1.
-Visszatérünk,- így szóltam a csodálatos magyar földhöz, amikor a kabinablakból megpillantottam a Margit-szigetet, gondosan, mint egy galamb, a Duna két karjával körbeölelve. A legenda szerint IV. Béla megígérte az Úrnak, hogy gyermekét kolostorba adja, ha Magyarország megmenekül a tatárok jelenlététől. A megszállás alóli felszabadulás után a király betartotta az ígéretét, és lánya a szigeten halt meg 28 éves korában.

-Igen, visszatértünk - mondtam Gilbert Edit műfordítónak is, amikor nemzetiségem felől érdeklődött-, nos, valójában tatár vagyok. Néhány órával korábban, amikor a határőr az útlevél ellenőrzésénél, a dokumentumba nézve elkezdte hirtelen, minden látható ok nélkül szavalni az oroszórán betanultakat: „Tanár elvtárs, engedje meg, hogy jelentsem, Puskin nagy orosz költő, a mauzóleum pedig vörös és fekete márványból épült”, - válaszként tatárul kezdtem el csörömpölni: „Rendőr elvtárs, ne bolondozzon, inkább pecsételjen”. Abban reménykedtem, hogy a nyelvem a határőr tudatalattijában valahol felidézi, és megérti, hogy mi sztyeppei népek rokonok vagyunk, lélekben és vér szerint is testvérei egymásnak.

A tatár nyelv azonban csak kétkedést és zavart idézett elő. A határőr gyanakvással rám tekintett, majd újra a dokumentumba, és megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok. Azt feleltem, tatár. Mire a határőr nagyon meglepődött. Nos, hogy adhattak magának vízumot? Egyáltalán ki egyezett bele, hogy beengedjék magát az országunkba? Én erre azt mondtam, hogy mindegy, ha nem adtak volna, akkor is jöttünk volna, de akkor már a társaimmal vízum nélkül, - mert nekünk itt még be nem fejezett dolgunk van.

Tudják, a határőr valahogy nem nagyon akart beengedni az országba. Akkor megmutattam neki a névre szóló meghívólevelemet a polgármestertől. Úgy tűnik, minden rendeződött.

S hogy milyen dolgunk van? Vajon fontos? Ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak Pécs szűk kis utcácskáin sétálva, újra és újra kitérve a négytornyú Székesegyházhoz és a Széchenyi térhez, merthogy Pécs elrendezése olyan, bárhova is mész, mindenképpen visszajutsz ehhez a két szép térhez és pompás templomhoz.

És íme mindezt a szépséget látva, valahol genetikai szinten értem, hogy nekünk itt még dolgunk van. Mert különben nagyon értelmetlennek és könyörtelennek tűnne őseim betörése.
Igazából hazudok, nem azonnal jutottak eszembe ezek a gondolatok. Mert eleinte a szívem egyszerűen majd’ széthasadt a gyönyörtől és a boldogságtól. És hogy valahova kiadjam ezt az érzést, sms-eket kezdtem el írogatni a barátaimnak, hogy meghívjam őket, utazzanak ide. A telefonommal hadonásztam, olyan elgyengülve, hogy még egy pohár koktélt is feldöntöttem a kávézóban. Különben a tatároknak nem szokásuk ám, hogy mindent elpusztítsanak önmaguk körül. Egyszerűen csak majd’ széthasadt a mellkasom a gyönyörűségtől és a Pécstől való elragadtatástól.

Aztán, kicsit lenyugodva, történelmi síkon kezdtem el keresni a választ homályos kérdéseimre. Mélyen beleharaptam az emlékekbe, izegtem-mozogtam, a széken ülve ástam közvetlenül magam alá és valahol genetikai sztyeppei szinten értettem, az, hogy a tatárok olyan kegyetlenek és könyörtelenek voltak a magyar városokkal, messze nem véletlen. A gyűlöletet a szerelemtől csak egy lépés választja el. A két nép nem volt közömbös egymás iránt, mégpedig azért, mert vagy rokoni kapcsolatban voltak, vagy közös élőhelyük és régi rejtett sérelmeik voltak.

Ha a történelemben vájkálnánk, minden nyugati hadjárat azért indult, hogy utolérjék a poloveceket. Magától értetődik, ez nem a hivatalos indíték volt. A türk törzs csak azért rejtőzhetett el Béla király védelme alatt, mert ők és a magyarok rokonok voltak. Tehát mi egymásnak szintén rokonai vagyunk.

Én magam a tatároknak egy olyan csoportjához tartozom, akiket misárnak neveznek. Bennünk szemmel láthatóan nagy mennyiségben folyik a finnugor vér. Mindemellett az Arany Horda egyik legjelentősebb városa is a Madzsar nevet viselte. A városokat Bulgáriában és az Arany Hordában vagy az alapítók nevén, vagy a törzsi nevek alapján nevezték el. Julianus barát írta, hogy valahol a Volgánál olyan törzseket fedezett fel, amelyek magyarul beszéltek. Ezen kívül Tatárföldön (Tatár Köztársaság) a Bolsie tigani falunál fennmaradt az ősi magyarok temetője sajátos sírokkal, fegyverekkel, lószerszámokkal, lovak csontjaival, ezüst halotti maszkokkal és más leletekkel. A Nagy enciklopédia (fő enciklopédia) a temetkezési hely létrejöttét a VIII-XI. századra datálja.

Ezek és más adatok alapján sok történész arra jutott, hogy a mi tatár csoportunk elnevezése egykor itt leszakadt valamikori magyar törzsektől való.

Meglehet, hogy ezek csak az én feltételezéseim és nem igazolt hipotézisek. De Magyarországon sétálgatva, és meghallva, ahogy a gyerekek édesanyjuknak a fájdalmasan ismerős „anya” szót kiáltják, én magam is úgy megörültem, mint egy gyerek, aki hirtelen rokonnal találkozik. Később tudtam meg, hogy az „atya” – tatárul apa – szintén létezik a régi magyarban. És még annak is úgy megörültem, hogy a magyarok olyan rosszul beszélnek angolul, tehát képesek még tovább megőrizni a nyelvüket és az önazonosságukat.

2.
Ma a világon körülbelül hétezer nyelv létezik, majdnem két és fél ezret közülük az UNESCO veszélyeztetettnek ismer el. Oroszországban 136 nyelv van veszélyben, ezek közül 20 holtnak számít, 22 kritikus állapotban, 29 komoly veszélyben és még 49 az eltűnés fenyegetettsége alatt van. A „halálra ítéltek” számába az Oroszországi Föderáció alanyainak állami nyelvei is bekerültek – a többségük finnugor és türk (két nyelvcsoport és két alapja a magyar nyelvnek): tatár, csuvas, komi, jakut, udmurt, mari, karjalai, tuvai, erza, moksa, vepsze…

Ezt a listát vég nélkül lehetne folytatni. A szociolingvisztikában a nyelv megőrzöttségének néhány fokozata különül el, de értékelésének az alapkritériuma egyáltalán nem a beszélők száma. Az a fontos, hogy az új nemzedékek számára mennyire jól és teljességében adják át a nyelvet. Ahhoz, hogy az anyanyelvünk megőrződjön, annak tényleg anyainak kell lennie. A nyelv szeretetét lehetetlen belenevelni az iskolában a gyerekekbe, még a legkreatívabb és legérdekesebb órákon is. Ha a csecsemő gyermekkorában nem hall az anyanyelvén énekelt altatódalokat, meséket, tréfákat, szólásokat és közmondásokat, a nyelv nem talál visszhangra a lelkében. Az anyanyelv megismételhetetlen színezetének szeretete a családban gyökeresedik meg, nélküle a gyermek mindössze csak a nyelvtant, a használat normáit és szabályait tudja megtanulni, feltölteni a szókincsét – például szakszavakkal. Az anyanyelv mindannyiunk számára a leggazdagabb forrása az alkotásnak és a kulturális önkifejezésnek. Ezen kívül az anyanyelv szeretete az idegen nyelvek felé tiszteletet szül.

Körülbelül ilyen gondolatokkal sétáltam Pécsett a magyar beszédbe nagy tisztelettel belehallgatva. Ismétlem, valahol genetikai-nyelvi szinten éreztem a kapcsolatomat a magyar néppel. De hogy Önök is érezzék ezt a kapcsolatot, kirándulást kell tenni a történelembe – úgy az enyémbe, ahogy a nemzetemébe.

Én magam se tudtam tíz éves koromig semmit se világosan a tatárokról, míg nem egyszer 4. osztályban valamelyik unalmas, ostoba történelemórán nem közölték velünk, hogy a tatárok városok százait rombolták le, gyújtották fel, erőszakoltak, gyilkoltak, és akkor az egész osztály rám nézett – a tízéves fiúra.

A helyzetem azzal bonyolódott, hogy a tankönyvekben a képeken a tatárokat valamilyen vademberek csődületeként ábrázolták rongyokban és botokkal, az orosz hősöket mind kizárólag lovakon, sisakban és páncélingben, vékony sorban. Azt csak később tudtam meg, hogy mindez teljes egészében fordítva volt a valóságban. Hogy az Altájon a vasgyártás olyan magasságokat ért el, hogy a tatár lovasság vaspáncélban képes volt a lószerszámok javítása és megállók beiktatása nélkül ötszáz kilométerre is eljutni, hogy a legélesebb hegyű nyíl, amelyet a legnagyobb hatótávolságú íjból lőttek ki, bármely vértezet páncélját átlyukasztotta, a tatár páncéling pedig, amelyet fémlemezekből varrtak, tökéletes találmánynak számított – azokban az időkben. Mindemellett a tatárok faltörő és egyéb, a várak megtámadására tervezett gépeket hoztak magukkal. Máskülönben, technikai felszereltség nélkül, hogy tudta volna ez a hadsereg meghódítani a fél világot? Ehhez már tényleg semennyire sem kellett volna tisztelniük önmagukat, hogy behódoljanak néhány rongyos vadembernek. De akkor, a 4. osztályban, ez abszolút nem volt fontos. Attól a naptól kezdve, amikor az osztálytársaim egyike a tanár kérdésére, milyen városokat gyújtottak fel a tatárok, felém fordult és megkérdezte, milyen városokat égettem fel én, pontosan attól a naptól kezdve egész életemben mentegetőznöm kellett és bocsánatot kérnem a világ összes kiszolgáltatott gyermeke és megerőszakolt nője miatt.
Így ment ez pontosan addig a pillanatig, míg nem egy delegáció tagjaként el nem indultam egy barátommal, a híres fizikus-atommérnök Rusztámmal Iránba, ahol egy perzsa várt minket. Meghallva a Rusztam és Ildar nevet, nagyon erőteljesen megdöbbent – csak nem?
- És akkor mi van? – nem értettük ezt a gonoszkodást.
- Nálunk Rusztámnak hívják a nagy mitológiai személyt. Óriás növésű volt. Csodálatos szárnyas ló-óriáson vágtatott. És óriás csodákat és tetteket hajtott végre.
A neveink hallatától bátorságát vesztett iráni (perzsa) magassága valahol a hónaljunk alatt volt, mind nekem, mind Rusztam barátomnak.
- És én nem vagyok neked elég magas? – dühöngött Rusztam, s egyidejűleg a büszkeség is elöntötte a neve miatt.
- De… - megrántotta a vállát az iráni és egyben érdeklődött, - mi a nemzetiségük?
- Tatár! – mondtam, mindegy bocsánatkérően. – Hallott-e már ilyenekről?
Itt az iráni teljesen megdermedt.
- Még hogy hallottam-e, - sóhajtott az iráni. Háromszáz évig voltunk a maguk keze alatt. Háromszáz évet tartották a kezükben az országunk kulcsát. - Keleten hagyomány dagályosan kifejezni önmagukat.

És itt hosszú idő után először villant be a büszkeség érzése a nemzetiségem iránt, hiszen nem csak az oroszoktól gyűjtöttünk adót háromszáz évig, hanem még a legősibb nagy nép felett is uralkodtunk.

- Ez nem vicc? – kérdeztem
- Maguk semmit se tudnak a saját népükről! Még azt sem tudják, hogy az egyik fővárosuk Pekingben, a másik Jeruzsálemben volt.
- A kínaiakat is háromszáz évig a kezünkben tartottuk?.. – kérdeztem Rusztamot, aki Teherán után Pekingbe készült konferenciára.
- De még mennyire. A világ azon nagy csodája, az az óriás fal, amelyiket egész Kína épített és amely az űrből is látható – kinek a támadása ellen építették, mit gondol? – tette fel a retorikus kérdést az iráni.

És itt felmerült a gondolat bennem, hogy mi tényleg királyok vagyunk. S minden új országgal, amelyet meglátogattam, minden új hellyel ez az érzés csak megerősödött bennem. Kairóban a könyvvásáron meséltek Bejbarszról és a mamlukokról. Szerbiában megtudtam, hogy István király Nogaj kán túszságában élt, és Isztambul-Konstantinápolyban – arról, hogy Nogaj saját tartozásaként fogta fel Konstantinápoly felszabadítását a keresztesektől.

Mindenki számára megerősítés volt az az sms, amit Rusztam küldött nekem Pekingből: „Testvér, tatárnak lenni, úgy tűnik, király!”

3.
Attól kezdve határoztam el, hogy már nem fogok többször bocsánatot kérni az őseim dolga miatt. És elmondok mindent úgy, ahogy van, mintha nem lenne keserű az igazam. Tehát, ahogy van, legyen az akármilyen sajnálatos és hangozzék akármilyen kíméletlenül, el kell mondanom.

Amikor Béla király az Úrhoz imádkozott, hogy Magyarország szabaduljon fel a szörnyű tatár csapás alól, mintha a távoli Karakumban Dzsingisz kán a könyörgésére válaszul halt volna meg. Ott, Karakumban azonnali kurultájt kellett összehívni, hogy új kánt válasszanak és felosszák a birodalmat. Batu kán sietős rendben készülődött a főhadiszállására, és csoda történt. Pontosan attól a csodálatos pillanattól kezdve, úgy tűnt, az ország megszabadult az ellenségtől – de a tatárok nem egyszer visszatértek Magyarországra.

Például 1594-ben a tatár seregek részt vettek Magyarország törökök általi meghódításában. A hetvenezres tatár hadsereg élén az új kánnal, II Gázi Girajjal és Fetih Giraj kalga tizenötezres hadserege csak 1595 februárjában tértek vissza a Krímbe, Magyarországon hagyva egy tízezres különítmény Araszlan Gyivejevij fejedelemmel az élükön. Az év őszén Gazi Giraj nagy rajtaütést tett Moldávia és Lengyelország földjén, amellyel ezekben az időkben szintén háborúzott Törökország.

A török hadjárat eredményeképp az oszmánok által meghódított magyar területek helyén új terület alakult – az Oszmán Birodalom, amely 1526-1699 között létezett. Egyszer azt olvastam, hogy messze nem minden magyar tanúsított ellenállást a török uralom ellen. Az ország délkeleti részének magyar parasztsága a törökök érkezésére úgy reagált mint a helyi és az osztrák-német földesurak kényszeruralma alól való felszabadításra. Ezt részben megmagyarázza a két nép történelmi és kulturális hasonlósága. Az Európába való bevándorlásukig az eredetük szerint finnugor magyarok vagy türk eredettel is bírtak vagy türk népek környezetében éltek, akiktől kölcsönözték a mezőgazdasági szavaik jelentős részét. A törökök igyekeztek a magyarokat saját oldalukra állítani. Kihasználva a háború utáni évek káoszát és az új muzulmán közösség születését, sok egyszerű magyar, akik felvették az iszlámot (magyarabok), képesek voltak felemelkedni az Oszmán Birodalom katonai rendjének karrierlétráján és csak úgy, mint a tatárok is, elindultak Egyiptomba és Afrikába a török határokat őrizni és őrködni a török érdekeltségek felett. Különben az északi szláv-magyar földek nagyobb ellenállást tanúsítottak a törökök ellen, létrehozva a hajdúk seregét.

De térjünk vissza a tatárokra, akik a Mohácsi csata mindkét ütközetében is részt vettek, az orosz császárok hadjárataiban is, az 1945-ös harcokban is a 2. Ukrán Front tagjaként. Lehetetlen lett volna nem ott lenniük, tekintettel arra, hogy a Nagy Honvédő háborúba csak az egyetlen szülőfalumból 800 ember ment. Legalábbis a Szovjetunió hőse, Ganyi Szafiullin vezérőrnagy a 25. lövészhadosztály parancsnokaként pont ott volt.

Apropó, a Mohácsi csata helyszínére szívesen, valódi keleti nagyvonalú vendégszeretet tanúsítva vitt el engem Horváth István, aki az Ormánságból származik. „Orman” és a tatár „urman” jelentése „erdő”. Ez így van, tényleg.

És ami az 1956-os év tragikus tavaszát illeti, a nagybátyámat – akkor egyszerű szovjet újoncként - Budapestre vezényelték, hogy a magyar forradalmat leverjék. Különben ő nagyon örült az események ilyen fordulatainak, hisz a Szovjetunióban abban az időben rettenetes szegénység és pusztulás volt, valamint kevés, amit meg lehetett volna vásárolni, kevés érdekesség, amit látni lehetett volna a kemény munkával megszerzettekért. Itt egyenesen Európa tárult fel. Meg lehetett tekinteni a világot és megmutatnia önmagát.

Természetesen az őseim újra és újra Polóniába tértek, nem mindig saját akaratukból, hanem hadiszolgálatot teljesítve – katonai és állampolgársági szolgálatot abban az országban, amelybe bekerültek – legyen ez akár az Oszmán Törökország vagy az Orosz Birodalom (később Szovjetunió).

Mint ismert a tatár egy katonai nép, a hadi dicsőség és a bátorság népe, és egyenesen kötelességünk volt részt venni a hadjáratokban. És mégis Pécs csodálatos terein sétálva, körözve a Király utcában, a Székesegyháztól az egykori mecsetig és megint a Király utcában, újra és újra felteszem magamnak a kérdést: mi késztette őket arra, hogy ide visszatérjenek, mi húzta őket ide, mintha itt hagytak volna valami fontosat, valami megoldatlant vagy beteljesületlent, valami elkezdettet vagy kigondoltat, még Batu kán idejéből, vagy lehetséges Atilla idejéből.

4.
Magyarországon a mai napig nagyon népszerű név az Attila. A Cooltour Cafeban találkozom a kohász Attilával, akivel hosszasan beszélgetek az öntöde iparról. Ez az Attila mesélt nekem a fémipari áttörésről minden türk és finnugor őshazájában – Altájon. A hunok nagy vezérének, Atilla idejére az Altájon elérték a csúcspontjukat a réz- és bronzöntvények. Dzsingiz kán idejére az olvasztás javult és a rezet felváltotta a vas. Jelenlegi Attila – kommunista és sokkal kevésbé távolabbi időkbe vágyakozik – a szovjet hatalom és rendszer idejébe.

Attilával irodalomról beszélgetünk, és eszembe jut, hogy a kommunista-kalandor Gabriel Marcía Márquez, az, aki a Száz év magányt írta, és az, aki szerette eloltani a csikket a cipő talpával, pont a szocialista delegáció tagjaként érkezett Magyarországra. Ez 1957-ben volt. A szovjet csapatok megszállásának napjától, beleértve a nagybátyám benyomulását, nem telt el egy év. Kádár János leváltatta Nagy Imrét az államvezető posztról. Márquez eleinte némileg csüggedt a Budapesten látott rombolás miatt és a sebesültek és elhunytak számától, de aztán, ahogy Márquezt bemutatták magának Kádárnak és meghívták Újpestre, Márquez azt írta, hogy Kádár olyan, mint egy egyszerű munkás, „vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak”.

Attila érdeklődéssel hallgat engem, bánattal a szemében. Attila a Szovjetunióban tanult, ott szerezte meg a szakképzettségét és most az egész Szovjetuniót és a szovjet időkbeli Magyarország után vágyódik. Én pedig őszintén vágyódom a hősies őseim és a népem heroikus eseményei iránt. Szintén vágyódom a népem heroikus kora után és nagyon sajnálom, hogy nem vagyok most elefánt a porcelánboltban, és hogy nem dobálnak nekem mogyorót. Mi óriás sztyeppei nép vagyunk, gerince néhány hatalmas országnak, a Nagy Mongol Birodalomtól kezdve az Orosz Birodalomig. Minket, gondolom, mint a magyarokat, túlságosan szorítanak a jelenlegi határok. Szűk számunkra a kényelmes európai utcácskákban és a kis komfortos kávézókban. A lelkünk megköveteli a megtapasztalt tágasságot és teret.

És még egy valami összeköt minket. Mi nem csak elvágyódunk a birodalmaink nagyságának korába, hanem harcolunk népünk eltűnése ellen. Félünk, hogy feloszlik más erősebb állami képződményekben, felbomlik a globális világban. Ezért, amíg lehetőség van, addig igyekszem minden látottat és hallottat megőrizni, rögzíteni a saját emlékezetemben. Újra és újra kimegyek Pécs városába, és ha lehetőség lesz rá, budapesti múzeumokba is elmegyek, illetve más városokba, majd visszatérek. Gyorsan megírok egy szöveget „Őshaza” címmel, megírok egy fejezetet a „Labrás olbánul” című regényembe és kidolgozok egy egészestés művészfilmet.

5.
Az álmaimban létezem, mintha üldözném a válaszokat a retorikai kérdésekre, mint kutya a saját farkát. Magyarországon Batu kán támadása óta létezik a kutyafejűek gúnynév. Minden templomon és múzeumon kint lóg egy tábla, kutyáknak belépni tilos. De én minden tiltás ellenére kifinomult európait utánozva makacsul bemegyek mindenhova, ahova tilos számomra – múzeumokba és színházakba.

Magyarországon létezik egy mondás: "Nem hajt a tatár", abban az értelemben, hogy „Nem üldöz a tatár.” Láthatólag abban az időben született, amikor a tatár seregek megjelentek Buda falainál. Meglátva Béla király harcos sorait a tatárok úgy tettek, mintha erősen megijedtek volna és visszafordultak a végekre. Az volt a számításuk, hogy a Sajó folyóhoz csalogassák Béla királyt, ahol már várták őt a tatár erők. A magyarok látva a menekülő ellenfelet azt a végzetes döntést hozták, hogy követik őket. Most azt mondják - ne siess, van időd gondolkodni, nincs különösebb oka a sietségnek. Az is lehet, hogy a mondás arról szól, hogy a történelmi magyarok meglátva a tatárok erejét és kegyetlenségét jobbnak látták mihamarább elmenekülni.

Már majdhogynem meggondolatlanul és kaotikusan mozgok Magyarországon belül és kívül, próbálom legyőzni az időt, mintha hajtanám a múlt árnyékát. Hol Szegedre, hol Aradra, hol Szabadkára, hol Belgrádba, hol Zágrábba sietek. Még Pozsonyba is el akarok utazni és onnan Bécsbe, de valamilyen misztikus körülményeknél fogva nem sikerül átkelni a Dunán Bécsnél, mint ahogy valaha sikerült a tatároknak és a törököknek.

Nem maradt más újra és újra kimenni Pécs utcáira és ránézni a „Tatár-pékség” és a tatár beefsteak kiírásra - a vérszomjúságunk adományára – friss nyers hús, amelyet nálunk Tatárföldön soha nem ennénk meg. A Király utcában a Pécsi Nemzeti Színháznál mindig találkozom egy rongyos szegény emberrel, mintha azokról a képekről származna a történelemkönyvből, aki a karját kinyújtja, alamizsnát kér keservesen és valamit motyog érthetetlen barbár nyelven…

És hogy miben rejlik a küldetésem itt, Magyarországon? - gondoltam, erre az áldott koldusra pillantva a város terén. Lehetséges, hogy a küldetésem abban rejlik, hogy csak sétáljak és gyönyörködjek a város szépségében és a magyarok csodálatos arcában? Vagy lehetséges, abban, hogy csak egyszerűen megmutassam a világnak, hogy minden ember testvére egymásnak és a történelem sokkal mélyebb, mint amit róla gondolunk. Még nem találtam meg a választ a kérdésre, hogy mi az, amit mi itt még nem fejeztünk be, de egyszer mindenképpen válaszolok rá. Csak megírom a könyvem, aztán nagy örömmel betérek valamilyen bárba szórakozni és tombolni. Mindenképp megtalálom.

Horváth Zsófia fordítása

* * *

По следам западного похода

1
-Мы возвращаемся, – так я сказал прекрасной Венгерской земле, когда из иллюминатора увидел остров Магрит, бережно, словно голубка, огибаемый двумя рукавами Дуная. По преданию, король Белла IV дал обещание Господу отдать своего ребенка в монахи, если Венгрия избавится от присутствия татар. После избавления от нашествия король выполнил своё обещание, и его дочь умерла на острове в возрасте 28 лет.

-Да, мы вернулись, - так я сказал и переводчице Эдит Гилберт, когда она поинтересовалась моей национальностью, мол, действительно ли я татарин. А несколькими часами ранее, когда пограничник на паспортном контроле, заглянув в документ, начал вдруг ни с того ни с сего произносить заученное на уроках русского языка: «Товарищ учитель, разрешите доложить, что Пушкин великий русский поэт, а мавзолей построен из красного и черного мрамора», - я в ответ на татарском языке стал ему тарабанить: «Товарищ полицейский, не морочьте мне голову, ставьте скорее штамп». Я надеялся на то, что мой язык где-то в подсознании у пограничника вызовет ассоциации, и он поймет, что мы степняки и родственники, что мы братья по духу и крови.

Но мой татарский вызвал лишь сомнения и смятения. Пограничник взглянул на меня с подозрением и потом снова в документ и спросил, кто я по национальности, и я отвечал, что я татарин. На что пограничник очень удивился. Мол, как вам только визу дали? Кто вообще согласился вам пускать в нашу страну? А я сказал, что если бы не дали, мы бы все равно приехали, но уже без визы и с товарищами, – потому что у нас здесь еще незавершенное дело есть.

Как вы понимаете, пограничник как-то не очень хотел меня пускать в свою страну. И тогда я показал ему именное приглашение от мэра. И все вроде образумилось.

А какое у нас это дело? И так ли оно важно? Эти вопросы я задаю себе, гуляя по узким улочкам города Печ, вновь и вновь выходя к четырехглавому собору, стоящему на месте когда-то сожженного моими предками собора, и к площади Сечени, потому что так уж устроен Печ, что куда бы ты ни пошел, обязательно выйдешь к этим двум красивым площадям и величественным храмам.

И вот видя всю эту красоту, я где-то на генетическом уровне помню, что у нас здесь есть еще дела. Потому что уж очень бессмысленный и беспощадный был набег моих предков.
Впрочем, вру, эти мысли мне пришли не сразу. Ибо сначала мое сердце просто было готово разорваться от красоты и счастья. И чтобы куда-то выплеснуть эти чувства, я стал писать смс всем своим друзьям, приглашая их приехать. И я размахивал телефоном, как саблей, и даже уронил стакан с коктейлем в кафе. Впрочем, татарам не привыкать все крушить вокруг. У меня просто распирало грудь от восторга и восхищения Печем.

И уж потом, немного успокоившись, я начал искать ответы на свои смутные вопросы в исторической плоскости. Я вгрызался в память, ерзал, копал под себя прямо на стуле и где-то на генетическом степном уровне я понимал, что татары были так жестоки и беспощадны с венгерскими городами далеко не случайно. От ненависти до любви один шаг. И два народа были неравнодушны друг к другу именно потому, что имели либо родственные связи, либо один ареал обитания и старые затаенные обиды.

Если покопаться в истории, то весь западный поход был затеян, чтобы догнать половцев. Если, разумеется, это был не формальный повод. Тюркское племя укрылось под защитой короля Беллы только потому, что они и венгры были родственники. А значит, мы тоже друг другу родственники.

Я принадлежу к той группе татар, которую называют «мишари». В нас очевиден большой компонент финно-угорской крови. К тому же, один из важнейших городов Золотой Орды носил имя Маджар. А города в Булгаре и Золотой Орде назывались либо по именам основателей, либо по племенному признаку. Да и монах Юстиниан писал, что где-то на Волге он обнаружил племена, которые говорят по-мадъярски. А еще в Татарстане (республика Татарстан) у деревни Большие Тиганы сохранилось захоронение древних мадьяр с особым трупоположением, оружием, сбруей, костями коней, серебряными погребальными масками и другими артефактами. Как гласит Большая энциклопедия (главный энциклопедический словарь) могильник датирован 8-9 веками.

Эти и другие сведения и натолкнули многих историков, что наше наименование этой группы татар – от прошедших и отколовшихся здесь некогда мадъярских племен.

Возможно, это лишь мои домыслы и не проверенные гипотезы. Но, гуляя по Венгрии, и слыша, как дети взывают к своим матерями до боли знакомым «анья», я и сам радовался, как ребенок, вдруг встретивший родственников. Позже я узнал, что «атья» - по-татарски «отец» - тоже существует в старо-венгерском. А еще я радовался тому, что венгры так плохо говорят по-английски и, значит, смогут дольше сохранять свой язык и свою самоидентификацию.

2

Сегодня в мире существует около семи тысяч языков, почти две с половиной тысячи из них признаны ЮНЕСКО исчезающими. В России в опасности находятся 136 языков, 20 из них уже считаются мертвыми, 22 находятся в критическом состоянии, 29 – в серьезной опасности и еще 49 – под угрозой исчезновения. В число «обреченных» попали и государственные языки субъектов Российской Федерации – большинство из них финно-угорские и тюркские (две языковые группы и две основы венгерского языка): татарский, чувашский, коми, якутский, удмуртский, марийский, карельский, тувинский, эрзянский, мокшанский, вепский…

Этот список можно продолжать бесконечно. В социолингвистике выделяется несколько степеней сохранности языка, но основной критерий ее оценки вовсе не число его носителей. Главное – насколько хорошо и полно язык передается новым поколениям.
Для того, чтобы родной язык каждого из нас сохранялся, он должен быть материнским. Невозможно привить любовь к языку в школе даже на самых творческих и интересных уроках. Если в детстве ребенок не слышал спетых на нем колыбельных, рассказанных сказок, шуток, пословиц и присказок, язык не найдет отклика в его душе. Любовь к родному языку, к его неповторимому колориту прививается в семье, в школе же ребенок может всего лишь изучить грамматику, нормы и правила употребления, пополнить словарный запас – например, научными терминами. Родной язык для каждого из нас – богатейший источник творчества и культурного самовыражения. Кроме того, любовь к родному языку рождает уважение к языку чужому.

Так я примерно думал, гуляя по Печу и с большим уважением вслушиваясь в венгерскую речь. Повторяю, где-то на генетическо-языковом уровне чувствовал свою связь с венгерским народом. Но чтобы вы почувствовали эту связь, надо совершить экскурс в историю – как мою, так и моей нации.

Я и сам до десяти лет толком ничего не знал о татарах, пока однажды на каком-то скучном дурацком уроке истории в 4 классе нам не сообщили, что татары разрушили сотни городов, жгли, насиловали, убивали, и тогда весь класс посмотрел на меня – десятилетнего мальчика.

Положение мое осложнялось тем, что на картинках в учебниках татары были изображены сборищем каких-то дикарей в лохмотьях и с палками, а русские богатыри все сплошь на конях, в шлемах и кольчугах, стройным рядом. Это потом я узнал, что все было ровным счетом наоборот. Что на Алтае производство железа достигло таких высот, что татарская конница в железных латах могла без ремонта сбруи и остановок пройти до пятисот километров, что острейшие наконечники стрел, пущенных из самых дальнобойных татарских луков, пробивали любую броню доспехов, а татарская кольчуга, сшитая из металлических пластин, была совершенным, по тем временам, изобретением. К тому же татары привезли с собой стенобитные и прочие, преднозначенные для штурма крепостей, машины. А иначе как, без технического оснащения, могла эта армия покорить пол мира? Это надо совсем уж не уважать себя, чтобы покориться горстке дикарей в обносках. Но тогда, в 4 классе, это было абсолютно не важно. С того самого дня, когда один из одноклассников на вопрос учителя, какие города татары сожгли, обернулся ко мне и спросил, какие города сжег я, с того самого дня мне всю жизнь приходится оправдываться и извинятся за всех съеденных в мире детей и изнасилованных женщин.

Так продолжалось ровно до того момента, пока я в составе одной делегации не отправился вместе со своим другом, известным физиком-ядерщиком Рустамом, в Иран, и там встречавший нас перс, услышав имена Рустам и Ильдар, очень сильно удивлялся – мол, как же так?

-А что такое? – не поняли подвоха мы.

-У нас именем Рустам зовут великого мифического персонажа. Он был огромного роста. Скакал на прекрасном крылатом коне-великане. И совершал великие чудеса и подвиги. При этом обескураженный нашими именами иранец (перс) был ростом где-то по подмышки и мне, и моему другу Рустаму.

-Я что, для тебя недостаточно высок? – разозлился Рустам, испытывая одновременно гордость за свое имя.

-Ну… – пожал плечами иранец и тут же поинтересовался, - а кто вы по национальности?

-Татары! – сказал я, как бы извиняясь. – Слышали о таких?

Тут иранцу стало совсем худо.

-Еще бы не слышали, - выдохнул иранец. - Триста лет мы были под вами. Триста лет вы держали в своих руках ключи от нашей страны. На востоке традиция выражаться высокопарно.

И тут впервые у меня за долгие годы промелькнуло чувство гордости за нацию, ибо не только с русских собирали дань триста лет, но еще и властвовали над древнейшим великим народом.

-Это не шутка? – спросил я.

-Да вы совсем ничего не знаете о своем народе! Вы даже не знаете, что одна ваша столица находилась в Пекине, а другая в Иерусалиме.

-Так мы и китайцев триста лет держали в своих руках?.. – спросил Рустам. Он как раз собирался после Тегерана на конференцию в Пекин.

-Еще бы. А то великое чудо света, та великая стена, которую строили всем Китаем и которую видно из космоса – от нападения кого она была построена, как вы думаете? – задал риторический вопрос иранец.

Тут у меня возникла мысль, что мы действительно круты. И с каждой новой страной, которую я посещал, с каждым новым местом чувство это крепло. В Каире на книжной ярмарке мне рассказали о Бейбарсе и мамлюках. В Сербии я узнал, что король Стефан жил в заложниках у хана Ногая, а в Стамбуле-Константинополе – о том, что Ногай считал своим долгом освободить Константинополь от крестоносцев.

Подтверждением всему была смс, которую Рустам прислал мне из Пекина: «Брат, а татарином быть, оказывается, круто!».

3
С тех пор я решил уже не извиняться за дела моих предков. И говорить все как есть, как бы ни горька была моя правда. Итак, как есть, как бы ни прискорбно и ни неудобно это не звучало, я должен сказать.

Когда король Белла молил Господа своего об избавлении Венгрии от страшной татарской чумы, словно в ответ на его мольбу, в далеком Каракуме как раз умер Чингиз-хан. Там, в Каракуме, нужно было срочно проводить курултай, чтобы выбрать нового хана и разделить империю. Хан Батый в спешном порядке собрался в свою главную ставку, и чудо произошло. Но с того самого момента чудодейственного, казалось бы, избавления страны от врагов – татары не раз возвращались в Венгрию.

Например, в 1594 году татарские орды участвовали в завоевании Венгрии турками. Семидесятитысячное татарское войско во главе с новым ханом Газы II Гиреем и пятнадцатитысячное войско калги Фети Гирея вернулось в Крым только в феврале 1595 года, оставив в Венгрии десятитысячный отряд во главе с князем Арасланом Дивеевым. Осенью этого года Газы Гирей произвел большой набег на земли Молдавии и Польши, с которыми в это время также воевала Турция.
В результате турецких походов на месте покорённых османами венгерских земель образовалась новая область — Османская Венгрия, существовавшая в 1526—1699 годах. Однажды я читал, что далеко не все венгры оказывали сопротивление турецкому владычеству. Венгерское крестьянство юго-востока страны отнеслось к приходу турок как к освобождению от засилья местных и немецко-австрийских феодалов обложивших их непосильными поборами. Отчасти это объяснялось историко-культурной общностью обоих народов. До своего прихода в Европу, финно-угорские по происхождению мадьяры (венгры) то ли имели так же тюркские корни, то ли проживали в окружении тюркских народов, у которых они заимствовали значительную часть сельскохозяйственной лексики. Турки стремились привлекать венгров на свою сторону. Воспользовавшись хаосом послевоенных лет и зарождением нового мусульманского сообщества, многие простые венгры, принявшие ислам (магьярабы), сумели подняться по карьерной лестнице военных сословий Османской империи и даже, как и татары, отправились охранять турецкие границы и блюсти турецкие интересы в Египет и в Африку. Впрочем, жители северных славяно-венгерских земель оказывали туркам большее сопротивление, создавая отряды гайдуков.
Но вернемся к татарам, которые участвовали и в двух битвах при Мохаче, и в походах русских императоров, и в сражениях 1945 года, в составе 2-го Украинского фронта. Не могло их не быть там, учитывая, что на Великую отечественную только из одной моей родовой деревни ушло 800 человек. По крайней мере, герой Советского Союза генерал-майор Гани Сафиуллин с вверенным ему в подчинение 25-м стрелковым корпусом точно там был.

Кстати, на место Мохачской битвы меня любезно, проявив поистине восточное щедрое гостеприимство, отвез Иштван Хорват, чьи корни происходят из Орманшаги. «Орман» по-венгерски и «урман» по-татарски значит «лес». Но это так, к слову.

А что касается трагической весны 1956 года, то мой родной дядя – тогда простой советский призывник – был переброшен в Будапешт, чтобы подавлять Венгерское восстание. Кстати, он очень был рад такому повороту событий, потому что в СССР в то время, находился в жуткой нищете и разрухе и в СССР мало что можно было купить и мало что интересного увидеть за кровно заработанные. А тут тебе сразу Европа. И мир можно посмотреть и себя показать.

Да, конечно, мои предки приходили в Полонию вновь и вновь, не всегда по собственной воле, а выполняя воинскую повинность - долг воинов и граждан страны в остав которой они входили – будь это Османская Турция или Российская империя (позже СССР).
Как известно татары народ служивой, народ воинской славы и доблести, и это было нашей прямой обязанностью принимать участие в походах. Но все же, гуляя по прекрасным площадям и скверам Печа, кружась по улице Киряй, от собора до бывшей мечети и вновь по улице Киряй, я снова и снова задаю себе один и тот же вопрос: – а что заставляло их возвращаться сюда, тянуло, словно они оставили здесь что-то важное, что-то неразрешенное или недовершенное, что-то начатое или задуманное, еще со времен хана Батыя или, может быть, самого Атиллы.

4
В Венгрии до сих пор очень популярно имя Атилла. В кафе «Культурный бар» я встречаюсь с металлургом Атиллой и долго разговариваю о литейном производстве. Это Атилла мне поведал о металлургическом прорыве на прародине всех тюрок и финно-угров – Алтае. Ко времени великого предводителя гуннов Атиллы на Алтае достигло своих высот литье из меди и бронзы. Ко времени Чингис-хана плавильное дело усовершенствовалось, и медь сменило железо. Нынешний Атилла – коммунист и тоскует по временам куда менее отдаленным – временам советского могущества и советской системы.

Говорим мы с Атиллой о литературе, и я вспоминаю, что коммунист-авантюрист Габриэль Гарсия Маркес, тот самый, что написал «Сто лет одиночества», и тот самый, что любил тушить окурки о подошвы ботинок, приехал в Венгрию именно в составе социалистической делегации. Это было в 1957 году. Со дня вторжения Советских войск, в том числе и вторжения моего дяди, не прошло и года. Янош Кадар сменил Имре Надя на посту главы государства. Вначале Маркес был немного обескуражен видом разрушений в Будапеште и количеством раненных и погибших, но после того, как Маркеса представят самому Кадару и пригласят в Уйпешт, Маркес напишет, что Кадар, как простой рабочий, «по воскресеньям ходит в зоопарк, чтобы покормить ананасами слонов».

Атилла слушает меня с интересом и грустью в глазах. Атилла учился в СССР, получил там свою специальность и теперь он скучает по всему Советскому и по советской Венгрии в том числе. Я же откровенно скучаю по временам своих героических предков и героических событий своего народа. Я тоже скучаю по временам героизма своего народа и очень жалею, что сейчас я не слон в посудной лавке, и что меня не кормят ананасами. Мы великий степной народ, мы становой хребет нескольких огромных, начиная от империи Великих Моголов и заканчивая Российской империей, стран. Нам, думаю, как и венграм, тесно в наших нынешних границах. Нам тесно на уютных европейских улочках и в маленьких комфортабельных кафетериях. Наша душа требует бывалого раздолья и простора.

И еще одно объединяет нас. Мы не только тоскуем по временам величия наших империй, мы еще боимся исчезновения наших народов. Мы боимся растворениях их в других более крупных государственных образованиях, растворения их в глобальном мире. Поэтому пока есть такая возможность я стараюсь все увиденное и услышанное сохранить, зафиксировать в своей памяти. Я вновь и вновь выхожу в город Печь, и если есть возможность еду в Будапешт с его музеями и другие города и возвращаюсь назад. Я спешу впитать в себя все и получить ответы на свои вопросы. Я спешу создать текст под название «Прародина», написать главу в свою книгу «Агробление по-олбански» и даже задумываю полнометражный художественный фильм

5

Я пребывая в своих грезах будто гоняюсь за ответами на риторические вопросы, как собака за собственным хвостом. В Венгрии со времен нашествия Батыя за татарами закрепилась кличка собакоголовые. На всех соборах и музеях висят таблички, что собакам вход запрещен. Но я, несмотря на все запреты, мимикрируя под утонченного европейца, настырно иду, куда мне вход заказан – в музеи и театры.

А еще в Венгрии есть пословица: «Татарин не гонится за тобой", как вариант "Не преследует тебя" . Видимо, она родилась в то самое время, когда передовой отряд татар появился под стенами Будая. Завидев боевые порядки короля Беллы, татары сделали вид, что они сильно напуганы и обратились в бегство. Расчет состоял в том, чтобы заманить короля Беллу на реку Шайо, где его уже поджидали основные силы татар. Венгры увидев убегающего соперника, поспешно приняли роковое решение преследовать. И теперь они говорят - не спеши, у тебя есть время подумать и нет особых причин спешить. А может это пословица говорит о том, что завидев татар, напуганные их силой и жестокостью исторические венгры предпочитали скорее скрыться.

Я же почти бездумно и хаотично двигаюсь по Венгрии внутренней и внешней, пытаясь отыскать некие следы и подтверждение своего собственного существования в истории. Я словно гоняюсь за тенями прошлого. Я спешу то в Сегед, то в Арад, то в Суботицу, то в Белград и Загреб. Я хочу поехать даже в Братиславу (Пожонь) и оттуда в Беч (Вену), но по каким-то мистическим обстоятельствам мне так и не удается пересечь реку Дунай у Вены, как когда-то ее не удалось пересечь и татарам, и туркам.

И потому мне остается вновь и вновь выходить на улицы Печа и глядеть на вывески «Tатар-Peksh» («Татарская выпечка») и «бифштекс по-татарски» – дань нашей кровожадности – сырое свежее мясо, которое у нас в Татарии никогда бы не стали есть. На улице Киряй за Печским драматическим театром я вновь и вновь встречаю одного нищего в лохмотьях, – словно с той картинки из учебника истории, – который, вытянув руки, жалостливо просит милостыню и что-то бормочет на непонятном варварском языке…

И в чем моя миссия здесь, в Венгрии, думал я, глядя на этого блаженного нищего на городской площади? Может, моя миссия в том, чтобы просто гулять и наслаждаться красотой города и прекрасными лицами венгров? А может быть, в том, чтобы просто показать миру, что все люди братья и что история гораздо глубже, чем мы о ней думаем. Я пока не нашел ответ на вопрос, чего же мы здесь не довершили, но я обязательно однажды отвечу на него. Вот только допишу свою книгу, а потом, на радостях, забреду в какой-нибудь бар, чтобы повеселиться и побуйствовать. И обязательно найду.