Valamelyik nap.
Ez egy csodálatos reggel, szikrázó napsütés, enyhe szellő és meleg.
Előzetes értékelés, a mai klíma tökéletesen megfelel a múzeumlátogatásra. Egy vékony és kényelmes ing elegendő, esernyő nem szükséges, még ha eltévednék, akkor is vidáman kóborolhatok a városban, nem fordulhat elő, hogy a rossz úton járva átfúj a szél és eláztat az eső.
Pécsre érkezésem elején első célom a Csontváry Múzeum volt, a magyar van Gogh. Kinyitottam a térképet, és mivel az angol nyelvnek a nyomát sem véltem felfedezni, úgy döntöttem, „magyar nyelvi barkóba játékba” kezdek. Kezdetben rendkívül optimista voltam, első ránézésre megtaláltam a Csontváry szót, törődtem is én azzal, mi az ördög is rejtőzhet valójában e szó mögött, gondoltam, ez minden kétséget kizáróan csak az a múzeum lehet, amit én keresek. Könnyedén megtaláltam a térképen a narancssárga 10-es számot, ceruzával bejelöltem az útvonalvázlatot. Weöres jobb kezével az arca felé mutatva a tér bejáratánál oldalvást üldögél egy kis kerek kávéházi asztal mellett, bronzból öntött hajából egy szál sem áll el, jobb könyökénél a kabát hajlata kicsit rozsdásodik. Valaki a könyökhajlatába dugott egy csokor virágot. Két kislány bohóckodik vele. Az úttest bal oldalán egy kövérkés öregúr hegedül, kék csíkos ing, khaki nadrág és felismerhetetlen színű régi bőrcipő. Arcán nyugtalan és sötét ráncok, amelyek csak a zene ritmusára mutatnak rendkívüli vidámságot. Egy másik, magas öreg a dzsámi előtt imbolygó testtel bendzsózik.
A térkép szerint pontosan megtaláltam a 10-es szám helyét, a fenséges épület alsó szintje első ránézésre múzeum jellegűnek tűnt. Az őr a tornácon üldögélt, fején zsidó kipát viselt. Nem értettük egymás nyelvét, kézzel-lábbal elmotyogtam, hogy „Csontváry”, ő pedig nagy örömmel visszhangozta, hogy „Csontváry”, majd megváltottam a belépőjegyemet és beengedett a második ajtón. A nagy teremben csend volt, egy hang sem hallatszott, a falakon egy darab kép sem lógott, hívőknek számtalan pad sorakozott. Első gondolatom az volt, hogy a 10-es szám mögötti Csontváry utáni szót egyáltalán nem ismerem, ez volna vajon Csontváry egykori rezidenciája? A teremben lévő berendezési tárgyak és a hatágú csillag viszont….ó, hiszen ez egyértelműen egy zsinagóga.
Zavarodottan jöttem kifelé, az őr mosolyogva egy másik ajtóhoz vezetett, fel a lépcsőn, ekkor végre megláttam, hogy a falon az egyik magyar nyelvű felirathoz tartozik egy angol nyelvű magyarázat. Kétségtelen, ez valóban egy zsidó múzeum, Csontváryhoz pedig egy fikarcnyi köze sincsen. Amikor elolvastam, hogy a felirat szerint a pesti zsidóság kilencven százalékát a második világháborúban meggyilkolták, még a hátamhoz érő hideg szelet sem éreztem. Talán valamiféle szellem hívott engem, hogy a térkép jelölése szerint pontosan ebbe, egy teljesen másik, múzeumba jöjjek?
Látva, ahogy kábultan állok, az őr készségesen tovább terelgetett, hogy kövessem. Megláttam a templom mögötti kertet, a szél kavarta a felhőket, az eső kopogva zuhogott, úgy éreztem, hogy a hőmérséklet néhány másodperc alatt tíz Celsius fokot zuhant. Egy kis autó parkolt az esőben, az őr bepréselte kövérkés testét a sofőrülésbe és felém intett, én pedig megmagyarázhatatlan okból beültem a kicsiny autó anyósülésére. Arra gondoltam, a térképet módosították és sok turista hozzám hasonlóan elvétette a múzeumot, ezért ez az őr, amikor látja a látogatók zavart pillantását, mindjárt veszi a lapot és elszállítja őket eredeti céljukhoz a Csontváry Múzeumba. Micsoda jószívű ember!
A kocsi körülbelül húsz percig hajtott, ezer hála és köszönet, majd egy külvárosi kis ajtó előtt kitett. Az ajtóban egy vékony, kedves bácsi fogadott majd betessékelt. Ez a múzeum meg hogyhogy szabadtéri, nem tartanak attól, hogy a festmények tönkre mennek? Kicsit jobban megnézem, melankolikus, szürke, virágokkal és fákkal ölelt szomorú és nyomasztó hely, első pillantásra végeláthatatlanul kőkoporsók és sírkövek sorakoznak borostyánnal befutva. A bácsi fogta a karomat és hosszasan vezetett a sírok között, csaknem az összes sírkövet végignézette velem. Lehetséges, hogy csalódott ábrázatom késztette arra, hogy kötelességének érezze szinte minden elhantoltat külön-külön megmutatni nekem. Az eső megállíthatatlanul esett, úgy éreztem még a hajam gyökere is átázott.
Végül a bácsi bevezetett a várakozó holttestek kápolnájába. Megláttam az ablakokon a hatágú csillag szimbólumot, azonnal megértettem. Mitől is kábultam el az előbb a templommúzeumban? A hely, ahol elkábultam, az angol nyelvű felirat előtt volt kicsivel, egy zsidó sírhelyről készült térképfelvételnél. Valószínűleg az őr ebből arra gondolt, hogy mindenképpen szeretnék egy ilyen helyet saját szememmel is látni, ezért rögtön kihasználta a déli pihenőidejét és elhozott a temető kapujába. Micsoda jószívű ember!
Eszembe jutott, hogy a telefonomban még nincsen elmentve egy taxitársaság telefonszáma sem, és, hogy az Intersparig visszasétálnom legalább egy órába telik majd, ráadásul az eső is ki tudja mikor áll el. Amikor kijöttem a temetőből, azt szerettem volna, ha inkább engem is ott hantolnak el nyomban.

Valamelyik nap
Tegnap este felfedeztem a Csontváry Múzeum és a Zsidó Múzeum közötti titokzatos összefüggést. Mindkettőnek 10-es szám a jele a térképen. A Csontváry Múzeum jelölése narancssárga, a Zsidó Múzeum jelölése mogyoróbarna. A térkép megfakult, a két szín nagyon hasonlított egymáshoz. Amikor rájöttem erre a nagy felfedezésre, Archimedes közhellyé vált felkiáltásához hasonlóan szerettem volna a világba kiáltani, hogy „Heuréka!”.
Ez egy gyönyörű reggel, finom eső szitál, ami azért jó, mert figyelmeztet rá, hogy vigyek magammal esernyőt.
Előzetes értékelés, a mai klíma tökéletes a múzeumlátogatásra. A múzeumban nem esik az eső, nem fúj a szél, a hőmérséklet kellemes, minél pocsékabb az időjárás, annál felemelőbb egy múzeumban tartózkodni. Ráadásul ma, nem úgy mint tegnap, pontosan tudom a Csontváry Múzeum helyét, nem fogom zavarodottan az utcákat róni.
Weöres jobb kezével támasztja az arcát, oldalvást üldögél a kávéházi asztalnál. Az odaszilárdult pohár kávé felszínén összegyűlt az esővíz. Valaki a háta mögé támasztott egy biciklit, amitől úgy tűnik, mintha Weöres biciklivel érkezett volna. Az úttest bal oldalán a kövérkés öregúr még mindig hegedül, kék csíkos ing, régi esőtől átázott bőrcipő. A magas öreg bendzsózik.
Sikeresen megérkeztem a térképen megjelölt utcába, keresem a Csontváry Múzeumot, nem találom, észreveszem viszont a közelben a Modern Művészetek Múzeumát. A Modern Művészetek Múzeuma hogyhogy elköltözött? Értetlenül állok. A Modern Művészetek Múzeuma a meglátogatni kívánt múzeumok listáján nálam csak a jövő heti tervben szerepelt, földrajzi elhelyezkedését tekintve a Vasarely Múzeum közelében helyezkedik el, amitől a Csontváry Múzeumnak pont ellentétes irányban kellene lennie.
A váratlan csalódásom és a kellemes meglepetés keltette érzések közepette úgy döntöttem, hogy a kiválasztatott nap értékesebb, mint az eltervezett nap, ezért először is a Modern Művészetek Múzeumának ölelő karjaiba engedem magam. Látogatásom végeztével még koránra járt az idő, elégedetlenséget meg nem engedve tovább kerestem a Csontváry Múzeumot. A térkép nyilvánvalóan nem egyezett az utcanévvel, én az esőben keringve visszafelé fordultam, mint egy lélekvesztett kiskutya. Végül, a Modern Művészetek Múzeumától nem messze egy kis közben megtaláltam a Vasarely Múzeumot.
Ekkor megértettem, hogy nem a múzeum költözött el, hanem én tévedtem el ismét.
Visszafelé, az Interspar felé vezető úton, észrevettem a hegedülő öregurat, ekkor rájöttem, hogy egy ostoba hibát vétettem. Tegnap az öregúr az úttest bal oldalán ált, ma még mindig az utca bal oldalán áll, csakhogy két különböző utcáról van szó. Én pedig természetes útjelző táblának tekintve őt, pont az ellenkező irányba haladtam. Weöres ugyan nem változtatja a helyét, azonban az utcán járó-kelő emberek nagy része igen.

Valamelyik nap
Ez egy gyönyörű reggel, az eső egész éjjel esett, és most is esik. A dobozból előkeresem a vékony tollkabátomat.
Előzetes értékelés, a mai klíma kifejezetten megfelel a múzeumlátogatásra. Csak el kell juttatnom a testemet a múzeumba, aztán hullhat hó vagy jég, a hajam szála sem görbülhet tőle. Mivel tegnap megint eltévedtem, és addig járkáltam az esőben, míg a térdemig csurom vizes nem voltam, a lábaim görcsölnek.
Este, hazaértem. Hiába volt nálam esernyő, a nap nagy részében a forró naptól perzselten járkáltam, a tollkabát az izzadtságomtól átázott, mégsem találtam meg a Csontváry Múzeumot, felfedeztem viszont a Dóm Múzeumot, a Középkori Egyetem Múzeumot és kihasználtam az időt arra, hogy végigjárjam a Dzsámi Múzeumot.
Pécs múzeumai meglehetősen rejtélyesek, olyanok amilyenekkel sehol másutt a világon nem találkoztam. A legtöbb múzeumnak nincsen egyértelmű táblajelzése és nagy múzeumkapuja, ajtóról, ajtóra haladva kell felderíteni őket. Egy múzeumszerű bejárathoz érve, kopogtatással jutsz be, bent pedig a múzeum egyik fele általában étterem. Odaérve a hosszú évek óta elhagyatottnak tűnő épület oldalsó bejáratához, vagy egy idegeneknek tilos a bemenet jellegű raktárhelyiség biztonsági bejáratához, kopogásra nem jön felelet, mire te merésznek tettetve magad megtolod az ajtót befelé és belépsz, ha belül sötét és fülledt, mintha üres és lezárt lenne, ahol évtizedek óta embernek még a nyomát sem látták, gratulálok, sikerült, megtaláltad amit kerestél. Miután leküzdötted az illetéktelen behatolás keltette bűntudatodat, tovább mész előrefelé, áthaladsz egy rakat piszkos limlom között, benyomod a következő ajtót, vagy várakozol nagyjából tíz percet, akkorra biztosan előtűnik a semmiből egy lusta, magányos alak és fennhangon magyar nyelven közli veled, hogy:
„Habalablabla haalablabla blablabla!!!”
???
Általában ekkor és azonnal előveszem a pénztárcámat, kinyitom és odaadom neki. Tekintettel arra, hogy magyarul csak egytől háromig tudok számolni, forintból pedig rengeteg fajta aprópénz van és rendszerint összetévesztem a tízezrest az ezressel, a jegyár kiszámolásának bonyolult műveletét inkább a pénztárosra hagyom.
Ezt olvasva, néhány kedves olvasóban talán felmerül a kérdés, hogy miután a múzeum személyzete gyakran a múzeumon belül sétál vagy valahol sziesztázik, miért nem lehet egyenesen bemenni a múzeumba és megkeresni őket, miért kell mintegy magatehetetlen várni amíg megjelennek? A válasz kedves olvasó; mert nélkülük egy hozzá nem értő számára esélytelen, hogy megtalálja a múzeumtermekbe vezető valódi bejárati ajtót.
Ahogyan történt ez az egyik porcelán múzeumban is, egy gyönyörű női múzeumőr vezetett kacskaringós sötét lépcsőkön és folyosókon, áthaladtunk egy fél évszázadon, miközben én többször majdnem megbotlottam. Végre megláttam, amint kinyújtja a kezét és egy vasajtóhoz nyúl, kivágja az ajtót, feltekeri a világítást és abban a pillanatban egy lenyűgöző univerzum tárult a szemem elé. Ez valójában a természetes „hármas védelem”, lopás, rablás és a jegyvásárlás elkerülése elleni védelem.
A másik egy babamúzeumban történt, egy beteges öregúr amint megváltottam a belépőmet, máris egy telefonszámot tárcsázott, és hangosan magyarul kezdett beszélni a kagylóba. Először arra gondoltam hív valakit, aki tud velem angolul beszélni, talán a pénztárcámban lévő papírpénz nem elegendő a belépőjegyre? Tovább fantáziálok, találgatok, mi van, ha ennek a múzeumnak a területe hatalmas és autóval kell odavitetni engem? Fél óra múlva még mindig csak, „Habalablabla habalablabla blablabla!!!”, már nem találgatok, az agyamban lévő kérdőjelek egyetlen hosszú kötőjellé lanyhulnak.
Végül elégedetten letette a telefont, felállt, intett, hogy kövessem. A gangfolyosó oldalában lévő lépcsőn felmentünk a második emeletre, félig megkerültünk egy nagy színháztermet, majd egy mosdóajtóhoz igen hasonló ajtó előtt megállt, a kezében lévő hatalmas kulcscsomót használva kinyitotta a zárat, felkapcsolta a világítást és befelé mutogatott.
Semmi esetre se kérdőjelezd meg a magyar múzeumőrök munkájának színvonalát. Pont ellenkezőleg, ők a magyar kultúra legfényűzőbb összegzése. A legtöbb múzeumban a múzeumőr nemcsak odavezet téged a titokzatos bejárathoz, hanem végig is kísér a múzeum minden egyes kiállítótermén. Ez a csodálatos tapasztalatom a Vasarely Múzeumban kezdődött. Megvásároltam a belépőjegyet, a teremőrnő kinyitott nekem egy vészkijárathoz hasonló vasajtót, villanyt kapcsolt, egy folyóra léptünk, ahonnan bevezetett az első kiállító terembe, ismét villanyt kapcsolt, jelezte, hogy kerüljek beljebb, menjek elé, ahogyan a kivégzőtisztek jelzik a halálraítéltnek az utat.
Az egész múzeumban én egyedül voltam látogató és ő egyedül volt teremőr. Én egymás után végignéztem a festményeket, ő pedig szolgai módon az elejétől a végéig ott volt mögöttem egy méteres távolságon belül. Amikor megálltam, ő is megállt, amikor megmozdultam, ő centiről, centire velem mozgott. Amikor hátrafordultam, szórakozott tekintete mindig rajtam függött, komoly volt és megfontolt.
Minden kiállítási tárgy felirata magyar nyelvű volt, titokban arról fantáziáltam, hogy talán egy kettőt el tudna nekem magyarázni. Amikor azonban szólásra nyitottam a számat, rá kellett jönnöm, hogy csak magyarul beszél. Miután felfedeztük, hogy egyáltalán semennyire sem tudunk kommunikálni egymással, továbbra is nyugodt közönnyel követte minden lépésemet, ám lépteit fokozott határozottság jellemezte. Bár úgy követett, hogy mögöttem lépkedett, nem az unaloműző beszélgetés vezérelte. Ez azt az érzést keltette bennem, hogy nagyon alaposan meg kell vizsgálnom minden festményt. Talán azért volt mindez, hogy felügyelje, vajon a látogatón láthatóvá válik-e a látottakkal kapcsolatos mély megrendülés? Csakhogy nem mertem túlságosan mély megrendülést mutatni sem. Talán azt gondolhatja, hogy egy előre megfontolt festménylopáson mesterkedő tolvaj lennék?
A teljes kiállítás fent és lent két emeletet foglalt el, én, ez a múzeumkukac, három órán keresztül nézelődtem, ő pedig állhatatosan három órán keresztül állt és mozgott velem a hátam mögött. Nemtudom, hogy a múzeum iránti megrendülésem megindította-e, mindenesetre az ő hozzáállása megindított engem. Ezen időközben az egész múzeumban még mindig én voltam az egyetlen látogató. Olyan érzésem volt, hogy nemcsak egy belépőjegyet kellett volna vennem, hanem ki kellett volna fizetnem a múzeum bérbevételének teljes költségét. Ezt az egy-egy arányú tökéletes luxust a világ semelyik másik városában nem tapasztaltam. Baráti figyelmeztetés, a Budapesti Nemzeti Szépművészeti Múzeum jelenleg egyetlen Vasarely festményt sem állít ki, tehát aki meg szeretné ismerni ennek a kivételes mesternek a műveit, ha nem jön el Pécsre nem teheti meg, nem szabad kihagyni!
Ennek a fajta „múzeumbérlés”-nek a tapasztalata nemcsak kizárólag Pécs városára jellemző, a Budapesti Szépművészeti Múzeum látogatásának teljes időtartama során úgyszintén élvezhettem. Az alsó szinten két teremőr nénike kísért végig a hátam mögött követve, kettő az egyhez. A második szinten két fiatal élete teljében lévő erős fiatalember teremőr, azaz ha például rohanvást egy képet magamhoz ragadtam volna, akkor is teljes bizonyossággal ott a helyszínen meg tudták volna hozni a megfelelő intézkedést a rendszer szolgálatában. A különböző kiállítótermekben ezen felül még különböző teremőrök csatlakoztak hozzám energikusan, más-más típusú csendes tekintettel, tartózkodást nem kifejezve.

Valamelyik nap
Teljes mértékben revideálom, amit tegnap leírtam. Figyelmeztetni szeretnék valamennyi múzeumrajongót, Pécs városának csaknem valamennyi csendes és keskeny kapuja mögött csoda rejtőzik, a megszámlálhatatlan kisméretű múzeum arra vár, hogy felfedezzék, de egyáltalán nem biztos, hogy minden kapu a meglepetés felé vezet téged. A megrémülés lehetősége is igen nagy.
Ma reggel a Csontváry Múzeum felé vezető utat keresgéltem, betértem egy kapun. A kapu különös volt és romos, a kapualjban halvány fény derengett, bolyhos lepusztult régi bútorok, az elhagyatottság nyoma, ez még jobban megerősítette azt az ítéletemet, hogy ez minden kétséget kizáróan egy múzeum. A folyosón áthaladva azonban mégsem jött múzeumőr, hogy üdvözöljön. Láttam, hogy a lépcső végén egy üvegajtó vezet ki a placcra. Az ég tiszta volt, betoltam az ajtót, hogy kilépjek az erkélyre, arra gondoltam lélegzek néhányat a friss levegőből, megvárom, amíg a múzeumőr befejezi a pihenőjét és odajön, hogy belépőjegyet válthassak.
Fél óra múlva, amikor már csaknem őssejté aszalódtam a teraszon, embernek még az árnyékát sem láttam. Gondoltam hát, az eredeti úton kimegyek a kapun. Ezzel a tervemmel azonban egy nagy bonyodalomba kevertem magam, az a bizonyos teraszt és a lépcsőt elválasztó üvegajtó ugyanis bárhogy is szólongattam, nem engedett a húzásnak. Tíz perc próbálkozás után, csak amikor kiáltani készültem vettem észre, hogy egy sivár tetőn vagyok, a horizonton emberi lény nem látható, kizárólag madarak.
Egy óra múlva esni kezdett az eső. Pécs újabb ingyenes zuhanyozását élvezhettem.
Két óra múlva végre egy babakocsit toló fiatal derűs anyuka jött arra, meglátott. Miután segített a lépcső felöli oldalról kinyitni az üvegajtót, egy magyar nyelvű feliratra mutatott a szemöldökfán, és azt mondta:
„Habalablabla haalablabla blablabla!!!”
Elmutogatta, ha lenyomjuk az üvegajtó kilincsét, az ajtót belülről be lehet tolni, kívülről azonban nem lehet kihúzni. Egyirányú.
El szerettem volna mondani, hogy amikor megnyomtam az ajtót, valójában láttam ezt a feliratot, csakhogy egy szót sem értettem belőle, és valójában most sem értek. A magyar nyelv túlságosan nehéz. Európa szinte valamennyi más nyelve, még ha semmilyen alaptudásod nincs is, nagy találati aránnyal legalább is megsaccolható, ráadásul ezek a nyelvek kinézetre is hasonlítanak egymáshoz. A magyar nyelv azonban senkire sem hasonlít, nem tartozik az indoeurópai nyelvcsaládba, a latin nyelvhez egy fikarcnyi köze sincsen. Ő a finn nyelvvel rokon.
Ennek a nagy vereségnek az elszenvedése után úgy döntöttem, hogy leteszek mai tervemről és egyenesen az Interspar felé vettem az irányt.
Elfogyott a kávégép szűrőpapír. Megkérdeztem a polcfelelősöket, akik a pénztárosokhoz küldtek, a pénztárosok az információhoz. Az információnál magyarul beszéltek. Tizenöt percnyi pantomimezés után végre megértették a célzásaimat, majd egyikük kilenc ujját felém mutatta. Én tele voltam a siker keltette elégedettség érzésével, visszamentem az üzletbe, egyenesen a kilences polchoz.
Ez a papíráru cikk polc volt, „papír” valóban volt rajta. Ez azt jelenti, hogy pantomimjátékom fele mértékben mindenképpen sikeresnek volt mondható.

Valamelyik nap
Elismerem, valóban egy tájékozódási analfabéta vagyok. Gyakran fordítva értelmezem a térképet. Ugyanakkor az elmúlt hosszú évek múzeumkeresési történelme során sosem voltam még ennyire sikertelen. New York, Dublin, London, Párizs, Stockholm, Koppenhága, Róma…általában metróval elutaztam a múzeum közelébe, megláttam a Kijárat táblát, majd nem is kellett térképet bogarásznom vagy nézelődve keresgélnem, egyszerűen csak a hömpölygő embertömeget követve előrefelé haladtam, és máris megérkeztem a múzeum főbejáratához.
Van egy nagyon képmutató szó, úgy hívják, hogy „egyéni megtapasztalás”. Eddig mindig a múzeumon belül a kiállított tárgyak megtekintésekor volt egyéni megtapasztalásom. Ma azonban a múzeum keresése során volt egyéni megtapasztalás élményem, azt éreztem, az életem teljessé vált.
A Csontváry Múzeum végre általam megtaláltatott.
Az üres sötét csarnokon áthaladva, önállóan felmentem a második emeletre, jobb és baloldalon egy-egy bejárati ajtó. Hezitáltam egy darabig, amikor a jobb oldali üvegajtó mögül kinézett egy középkorú komoly hölgy és felém intett. Megvásároltam a belépőjegyet, bevezetett egy kiállító terembe, én pedig meglepődve néztem az egész falat beborító…török szőnyeget. Ez ugyanis a tizenhatodik századi török szőnyeg kiállítás egyik kiállítóterme volt.
Megtántorodva hátrahőköltem, visszamentem a kapuhoz, hiszen nem tévedtem, Csontváry angol nyelvű életrajzán kívül, ott állt a fejszobra is. A középkorú hölgy utolért, és egy csomó „Habalablabla habalablabla blablabla!!!”-t fűzött hozzám magyarázatként, ellentmondást nem tűrően vett rá, hogy menjek vele vissza. Én rámutattam Csontváry fejszobrára, amire ő erőltetetten felém bólintott.
A mai napig nem is sejtem, hogy mi is pontosan az összefüggés Csontváry és a török szőnyegek között. Ennek a középkorú hölgynek a sürgetése és felügyelete alatt végignéztem hat-hét teremnyi régi szőnyeget, már meg tudtam különböztetni a török geometriai esztétika madár, skorpió formáit, valamint a különböző kitüntetések alakját és amikor már éppen kétségbe akartam esni, ennek a hölgynek a feszültség átmenetileg eloszlott az arcáról, nyugodttá vált, még egy mosolyt is küldött felém és bevitt egy nagy kiállító terembe. Félhomály volt, ott állt előttem egy eredeti, egész falat beborító Csontváry olajfestmény teljes életnagyságban. Ennyi szőnyeg megtekintése után az ecsethasználat csak még nagyobb szabadságot és szépséget tükrözött, nem lehetett négyszögesíteni.
A nagy teremben mindössze három olajfestmény lógott. Mire megcsodáltam, a teremőrnőnek már az árnyéka sem látszott, kimentem, hogy megkeressem és mutattam neki, hogy vezethet tovább. Megkocogtatta a fejét majd ismét bevezetett egy kicsiny kiállító terembe, benne másik három festmény, kisebbek. Ezután kinyújtott karral vezetett egyenesen a kijárathoz. Beszédhibásnak bélyegzett, folyamatosan és nehézkesen rázta a fejét. Nagyon hosszú ideje nem sikerült feldolgoznom ezt, a Csontváry Múzeum ugyan kicsi de gyönyörű, hat műtárgy valószínűleg valóban elegendő.
Ismét egy baráti figyelmeztetés, a Budapesti Nemzeti Szépművészeti Múzeumban található jó néhány Csontváry festmény. Ha valaki a hat festmény megtekintése után még kételkedne, a Szépművészetiben van lehetősége korrepetálást venni.
Mindehhez hozzá, ritkán látott példák egyike, a Nap egész nap magasan járt, a hőmérséklet több mint 20 fokot emelkedett, a Nap úgy sütött, hogy a bőr a kemencében sülő zsír hangjához hasonló sercegő hangot hallatott. Az utcán kapható fagylalt páratlanul finom volt, kedvencem a cseresznye-csokoládé lett.

Valamelyik nap
Milyen mondatokat kell megtanulnod, ha rövid ideig élsz egy olyan környezetben, ahol nem beszéled a helyi nyelvet? Az elmúlt sok évben a tapasztalatom folyamatosan a „Jó reggelt!”, „Jó estét!”, „Köszönöm!”, „Viszontlátásra!”, „Ez igen!”, „Egészségedre!”, „Finom!” mondatoknál maradozott. Pécsre érkezésem után fedeztem csak fel, hogy a korábbi „beszélek egy kicsit a helyi nyelven” szép illúzióm abból adódott, hogy azokon a helyeken az emberek nagy része beszélt angolul, ezeknek a mondatoknak a szerepe pedig annyi volt, hogy beszélgetésink díszei legyenek, semmi egyéb.
Pontosítsuk egy kicsit, melyik mondatoknak is van valódi gyakorlati haszna? Véleményem szerint az első a sorban a: „Hol vagyok?”, használatakor kezünkben egy térképet tartva, azt a megkérdezett felé mutatva, egy ujjunkat felemelve először magunkra majd a térképre mutatunk.
Őszintén szólva, nekem az a véleményem, hogy ezen folyamat közben a legnagyobb szerepet mégsem a nyelv játssza, hanem a fizikai ábrázolás. Emlékszem egyszer az történt, hogy Limerickben minél jobban keresgéltem, annál kevésbé találtam merre van észak, egyfolytában leszólongattam a járókelőket útbaigazítást kérni, míg az agyamon már az álmosság jeleit kezdtem tapasztalni. Amikor megszólítottam a bácsit, akivel találkoztam, eredetileg azt akartam kérdezni, hogy „Hol vagyok?”, mégis azt kérdeztem „Ki vagyok?”, az ír bácsi meg sem lepődött ezt a végső filozofikus kérdést hallva, egy pár másodpercre megállt, majd átvette a térképemet és egészen a célomig kísért ott átadva a tulajdonos asszonynak.
Azzal kapcsolatban, hogy az utca embere értené az én magyaromat, nem sok reményt dédelgettem. A magyar nyelvben sok szótag van, ha csak a „Viszontlátásra!”-t nézzük, a teljes szó öt szótagból áll, ha az ember elköszönni készül, jóval előre fel kell készülnie az üdvözlésre, nem úgy van az, hogy eldönti az ember, hogy elindul, aztán fogja magát és elindul. Az „Egészségedre!” szintén öt szótag, mire az asztalnál mindenki végigmondja, kihűl a leves. Ha pedig eltévesztesz egy szótagot, feltehetőleg egymagad maradsz, aki értené a kimondott szót. Mégis minden nap kezdeményeztem útbaigazítást kérő beszélgetést. Ha pedig éppen nem útbaigazítást kértem, akkor az útkeresés útját jártam.
Ma tizenkétszer kértem útbaigazítást, mire végül megtaláltam a negyedik századi keresztény temetkezési hely bejáratát. Bár a bejárata rejtőzködött, a tájolása nehezen összetéveszthetővé tette. Csak meg kellett találnom a tér bal oldali erkélyén Lisztet, követnem testének elegáns, kitekert vonalát, jóképű frizuráját, felnéztem rozsdafoltos arcára. Tekintete pontosan a bejáratra esett.
Ez az ókeresztény sírkamra volt Pécs egyik legérdekesebb múzeuma a számomra. Egyetlen kifogásom volt, hová tűnt a kiváló magyar múzeumőrök hagyományos hozzáállása? Arra számítottam, hogy a múzeumőr srác végig velem lesz az egész komor földalatti sírboltban, én nézem a kőkoporsókat és falfestményeket, ő pedig engem. Ő azonban miután megváltottam a jegyemet, bátortalanul a bejárat felé mutatott.
Imádok egyedül szabadon bolyongani egy múzeumban, de a sírok kivételek, különösen a nagy kiterjedésű földalatti sírboltok, öt órán keresztül nem látni a napot, a sötétség és a hűvös különböző kombinációi. Az öt óra minden percében arra gondoltam, mennyire vágyom arra, hogy legyen egy teremőr, aki, mint a kivégző tiszt áll a hátam mögött és figyel! Vagy néhány másik látogatóval is kiegyeztem volna, ez a „múzeum bérléses” előjog ma igen kínzott. Hirtelen az egyik kiállított tárgy feletti tévélejátszó meghibásodott, a képernyő elsötétült, nyikorgó hangot hallatott. Kicsivel előrébb egy másik lejátszónál minden előjel nélkül ugrálni kezdett a vetített kép, valószínűleg nem a csontok vagyis a sírok helyreállítási rajzánál. A hatalmas térben nem volt más, mint robosztus sziklafalak, törött kőkoporsók, egy lefelé folyton meghosszabbított egyszerű vaslépcső, és a vaslépcső fordulóiban gyakran kialvó világítás. Attól tartok, öregszem még tizenegynéhány évet és a szívem nem fogja bírni többé az ehhez hasonló múzeumok látogatását.
Az utolsó órában már hallucináltam az idő nagy részében, lépteket hallottam. Azon hezitáltam vajon hátraforduljak-e, de szemeim előtt a horrorfilmekből ismert hátrafordulási jeleneteket követő képek cikáztak. Nem fordultam hátra, a gyomrom görcsberándult. A lépések hangja ismét felhangzott, és mindjárt ezután egy kiáltást hallottam, zengett a sírbolt, a boltívek sodorták a visszhangot, hozzákeverve az én hangjaimat is.
Eredetileg egyáltalán nem is ”bérelhettem ki a múzeumot” az utolsó percig. Egy másik látogató a csendes testtartásomtól halálra rémült.

Valamelyik nap
Ez egy csodálatos reggel, perzselő napsütés. Gondolom, nem kell délutánig várakozni és az utcán sétáló emberek félig átsülnek a napsugaraktól. Tanácstalan voltam, nemtudtam éppen merre tart a pécsi eső? Olykor hívatlanul beállított, mint ma már közel egy hete minden nap, a hőmérséklet napról napra emelkedett, egy cseppnyi izzadság annyi időt nem ért meg, hogy lefolyjon a nyakadon, pillanatok alatt elpárolgott vagy felszáradt.
Előzetes értékelés, a mai klíma kifejezetten megfelel a múzeumlátogatáshoz, mi is lehetne ideálisabb annál, minthogy minden múzeumban olyan kellemesen hűvös legyen, mint az ókeresztény sírkamrákban.
Ma egy valódi nyelvi nehézséggel találtam szemben magamat. Valószínűleg két Zsolnay múzeumot találtam. A várostérképen már korábban láttam egy Zsolnay múzeumot a Vasarely Múzeumtól nem messze balra. Azonban az én újonnan szerzett Zsolnay Kulturális Negyedet ábrázoló térképemen a Zsolnay Múzeum imponáló módon az ötös számú épületegyüttesbe esett. De az is lehet, hogy ez a kettő egy és ugyanaz a múzeum. Mivel a Zsolnay Kulturális Negyed térképén az ötös számú épületegyüttes jóval távolabb helyezkedik el a többitől, nyilvánvalóan a negyedet lehatároló falszakaszon kívülre nyúló egyik utca meghosszabbításában.
Szóval a várostérkép szerint először megtaláltam a Vasarely Múzeum szomszédságában lévő Zsolnay Múzeumot. Amikor vettem a belépőjegyet, megkérdeztem a múzeumőr nénit, hogy ez a Zsolnay Múzeum és a Zsolnay Negyed Zsolnay Múzeuma vajon egy és ugyanaz-e? Pontosabban szólva, nem szavakkal kérdeztem meg, hanem kézmozdulatokkal. Először kinyitottam a várostérképet és rámutattam a Zsolnay Múzeumra, aztán kinyitottam a Zsolnay Negyed térképét és rámutattam az ötös számú épületegyüttesre.
A néni arca kételkedést mutatott, megfogta a két térképet és alaposan nézegetni kezdte. Én abban a hitben voltam, értette mit kérdezek. Valóban alaposan és hosszú ideig tanulmányozta a térképeket, majd bólogatott nekem, odahajolt hozzám és magyarázni kezdett.
Azt mondta: „Habalablabla habalablabla blablabla!! Habalaba balba blablah bhlablabla…”
Jól van. Jól van.
Függetlenül attól mit is mondott, azt terveztem, hogy később a lehető legbiztonságosabb módját választom annak, hogy kiderüljön az igazság. Majd később megkeresem a Zsolnay Negyed Zsolnay Múzeumát is, ha ugyanarról a múzeumról van szó, a kapuban észre fogom venni, ha nem, akkor úgy tekintek a két múzeumra, mint fő-, és almúzeumokra, csak nem lehet teljesen ugyanaz a kiállított gyűjtemény, egyel többször megnézni ugyanazt még mindig jobb, mint elmulasztani megtekinteni valamit.

Valamelyik nap
A Zsolnay Negyed szerkezete rejtélyesebb, mint vártam. Girbe-gurba egymásba visszatérő utcácskák, semmi párhuzamos vagy merőleges, mindenütt lejtő. Még ha a hetes számú épület tetejének sajátosságát tekintem is tájékozódási pontnak, hiába látom a hetes számú épület tetejét, ha sem jobbra sem balra kerülve nem érek oda a hetes számú épület kapujához. A hetes számú épület terasza az egyetlen az egész kulturális negyedben ahol kapható egy pohár jeges limonádé, ha nem sikerül megtalálnom, akkor az erőszakos naptól kiszáradás általi halál vár.
Pécset egy csepp eső sem esik, a szikrázó napsütéstől kivehetetlenek az irányok, a magas hőmérséklet miatt fokozott a szédülés.
A térkép ábrázolása szerint a Zsolnay Múzeum az ötös számú épületben a hetes számú épülettel átlósan helyezkedik el, az információs pultnál egy helyes fiú megmutatta merre induljak kifelé. Jó néhány napja keresgéltem már abban az irányban, de csak egy gyárépülethez hasonló hatalmas épületet találtam, a bejárati ajtó szorosan be volt zárva, az épület homlokzatának vonalában elsétáltam az épület előtt, az útelágazások mind egy falnak vezettek. Ma az épület kapujában találkoztam egy gyönyörű rövid hajú nővel, felfelé indulást imitáló kézmozdulatokat tett, végül felmutatott az ég irányába. Kipróbáltam a javaslatát, a kulturális negyed legmagasabb pontja a hetes számú épület, tehát ismét ide jutottam vissza.

Valamelyik nap
A kedves vendéglátómtól kaptam egy egyesített belépőjegyet a Zsolnay Kulturális Negyedbe, szüntelen izgalomban vagyok. Olyan, mint egy vértanúnak kardot ajándékozni, egy ilyen múzeumteknősnek, mint én ez a legbecsesebb ajándék. Hogyan is tudnék felnőni vendéglátóm jóakaratához? Feltétlenül meg kell néznem az összes múzeumot!
Bár az ötös számú épületet még nem találtam meg, de a keresés során számos másik múzeumot láttam.
A legjobban az egyes számú épület alagsorában lévő kortárs galériát szerettem, milyen kellemesen hűvös volt! Pardon, elgépeltem, ez természetesen a legjelentéktelenebb előnyös tulajdonságainak egyike, először azt kellett volna írnom, hogy az összes kiállított tárgy tele volt kreativitással és ötletességgel, nem hagyományos, színes, tökéletes ártatlanság, mentes a kortárs művészetre másutt mindenütt jellemző zord gázfelhőtől. Természetesen az ilyen tikkasztó napokban, és abban a makro környezetben, ahol nem szokás a légkondicionáló használata, ennek a múzeumnak a hőmérséklete valóban örömteli volt, az ember úgy érezte, hogy a hőguta közeli állapotból visszatér belé az élet.
A második kiállító terem közepén volt egy doboz növény, aki egy fülhallgatót viselt a kórus pedig gyermeki hangon énekelt:
Minden növekvő növekedni akar, bárcsak úgy növekedhetne,
ahogy növekednie kell.
Minden virágzó, virágozni akar, bárcsak úgy virágozhatna,
ahogy virágoznia kell.
Bárcsak minden szem láthatná.
Bárcsak minden szárny magasra repülhetne.
Repülni, repülni, repülni szép.
Élni, élni, élni szép.

Minden eltévesztett utca, azt akarja, hogy odaérjenek hozzá,
bárcsak úgy élvezhetnénk az eltévedést, ahogy el kell tévednünk.
Minden nem értett felirat, azt akarja, hogy ne értsék meg,
bárcsak úgy élvezhetnénk a figyelmen kívül hagyásukat, ahogy figyelmen kívül kell hagynunk őket.
Bárcsak minden város érthető volna.
Bárcsak minden nyelven beszélhetnénk egymással.
Beszélni, beszélni, beszélni szép.
A múzeum, a múzeum, a múzeum örök.
…

Ezt a dallamot terveztem dúdolni, minden nap az eltévedés körülményeinek megfelelően véletlenszerűen megtekinteni két múzeumot, majd elmenni az Intersparhoz és haza cipelni a vizes palackokat meg a gyümölcsöt.

Valamelyik nap
Ma a tízedik napja, hogy keresem az ötös épületbe jelölt Zsolnay Múzeumot. Már régóta hozzászoktam a kudarchoz, de ezzel a titokzatos múzeummal kapcsolatban már rendkívüli frusztrációt éreztem. Elhatároztam, hogy megtalálom!
Ma meglátogattam egy újabb porcelán múzeumot, az általam értelmezett térkép szerinti elhelyezkedés a hármas számú épületre esett, de a szépfiú az információnál tájékoztatott, hogy valójában a négyes számú épületben található. Az imént, ahogy nézegettem a porcelánokat, gyanakodni kezdtem; miért nem látok a hármas számú épületben rózsaszínű porcelán múzeumnak titulált múzeumban egy apró foltnyi rózsaszínt sem? Valójában nem én váltam színvakká, hanem a porcelán manufaktúra múzeumába sikerült bemennem.
A hármas és a négyes számú épület egymásra merőlegesen helyezkednek el. Ha eltéveszteném az elhelyezkedésüket, azt bizonyítaná, hogy korábban a negyed épületeinek elhelyezkedéséről alkotott elképzeléseim telve vannak előítélettel.

Valamelyik
Úgy hallottam, hogy Pécs neve kemencét jelent. Minden alkalommal, amikor egyik árnyék és vég nélküli utamat róttam, késztetést éreztem azonnal beleugrani a Jeges-tengerbe. Minden blúzom és szoknyám jól látható jelet hagyott a bőrömön, hála Nap Apó áldásának.
Rájöttem, hogy az ötös számú épület trükkje, hogy ki kell menni a Zsolnay Kulturális Negyed falán kívülre, legalább is a térkép így jelölte. Ezért mindenki el tudja képzelni micsoda eksztatikus állapotba kerültem ma, amikor végre megláttam a falon a kijáratot. Ez egy régi üres híd, városnéző lifttel felszerelve. Felmentem a lifttel a második emeletre és ott ezen a hajóhídon mentem keresztül a falon. A falon kívül az ég tiszta volt, mindenütt a friss szabad levegő. Megpróbáltam a térkép jelölései szerint haladni előre, a térképen nem láttam ugyan vasúti sín és gyomokkal benőtt vasúti sín jelölést, de talán a térkép arányai nem elég pontosak, csak egy rövid íves szakasz lesz, így sétáltam a sínek mellett negyven percet a perzselő nap alatt.
Ezután pedig ami azt illeti, megláttam: a vasútállomást.
Szomjas is voltam és éhes is, amikor az út mentén megpillantottam egy éttermet, ami zsúfolva volt. Azonnal befordultam, leültettek, de az étlapot még fél óra elteltével sem sikerült megkapnom, csak egy öreg bácsi volt, aki a pult mögül csendesen figyelt engem, majd rámutatott a helyre ahol ültem és bekiabált valamit a konyhába. Előjött egy lány tálcával a kezében és egy fazék hangzatos magyar levest letett elém. Egy másik lány rántott sajtot tartármártással és sós rizzsel tett le elém egy tányérom. Körülnéztem, akkor vettem észre, hogy mindenki ugyanazt az ételt fogyasztja.
Miután végeztem, a lány egy fehér papírlapot hozott ki, amelyre arab számokat írtak. Bár a rántott sajt elkészítésének módja nagyon informatív volt, ez a kétségtelenül frusztrációmentes kommunikáció felmelegítette sebzett szívemet.

Valamelyik nap
Ha továbbra sem találom meg az ötös számú épület Zsolnay Múzeumát, ez marad az én „vágyam”. Az egy hónapos városlakási tervem a végéhez közeledik. El fogom hagyni ezt az édes kisvárost.
A szomorkás kövér öregúr, mint mindig, az utca bal oldalán vidám dallamokat hegedül. A magas öregúr a mecset előtt bendzsózik. Liszt lejön az erkélyről és sétál egyet a bazárban a téren, régi stílusú szmokingja fémesen zeng. Weöres elhagyja a kávéházi asztalt és megcsodálja a felhőket a Mecsek lábánál. A laptopból Bartók vonósnégyese szaggatja a szívet és repeszti a tüdőt, én pedig felriadok rövid álmomból. Az ágyam fejrészénél elhelyezett ventilátor erőtlenül zümmög. Tehetségtelenségemhez hozzáadva a túlságos forróságot, úgy érzem teljesen elveszítettem tájékozódási képességemet.
Ma visszamentem a Vasarely Múzeumnál lévő utcához, megtaláltam a korábban már meglátogatott Zsolnay Múzeumot. Ismét kinyitottam a két térképet a múzeumőr néni elé, fogtam egy ceruzát és efölé a Zsolnay Múzeum fölé egy pipát rajzoltam, az ötös számú épültbe jelzett Zsolnay Múzeum fölé pedig egy ikszet, ezután pedig érdeklődő pillantással várakozva néztem rá.
A múzeumőr néni szemrehányó tekintettel nézett rám. A ceruza végén lévő radírral kiradírozta az ötös számú épület felé rajzolt ikszemet, kövér kezével letisztogatta a radírtörmeléket, majd egy erőteljes és nagy pipát rajzolt a helyére. Megdöbbenésemet látva a ceruzát ismét a kezébe vette és az általa rajzolt pipa mellé egy óriási felkiáltójelet rajzolt.

Valamelyik nap
Ez az utolsó napom Pécsett. Holnap hajnalban vonatra ülök és elmegyek.
Úgy dönttem, teszek egy utolsó kísérletet.
Amikor azonban felfedezem, hogy ismét a sínek mellé értem, körülnéztem, de sehol nem láttam másik útelágazást, elmondhatatlan csalódást éreztem. Éppen arra készültem, hogy összeszedjem a térképeimet és rálépjek a visszafelé vezető útra, amikor a Negyedet őrző egyik bácsi megállított. Visszakísért a negyeden belülre a fal egy másik oldalához, lenyűgözve figyeltem az íves részt, pontosan megegyezett a térkép jelölésével.
Öt perc múlva végre odaértem a Zsolnay Múzeum kapuja elé.
Ezen a térképen az ötös számú épület egy kis dombon helyezkedett el egy íves szakasz mögött, a gyönyörű épülethez jól kiépített lépcső vezetett. Nem csoda, hogy a múzeumőr néni egy pipát rajzolt az épület mellé, amit még felkiáltójellel is megerősített. Ezt a helyet mindenképpen érdemes megnézni! Egy ilyen megjelenésében lendületes épület mennyi mennyi értékes műtárgyat rejthet! Erről elmélkedtem.
Felmentem, a lépcső két oldalán mindenütt kúszó oroszlánok állukat a föld felé tartva, mintha éppen most készülnének elájulni. Átmentem a harmadik kapun, beérkeztem az épület udvarára, szemem előtt terült el Pécs városának teljes látképe. Micsoda a rendkívüli módon megválasztott elhelyezkedésű múzeum! Alig vártam már, hogy beérjek és végignézzem a teljes gyűjteményt.
Egy középkorú illető megállított. Megmutattam neki az egyesített belépőjegyemet. Komótosan egy fa alá sétált, magához húzott egy faágról lelógó bélyegzőt, fogta a jegyemet, felpattintotta a bélyegző fedelét, majd tovább mutogatott ennek a kerek épületnek a nagykapuján át befelé.
Vágytól égve léptem be.
Egyszerűen nem mertem hinni a saját szememnek. Ez egy egyszerű kis kápolna volt, öt lépés mély az egész, a falak üresek, a körkörös korláton keresztül lefelé látni a pincébe, szögletes koporsó, csak ez a szögletes koporsó, ezen a helyen ez egyetlen műtárgy.
Miután lejjebb ereszkedtem, fojtogatott a zavarom, hát van az Ég Alatt ilyen alaprajzú múzeum?
Soha nem tudtam volna ilyet kitalálni.
Amikor visszavonszoltam boldogtalan testemet a főbejárathoz, visszanéztem. Ekkor vettem észre, hogy a kapu felett felirat virít. A feliratban az egyik a lenyűgöző „Mausoleum” szó, száz százalék, hogy angol szó. Ez Zsolnay mauzóleuma. Hirtelen elszégyelltem magamat, hogy lehetséges, hogy a belépéskor nem olvastam el a meglátott feliratot?
Kinyitottam a térképet, majd egyértelműen kiolvastam; Zsolnay Mauzóleum. A Magyar Mauzóleum és az angol Mausoleum szavak egyszerűen nem is hasonlíthatnának ennél jobban egymásra. Hogyan lehetséges, hogy teljesen egyértelműen Múzeumnak olvastam, ráadásul tudatlanságomat fél hónapon át fel sem fedeztem? Igaz a Mauzóleum és a Múzeum szavak meglehetősen hasonlítanak egymásra, mintha ha nem éppenséggel Magyarországon vettem volna fel a képek és nem a feliratok alapján való tájékozódás szokását…
Ha kifogást keresnék, azt mondanám, hogy a számos nem értek magyarul vereségem óta abszolút felhagytam az értelmiség azon szokásával, hogyha írást lát elolvassa, még ha a szemüvegemet a zsebemben is hordtam, a beszélgetést mutogatással, az olvasást képfelismeréssel helyettesítettem. Egyáltalán nem gondoltam, hogy a magyar nyelv egy szava ennyire elevenen hasonlíthat egy angol szóra, nem szükséges találgatni, olvasva is értelmezhető. Képeket olvasni az írástudatlanok szokása. Az írástudatlanság félelmetes dolog, még az úttudatlanságnál is félelmetesebb.
Ez az én pécsi múzeumlátogatásaimnak utolsó jelenete. Valójában nagyon teljesnek tekinthető. Az ember zavarodottan keresgél néhány évtizedet, végül a semmi több, ahová megérkezik szintén ez a hely, ehhez semmi kétség sem fér.

Auguszt Adrienn fordítása