Ritkán foglalkoztat annyira egy emlékmű, mint ahogy a pécsi Lenau-házban felállított szobor, „A Magyarországi Németek Elűzése”. A bronzszobor, mely az udvarban áll, egy magas növésű fiatal férfit mintáz, kezében vándorbottal és batyuval.  Olyan naturalisztikusan egyértelmű és szép ez az ember, hogy megszemlélése közben azokra a népies jelenetekre gondolok, amikért rajongott nagyanyám, mert a szövegük kifejezetten tisztán és érthetően hallatszik. „Amikor ő énekel, minden szót érteni!”, így dicsérte és csodálkozott, hogy csak meresztgettem a szememet.

Biztos el lett volna bűvölve a magyarországi németek kulturális központjának emlékművétől. El lett volna bűvölve, és hálás lett volna érte. Végeredményben neki is szól ott az udvarban, és azt a tapasztalatot szimbolizálja, amit sosem tudott feldolgozni. Kisajátítás. Jogfosztás. Elűzés. A német nyelvben kemény szavak léteznek arra, ami Magyarországon röviddel a második világháború után történt az ország akkoriban legnagyobb kisebbségével. Hogy őszinték legyünk, nagymama sosem vett ilyen kifejezéseket a szájára. Nem beszélte az irodalmi németet. Duna-menti svábként egy-egy folyamat egyes szakaszait egyetlen szóban foglalta össze. Kihajigálás. Ez elég érthető, több kérdésre nincs is szükség.

És most engem hívtak meg (a történelmi kihajigálás késői következményeképp, mert hiszen másképp hogy tehette volna be az apám a lábát abba az érchegységi kisvárosba, ahol anyám élt) Magyarországra. Egy teljes hónapra. És nem akárhová, hanem egészen lent, délen, Finfkerchbe, ahogy nagyapám mondta volna, aki számára a kis Fünfkirchen alias Pécs ifjúkorában metropolisznak számított. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Már gyermekként is voltam egyszer, a szüleimmel. Jobban mondva úton voltam idefelé. A városban való tartózkodásra (feltehetőleg egy nap volt a rokonoknál, akik megtömtek bennünket húslevessel és uborkasalátával, paprikás csirkével, rántott hússal és rétessel) már nem emlékszem. Csak a megérkezésre. Egy keskeny, dimbes-dombos országúton megyünk. Fel-le, fel-le, megint és újra. A dombok olyan lendületet adnak a Trabantunknak, mintha szárnyai nőttek volna. Bizsergető érzés, és annyira jó, hogy minden új dombnak örömmel kurjongatunk.

Harminc évvel később vonattal utazom. Lipcséből Drezdába megyek, onnét az éjszakai vonattal Budapestre, egy hálókocsi-fülke steril álkomfortjában, a fülkét műanyagba burkolták, szűkössége miatt a tokiói kapszulahotelekre hasonlít. Korán reggel a vonat a Duna mentén gurul.  Nyugodt a víz, homokos öblök, buja zöld… Könny szökik a szemembe. Meg vagyok lepve. Miért hat meg a folyó? Azért, mert az őseim a saját csónakjaikon utaztak rajta a jövőjük, a telepes lét felé? Azért mert gyermekként fürödtem benne egy budapesti nénikémmel, aki már nem él? Azért, mert titkos hazatérőnek érzem magam?

A budapesti Keleti pályaudvaron átszállok. Azt tanácsolják, hogy metróval menjek a Nyugati pályaudvarra, mert a taxisok, ha nem előre rendeltem meg a fuvart, horror árakat követelnek. A Nyugatiban a bőröndömmel vonszolódom, mert se mozgólépcsőt, se liftet nem találok. A szürke reggelben hatalmas épületek mutatják hátsó falukat. Valaki segítséget kínál fel és pénzt kér érte. Ez már nem megható, ez már a nagyvárosi szegénység. A peronra már csak az mehet ki, akinek van menetjegye, így hát gyorsan megszabadulok kísérőmtől. A Sopianae intercity vonat nyitott kocsijában gimnazistákkal ülök együtt, akik hazafelé tartanak Pécsre. Figyelem a fiúkat, ahogy kártyáznak. És hallgatom őket. Tetszik a magyar nyelv. A monoton ritmus (minden szónál az első szótagon van a hangsúly) valahogy vigasztalólag hat rám.  Hihetetlen: ha bárhol a világon magyar szót hallok, azonnal felismerem, és örülök neki, mint egy gyerek. Közben pedig csak pár szót értek, a tartalomból pedig semmit. A szótagáradat csengése, aminek láthatólag nincs eleje és vége, ez az, ami magával ragad.

A nagyapám folyékonyan beszélt magyarul, nagyanyám is elég jól elboldogult a nyelvvel. Nem örökítették tovább ezt a kincset. Furcsa lett volna számukra, ha a családban hirtelen magyarul beszéltek volna a német helyett – bár új szomszédjaik a háború utáni vidéki Kelet-Németországban spontán módon magyarként azonosították őket nyelvjárásuk, idegenes ruházatuk és szokásaik alapján. Mert ugyan ki evett az Érhegységben paprikát? Fáradságos dolog volt tisztázni a félreértést. Nem is lehetett teljesen soha. És ezért van az, hogy apám, aki egy Pécstől északra fekvő sváb faluban született, szülőhazájában csak kézzel-lábbal képes megértetni magát. Kivéve, ha valaki, hálistennek, beszél németül. Nem értek magyarul. Ezt a mondatot tudja, ezenkívül még olyan kis szófordulatokat, mint Jó napot kívánok!, Hogy vagy? és szeretlek… ez utóbbira már csak ritkán van szükség, mert a szabadság idején folytatott flörtök ideje számára már elmúlt.

Én sem tervezem, hogy szerelmi vallomásokat teszek, ha mégis, akkor mindenkinek és mindennek egyszerre. Ahogyan délben kiszálltam a vonatból az esőben és végigmentem a pécsi peronon, az idegen tömegben egyszer csak Apollónia néném jön szembe velem, aki nyugdíjas orvos, és a lánykori neve Feuerbach. Olyan szorosan ölel át és puszilgat össze, mintha már egy örökkévalóság óta nem látott volna. Ami némiképp igaz is. Az autónál a bácsikám. Ő is orvos, évtizedekig tanított a pécsi orvosi egyetemen. Hozzájuk megyünk, természetesen sokat kell ennem, bort innom mondogatom, hogy hívják a dolgokat az itteni nyelvjárásban. Délután, miután beköltöztem az óvárosi ösztöndíjas lakásba, elmegyünk sétálni. Elállt az eső. Mindenütt virágzik a vadgesztenye, kedvenc fám, és a vendéglők és kávéházak tábláin a felirat: Üdvözöljük – ékezetes magánhangzók káosza, ami lefordítva üdvözlést jelent.

A nagybácsi fáradhatatlan a magyarázatokban és a megmutatásban. Szereti a városát, sokat is tud róla, tulajdonképpen mindent. Büszke, hogy Pécs Európa kulturális fővárosa volt, és felhívja a figyelmemet mindenre, ami akár csak egy kicsit is összefüggésben volt ezzel. A gyalogos övezetben mutat egy helyet, ahol pécsi költők idézetei olvashatók. Egyik közülük anyai ágon Feuerbach. Tényleg?, bámulok, és megkönnyebbülök, hogy a rokonságon belül íróként nem vagyok elkóborolt bárány, mint ahogy eddig hittem. Tovább megyünk az utcákon, a tereken, összekarolva a nénivel, a nagybácsi mindig öt lépéssel előttünk siet a következő látványosság felé. A bácsikám és a nénikém, így mondom, de ez genealógiailag nem pontos, inkább hamis. Apollónia nagyapám késői születésű féltestvére. Aki meg akarja ezt érteni, annak fel kell kapaszkodnia családfánk bonyolult ágaira és ott kibogoznia – ez olyan kaland, amiről minden normális ember szívesen lemond. Nem is számít. Nagybácsi és nagynéni, néni és bácsi, mint generációs viszonyulás. Másra nincs is szükségünk, hogy tudjuk, egymáshoz tartozunk.

A Lenau-ház emlékművéhez nem jutunk el ezen a délutánon. A kapu zárva, kívülről nem látni semmit. Egyedül megyek majd el oda, napokkal később. Közben átrendezem az ösztöndíjas lakást az ízlésem szerint, elolvasom a vendégkönyv korábbi bejegyzéseit és megpróbálok egy olyan kézirattal foglalkozni, amit Lipcséből hoztam magammal, és aminek Pécshez a legkevesebb köze sincs. Délben egy bisztróban eszem, ami itt van a sarkon és nagyon olcsó, a levest is beszámítva, annak ellenére, hogy minden látogatásom egy kisebb kihívás. Az üvegpult mögött a szakácsnők csak magyarul beszélnek, máshogy nem. Foghegyről beszélnek velem, néha teljesen figyelmen kívül hagynak, ha nem úgy rendelek, mint a vízfolyás. Egy milliméterrel se közelítenek felém. Tehát szótárral jövök legközelebb. A, B vagy C? Három menü van felfirkálva a bejárat melletti táblára, minden nap más. Üggyel-bajjal bogozom ki a szótagkígyókat és keresgélek, mert nem mindegy, hogy túrós tésztát vagy szalontüdőt kapok.

A bisztró az arrogancia, sőt, az idegenellenesség helye, mégis, néhány nap múlva vidáman vetem oda a túlsminkelt pulykáknak, hogy A, B vagy C, és meg sem köszönöm, se köszi, se köszönöm, a köszönöm szépen-ről nem is szólva. Már-már abszurd. Pécs történelmét nagyrészt külföldiek írták. Rómaiak, törökök, horvátok, zsidók és németek. Történelmi távlatban itt még röviddel ezelőtt csodálatosan elboldogultam volna az anyanyelvemen. És most? Ki beszél még németül, eltekintve az importált orvostanhallgatóktól az egyetemen? Hol van az a kétszázezer sváb, aki a háború után Magyarországon maradhatott, vagy mert túl szegény volt ahhoz, hogy elűzzék, vagy mert akkor került volna csak rájuk a sor, amikor a megszállt Németország keleti zónája már nem akart többet befogadni? Megvannak, biztosít engem a Lenau-ház igazgatója, amikor meglátogatom a színházi bábok és történelmi fotók között. Csak elbújnak. Miért?, kérdezem. Az igazgató kiteríti a Magyarország-térképet, ami megmutatja a németek lakosságarányát a 2001-es népszámlálás adatai alapján. Túl alacsonyak a számok, panaszolja, és elmagyarázza, miért tagadják le hovatartozásukat más kisebbségek is (szlovákok, ukránok, románok, ruszinok és mindenekelőtt a romák), amikor a számlálóbiztos az űrlappal kopogtat az ajtón:  Ha Magyarországon magyar vagy, az sosem baj, akkor mindig a biztonságos oldalon állsz.

Megnézzük az emlékművet az udvarban, a bronz félistent a batyuval és vándorbottal, a művészeti ízlés egy olyan kövületét, mely már száz évvel ezelőtt is kihalófélben volt. A szobrász egy Pécs-közeli faluból származik. Tiszteletnek örvend a községben, dicsérik a munkáját. El tudom képzelni, miféle erényeket tulajdonított a hősének. Szorgalmas és őszinte, bátor és okos… és sajnos olyan borzasztóan tökéletes, hogy az már kínos nekem. Mindegyik körme felismerhető. A nadrág mindegyik ránca a megfelelő helyen van. A mellény minden gombja gondosan be van gombolva. A szemek pupillái ki vannak dolgozva. Avíttasnak hat, és ez bosszant egy olyan városban, mely látogatóit elsőosztályú művészettel és kultúrával árasztja el. Pécsett láthatóak Victor Vasarely és Csontváry Tivadar képei, Amerigo Tot szobrai, római sírok és török fürdők, zsinagóga és minaret, egy barokk könyvtár értékes kötetekkel, egy kút zöld-aranyos porcelánból, katedrális négy büszke toronnyal… és természetesen a dzsámi, az a híres mecsettemplom a főtéren, amely a Keletet a Nyugattal úgy ötvözi, mint ahogy arra csak Isztambul képes.

A Duna-menti sváb Hans nem tudja kezelni ezt a kérdést. Talán jól is van ez így, gondolom, hogy eldugva áll és nem kell nyilvánosan versenyeznie senkivel. És mégis. Szeretnék esélyt adni neki. Nem vagyok olyan, mint a többi író a világ minden részéről, akik néhány hétre visszavonulnak kézirataikkal a kölcsön kapott lakásba és az írás szüneteiben hagyják, hogy Pécs a legártatlanabb módon megbabonázza őket. Nem tudok koncentrálni, valami más hajt, és így „vándor”-rá kell válnom, ahogy a pécsi városlexikon az elűzöttet nevezi.  A vándorlás (kirándulás) a molnár öröme (Das Wandern ist des Müllers Lust) …  Minden osztálykiránduláson ezt énekeltük. Ma is kötelező ez a dal, ha a németek szabadidejükben erdőn-mezőn masíroznak és olyan régimódiak, hogy közben énekelni akarnak. Az elűzöttekre ez nem illik, a kezében levő bot ellenére sem, mert sem nem jókedvében, sem nem önként indult útra.  Nem is „szerencsés János”, aki az aranyát élelmiszerre cserélte – bár batyuja nyílásán keresztül kilátszott a szőlő és még lejjebb egy sonka körvonala is látszódott. De naiv, nevetnem kell. Georg bácsikámra gondolok, akit Hanzjer bácsinak neveztünk, aki egyszer, amikor eljött az NDK-ba látogatóba, egy zsák saját készítésű paprikás szalámit és füstölt szalonnát hozott nekünk. Csempészésnek számított, hogy az ország ilyen specialitásait hozta magával, de a bácsinak megvoltak a maga trükkjei és a magyar vámosok is elgyengültek egy kis kenőpénzért.

Szép emlék, akkor is, ha nem illik a bronz emberhez. Ellenkezőleg. A batyuja, magyarázza az igazgató, célzás a háború utáni magyar sajtó egy jelmondatára, amikor minden magyarországi németet háborús bűnösként bélyegeztek meg. A telepesek kétszáz évvel ezelőtti bejövetelére utalva az újságok ezt írták: „A svábok egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek.” A jelszó értelmében személyenként ötven kiló csomagot vihettek magukkal a marhavagonokban észak felé. Ilyen módon kerültem egy parasztláda birtokába, aminek a fedele belső oldalára nagyapám fiatal gyerekként belekarcolta a nevét. Adam Feuerbach. Magyarosítva Tűzpatakot jelentene. Ez sem hangzik rosszul, és biztos megvolt a kísértés a klán hátramaradott része számára, akik, miután elvették tulajdonaikat a faluban, a környező kisvárosokba vagy Budapestre menekültek, vagy mint a nagyszüleim, az Érchegységben újra a nulláról kezdték.

Elbújni, nem árulni el, kik vagyunk… így nőtt fel Apollónia néni is. Mi csak németek vagyunk, szokták mondani a szülők, ami annyit tesz, ne képzelegj, belőled úgysem lehet semmi. Apollónia nem figyelt oda. Orvos lett és Pécsett praktizált egész életében Doktor Feuerbachként, bár házas nőként már régóta a nagybácsi vezetéknevét viselte. Tetszik nekem ez a büszkeség, és így már majdnem egyetértek azzal, hogy a Lenau-ház idealizált alakja kidüllesztett mellel és bronzcsizmában áll a lábazaton, mintha semmi sem tudná megrendíteni.

És egyáltalán – elég most a borongásból, a régi történetekből. A májusi nap ragyog, a sétálóutcában az emberek olyan hatalmas fagylaltgombócokat nyalnak, amilyeneket eddig még sosem láttam, a nagybácsi már megint kirándulást szervez nekem: az orvoskarra, ahol a külföldi diákoknak köszönhetően tarka élet folyik. Hétvégén vidéki rokonokhoz hívtak vendégségbe, csodálatos szőlőjük van, Cabernet-jük, Zweigeltjük és Kadarkájuk a Lenau-ház borversenyén rendszeresen érmet nyer. Utána a Balatonnál budapesti rokonokkal akarok találkozni, végül pedig abba a faluba szeretnék ellátogatni, ahol apám a világra jött.

Addig van időm. Jól érzem magam Pécsett. Amerre járok, és ahol megállok, magyar szót hallok. Hozzászokom a pénztárcámban levő összegekhez. Ezer forint! Lélegzetelállítóan hangzik, négy eurót ér. Gyakorlom a számokat magyarul, türelmesen hagyom, hogy a zöldséges számoljon és utána mondom. Jó érzés. Üdvözöljük? Igenis, itt szívesen látnak. Akkor is, ha a bisztróban a pulykák sosem változnak meg. Akkor hát máshová járok enni. Magam is főzök, még ha a szupermarketben spenót helyett egy doboz sóskát halásztam is ki a hűtőpultból, aztán csodálkoztam, milyen különös az íze. A meglepetések hozzátartoznak a dologhoz. Tetszik, amikor gyerekek és férfiak Csókolom!-ot mondanak nekem, a „Kezét csókolom” egy rövidített változatát, a régi osztrák etikett maradványát, ami még él Magyarországon. Ugyancsak tetszik, hogy a pécsiek megállnak egy csevegésre, ha ismerősökkel találkoznak. Az óváros és az egyetemi negyed tele van csevegőkkel. Mindenhol hallani, hogy hello, szia és szervusz, és ha Apollóniával és Lászlóval megyek, alig jutunk 30 méternél tovább egy menetben.

Egyszer történik velem csak valami különös. Ez csak úgy jön. Hogy a helyi férfiak sármőrök, régóta tudom és élvezem is. Tavasz van, virágzanak a bókok.  De hogy a bájnak vannak különös virágai is, azt éppen a zsinagógában tapasztalom meg, egy olyan helyen, ahol csendben és tiszteletteljesen akarok viselkedni. A következő történik a folyosón (szerencsére csak azután, hogy megnéztem a belül levő imateret). A belépőjegy-árus, aki bőven elmúlt nyolcvan és szinte teljesen fogatlan, itteni sváb nyelvjárásban cseveg velem. Örülök. De hirtelen, olyan meglepően, mint amilyen gyorsan, az öreg előre hajol és megcsókolja a vállamat. Cuppog a csupasz bőrön, nedves és hihetetlen. Bénultan állok, képtelen vagyok lekeverni egyet a papának a szemtelenségéért. A zsinagógában! Itt elképzelhetetlen, hogy egy német verekedjen vagy káromkodjon, ezt pontosan tudom. Vigyorog és nekem csak a menekülés marad. Leszaladok a lépcsőn, ki, a térre. Csak ott merem szárazra törölni a vállamat egy zsebkendővel.

Eltart kis ideig, amíg rájövök, hogy csupasz vállakkal nem szabad bemenni a zsinagógába. Közben összezavarodom a férfiak és nők közötti kapcsolatokon borongva. Hogy a magyar férfiak megengednek maguknak egyet-mást, ez nem feltétlenül új. Már gyerekként is csak bámultam a nagymamámnál a leveleken, melyeken a feladónál nem a levél írójának neve szerepelt, hanem a férjéé. Reitzi Ferenczé Budapestről például, vajon ki az? Franz Reitzi felesége, ahogy németül mondanánk, a mi kedves Elisabeth nénikénk, Magyarországon hivatalosan csak a férje függeléke. Még a sírköveken is láttam ilyet. Ez a szokás idővel lassan eltűnik, ugyanúgy, ahogy Németországban sincsenek többé kisasszonyok. Mégis a férfiak ülnek a kormánynál. Az orvoskar konferenciatermében az egykori dékánokat és professzorokat ábrázoló festmények között egyetlen nőt sem látok. Úgy tűnik, a történetírásban is el vannak nyomva. A Pécsről szóló „Reise- und Lesebuch” – ban (Úti- és olvasókönyv), mely a kultúrfővárosi év kapcsán jelent meg, a város történetéről szóló 12 fejezet mindegyikét férfi írta. A nők csak mint csontváz kerülnek elő a római kori temetőkből,  mint prostituáltak a szocialista éjszakai mulatókban és mint szép ismeretlenek a kávézókban, akiket nem mernek megszólítani. Hogy lehetséges ez? Két évezred alatt egyetlen hölgy sem élt, aki Pécsett említésre méltót cselekedett volna?

A bisztróban is hasonló szél fúj.  A főnök fehér kötényben pöffeszkedik, mint egy főorvos, járkál a teremben és cseveg a törzsvendégekkel, a pulykák pedig, a pult mögött töltögetik a tányérokat. Ez az ára a szóbeli kézcsókoknak, amit a nők Magyarországon kapnak? Még a Nikolaus-Lenau-házan is, amelyet egy férfi költőről neveztek el, és amelynek férfi a vezetője, egy (férfi által készített) férfiszobor van kiállítva… bár az elűzöttek vagonjai tele voltak háborús özvegyekkel, gyermekekkel és csecsemőkkel. Az igazgató, aki mindig kedves, erre is tudja a választ. A figura, így magyarázza nekem, fiatalsága és vitalitása révén megtestesíti azokat a generációkat is, melyek elvesztek Magyarország számára a német kisebbség elűzetése következtében, és máig hiányoznak. Nem értem, miért nem fejezheti ki ezt egy nő. Például egy sváb anya, félig népviseletben, vastag szoknyában és fejkendőben, abban a csontos fejfedőben, amit Herta Müller is leírt. A szobor másik fele a fejkendőt már letette volna, a befont copfját levágta volna és könnyű nyári ruhában állna ott, mint nagyanyám is egy családi fényképen, amit az 1950-es évek közepén küldött Magyarországra az Érchegységből. „Üdvözöl benneteket a távolból…” áll macskakaparással a hátoldalon. Képeslap a jövőből.

Oké. Az emlékművön nem lehet változtatni. Megvannak a tisztelői és a funkciója; ezt tiszteletben tartom. És a nemek egyenjogúsága Magyarországon sem az én dolgom. Azért vagyok itt, hogy erősítsem a családi összetartozást, hogy megismerjem a bácsikáim és a nénikéim gyermekeit és unokáit, hogy történetünket folytathassam. Közben lehozzák nekem a csillagokat is az égről. Nem pompával vagy luxussal, hanem a legegyszerűbb módon, és anélkül, hogy a rokonok ezt észrevennék. Például szörppel és tyúklábbal. Ez így zajlik: ülök az egyik nénikém konyhaasztalánál, előttem egy pohár szódavíz a szódásszifonból, benne szörp. A tűzhelyen rotyog a leves. A fazékból kiáll egy tyúkláb. A tyúk a nénikémé volt; testvérei még az udvarban kapirgálnak. Odakint forróság. Semmi sem mozdul a horizonton, abszolút semmi. A nénikém petrezselyemgyökeret tesz a levesbe, panírozza a csirkecombot, amit ki fog rántani. Ülök az asztalnál, nyugodtan és olyan elégedetten, ahogy évek óta sem. És felismerem, hogy az erőmet gyakran mindenféle célra elfecsérelem, míg valójában csak a biztonságérzet számít, a konyha békéje, ahol valaki a másiknak elkészíti az ételt.

Számba vesszük az eseményeket a nénikémmel, beszámolok a németországi rokonokról, új dolgokat tudok meg az itteniekről. Beszélünk a halottainkról is: a nemrég meghaltakról és azokról, akiket már a mondák aurája vesz körül. Például Josef bácsi, akit Joschi bácsinak neveztek, szivarozó lókereskedő volt, és az oroszországi kényszermunkát csak a ravaszságának köszönhetően élte túl. Annyira kínozta Szászországban a honvágy, hogy szabadidejében rendszeresen a drezdai főpályaudvarra ment el, és ott az első vágánynál lődörgött, ahonnét ma is mennek a Budapestre induló vonatok. „Honnan jössz, hova mész?”, kérdezgette az utazókat falusias módon, és ha magyar szót hallott, elemében volt.

Sok száz ilyen történet van. Napról napra egyre többet felejtünk el ezekből. A nénikémnek nagymamámról mesélek, aki súlyos demenciával egy otthonban él, és haza akar menni, a régi faluját értve ezalatt. Innét félórányira sincs, a dombok mögött, és mégis fikció. Nem létezik már abban a formában, ahogy Annamaria Feuerbach szemei előtt megjelenik. Én mégis odamegyek, autóval, a nénikémmel. Lazán szétszórt házakat találunk. Az utcán mindenhol foghíjak, fáradt romok és üres térségek, melyeket senki sem használ. Két ló legelészik az árnyékban. A falu temploma fehéren mered az ég felé. Hol van a Feuerbach-ház? A nénikém eltéved, de végül megtalálja az utat. Kiszállok. A kerítés rozsdás gyönyörűség. A ház frontja az utcára néz. Földszintes, viharvertek a cserepei és hosszanti oldalán nyitott tornáca van, ami jellegzetes a vidék parasztházainál.

Közelebb lépek.  A tornácon komondor ül, magyar pásztorkutya. Észrevett, rohan a kerítés felé. Szinte rám repül, nagy, mint egy csikó és kecses, hangtalan, és mintha lassításban látnám, bundája, egy fehér sörény, száll. Ahogy a kerítéshez ér, fejét kidugja a rozsdás rácson. Egyforma magasak vagyunk, mert ő felállt. Odanyújtom a kezem, hogy szagolja meg, aztán a mellére teszem. Nézzük egymást, egymás szemébe nézünk, és olyan érzésem van, mintha az ismeretlen állat nem engem üdvözölne, hanem azokat, akik valaha itt laktak. Szeretném átölelni a kutyát, ezt a gyengéd, mágikus állatot. A kerítés közöttünk áll. Most kijön a ház tulajdonosa, aki a házat a szocialista időkben vette meg, és nincs pénze, hogy karban tartsa. A nénikém tolmácsol. A férfi barátságos. Elzárja a komondort és kinyitja a kertkaput. Mindegy, mit élek meg ezen a napon (az érzés, amikor magam ülök a tornácon, a rövid pillantás a szobákba, a templom meglátogatása, a déd-dédszüleim sírköve a diófa mögött a magas fűben…) semmi sem érint meg olyan erősen, mint az a pillanat, amikor az ősök egy fehér pásztorkutya alakjában köszöntenek.

Ezen az úton keresik velünk a kapcsolatot? És mit visz magával az író, aki négy hétig volt titkos hazája vendége? A hatás, úgy gondolom, elhúzódó lesz. Mint a pincérnél az étteremben, miután ettek és kifizették a számlát, Kedves egészségedre!, mondja, hogy az elfogyasztottak erőt adjanak az eljövendő órákra. Visszamegyek Németországba, meglátogatom nagymamát az otthonban. Megmutatom a faluban készített fényképeket a laptopon, lejátszom neki a templom harangjainak hangját. Mosolyog, mindent felismer és el akar mesélni egy történetet a gyermekkorából, ahova visszatért. Néhány nappal ezután nem eszik többé. Két hét múlva, amikor a naptár szerint a nyár elkezdődik, halott.

Kulcsár Enikő fordítása

* * *

Üdvözöljük!

Selten hat mich ein Denkmal so beschäftigt wie die im Pécser Lenau-Haus zu besichtigende Skulptur „Vertreibung der Ungarndeutschen“[*]. Die Bronzestatue, repräsentativ im Hof aufgestellt, zeigt einen hoch gewachsenen jungen Mann mit Wanderstab und Bündel. So naturalistisch eindeutig und schön ist dieser Mensch, dass mir beim Betrachten gewisse Sänger aus der volkstümlichen Szene einfallen, von denen meine Großmutter zu schwärmen pflegte, weil sie ihre Texte besonders klar und deutlich vortrugen. „Wenn der singt, versteht mer jedes Wort!“ lobte sie gern und wunderte sich, wenn ich die Augen verdrehte.

Sie wäre angetan gewesen vom Denkmal im ungarndeutschen Kulturzentrum. Angetan und dankbar. Schließlich steht es auch für sie dort im Hof und symbolisiert eine Erfahrung, die sie nie verwunden hat. Enteignet. Entrechtet. Vertrieben. Die deutsche Sprache kennt harte Worte für das, was Ungarn kurz nach dem Zweiten Weltkrieg mit seiner damals größten Minderheit gemacht hat. Um ehrlich zu sein, meine Oma nahm solche Ausdrücke nie in den Mund. Sie sprach kein Hochdeutsch. Auf Donauschwäbisch bündelte sie die einzelnen Phasen des Vorgangs in einem einzigen Wort. Rausg’schmisse. Das ist deutlich genug, da braucht niemand mehr Fragen zu stellen.

Und nun bin ich (eine Art Spätfolge des historischen Rausschmisses, denn wie sonst hätte mein Vater je einen Fuß in die erzgebirgische Kleinstadt gesetzt, in der meine Mutter lebte) nach Ungarn eingeladen. Für einen ganzen Monat. Und zwar nicht irgendwohin, sondern tief in den Süden nach Finfkerch, wie mein Großvater gesagt hätte, für den das kleine Fünfkirchen alias Pécs in seiner Jugend eine Metropole war. Es ist nicht mein erster Besuch. Als Kind war ich schon einmal hier, mit meinen Eltern. Besser gesagt: ich war hierher unterwegs. Vom Aufenthalt in der Stadt (vermutlich ein Tag bei den Verwandten, die uns dick und rund fütterten mit Fleischbrühe und Gurkensalat, Paprikahähnchen, Schnitzeln und Strudeln) weiß ich nichts mehr. Ich erinnere mich nur an die Anreise. Wir fahren über eine schmale, hügelige Landstraße. Es geht bergauf und bergab, auf und ab, wieder und wieder. Die Hügel geben unserem Trabant solchen Schwung, dass ihm Flügel zu wachsen scheinen. Das kitzelt im Bauch und macht so einen Spaß, dass wir jede neue Kuppe mit Jubel begrüßen.

Dreißig Jahre danach nehme ich den Zug. Ich fahre von Leipzig nach Dresden und von dort mit dem Nachtzug nach Budapest, im sterilen Pseudo-Komfort eines Schlafabteils, das mit Plastik verkleidet ist und in seiner Enge schon den Tokioter Kapselhotels ähnelt. Früh morgens rollt der Zug an der Donau entlang. Ruhiges Wasser, Sandbuchten, üppiges Grün… Tränen steigen mir in die Augen. Ich bin überrascht. Warum rührt mich der Fluss? Ist es, weil es von meinen Urahnen heißt, sie seien in Booten auf ihm gefahren, ihrer Zukunft als Kolonisten entgegen? Ist es, weil ich als Kind in ihm gebadet habe, mit einer Tante aus Budapest, die nicht mehr lebt? Ist es, weil ich mich als heimliche Heimkehrerin fühle?

Am Budapester Ostbahnhof steige ich um. Man rät mir, mit der Metro zum Westbahnhof zu fahren, weil die Taxis, wenn man nicht vorbestellt hat, horrende Preise verlangen. Am Westbahnhof schleppe ich mich mit meinem Koffer ab, weil ich weder Rolltreppe noch Fahrstuhl finden kann. In der grauen Morgenluft drehen mir wuchtige Gebäude ihre Rücken zu. Jemand bietet mir Hilfe an und verlangt dafür Geld. Das hat nichts Rührendes mehr. Das ist Großstadtarmut. Auf den Bahnsteig darf nur, wer eine Fahrkarte hat, und so bin ich meinen Begleiter bald los. Im Intercity Zug Sopianae teile ich das Großraumabteil mit Gymnasiasten, die auf der Heimfahrt nach Pécs sind. Ich beobachte die Jungs beim Kartenspielen. Und höre zu. Ungarisch gefällt mir. Der monotone Rhythmus (jedes Wort wird auf der ersten Silbe betont) hat für mich etwas Tröstliches. Es ist verrückt: wenn ich irgendwo auf der Welt Ungarisch höre, erkenne ich es sofort und freue mich wie ein Kind. Dabei sind die paar Brocken, die ich verstehe, nicht von Belang. Es ist der Sound des Silbenstroms, scheinbar ohne Anfang und Ende, der mich in seinen Bann zieht.

Mein Großvater sprach perfekt Ungarisch; die Oma genug, um sich durchzuschlagen. Sie haben den Schatz nicht weitervererbt. Es wäre ihnen komisch vorgekommen, in der Familie plötzlich Ungarisch zu reden statt Deutsch ‒ obwohl sie von ihren neuen Nachbarn in der ostdeutschen Nachkriegsprovinz aufgrund ihres Dialekts, ihrer fremdartigen Kleider und Gepflogenheiten spontan als Ungarn identifiziert wurden. Wer sonst aß im Erzgebirge Paprikaschoten? Es kostete Mühe, das Missverständnis zu klären. Ganz ausgeräumt wurde es nie. Und so kommt es, dass sich mein Vater, noch im donauschwäbischen Dorf nördlich von Pécs geboren, in seinem Geburtsland kaum anders verständigen kann als mit Händen und Füßen. Es sei denn, Gott sei Dank, jemand spricht Deutsch. Nem értek magyarul. (Ich verstehe kein Ungarisch.) Diesen Satz hat er drauf, dazu kleine Wendungen wie Jó napot kívánok! (Guten Tag wünsche ich), Hogy vagy? (Wie geht es dir?) und Szeretlek (Ich liebe dich)… letzteres nur noch selten gebraucht, denn die Zeit der Urlaubsflirts liegt für ihn schon eine Weile zurück.

Auch ich habe nicht vor, Liebeserklärungen zu machen, und wenn doch, müsste es an alle und alles gleichzeitig sein. Als ich gegen Mittag im Nieselregen aus dem Zug steige und den Pécser Bahnsteig vorlaufe, kommt mir im fremden Gedränge meine Tante Apollónia entgegen, eine pensionierte Ärztin und geborene Feuerbach. Sie umarmt und küsst mich so fest, als wäre ich seit einer Ewigkeit verschollen gewesen. Was in gewisser Weise auch stimmt. Am Auto wartet der Onkel. Auch er ist Arzt, hat jahrzehntelang an der Medizinischen Fakultät von Pécs unterrichtet. Wir fahren zu ihnen, und natürlich muss ich nun kräftig essen, Wein trinken und verzähle, wie es im Dialekt heißt. Am Nachmittag, nachdem ich die Stipendiatenwohnung in der Altstadt bezogen habe, gehen wir spazieren. Der Regen hat aufgehört. Überall blühen Kastanien, meine Lieblingsbäume, und auf den Schildern der Restaurants und Cafés steht Üdvözöljük! – ein Tohuwabohu aus Umlauten, das übersetzt Willkommen bedeutet.

Der Onkel ist unermüdlich im Erklären und Zeigen. Er liebt seine Stadt, weiß viel über sie, eigentlich alles. Er ist stolz, dass Pécs europäische Kulturhauptstadt war, und weist mich auf alles hin, was auch nur entfernt damit im Zusammenhang stand. In der Fußgängerzone zeigt er mir Stelen mit Zitaten von Pécser Dichtern. Einer von ihnen war mütterlicherseits ein Feuerbach. Tatsächlich? staune ich und bin erleichtert, denn nun weiß ich, dass ich als Schreibende doch kein so verirrtes Schaf in der Verwandtschaft bin wie bisher geglaubt. Wir gehen weiter durch die Gassen, über die Plätze: ich Arm in Arm mit der Tante, der Onkel immer schon fünf Schritte voraus zur nächsten Sehenswürdigkeit. Onkel und Tante sage ich, dabei ist das nicht nur genealogisch ungenau, sondern falsch. Apollónia ist eine spät geborene Halbcousine meines Großvaters. Wer das verstehen will, muss in das komplizierte Geäst unseres Familienbaums steigen und sich darin zurechtfinden ‒ ein Abenteuer, auf das jeder vernünftige Mensch dankbar verzichtet. Es spielt keine Rolle. Onkel und Tante, néni und bácsi, das sind grobe Generationenbezüge. Mehr brauchen wir nicht um zu wissen, dass wir zueinander gehören.

Bis zum Denkmal am Lenau-Haus schaffen wir es nicht an diesem Nachmittag. Das Tor ist verschlossen; man kann von außen nichts sehen. Ich gehe allein wieder hin, Tage später. In der Zwischenzeit räume ich die Stipendiatenwohnung um nach meinem Geschmack, lese im Gästealbum meiner Vorgänger und versuche, mich einem Manuskript zu widmen, das ich aus Leipzig mitgebracht habe und das mit Pécs nicht das Geringste zu tun hat. Mittags esse ich in einem Bistro, das um die Ecke liegt und sehr günstig ist, Vorsuppe inklusive, auch wenn jeder Besuch eine kleine Herausforderung ist. Die Köchinnen hinter der Glastheke sprechen Ungarisch und sonst nichts. Sie behandeln mich schnippisch, ignorieren mich manchmal komplett, wenn ich nicht wie aus der Pistole geschossen bestelle. Sie kommen mir keinen Millimeter entgegen. Also komme ich mit dem Wörterbuch wieder. A, B oder C? Drei Menüs stehen auf eine Tafel am Eingang gekritzelt, jeden Tag neu. Mühsam entziffere ich die Silbenschlangen und schlage nach, denn es macht schon einen Unterschied, ob man mir Topfennudeln oder saures Lüngli serviert.

Das Bistro ist ein Ort der Arroganz, ja sogar der Feindseligkeit gegenüber Ausländern, doch nach ein paar Tagen macht es mir Spaß, den überschminkten Puten ihr A, B oder C hinzuwerfen und nicht einmal Danke zu sagen, weder köszi noch köszönöm und schon gar nicht köszönöm szépen. Schönen Dank! Es ist beinahe absurd. Die Pécser Geschichte wurde zum Großteil von Ausländern geschrieben. Von Römern und Türken, von Kroaten, Juden und Deutschen. Im historischen Zeitraffer betrachtet, kam man hier noch bis vor kurzem mit meiner Muttersprache wunderbar klar. Und jetzt? Wer spricht noch Deutsch, abgesehen von den importierten Medizinstudenten an der Uni? Wo sind sie, jene zweihunderttausend Schwaben, die nach dem Krieg in Ungarn bleiben durften, weil sie zu arm waren, um rausg’schmisse zu werden oder weil sie erst drankommen sollten, als selbst die Ostzone im besetzten Deutschland keinen mehr aufnehmen wollte? Sie sind da, versichert mir der Direktor des Lenau-Hauses bei meinem Besuch zwischen Trachtenpuppen und historischen Fotos. Sie verstecken sich bloß. Wieso das? frage ich. Der Direktor breitet eine Ungarnkarte vor mir aus, die den Bevölkerungsanteil der Deutschen laut der Volkszählung von 2001 verzeichnet. Viel zu niedrig, die Zahlen, klagt er und erklärt mir, weshalb auch andere Minderheiten (Slowaken, Ukrainer, Rumänen, Rusinen und vor allem die Roma) ihre Identität gern verleugnen, wenn ein Beamter mit Formular vor der Tür steht: In Ungarn ein Ungar zu sein, das schafft niemals Probleme, damit ist man immer auf der sicheren Seite.

Wir besichtigen das Denkmal im Hof, diesen bronzenen Halbgott mit Bündel und Stab, dieses Fossil eines Kunstgeschmacks, der schon vor hundert Jahren am Aussterben war. Der Bildhauer stammt aus einem Dorf unweit von Pécs. Er genießt Ansehen in der Gemeinde, wird für seine Arbeit gelobt. Ich kann mir denken, welche Tugenden er dem Helden seines Werks zugedacht hat. Fleißig und aufrichtig, mutig und klug… und leider so schrecklich perfekt, dass es mir peinlich ist. Jeder Fingernagel ist zu erkennen. Jede Hosenfalte sitzt am richtigen Fleck. Jeder Westenknopf ist sorgsam geschlossen. In den Augen sind die Pupillen herausgearbeitet. Das wirkt altbacken, das ärgert mich in einer Stadt, die ihre Besucher mit hochkarätiger Kunst und Kultur überhäuft. In Pécs gibt es Bilder von Viktor Vasarely und Tivadar Csontváry zu sehen, Skulpturen von Amerigo Tot, römische Gräber und türkische Bäder, Synagoge und Minarett, eine Barockbibliothek mit wertvollen Bänden, einen Brunnen aus grüngoldenem Porzellan, eine Kathedrale mit vier stolzen Türmen… und natürlich die Dschami, jene berühmte Kirchenmoschee auf dem Hauptplatz, in der sich Orient und Okzident mischen wie sonst nur in Istanbul.

Der donauschwäbische Hans kommt dagegen nicht an. Vielleicht ist es gut so, denke ich, dass er hier ein bisschen versteckt steht und nicht öffentlich konkurrieren muss. Und trotzdem. Ich will ihm eine Chance geben. Ich bin nicht wie die anderen Schriftsteller aus aller Welt, die sich für ein paar Wochen in der geliehenen Wohnung mit ihren Manuskripten einigeln und sich in ihren Schreibpausen verzaubern lassen von Pécs, auf die unschuldigste Weise. Ich kann mich nicht konzentrieren, mich treibt etwas anderes um, und so muss ich zum „Wanderer“, wie der Vertriebene im Pécser Stadtlexikon beschönigend heißt. Das Wandern ist des Müllers Lust / Das Wandern ist des Müllers Lust / Das Waa-haan-dern… Bei jedem Ausflug mit der Schulklasse haben wir das gesungen. Das Lied ist auch heute noch Pflicht, wenn Deutsche in ihrer Freizeit durch Wälder und Wiesen stapfen und so altmodisch sind, dabei singen zu wollen. Auf den Vertriebenen passt es nicht, trotz des Stabs in seiner Hand, denn er ist weder mit Lust unterwegs noch freiwillig. Er ist auch kein „Hans im Glück“, der seinen Goldklumpen gegen Lebensmittel getauscht hat ‒ obwohl aus der Öffnung seines Bündels Weintrauben lugen und sich weiter unten die Konturen eines Schinkens abzeichnen. Das ist so köstlich naiv, dass ich lachen muss. Ich denke an meinen Onkel Georg, genannt Hanzjer-Bácsi, der uns, als er einmal in die DDR auf Besuch kam, einen Sack voller selbstgemachter Paprikasalamis und Räucherspeck mitbrachte. Solche Spezialitäten außer Landes zu bringen war Schmuggelei, doch der Onkel hatte seine Tricks und die ungarischen Zöllner hatten ihre Schwäche für kleine Bestechungsgelder.

Eine schöne Erinnerung ist das, auch wenn sie nicht auf den Bronzemann passt. Im Gegenteil. Sein Bündel, erklärt mir der Direktor, ist eine Anspielung auf einen Slogan der ungarischen Presse aus der Nachkriegszeit, die sämtliche Ungarndeutschen zu Kriegsverbrechern stempelte. Mit Blick auf die Ansiedlung der Kolonisten zweihundert Jahre zuvor schrieben die Zeitungen damals: „Die Schwaben sind mit einem Bündel gekommen, sie sollen auch mit einem Bündel gehen.“ (A svábok egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek.) Die Praxis zur Parole erlaubte fünfzig Kilo Gepäck pro Person, mitzunehmen im Viehwaggon Richtung Norden. Ich bin auf diesem Weg in den Besitz einer Bauerntruhe gekommen, in deren Innendeckel mein Großvater als Junge seinen Namen gekritzelt hat. Adam Feuerbach. Magyarisiert würde es Tűzpatak heißen. Das klingt auch nicht schlecht und war bestimmt eine Versuchung für die zurückgebliebene Hälfte des Clans, die nach der Enteignung aus ihrem Dorf in umliegende Kleinstädte oder nach Budapest flüchtete und wie meine Großeltern im Erzgebirge wieder bei Null anfing.

Sich verstecken, nicht sagen, wer man ist… mit dieser Vorsicht wurde auch Tante Apollónia groß. Wir sind nur Deutsche, pflegten ihre Eltern zu sagen, was soviel hieß wie, bilde dir lieber nichts ein, aus dir kann nichts werden. Apollónia hörte nicht hin. Sie wurde Ärztin und praktizierte in Pécs ihr gesamtes Berufsleben lang als Doktor Feuerbach, obwohl sie als Verheiratete längst den ungarischen Nachnamen des Onkels trug. Das gefällt mir, dieser Stolz, und so werde ich fast einverstanden damit, dass der idealisierte Stellvertreter vom Lenau-Haus seine Brust herausstreckt und in bronzenen Stiefeln auf dem Sockel steht, als könne ihn nichts erschüttern.

Und überhaupt ‒ Schluss jetzt mit der Grübelei, mit den alten Geschichten. Die Maisonne strahlt, in der Fußgängerzone schlecken die Leute die dicksten Eiskugeln, die ich je gesehen habe, und der Onkel plant schon wieder einen Ausflug für mich: zur Medizinischen Fakultät, wo es dank der ausländischen Studenten bunt zugeht. Am Wochenende bin ich bei Verwandten auf dem Land eingeladen, die einen herrlichen Weinberg haben und deren Cabernets, Zweigelts und Kadarkas beim Weinwettbewerb im Lenau-Haus regelmäßig Medaillen gewinnen. In der Woche danach will ich am Balaton Verwandte aus Budapest treffen, und zuguterletzt möchte ich das Dorf besuchen, in dem mein Vater zur Welt kam.

Bis dahin ist Zeit. Es geht mir gut in Pécs. Ich höre Ungarisch, wo ich gehe und stehe. Ich gewöhne mich an die Beträge im Portemonnaie. Tausend Forint! Klingt atemberaubend, macht etwa vier Euro. Ich übe die Zahlen auf Ungarisch, lasse mir von der Verkäuferin im Obstladen geduldig vorrechnen und spreche nach. Das macht Spaß. Üdvözöljük? Jawohl, ich bin willkommen hier. Auch wenn die Puten im Bistro sich niemals ändern. Gehe ich eben anderswo essen. Koche ich eben selbst, auch wenn ich im Supermarkt statt Spinat eine Packung Sauerampfer aus der Friertruhe fische und mich dann wundere, wie putzig das schmeckt. Überraschungen gehören dazu. Ich finde Gefallen daran, wenn Kinder und Männer Csókolom! zu mir sagen, eine Kurzform von „Küss die Hand“, ein Rest alt-österreichischer Etikette, der sich im Ungarischen erhalten hat. Ebenso mag ich, dass sich die Pécser Zeit nehmen für einen Schwatz, wenn ihnen Bekannte begegnen. Altstadt und Uni-Viertel sind voll von Plaudernden. Überall hört man hello, szia und szervusz, und wenn ich mit Apollónia und László unterwegs bin, kommen wir selten weiter als dreißig Meter am Stück.

Einmal nur, einmal passiert mir etwas Seltsames. Das kommt so. Dass die einheimischen Männer Charmeure sind, weiß ich längst und kann es genießen. Es ist Frühling, da blühen die Komplimente. Dass der Charme aber auch kuriose Blüten treibt, lerne ich ausgerechnet in der Synagoge, einem Ort, an dem ich still sein und mich respektvoll verhalten will. Folgendes geschieht im Foyer (zum Glück erst, nachdem ich den Gebetsraum im Inneren besichtigt habe). Der Eintrittskartenverkäufer, weit über Achtzig und nahezu zahnlos, plaudert mit mir im ungarndeutschen Dialekt. Das freut mich. Plötzlich aber, so überraschend wie schnell, beugt sich der Alte vor und küsst mich auf die Schulter. Das schmatzt auf der nackten Haut, das ist nass und einfach unglaublich. Ich stehe da wie gelähmt, unfähig, dem Opa eine zu kleben für seine Frechheit. In der Synagoge! Das geht nicht, dass eine Deutsche hier schlägt oder schimpft, das weiß er genau. Er grinst, und mir bleibt nur die Flucht. Ich laufe die Stufen hinunter, hinaus auf den Platz. Erst dort wage ich, meine Schulter mit einem Taschentuch trocken zu wischen.

Bis mir dämmert, dass man mit nackten Schultern keine Synagoge betreten darf, dauert es eine Weile. In der Zwischenzeit verstricke ich mich in allerlei Grübeleien über das Verhältnis von Männern und Frauen. Dass sich die Männer in Ungarn so einiges herausnehmen, war mir nicht unbedingt neu. Schon als Kind habe ich bei meiner Oma über Briefe gestaunt, die als Absender nicht den Namen der Schreiberin, sondern den des Ehemanns nannten. Reitzi Ferencné aus Budapest zum Beispiel, wer mochte das sein? Es war die Frau des Franz Reitzi, wie man auf Deutsch sagen würde, unsere liebe Tante Elisabeth, in Ungarn offiziell nur ein Anhängsel ihres Gatten. Sogar auf Grabsteinen habe ich solches gesehen. Inzwischen verschwindet der Brauch nach und nach, genauso wie es in Deutschland keine Fräuleins mehr gibt. Trotzdem sitzen die Männer am Ruder. Im Konferenzsaal der Medizinischen Fakultät entdecke ich auf den Gemälden der emeritierten Dekane und Professoren keine einzige Frau. Auch in der Geschichtsschreibung scheinen sie untergebuttert zu werden. Im „Reise- und Lesebuch“ über Pécs, publiziert zum Kulturhauptstadtjahr, werden die zwölf Kapitel zur Stadthistorie sämtlich von Männern angeführt. Frauen tauchen nur als Skelette in römischen Gräbern auf, als Dirnen in sozialistischen Nachtclubs und als schöne Unbekannte im Café, die man sich nicht anzusprechen getraut. Wie kann das sein? Gab es denn in zwei Jahrtausenden keine einzige Dame, die in Pécs Nennenswertes vollbracht hat?

Im Bistro weht ein ähnlicher Wind. Dort stolziert der Chef im weißen Kittel wie ein Herr Oberarzt durch den Raum und plaudert mit Stammgästen, während seine Puten hinter der Theke die Teller füllen. Ist das der Preis für die verbalen Handküsse, die eine Frau in Ungarn bekommt? Selbst im Nikolaus-Lenau-Haus, benannt nach einem männlichen Dichter und unter männlicher Leitung, wird eine (von einem Mann geschaffene) Mannes-Statue ausgestellt… obwohl die Waggons der Vertriebenen voll waren mit Kriegswitwen, Kindern und Babies. Der Direktor, immer charmant, weiß auch hier eine Antwort. Die Figur, erklärt er mir, verkörpere in ihrer Jugend und Vitalität auch jene Generationen, die dem Land Ungarn durch die Vertreibung der deutschen Minderheit verloren gegangen sind und bis heute fehlen. Ich verstehe nicht, wieso keine Frau dieses Anliegen ausdrücken kann. Eine schwäbische Mutter zum Beispiel, zur Hälfte noch in der Tracht mit gestärkten Röcken und Kopftuch, jener knochigen Kopfbedeckung, wie Herta Müller geschrieben hat. Die andere Hälfte der Skulptur hätte das Kopftuch schon abgelegt, den geflochtenen Zopf darunter abgeschnitten und stünde im leichten Sommerkleid da, wie meine Oma auf einem Familienfoto, das sie Mitte der 1950er Jahre aus dem Erzgebirge nach Ungarn schickte. „Es grüßen euch aus weiter Ferne…“ steht in ihrer krakeligen Schrift auf der Rückseite. Eine Postkarte aus der Zukunft.

Okay. Das Denkmal ist nicht mehr zu ändern. Es hat seine Fans und seine Funktion; das respektiere ich. Auch die Gleichberechtigung in Ungarn ist nicht mein Job. Ich bin hier, um Familienbande zu stärken, um die Kinder und Enkel der Onkel und Tanten kennenzulernen, um unsere Geschichte fortschreiben zu können. Manchmal wird mir dabei der Himmel auf Erden bereitet. Nicht mit Pomp oder Luxus, sondern mit einfachsten Mitteln und ohne dass die Verwandten es merken. Mit Sirup und Hühnerfüßen zum Beispiel. Das geht so: ich sitze bei einer Tante am Küchentisch, vor mir ein Glas Sprudelwasser aus der Siffonflasche, mit Sirup vermischt. Auf dem Herd köchelt die Suppe. Aus dem Suppentopf ragt ein Hühnerfuß. Das Huhn hat der Tante gehört; seine Geschwister gackern im Hof. Es ist heiß draußen. Nichts bewegt sich am Horizont, absolut nichts. Die Tante gibt Petersilwurzel in die Suppe, paniert Hühnerschenkel, die sie ausbacken will. Ich sitze am Tisch, ruhig und zufrieden wie seit Jahren nicht mehr. Und ich erkenne, wie oft ich meine Kräfte verschleiße für allerlei Ziele und Vorhaben, während in Wahrheit nur die Geborgenheit zählt, der Frieden der Küche, in der einer für den anderen das Essen bereitet.

Ich verzähle mit der Tante, berichte von den Verwandten in Deutschland, erfahre Neues über die hiesigen. Auch über unsere Toten reden wir: über kürzlich Verstorbene und jene, die schon die Aura der Sage umgibt. Onkel Josef zum Beispiel, Joschi-Bácsi genannt, ein Zigarre rauchender Pferdehändler, der die Zwangsarbeit in Russland nur dank seiner Schlitzohrigkeit überlebte. Den plagte in Sachsen solches Heimweh, dass er in seiner Freizeit regelmäßig zum Dresdner Hauptbahnhof fuhr und sich auf Bahnsteig 1 herumtrieb, wo der Zug nach Budapest noch heute seine Reise beginnt. „Wo kummst her, wo gehst hie?“ fragte er die Reisenden in Dorfmanier aus, und wenn er Ungarisch hörte, war er in seinem Element.

Es gibt hunderte solcher Geschichten. Jeden Tag werden mehr von ihnen vergessen. Ich erzähle der Tante von meiner Oma, die mit schwerer Demenz im Pflegeheim lebt und nach Hause will, womit sie ihr altes Dorf meint. Keine halbe Stunde von hier muss es sein, hinter den Hügeln, und ist doch eine Fiktion. Es existiert nicht mehr in der Gestalt, in der es Annamaria Feuerbach vor Augen steht. Ich fahre trotzdem hin, mit der Tante im Auto. Was wir finden, ist lose hingestreut. Überall Lücken im Straßenzug, müde Ruinen und Raum, den niemand mehr braucht. Zwei Pferde weiden im Schatten. Die Dorfkirche steht weiß gegen den Himmel. Wo ist das Feuerbach-Haus? Die Tante verfährt sich, findet schließlich den Weg. Ich steige aus. Der Gartenzaun ist eine verrostete Schönheit. Das Haus dahinter steht mit der Stirnseite zur Straße. Es ist einstöckig mit verwitterten Dachziegeln und einem offenen Laubengang an der Längsseite, wie er typisch ist für die Bauernhäuser der Gegend.

Ich trete näher. Im Laubengang sitzt ein Komondor, ein ungarischer Hirtenhund. Er hat mich bemerkt, rennt los Richtung Zaun. Er fliegt regelrecht auf mich zu, fohlengroß und graziös, geräuschlos und wie in Zeitlupe, sein Fell eine Mähne aus weißem, wehendem Haar. Als er am Zaun ankommt, drückt er den Kopf zwischen zwei rostigen Schnörkeln hindurch. Wir sind gleich groß, denn er hat sich aufgerichtet. Ich halte ihm meine Hand hin zum Riechen, dann lege ich sie ihm auf die Brust. Wir schauen uns an, schauen uns in die Augen, und mir ist, als hieße kein fremdes Tier mich willkommen, sondern die Menschen, die einst hier lebten. Ich möchte den Hund umarmen, dieses sanfte, magische Tier. Der Zaun ist zwischen uns. Nun kommt der Besitzer aus dem Haus, der es zu sozialistischen Zeiten gekauft und kein Geld hat, um es in Schuss zu halten. Die Tante dolmetscht. Der Mann ist freundlich. Er sperrt den Komondor weg und macht das Gartentor auf. Doch egal, was ich noch erlebe an diesem Tag (das Gefühl, als ich selbst im Laubengang sitze, der kurze Blick in die Zimmer, der Besuch in der Kirche, der Grabstein meiner Ur-Ur-Großeltern hinter dem Nussbaum, im hohen Gras…) nichts berührt mich so stark wie der Moment, als mich die Vorfahren in Gestalt des weißen Hirtenhundes begrüßen.

Suchen sie wirklich auf solchen Wegen Verbindung zu uns? Und was nimmt ein Schriftsteller mit, der vier Wochen zu Gast war in der heimlichen Heimat? Die Wirkung, denke ich, muss eine verzögerte sein. Wie wenn der Kellner im Restaurant, nachdem man gegessen und die Rechnung bezahlt hat, Kedves egészségedre! sagt, ein nachträgliches „Wohl bekomm’s!“, damit das Genossene Kraft gibt für die kommenden Stunden. Ich fahre nach Deutschland zurück, besuche meine Oma im Heim. Ich zeige ihr Fotos vom Dorf auf dem Laptop, spiele ihr eine Aufnahme der Kirchglocken vor. Sie lächelt, erkennt alles wieder und will mir eine Geschichte erzählen aus der Kindheit, in die sie zurückgekehrt ist. Ein paar Tage danach isst sie nichts mehr. Zwei Wochen später, als auf dem Kalender der Sommer beginnt, ist sie tot.

[*] „A Magyarországi Németek Elűzése“ von Franz Trischler, eingeweiht 1997.