2017. jan 23.

2014 február. Vjacseszláv Ár-Szergi (Udmurtföld, RUS): Pécs

írta: Mr.MehesKaroly
2014 február. Vjacseszláv Ár-Szergi (Udmurtföld, RUS): Pécs

 

20140218_093929.jpg

2014. február elején írói utam Magyarországra vezetett, Pécs városába. Magyarországon a február természetesen nem teljesen olyan, mint a szülőföldemen, a Káma partján, ahol a téli hónapokban mindenhova ellátogat a mi jó, öreg udmurt Tol Bubánk. Ahogy megrázza a szakállát, üt egyet a botjával, és hóvihar kerekedik, felsüvít a szél, és jelentős havazás sújtja a városokat és falvakat. Igen, és mindez a csípős fagyban történik!

Ilyen ráérős gondolatokkal utaztam Pécsre régi barátom, Kozmács István autójában. Ő az én magyar közvetítőm, tudós-filológus, oktató, vidám utazó barátom. Manapság sajnos kevés a jó barát. Ahogy mondják, „Szétszórta már a messzeség, Vagy már a sírok átölelték”[1]. Istvánnal már majdnem egy negyed évszázada vagyunk barátok, és ez idő alatt, azt hiszem, sok mindent megéltünk. Vele anyanyelvemen beszélgetünk, mindenféle közvetítő és tolmács nélkül. Gyakran kapom magam azon a gondolaton, hogy jobban ismeri az anyanyelvemet, mint én magam. Azzal nyugtatom magam: igen, ez rendben van, hiszen ő igazi finnugor nyelvész.

A magyar út kitűnő, a miénknél különb, átvezet minket a magyar télen Pécsre, álomba hív. „Aludj, aludj, iz’, iz’…”- mosolygott rám István.

István mindent tud Magyarországról, legalábbis mindent, ami érdekes lehet nekem, finnugor költőnek, nem politikusnak és nem történésznek, hanem átlagembernek. Pécsig már csak egészen kevés van hátra, vagy lehet, hogy több mint a kevés – ahogy az udmurtok mondják.

Az úton jó mindenfélén elgondolkodni, mindenen, amin otthon nem gondolkodnék. Úgy rémlik, mintha már jártam volna ezen a tájon, dejá vu, pedig soha, de soha nem jártam még itt. Ezt érzem mindenben, ami magyar, amikor összetalálkozom vele az életben. Legyen az akár hatalmas Ikarus busz, Puskás elképesztő góljai, „Hungarian product” gyümölcs- és zöldségkonzervek. Úgy érzem, ez mind az enyém is… Hogy ennek mind köze van hozzám is!.

A GULAG-on elpusztult orosz tudós és történész, Mihail Kudjakov (1894-1936) tisztelte és becsülte az udmurtokat és a tatárokat. Belefogott egy gyűjtemény elkészítésébe, mely udmurt népi anyagot rendezett volna egyetlen eposzba. Sajnos a mű nem készült el, de a gyűjtemény darabjai így megmaradtak. Az előének bámulatos, az egyik legrégibb udmurt ének, melynek lenyűgöző a hitelessége. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek belőle:

Azon a vidéken, ahol gyorsak a folyók,

ahol a Csepca folyó kéklik,

ahol az erdőkben medvék élnek,

ahol merészek, bátrak az emberek,

ott születtek ezek a dalok.

Ezek az ősi legendák.

Azon a vidéken élnek az udmurtok:

Vatka és Kalmez ősök

Szudzsa hatalmas népe,

Közelükben telepedtek le

Idegen nagyságok,

Számos korszakok…

 

Úgy vélem, hogy az udmurtok, Szudzsa népe nagy tapasztalatokat szerezett a más népekkel való kapcsolatainak köszönhetően. Ezek a népek megtöltötték a sztyeppéket, mozgásuk a korai középkorban is szinte forrt: szkíták, szarmaták, törökök, kipcsákok, kunok, alánok, kazárok, hunok, ugorok…A régi magyarok elég hosszasan éltek egészen közel ide, kicsit délre az udmurt földektől, a jelenlegi Baskíria területén. Észak-Baskíriában, a jelenlegi tatár területeken és Udmurtföldön még most is találhatóak helységek magyar településnevekkel. Udmurtföldön például van egy falu Magyarovo elnevezéssel.

Tehát mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy számunkra a magyarok ismertek és nem idegenek. Nem csak azért, mert finnugor nyelvet beszélünk, hanem valami olyasmi miatt is, amit lelki rokonságnak neveznek. Néha szemrehányást teszek az őseimnek, miért is nem jöttünk mi is nyugatra, együtt a magyarokkal? Kedvünkre heverészhetnénk Pannónia meleg tájain, és igazi Tokaji bort és pálinkát ihatnánk egy borozóban.

A magyarországi út előtt természetesen megnéztem az interneten, hogy mi van ott, Pécsett. Újra átlapoztam az útikönyvet. Jó ég, mi nincs ott?! Teljes paradicsom, Istenem! Csak múzeumból annyi van, hogy egy kézen meg se lehet számolni! És ez csak egy mindössze százötven-valahány ezer lakosú városban. Gyönyörűség, esküszöm! Hmm, itt majd egy hónap sem elég arra, hogy mindent végigjárjak… De szaladjunk előre, elmondom, hogy minden nevezetes helyet meglátogattam – őszintén, érdeklődve és hálával… Elég sokat járkáltam Pécs utcáin, és gyakran kaptam magam azon a gondolaton, hogy mintha maga Pécs városa is múzeum lenne… Csak élő múzeum.

…Aztán a Mecseken megláttuk a tévétornyot.

-Zecsbur, dano Pecs-kar! Mon zecsen lükti dorad! – leengedtem az autóablakot az ülésemnél, és kidugtam a fejem - a széllel szemben üdvözöltem a várost a saját anyanyelvemen, udmurtul. Ez annyit tesz, hogy: szia, dicső város, Pécs, jó szívvel jöttem hozzád!

A város utcáin lassan járkáltak a lakói: magyarok, németek, horvátok, cigányok, szerbek és sokan mások… A városba megérkezett egy udmurt, és ezt senki nem vette észre.

Üdvözöltem a várost és az első kerekeink hirtelen bakkantak egyet egy fekvőrendőrön. A város üdvözölve bólintott rám vissza - szia, barátom! 

És most egy egész hónapig a tiszteletre méltó Pécs lakosa lehetek. Saját, Felsőmalom utcabeli lakáshoz tartozó kulcsaimmal a zsebemben.

Megérkeztünk. Karavánként áthaladtunk a ház sok emelkedőjén, átjáróján, ereszkedőjén – a lakhelyemig. Úgy láttam, hogy a ház építészetileg tisztára olyan, mint délen. Kifelé menet vissza az utcára, keresztül a labirintuson, valami csoda folytán észrevettem egy darabka szürkés krétát a főbejáratnál, a sarokban. Ezzel a krétával alig látható jeleket vittem fel. Ilyen vékonyka nyilakat és kereszteket hagytak emlékeztetőül az őseim is útközben a kámai tajgán. Az utolsó napomig e jelzések mentén jutottam el a szobámig, és úgy mentem ki is. És így valószínűleg ott is maradtak a nyilaim, mások számára láthatatlanul, bátortalanul felfirkantva derékmagasságban…

 

Zsófi

Szép, fiatal magyar diáklány, aki tudja, hogy a világ nagy, de nem hatalmas. Már sok országban járt, köztük Oroszországban is, a füstös Moszkvában, amikor a külterületén tőzegtüzek dúltak.

Most, pécsi tartózkodásomra emlékezve egyszerűen elszörnyedek attól a gondolattól, mi lett volna, ha Zsófi nincs ott?  Zsófi kitűnően elboldogul Péccsel, ismeri, és valóban szereti. Őszintén…

Dobó Attila

Az egyetemen, a finnugor vagy a bölcsészettudományi karon (bevallom, nem egészen jöttem rá) dolgozik a magyar nyelvészet igazi harcosa, Dobó Attila. Erről az emberről már hallottam régebben, a saját hazámban. Azt beszélik, hogy járt már a városomban, Izsevszkben, és aztán magyar nyelvet tanított a Komi Köztársaság egyetemén, Sziktivkárban, amely körülbelül 500 kilométerre van tőlünk északra, az uráli-orosz mértékek szerint majdnem a szomszédban.

Felmegyünk a különleges egyetemi botanikus kerten keresztül, ahol fák, cserjék, növények növögetnek különböző országokból, más-más földrészről, ápoltak, szépek, és elégedettek saját életükkel… Bemegyünk Dobó úr irodájába.

– Igen, Kozmács István már hívott engem Önnel kapcsolatban – mondta, és elhallgatott, hátradőlve a székében. –  Mit csináljunk? Én szintén hallgatok. Zsófi ide már nem jött be, intett, és mutatta, hova kell mennem, ő pedig elrepült egy másik emeletre.

Mi ülünk… Hallgatunk.

– Szeretnék, Önnel, kedves Attila, a városban sétálni. Ön, gondolom, jól ismeri – törtem meg a csendet.  – Igen, ismerem – hangzott a válasz. –  Hmm…– próbáltam újra enyhíteni a helyzetet – meghívhatom, kedves Attila, egy teára? Attila egyszerűen válaszolt: – Lehet.  – Hova menjünk? – pontosítottam kicsit fellelkesülve – javasoljon valamit. Ez még csak a második napom itt… – Tiborhoz – mondta Attila, és elkezdett öltözködni. Tiborhoz mentünk. Vagyis Tibor vendéglőjébe.

Aztán kiderült, hogy Attila humora jóságos és mulatságos. A tapintata kifinomult, szakmai tudása mély és széles.  Beleértve természetesen a finnugrisztikát. Gyakran beszélt velem permi nyelveken, mi több, jól beszélt!

Néhány nap múlva a Mecseken levő tévétorony legtetején ültünk. Kényelmesen elhelyezkedve az éttermében, a lefelé szálló szürke felhőgomolyagok alatt, erről-arról beszélgettünk… Attila, Zsófi és én. Azt mesélte Attila, hogy a Szovjetunióból orosz helikopterek repültek ide összeszerelni ezt a tévétornyot…

 

Tibornál

Tiborhoz úgy lelhet eljutni, hogy а Zsolnay szobortól lefelé kell haladni.

Pécsett minden utca le és fel, le és fel… Kivéve a Király utcát a városközpontig, de az én Felsőmalom utca hármamtól odáig szintén felfelé kell menni egy picikét… Ah, gondoltam, nem is februárban kellett volna Pécsre utaznom, hanem nyáron, amikor Pécs összes lakója a városuk emelkedőin és lejtőin edzett lábainak szépségével bűvöli el az ideutazókat… Bár a február is szép Pécsett. Nappal sietősen szaladnak az égen a felhők. Az időjárás változékony, de mindenestre meleg… És nekem, északinak, itt nagyon kellemes még a teljes bizonytalanság is az időjárásban. Ha most itt a mi februári hóviharunk tombolna, és mínusz 20 fokig hűlne a levegő… Szélesen mosolygok a járókelőkre, mintha mindenkinek örülnék és elégedett lennék velük. Bár ez valójában is így van…

Tibor kifinomult, a jó népi humornak (és a vaskosnak is) értője, a saját vendéglőjének szívélyes vendéglátója. Csapos, pincér, és ha szükséges, akkor kidobólegény is, stb. Szilárd meggyőződése, hogy a Föld középpontja Pécsett helyezkedik el, pontosabban az ő vendéglőjében. Mindig érdekes beszélgetéseket folytat az ügyfeleivel, és soha nem tagadja meg, hogy hasznos tanácsokat adjon.

Tibor konyhája egyszerű, de nagyszerű magyar nemzeti konyha. Bár a szakácsa most nem az a szerb vagy horvát (ezt nem pontosította), aki lenni szokott, de kiváló. Ami a legfontosabb, hogy Tibornál mindig otthonos és kényelmes, mintha egy régi barátnál lennék, akivel ezer éve ismerjük egymást. És a palacsintája – mind a tíz ujjadat megnyalod utána! Még soha, sehol az életemben ilyen palacsintát nem ettem – látszólag egyszerű palacsinta dzsemmel…

 

Milán atya

A lélek pedig elérte az Úr templomát. Attila és Zsófi ajánlották, hogy menjünk el egy vasárnapi istentiszteletre Pécs pravoszláv templomába… Ez izgalommal töltött el, és beleegyeztem. Természetesen nem mulasztottam el a katolikus misén való részvételt sem a Székesegyházban. Tematikus mise volt, gyerekek és fiatalok számára. Ha jól értettem… A papok az imádságok után egyfajta előadóművésszé változtak, gyorsan járkáltak a mikrofonnal a teremben, kérdéseket tettek fel, és humorosan reagáltak a rájuk adott válaszokra.

A magyar szavak közül a fülem azonnal elkapta az ismerős „kenyir” szót, amely magyarul kenyeret, udmurtul kását jelent. A jelentésük közel áll egymáshoz, közös finnugor szavunk. Ettől ismét kellemes és szívmelengető érzés volt számomra a magyar Bazilikában lenni.

Ha nem vagyok úton, mindig igyekszem beugrani a közeli pravoszláv templomba – megemlékezve kedves szüleimről… imádkozni és gyertyát állítani; kinek az egészségéért, kinek a lelki üdvéért…

Eljött az idő meglátogatni Pécs város pravoszlávjait, Milán atyát, a szerb pravoszláv papot.

Már ment a mise, amikor megérkeztünk a templomba, meghajoltunk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… A mise magyar nyelven ment, magyar diakónus tartotta. Füstölt a tömjén a rajta levő láncocskák csörgésével, kimérve a templomi recitativo ritmusát. A tömjén illata a szülőföldemre repített, mintha a Teremtő helyezett volna át oda egy angyali tenyerecskén…

A kis templomban nincsenek sokan. A mise hosszan, teljes rend szerint folyik. Óvatosan, hogy ne zajongjak, gyertyát állítok oda, ahova kell… És beállok a misére. Valamennyi idő múlva a magyar diakónust felváltja maga Milán atya, a templom elöljáró papja. Mint már említettem, Szerbiából származik. Szerb, ószláv nyelven tartja a misét, számomra érthető nyelven. Udmurt nyelven ismétlem utána – „Oszte, Inmare…” („Szent Isten…”)

Ebben a kis templomban, betartják a belső elrendezés pravoszláv kánon normáját – ezt nem csak tudtam, hanem mindenek felett éreztem is… - az ikonok a falon és az ikonosztáz középső oltárhoz vezető ajtaja körül vannak; szentélyek, oltár… És sorban különböző nagyságú gyertyák, szintén kanonikus rendben: az egészségért, aztán az elhunytakért, aztán pedig az ima fogadásáért. Ez nagyon fontos – rendnek kell lennie, különben baj történik – gonosz szellem száll ide…

A pécsi, szerb pravoszláv templomban az ikonosztáz főajtajával szemben, a falon oldalkorlátok vannak felállítva, hogy állva pihenhessünk. Aki a misén elfáradt az állásban, menjen hátra, támaszkodjon a korlátra mindkét kezével és lazuljon el. Szerintem ez nagyon kényelmes és hasznos.

A magyar mise után Milán atya meghívott minket a templom refektóriumába egy csészécske teára, nem mulasztottuk el, hogy éljünk ezzel - szíves hálával. Attilát és engem Milán atya mellé ültettek le az asztalhoz. Milán atya mosolygós, szerény, kellemes kinézetű szerb, figyelmes szemekkel. Beszéd közben megsimítja a szakállát, mintha így szerkesztené meg gondolatait a kimondásra… Nem hasonlít sem a mi szerény falusi papjainkra, sem a felfuvalkodott városi egyházi szolgálókra.

Az egyházközség tagjai között szerfelett kellemes ránézni két fiatal, kendőt viselő lányra. Azonnal kiszúrtam őket… Érteni lehetett, hogy nem véletlenül vannak a templomban, a szemük melegen ragyogott. Oroszországból valók, Uljanovszk városból, itt tanulnak az egyetemen - diáklányok. Rájuk néztem, és, bizisten, örültem – annyi volt bennük az őszinte szépség és tisztaság.

*

Hirtelen eltelt pár hét, mászkálok Pécsett, irodalmi témákról beszélgetek Janus Pannonius szobrával – a költők mindig megértik egymást, minden állapotban és formában, nézem Csontváry festményeit, ragyognak rám, de nem hevítenek, más művészeti felfogásom van; csodálom а római kori labirintusokat, amelyeket rendkívül erős üveggel fedtek le, kezemmel érintem a csodálatos Barbakán falait… és legfőképpen a tekintetem örül Pécs jelenlegi lakosainak, a hétköznapi és a különleges járókelőknek.

*

Az ősi udmurt Novaja Kazmaszka faluban születtem, egy tucat versztára a Káma folyótól. A folyó nagy, hajózható, és az udmurtok számára szakrális, létfontosságú artéria, amely összeköti a Földet és isteneink egét, akiket név szerint ismerünk: Büdzüm Inmar (Nagy Isten, aki a mennyekben van), Kuaz Inmar (a Természet Istene, aki az emberek és állatok között létezik), Küldüszin (a mindenség teremtője).

Úgy döntöttem, el kell utaznom Pécsen kívülre, egy magyar faluba… Hisz ahhoz, hogy megismerjük a folyót, ahogy a népem mondja, el kell mennünk a forrásáig.  Meghívást kaptunk Vajszlóra, a kedves Zsófi szülőfalujába, vendégségbe az édesapjához, Horváth Istvánhoz. Menjünk!

Horváth István kézfogása biztos és meleg, magabiztos és baráti. Ettől a kézfogástól tisztelem és meggyőződtem, hogy az én emberem… Bajtárs. Megyünk Vajszlóra, hogy onnét jól szemügyre vehessem Pécset. Aztán visszatérve Pécsre, részletesen fogunk emlékezni Vajszlóra.

Vajszló sokkal nagyobbnak bizonyult, mint ahogy én azt gondoltam a polgármester szavai alapján, aki azt mondta, a falunk kicsi… Nálunk egyértelmű, mi a város, mi a falu… De Magyarországon nem érted meg egyből… A házak teljes egészében kőből vannak, nagyok, mindenhol állnak templomok…

Vajszló jelentős település. Bemegyünk a falu önkormányzati hivatalába. Hmm. Horváth úr polgármesteri irodája nagyon mutatós, praktikus és jó, világos és tágas. A mi Izsevszkünkben a középosztálybeli üzletemberek biztosan szétrobbannának az irigységtől. Nem tudtam megállni, hogy ne kérjek engedélyt a házigazdától, hadd küldhessek el egy e-mailt hazámba, a szerkesztőmnek.

Hosszan megyünk a Dráva magyar árterében. Csodálatos a természet, bár február van, kitűnő hely a pihenésre, oh! Szeptemberben vagy augusztusban kellene ide utazni…

A Dráva magas vízállású folyó, nyugtalan, és hihetetlenül látványos. Lenyűgözve nézem a hullámait, és nem tudok elszakadni. A hullámok jönnek, mennek, akárcsak életünk nappalai és éjszakái, mint a be- és kilégzés.

*

 

És még…még Harkányban is voltunk. Azt mondják, hogy annak idején ezen a környéken élt a kurucok csapata a Tenkes kapitánya parancsnoksága alatt! Ó, a Tenkes kapitánya, a tévéhős, gyermekkorunk bálványa, a jóképű, aki az igazság harcosa! A Tenkes kapitánya című sorozatot a fekete-fehér, kis képernyős Rekord vagy Veszna típusú tévéken néztük, mi, akkori gyermekek, és minden részt a vetítés után haladéktalanul eljátszottunk egy üres telken: mi voltunk a kurucok, a labancok pedig mindenféle ellenségeink voltak, például a fiúk a szomszéd utcából! Labancok lehettek még a gonosz kecskék is a mi utcai nyájunkból. De azok is méltó választ adtak, néha bizony ki kellett térnünk az erős kecskeszarvak elől…

A mi falunk volt a kolhozközpont, a környék legnépesebb települése és mindemellett csak és kizárólag udmurtok lakták. A „labancok” – az iskola orosz tanulói – sohasem győzedelmeskedtek, ellentétben a való élettel, amikor is négy évszázaddal ezelőtt a hetvenéves háborúskodás eredményeként az udmurtok katonai vereséget szenvedtek az orosz csapatoktól, és elveszítették saját földjeiket.  De ez egy másik történet. Nincs semmilyen jelentősége a gyermeki csatáinkat illetően, amelyeket faragott fűzfavesszőkkel vívtunk, mintha azok tőrök és kardok lettek volna… Ahol a Tenkes kapitánya is csak udmurtul beszélt, mert akkor még nem ismertünk más nyelveket…

Igen, gyerekkorunkban a Tenkes kapitányát képesek lettünk volna egész nap nézni. De Moszkva csak egy részt adott le naponta. Írjatok Moszkvába – nevettek az idősebbek –,  hogy vetítsenek nektek még több részt a Tenkes kapitányáról! Hmm… Ki írja meg? És hol van ez a Moszkva, ahol a kövér főnökök ülnek? Mi felsóhajtottunk, és gyermeki álmainkban újra lovagoltunk a Tenkes kapitánya után az ellenségre. Tudtuk, nem könnyű a győzelem. És érte nem sajnáltunk semmit – futottunk, kiabáltunk, úsztunk, 30 másodpercig képesek voltunk a víz alatt maradni (ha gyorsan számoltunk…)

Kurucok, vagy inkább kurucsok voltunk, minthogy az udmurt nyelvben nem létezik a „c” hang. Kapitányunknak minden nap másikat választottunk. Ez minden gyermek számára igazi elismerés volt – legalább egy napra a Tenkes kapitányává válni. Nekem személy szerint csak három alkalommal sikerült ez, de néhánynak többször is – Vascsa az utcánkból, hétszer is az volt! Ó, hogy szerettük mi azokat a magyar filmeket a Tenkes kapitányáról! Ez nem csak dejá vu - végtére is nem meglepő, hiszen gyermekkoromban háromszor is voltam a Tenkes kapitánya!

*

 

Ma találkoztam Pécs városának polgármesterével. És íme ő – Páva Zsolt. Jó felépítésű, magas, nemes őszes hajjal. Elegáns. A beszélgetésünkben helye van a jó humornak, különben e nélkül milyen finnugorok lennénk. Páva Zsolt szívélyes és sokat mosolyog. Ősszel lesz a következő polgármester-választás. – Izgul? – kérdezem.  – Nem. Elfogadom, mint a polgárok, honfitársak szükséges véleményét, az igent és a nemet is. Örülni fogok, ha még egyszer bizalommal vannak irántam.

 

Elutazom

És eljött az idő, elutazom Pécsről. Először busszal Kecskemétig, Kozmács Istvánhoz. Onnan megyünk Párkányon keresztül Pozsonyba, a magyar királyok koronázási helyére…

A pécsi buszpályaudvarra az én kedves és jóságos embereim kísértek ki: Károly, Zsófi,  Attila. Sokáig integettek az induló buszom után. Az utam Szlovákiába vezetett, onnan a hazámba, ahol régi barátom, Malcsikov doktor várt a sebész kollégáival. Most már készen álltam a velük való találkozásra - Pécs sok mindenen segített elgondolkodni, mindenekelőtt az Isteni akaratról, és megpróbálni elfogadni azt, aminek lennie kell.

 

Horváth Zsófia fordítása

 

 

[1] Áprily Lajos fordítása, Puskin: Anyegin.

Szólj hozzá