percepe această reconsiderare a trecutului nostru comunist la modul nostalgic, ton pe care îl sesisez uneori la confraţii mei din fosta Iugoslavie, ci, aş dori, ca acest lucru să se facă în România foarte critic şi extrem de lucid. Din păcate, există şi în România scriitori care se întorc melancolici spre copilăria lor din perioada comunistă, această lumină pe care o aruncă asupra vieţii lor din copilărie edulcolorând, mai mult sau mai puţin voit, tonurile cenuşii şi negre ale unei lumi care, în fond, trăia sub o dură dictatură. La cafeaua şi prăjiturile cu mac oferite de gazda noastră am discutat deschis despre unele dintre aceste aspecte ale problemelor noastre actuale. Contactul cu scriitorii sloveni şi cu cei maghiari a însemnat pentru mine şi contactul direct cu actualitatea culturală şi literară a celor două ţări şi mai bună aprofundare a cunoaşterii acesteia. 

Al treilea itinerar: Dimenisunea publică

Dar acest festival al moştenirii şi multuculturalităţii balcanice a fost dedicat şi diferitelor comunităţi etnice, religioase sau culturale care trăiesc aici. E dedicat tuturor locuitorilor oraşului, moştenitorii tradiţiilor culturale ale acestui spaţiu de interferenţă. Festivalul a început în 13 septembrie, o zi frumoasă de joi. Muzica interpretată de cele patru orchestre a adunat în piaţă mulţi spectatori. Pe chipurile acestora, dar mai ales pe ale copiilor şi pe ale celor vârstnici, se vedea bucuria pe care o trăiau ascultând piesele interpretate cu măiestrie de fiecare orchestră în parte.

În cadrul festivalului au avut loc spectacole de stradă, activităţi culturale şi sportive, manifestări civice, concerte. Încerc să particip la cât mai multe dintre acestea. În fiecare zi, la diverse ore, în special după-masa (dimineţile dedicându-mi-le scrisului) mă aflu în pieţe. Am tot timpul la mine aparatul de fotografiat. Întotdeauna se petrece câte ceva. Pe scena amenajată în Piaţa Domului urcă în fiecare seară diverse ansambluri de instrumentişti şi dansatori, coruri. Am urmărit cu încântare ritmul măsurat şi sigur al dansatorilor germani, ritmul exaltat şi aprins al dansatorilor ţigani, ritmul armonios şi complicat ale celor bulgari. Nici dansatorii maghiari nu se lasă mai prejos, în mişcările lor recunosc elemente specifice de dans şi din Transilvania.

Pe scena, mai intimă, amenajată în Barbican Dyke, în fiecare seară aştept cu nerăbdare concertul anunţat în program. Unul dintre grupuri, Fuvola Q. mi-a făcut o impresie deosebită prin interpretarea la flaut a unor piese de Vivaldi, Mozart, Liszt, Bozza sau András Somos. Singura problemă a fost faptul că trebuia să mă îmbrac bine, în apropierea zidurilor vechii cetăţii din preajma palatului episcopal, seara se făcea destul de răcoare.

O seară deosebită a reprezentat-o şi concertul susţinut de Pécs Szimfonietta la Zene Park împreună cu Sarantis Mantyourakis, un cunoscut muzician grec, interpret de bouzouki. Dialogul dintre muzica clasică a unor compozitori ca Mozart, Brahms, Bizet sau Dvorak şi acest instrument specific grecesc, bouzouki, a reprezentat pentru mine o reveleţie muzicală de excepţie. În seara următoare, în aceeaşi sală am participat şi la concertul susţinut de Bea Palya Quintet. N-am putut decât să regret că nu cunosc limba maghiară, versurile pieselor interpretate de Bea trebuie să fi fost de-o sensibilitate aparte. Nu pot decât să ghicesc asta după felul în care este orchestrată muzică şi după interpretarea de excepţie a solistei. Mi s-a spus că, de fapt, marea majoritate a versurilor pieselor sunt scrise de Bea.  

Dar, dincolo de evenimentele şi manifestările la care am luat parte în această perioadă, cred că posibilitatea de a vedea atât de mulţi locuitori ai oraşului în zonele dedicate festivalului a reprezentat pentru mine cea mai bună ocazie de a intra într-un contact, chiar şi numai vizual, cu cei care trăiesc aici. Festivalul, şi aceasta cred că va rămâne una dintre reuşitele sale, a adus în stradă foarte mulţi oameni care, fie că au venit să ia parte la evenimente, fie că au venit pentru a cioci şi degusta un pahar de vin, fie pentru a fi în tovărăşia prietenilor la o gustare în aer liber, au avut cu toţii parte de momente de relaxare unice şi de o ambianţă care a făcut tuturor plăcere.

Ultimele trei zile din Festival, 21-23 septembrie (12th European Convivial Wine Song Festival), au fost dedicate bunei dispoziţii, dansurilor, cântecelor de petrecere şi vinului. Cum aflasem din program că duminica va fi o procesiune a invitaţilor care va porni din Kossuth Square spre Széchenyi Square care va începe la ora trei după-amiază, m-am dus în piaţă cu o jumătate de oră mai devreme ca să pot să-mi găsesc un loc mai bun de observaţie. Locul pe care mi l-am ales (soclul statuii lui Janos Hunyadi) s-a dovedit a fi foarte inspirat. Începutul procesiunii a întârziat puţin ceea ce a sporit nerăbdarea fremătătoare a celor adunaţi în piaţă. Vremea era superbă. Nici o urmă de nor pe cerul albastru sclipitor. Când a început procesiunea toate privirile spectatorilor şi toate aparatele de fotografiat sau de filmat s-au îndreptat spre intrarea în piaţă. Ofranda grea de struguri purtată de patru bărbaţi, frumuseţea costumelor, mişcările dansatorilor, profunzimea vocilor corurilor prezente, eleganţa cailor călăriţi de husari, toate au fost răsplătite cu ropote de aplauze de către spectatori. După încheierea procesiunii, urmând şi eu mişcările mulţimii, m-am îndreptat spre scena amenajată din faţa moscheii Pasha Ghazi Khasim. Pe scenă, au urcat până târziu în noapte, ansambluri de dansatori, grupuri de instrumentişti, orchestra simfonică a filarmonicii din oraş, coruri din Slovenia, Croaţia, Suedia, Austria, Ungaria. Un succes mare de public l-a avut Corul Bărbătesc Bartók Béla. A cântat cântece din repertoriul naţional maghiar. Nu pot decât să presupun asta după faptul că în jurul meu, unii dintre spectatori, cântau alături de cor. Mi-am petrecut întreaga