Március 6/7.

Amióta felébresztett a hárfafutam, arról gondolkodom, milyen volna, ha találkoznék Futscherrel egy kávéra és beszélgetnénk az első mondatáról. Szunyókálok, hátam mögött elvonul a táj. Glamočra gondolok, ahogy levettük a cipőnket, hogy tovább mehessünk.

Amikor azt mondtam: Magyarországra megyek, a fogadott fiam aggódva nézett rám. Fél évvel ezelőtt Magyarország neki csak egy folt volt a térképen. Csak azt érezte, hogy morajlik alatta az ország, de látni nem látta soha.

Közlései világos hangként jönnek át a Facebook Messengeren. Írom, hogy fáradt vagyok. Jó éjszakát kívánok, és kinyitom Antonio Fian könyvét. Három és fél hétig újra a régi életemet akarom élni. Nem szeretnék részmunkaidős anya lenni, se szerető. Még csak barátnő, ismerős sem, főleg nem szerző. A szerzők nem írnak, a szerzők a honoráriummal foglalkoznak, adóval és társadalombiztosítással, vonatmenetrendeket közölnek és kijelölik az olvasandó szövegrészeket.

Reggel gyerekek fulladnak vízbe a határokon. Talán ki kéne tiltanom magamat a Facebookról. Vagy kikapcsolni a routert. Lehet, hogy nem is olyan jó, ha van W-lan a rezidens lakásokban…. Hát hova  meneküljünk mi, akik túltelítettek vagyunk?

Miért is tépelődsz egyetlen tegnapi mondaton, amikor ma gyerekeket lőnek le? ordít rám egyik ismerősöm posztja. És mégis, a mondat (hárfafutam) erősebb a fejemben,  mint a lelőtt gyerekek, mint a megfulladtak és eltaposottak, mert a halál normalitássá lett és a szeretet lehetetlenséggé. Miért is beszéltek a gyerekekről. A 20 évesekkel nem halnak meg remények? És mi van a 40 évesekkel? Vajon nem meritek nyilvánosan elismerni, hogy a 40 évetekkel kapaszkodtok az életbe? Bevallani saját magatoknak, hogy nem volnátok hajlandók cserélni – az életeteket egy ismeretlen négyévesével? 

Babalakásokban, babaházakban, babavárosokban élünk. Tarka színűre festettekben. A gyerekeket megerőszakolják a pincékben, fönt pedig a szélkerék ökoáramot termel. Nem akarunk szmogot, nem akarunk halottakat, felháborodunk a Facebook oldalunkon, és vasárnap este megnézzük a Tetthelyet.

A szobámban van televízió. Hát ezek nem tudják, hogy ingerfüggők vagyunk, akik sosem csukják be teljesen az ajtót, és hogy a bukóra nyitott ablakon keresztül a leghalkabb sóhajokat és veszekedéseket is meghalljuk, abbahagyjuk a gépelést, csak hogy mindent pontosan elcsípjünk?

Ráadásul a roaming díjakat is csökkentették. … 6 centbe kerül a híd Dél-Ausztriába. Elhatározom, hogy csak az esti órákban nyitom ki.

Hogyan csináljam, kérdem magamtól – én, aki mindig magamnak való voltam, aki a magányosságban és a melankóliában ringatóztam, mint egy hintaszékben, a függönyöket az ablak elé húzva….

Babaház. Babaszobában laksz. Van ágyad, 2 takaróval takarózol. Este hátradőlsz, és elbújsz egy idegen világba a papíroldalak közé. Olyan életeken jársz keresztül, amik nem a tieid, érzelmeket élsz át, amik nem a te érzelmeid.

Először csak jöttek és rángatták a függönyt. Nyomultak neki az ajtóknak és a zsalugátereknek. (Látod, Nagymama, mit érnek a zsalugáterek, ha ott a világ a házad előtt?) Minden nyíláson keresztül bemásztak, leheletük rothadó volt, tépetten álltak előttem, mutatták az ütések helyet és karcolásaikat, mutogatták foghíjaikat. 

Babaház. Babaszoba. Tarka macskák agyagból és fából a könyvespolcon. Most körülötted állnak tollal és tintával, és a bőröd alá írják az életüket.

A kávé kifut, a tűzhely lapja sistereg. “Hogy vagy, Mama?“

Később a hárfafutam. A vágyam nyújthatóbbá vált, mióta itt vagyok.

Talán mind, akik ide jövünk, menekülésben vagyunk. Talán ezért nem szeretünk munkaviszonyban lenni – nem azért, mert a munkaidő elvenné az időt az írástól, hanem mert mindig ugyanarra a vonatra kell felszállni.

El a barátoktól, a gyerekektől, ráadásul a „nagy szerelemtől”. Egyszerre menekülünk a boldogság és a boldogtalanság elől, elutazunk egyfajta senki földjére abban a reményben, hogy az majd kiemel bennünket az időből, és részt vehetünk valamiben, aminek nincs köze hozzánk (de mégis van). Még ha csak három és fél hétről van is szó.   

 

Március 8. Nemzetközi nőnap

Elképzelem, milyen is volna, ha azt írnám, azért fogadtam el a meghívást, mert olvastam, hogy csak kevés helyen szaladgál annyi jóvágású férfi, mint Pécsett.

Kétségtelen, hogy hülye tyúknak titulálnának, aki nem elég intelligens, akit nem is kell túl komolyan venni, íróként meg pláne nem. Ezzel szemben merészelem Viktor Iro-t, sőt, Futschert bírálni (akik a szép nőkről, a miniszoknyákról és a pécsi tavaszról írnak), szóval frusztrált feminista vagyok, akinek nincs humorérzéke, és az kéne neki.

Bevallom, szórakoztat, ha az emberek/asszonyemberek azzal vádolnak meg, hogy nem vagyok elég feminista. (Legalább te háborodj fel, író nő!)  Már ebből a vitából is felismerhető, micsoda különbség, hogy az ember (asszonyember) férfi vagy nő.

Sok mindent lehetne írni a nemzetközi nőnapról. De úgy döntöttem, nem írok. Ehelyett szembe mentem a pécsi nőkkel, illetve utánuk lopakodtam. Láttam zsugorfóliázott rózsákat vivő nőket hazafelé menni – kétségtelenül a főnök/főnökasszony figyelmessége a női munkatársak számára. Férfiakat és nőket láttam, akik papírba csomagolt tavaszi csokrokat vittek. Szerelmes párokat, kéz a kézben, néha egyetlen szál rózsával.   

A legtöbben mégis telefonáltak. Cipelték a bevásárló szatyrokat. Tolták a gyermekkocsikat, nézegették a kirakatokat. Vártak másokra. Álltak csoportokban, csevegtek. Álltak egy pult mögött (itt nem fényképeztem, hanem kenyeret vettem). Támogatták idős anyjukat. Egy kisgyermek kezét fogták. Elbúcsúztak a munkatársaiktól. Ültek a parkban egy padon. Sorban álltak a bankautomata előtt. Nyomogatták az okostelefonjukat… Két órán keresztül járkáltam így Pécsett. Csak egy virágbolt ajtaján láttam a március 8-adiki dátumot, máshol nem.

 

Március 9.

Ma rákerestem Futscherre a Google-on. Olvasgatás közben majdnem megfeledkezem a kávéról, ami még mindig a kannában vár. A kollégák utáni kukkolással egész napok is eltelhetnek. És persze mind kreatívabb, jobban ír, szorgalmasabb, … azonkívül egyik sem szenved cseresznyeág-szindrómában.

Ma elmegyek egy könyvesboltba. Szeretném tudni, kit szeretnek olvasni a magyarok. Kertész Imre jut eszembe, de valószínű, hogy nem a kirakat legfeltűnőbb helyén lesz. Márai Sándor?

Tegnap este megkergült az okostelefonom. Kék és zöld fények váltogatták egymást, majdnem rossz helyre küldtem német szavakat és az egy- és kétfejű címermadár közötti különbség magyarázatát.  Magyarázza meg valaki a rendi államot a Facebook Messengerével! De én nagyon becsvágyó részmunkaidős anya vagyok, a fiút egy mintaszocialista neveli, a fiú már gratulált is nekem a nőnapra.

Mielőtt kimegyek, még fegyelmezem magam. Néhány órát dolgozom a színdarabon, aztán jön a pécsi séta. Talán ma a férfiak után kéne erednem. Igen, tetszik az ötlet. Utána tudnál nézni komolyan, Margarita? A temetőben, például, aztán a festészetben, a zenében és/vagy a Nemzeti Színházban. Vagy a zsinagógában. Ugyan minek nyomta M.K. kezedbe azt a sok prospektust? Miért Weinzettelt olvasod?  - Éppen ez az, válaszoltam dacosan, hiszen már mindent megírtak.

Akkor hát megyek a férfiak után. Ebédidőben főként fiatalokat látok. A nőkkel ellentétben nem lefelé néznek. Néhányan korombeliek, egyesek bőrtáskát hordanak, sokan dohányoznak. Egyesek munkásruhát viselnek. Mások kerékpároznak. Sokan volán mögött ülnek. Iskolások és egyetemisták vonulnak csoportokban. A játszótéren 2 férfi a gyerekeikkel. Egyes férfiakat csak hallok, fúrnak és kalapálnak. Egy postás, aki kiüríti a postaládát (egy válltáskába, éppen csak 2 levél volt a ládában). Egy idős ember, aki talicskát tolva megy keresztül a parkon.  Kertészek, akik egy csoportban állva a seprűjükre és gereblyéjükre támaszkodnak. Egy fiatalember, aki olvas a parkban.

Tényleg úgy volna, hogy a férfiak kevésbé néznek lefelé?

A hazafelé vezető úton megpróbálok az emberek szemébe nézni. A nők nem veszik észre, másfelé néznek, ha észreveszik, hogy nem fordítom le a tekintetemet. A férfiak bosszankodva néznek. Néhányan visszafordulnak és mosolyognak. Az egyik utánam kiált valamit, de nem értem. Mások ingerültnek tűnnek, és talán azon gondolkodnak, van-e az orrukon valami rendellenes.

 

Március 13.

Megérkezésem óta a színdarabomat írom. Facebook-oldalamon beteg gyermekek és sátrak a sárban.

Sétálok a városban, ami három és fél hétig az otthonom lesz. „Pécsjáró“, így nevez M.K., és különösen tetszik, hogy nem helyesen írja le.

Az elmúlt napokban az orrom után járok fel és alá, jobbra és balra. Az összenyomott házak a felső szélen, hosszában elhúzott téglatestek zöldben, sárgában, rózsaszínben, végig az utcán, nedvességfoltok.

A szitáló eső melankóliája, melyen itt-ott áttör egy napsugár. A homlokzatok itt őszintébbek, az emberek valóságosabbak (Úgy tűnik nekem, máshol mindig minden igazibb. Ausztria, te babaház.)

Pakolom egyik lábamat a másik elé, céltalanul, koradélutánonként kikívánkozom.

Egy tegnapi kép az elaknásított kertről, a szélén a katona, a fűben a kislány, pitypangkoszorúval a fején. Illik az én Klarámhoz, ő ilyen, így képzelem, és metaforákat gyártok.

Már 6 hónapja nem üldögéltem ilyen nyugodtan egy park padján.

A szerelmem azé a bronzalaké, aki egy kávéházi asztal mellett ül. Naponta meglátogatom, legutóbb virág is volt az asztalán, szóval nem én vagyok az egyetlen tisztelője.

Esténként aztán techno az ablak résein keresztül. Hol vehetek most füldugót? Elképzelem, hogy krimiíró vagyok, ma elmegyek és utánanézek. Nincs nagy húsvágó kés a konyhai fiókban, használhatnám a kenyérpirítót. (Fian repülőgépmodellje jut eszembe.)

Kinn, a folyosón beszélgetnek a szomszédok, egy kutya ugat. Egy szót sem értek. Remélem, gyilkosságokról beszélgetnek. Hogy is volt ez Christie-nél? Mindenki egyszer döf? A lármázó nő kollektív megölése. Pedig igazából nem is tudom, hogy nő-e. Szőke hajú, anorexiás, biológia szakos egyetemistát képzelek el, aki a 2. szemesztert végzi.

Chopint választhatnám ellenhangnak. Vagy Rachmanyinovot? Nem, Magyarországon vagyunk. Bartók Béla. Hogy jut most ő eszembe? Nem fordul elő Fian regényében is?

A szomszédok most mégiscsak bedühödtek. A techno visszahúzódik a vastag függönyök mögé. A pulzus pillanatnyilag lecsillapodik. Így állítjuk fel mindannyian a kerítéseinket, mert nem szeretjük, ha zavarják a nyugalmunkat. Bartók most maradhat.

 

Március 15.

 

Esik Pécsett. És hideg van. Feljebb csavartam a fűtést, a meleg mellényt szorosan magamra tekertem. Forró kávé. A színdarabban az emberek megbolondulnak az ő kis világukban, és ez a valóságban is így van. Azok a képek, melyekkel kapcsolatban külügyminiszterünk úgy gondolja, hogy el kell viselnünk, napi normalitássá válnak. 

Az írásomban a világot elönti az  özönvíz. Reset. Úgyis eljön. A Föld helyre fog jönni. Nem számítanak neki se a fegyvereink, se a halottaink, az atomerőműveink se ártanak neki.

Meg a szennyezett folyók és a kiirtott esőerdők sem. Az életet kiolthatjuk, a bolygót nem. Csak néhány másodperc leszünk a Föld történetében. Ilyenkor felmerül a kérdés, mi értelme van színdarabot írni.

Egy nő Facebook-oldalán megmentett tűsarkú cipőket és Netflix-sorozatokat fedezek fel. Lehet, hogy igaza van. Talán Netflix-évadokkal kéne teletömnünk a fejünket. Azzal a kérdéssel, hogy melyik cipőt dobjuk el, még megbirkózunk. Mindegy, hogyan döntünk, a választás nem fog túlzottan kihatni az életünkre.

Az imént kimentem egy ernyővel, hogy a bejelentett tüntetést megnézzem. Transzparensek helyett az emberek esernyőket tartottak a fejük felett, illedelmesen tapsoltak. A „demokrácia“ szón kívül semmit sem értettem. Ott álltam és unatkoztam.

 Elfáradtam. Visszavonulok pécsi lakásomba, és vizet engedek a kádba. Kikeresek egy lemezt a Youtube-on.

Talán meg kéne innom ezt a tejet, ami harmóniával és szeretettel kecsegteti az embereket. Törölni minden emléket. Az intranet csak macskafotókat és kerti növényeket mutat. Az aranykalitka mögött bemeséljük magunknak, hogy minden jobb, és a Netflix és az Amazon Prime előtt rohadunk. Ha az Isten a világot elárasztaná, nem is volna kár érte.

Még észre sem vennénk. A víz befolyik a tátott jóléti pofánkba és összekeveredik a paprikás csipsszel. Talán az Isten küld egy bárkát Idomenibe.

 

 

Március 22.

Tegnap este végre elkészültem valamivel és el is küldtem, félévnyi bénultság után. Ma reggel újra borzalmas hírek. Tehát a világ odakint még él. Sír. Ordít. Pánikol. Talán annak a bolgár jósnőnek mégis igaza volt.

A hazámban alsónadrágokat és zoknikat küldenek az emberek a belügyminisztériumba, Idomeninél kerítést építenek. Közben jó reggelt-puszik az interneten keresztül, mintha semmi sem történt volna, mintha Európa nem pusztulna éppen.

A bombarobbantásos gyorsjelentések között még mindig a szokásos cicafotók. Tavaszi virágokat vásárolunk, mialatt a brüsszeli reptéren leszakított végtagokat takarítanak el.

Kint üvölt a rendőrségi sziréna. Pécsett olyan a hangja, mint New York-ban, mondja K.. Az erkélyen ülünk, cigarettázunk és nézzük, hogy a fiatal férfiak a fűre viszik kakálni az ölebeiket. Hogy itt sok fiatal férfinak van túl kicsi kutyája, mondom.

Végre meglátom a dómot és a mecsetet is belülről. Ülök a padsorban, behunyom a szememet és hallgatom a kórust. Katalin fordítja a püspök prédikációját, aki kéri a gyülekezetet, ne zárja be a szívét a szükséget szenvedők elől. A kórus a Sanctust énekli, a szöveget kék betűkkel az üvegtáblára vetítik.

Amíg mások bombáznak, mi lila tavaszi virágos levest eszünk és hunyorgunk a napon. Az élet mindig is szürreális volt. Mindig megvolt a normalitás és a rémálom egyidejűsége. Egyesek számára a rémálom válik normalitássá. Az én fogadott fiaim a bombák elől menekültek, és most a bombák a nyomukban vannak.

A mecset pincéjében egy videót mutatnak. K-t lenyűgözik a speciális effektek. A harangtoronyból minaret lesz, a minaretből harangtorony. A keresztből félhold, a félholdból kereszt. Pillanatnyilag a kereszt a holdban áll. Vajon meddig még, kérdezem.

Ahogy a mecset (Belvárosi Plébániatemplom) előtt állunk, fiatalokkal találkozunk, akik a testükkel betűket formáznak: J-E-V. Az egyetemisták különböző kisebbségekhez tartoznak és a diszkrimináció ellen tiltakoznak. Beszélgetőtársnőnk tud németül, nagyszülei Duna-menti németek voltak. Szerencséjük volt, mondja, nem küldték őket munkatáborba.

A történelem folyamatos ismétli önmagát. Mindig van valahol egy nem kívánt kisebbség, aki tüske a többség szemében. A félelem kísértetként lopakodik az ostobaság sötét erdején keresztül.  Most még vannak fiatalok, akik kiállnak egy jobb világért, amely megint éppen elsüllyedni készül.

Az összesküvés-elméletek néhány németországi képviselője azt állítja, hogy a kancellár asszony a felvilágosító brossúrákkal tudatosan a fehér faj kiirtását akarja elérni.  Ha az én fogadott afgán fiaim engem a keresztény vallásról kérdeznek, nem az Újszövetséggel kezdem, hanem Sáráról és Hágárról mesélek.

És az Isten?

Három borostás urat képzeltem el mindig. Ugyanúgy néznek ki, csak a fejfedőjük különbözik. Előttük egy tarka társasjáték, piros, fekete és sárga figurákkal. Az egyik kihúz egy akciókártyát. A színek váltakoznak, egyszer a játékmező túlnyomóan piros, majd újra sárga, aztán fekete. Mi sem vagyunk többek ezeknél a műanyag figuráknál, melyek benépesítik a játékmezőt. Sorsunk az egyes akciós kártyáktól függ.

A pécsiek szentelt barkával mennek hazafelé, az én Facebook-naptáramban meg egyre több a húsvéti tojás. Megpuszilom a barátnőmet búcsúzásképpen és integetek utána. Egy hét múlva én is felszállok a vonatra. Addig még dolgoznom kell a regényemen. Egy hét nem hosszú idő, gondolom én. A Newsfeed más véleményen van, óránként kiköp egy sürgős üzenetet és beszúrja az ártalmatlan hírek közé.

Az istenek fent ülnek, nektárt isznak és ebédszünetet tartanak. A játék önállósította magát. Vitatkoznak. Hogy újra el kéne árasztani a világot özönvízzel? A 2. számú isten megvonja a vállát. Ugyan minek? Legutóbb se volt értelme. Az 1. számú isten csatornát vált.

Zöld, szarvacskás emberkék, közöttük szellent Louis de Funès. Az istenek hátradőlnek a hintaszékeikben és megállapítják, hogy öregszenek.

 

Március 22-23.

A finom por és a virágpollen csodálatos keveréket ad. Főleg, ha a kortizon-spay összetörik az aszfalton. Hálistennek van még egy kis Bayer-féle por. Éljen a gyógyszeripar!

De te hiszen úgy rajongsz a Polski Fiatért! mormolja egy ismerős a belső fülemben, nem szapad panaszkodnod a finom por miatt!

Magyarországon még szelektív szemétgyűjtés sincs. Bár már régóta azon tűnődöm, mi értelme van annyi műanyagot gyártani csak azért, hogy aztán külön edényben gyűjtsék össze. Az sem elég, ha a kirakatok kivilágítását egy napra lekapcsolják. Az sem elég, ha bevezetnek egy autómentes napot. Az meg aztán tényleg mit se használ, ha minden nap rengeteg műanyagot dobunk ki a műanyaghulladékok közé.

Grácban van egy szatócsüzlet, ahol kimérve lehet megvenni a dolgokat. Jó ötlet, de a Hofer meg a Billa mégiscsak műanyagba fóliázott élelmiszereket fog árulni. A gyárak továbbra is a folyókba vezetik a vegyi anyagaikat és fekete füstöt eregetnek, az áramfogyasztás tovább fog nőni, a nagyüzemekben tartott tehenek finganak, és az emberek hozzászoknak a légúti problémáikhoz és nyelik a gyógyszereket, ami aztán megint a gyógyszeripart gazdagítja.

Ahogy hazaérek, bekapok egy fehér port, vécépapírt készítek elő és azt kívánom, bárcsak a lombhatár felett volnék egy alpesi legelőn. No de legalább láttam a magasházat. 25 emeletes és 27 éve lakatlan. Szeretném tudni, mi lett az építésszel. Elküldték Szibériába? Még itt áll a halott ház a városban, a következő osztrák már talán nem fogja látni 2017 márciusában. Évekig nem takarították el a roncsot (túl drága!), most daruk állnak körülötte és munkásruhás férfiak álldogálnak az erkélyeken.

A Standard honlapján megtalálom Fiantól a „Hírek egy halott magasházból”-t. Ilyen nincs is, mondja az idegenvezető nő, nem is volt soha (milyen hülyeség, egy üresen álló magasház Pécsett!) – csakhogy Fian hallja a sutyorgásokat.  Kalapálást hallok. A járókelők furcsán néznek rám, ahogy felnézek és előkapom a mobilomat fényképezni. Ők is felpillantanak, a semmibe pillantanak, aztán kérően néznek rám és tovább mennek. A magasház talán tényleg csak pletyka, ami a pécsi vendégírók közt terjeng, talán mindig csak olyan dolgokat látunk, amiket bebeszéltek nekünk az elődeink.

Napokkal később Villány. Nincsenek romantikus fahordók a képeimen, hanem csak fehér műanyagok. Hummel előre hajol és megnyitja a csapot, a bor kifolyik az üvegbe. A vörösbor a színét a szőlő héjától kapja, ahogy a rozé is. Azoknak a férfiaknak, akik értékelik a borokat (hogy mit szabad írni a címkére), gőzük sincs a borászatról, viszont van diplomájuk. Mintha az ízlést meg lehetne tanulni. Ez olyan, mint a germanisztika.

Vajon gyerekként mért nem jártam sose borospincében? Dédapám ott ült előtte, fapad, fa asztal, poharak és zöld üveg. Bácsikáim és nénikéim mind a kocsmában dolgoztak. A káposztával töltött paprika és a málnás pezsgőlimonádé a gyermekkorom része volt.

A malacka, ami eleinte még megvolt, aztán az új házőrző kutya, ami már nem volt láncra kötve. A kukoricacsűr. De soha, soha nem mentem le a borospincébe. A házibort kiarkták elém, de nem szerettem. Anyával veszekedtem, hogy málnás vagy citromos pezsgőlimonádét kérek.

Ülünk az asztal körül, kanalazzuk a tyúkhúslevest (Németországból importált Bresse fajta tyúk, logisztikai okokból), a zöldség a kertből való, citrommal, magolajjal és házilag préselt dióolajjal, Angliából származó sópehellyel, azt csak úgy is beveheted a szádba.

Hárslevelű, Rosé, Portugieser, Cabernet, Merlot … Hozzá lencsefőzelék – a kolbász vörösre festi a lencsefőzeléket. Körbenézek, a helyiség maga egy festmény. Horst Hummel a családjáról mesél, Duna-menti svábok, akik Grácba menekültek (és ott ismerték meg egymást). Aztán tovább mentek Reutlingenig. Gráci ereklyeként az apa hamutartóján az óratorony.

A Dunától az emésztési traktusig jutunk – innét a számtalan lényhez, akik a bélflóránk egyensúlyáról és ennek következtében lelki jólétünkről gondoskodnak. Idegen DNS a felelős egészségünkért, mondja Hummel.  

A tannin megtelepszik az orr-melléküregekben. A tannin és a hisztamin természetes ellenségeim. A reggeli kávéhoz tehát megint egy kis fehér por. A testem már nagyon régóta túlzottan is idegengyűlölő.

 

Március 23.

Barátnőm, K. szereti a tarka színű kesztyűket. Hogy Pécsett van egy kesztyűmúzeum, különösen lenyűgözi.

 

Március 24.

(Látogatás a Zsolnay Negyedben)

Kedves K,

mióta elmentél, minden sarkon kesztyűboltot találok vagy kesztyűmúzeumot. Pár nappal tovább kellett volna maradnod! Még marionetteket is találtam. Sírni fogsz!

 

Március 25.

 

Szabadkozik a szánalmas némettudása miatt, pedig egyetlen nyelvtani hibát sem vét. Copfja hamuszőke és egérszürke keveréke, ragyogó szemekkel, levegő után kapkodva mondja, hogy néhány hónapja nagymama lett. Keresi a birtokos esetet: A fiam gyermeke. Minden mondatot jól átgondol, lassított tempóban beszél. Egyre csak a polcok feliratait magyarázza, pedig az én nyelvemen írták őket oda. Büszke rá, hogy itt dolgozik, persze nem tudós. Megvonom a vállamat, az én se vagyok, mondom. Nem is szabad, hogy az legyen, háborodik fel. Az ön feladata élni! Ugyan mi lenne az emberekkel írók nélkül, mondja, és fogalma sincs az én komor gondolataimról.

Hogy érzem magamat itt, Pécsett, kérdezi. Hogy tudok-e dolgozni. Kicsúszik belőlem. Ó igen, a kerítés mögött jó az élet. Az asszony helyeslően bólint. Milyen jó, hogy végre a maguk politikusai is észhez tértek, mondja.

Körbevezet a polcok között. Büszkén mutatja a könyveket és a magazinokat. Búcsúzóul kellemes húsvétot kíván. Amikor megmondom, hogy nem szoktam a húsvétot ünnepelni, döbbenten néz rám. Most a férjére vár, mennek fel a kálváriára. Minden évben felmennek nagypénteken a kálvária hegyére.

Elhagyom az épületet és megyek vissza a városba. Bevásárolok, még éppen időben eszembe jut, hogy a boltok húsvét hétfőn zárva lesznek. A jegyvásárlást holnapra halasztom. A lakásban tyúkot főzök paprikás mártásban zöldbabbal és zöldséggyökérrel. Evés közben a tegnapi hírek. A ZIB-ben a pápáról mutatnak képeket, aki nagycsütörtökön menekültek lábát mosta. Azon gondolkodom, vajon az egérszürke copfos nő látta-e ezt.

Jézus nemkívánatos volt. Istállóban született, végül megkínozták és keresztre feszítették. Rabjai vagyunk a szenvedésről szóló képeknek. Mindig szerettem volna tudni, hogy a szentélyben miért nem a feltámadás képe lóg.

Átkapcsolok a mai nap híreire. A Fülöp-szigeteken megint néhányan keresztre szögeltetik magukat.

 

Március 26.

Ma végre megvettem a jegyet a visszaútra. Egészen biztos abban, hogy nem akar retúrjegyet? kérdezi a hölgy a pénztárban. A visszaútra előnyös ajánlata volna. 

Király utcában versek vannak a bronz kávéházi asztalon. Mellette ősz hajú férfi. Ahogy közeledek, megmutatja verseskötetét, végiglapozza nekem, fordít és megmagyarázza a magyar fogalmakat a versekből. Türelmesen hallgatom és bólogatok. Végül szép délutánt kívánok neki. Nem vagyok beszélgetős kedvemben.

Mióta közeledik az elutazás ideje, nem tudok koncentrálni. Bécs mindig olyan, mint egy maraton (felolvasások, barátok, rokonok). Nálad mindig úgy kell időpontot kérni, mint a fogorvosnál, jgy dohogott egyszer egy bécsi ismerősöm. A bőröndömön túl a rossz lelkiismeretemet is végiggurítom a városon. Megváratom az embereket. A közeledő U—Bahn utazások Pécset (Bécs) már szűknek láttatják.

 

Március 27./1

Kedves F.,

ma veled álmodtam – illetve az egész WJC-ről. Grácban voltatok! Nem, nem a zsinagógában, hanem egy óriási, aranyozott hangversenyteremben, ahol vörös bársonyszékek voltak. A nézőtér közepén ültünk, vastag, piros dossziék voltak nálunk a felkészüléshez. Gőzöm sincs, miért voltak pirosak a dossziék, illettek a bársonyhoz. Haragosan néztél rám. Hogy igaz-e a szóbeszéd, hogy én is akarok énekelni. Micsoda rossz ötlet, már évek óta nem énekeltem hangversenyen! Kinyitod a mappádat, valójában már az első dal is ismeretlen. Csupán 4 új dal, semmi az egész, legyint R, amikor odacipelsz hozzá. Tátogj, senkinek sem fog feltűnni!

Azon tűnődtem, vajon jönnek-e a nénikéim, ha csak négy új szám van. Hogy aztán mégis miért döntöttem úgy, hogy nem énekelek? Egyetlen szöveget sem tudtam már kívülről.

Az oldalbejáraton át jöttetek (vörös bársonyfüggöny), de nem énekeltetek. Ehelyett Emma Watson jött a színpadra és egy álló pult mögött dúdolta Nigunimot. Utána leült mellém. Hogy mit csinál Grácban? Ott él, bizony! Újra elkezdett a régi szakmájában, tanárként dolgozni, mert a Harry Potter filmekkel nem is keresett olyan sokat, hiszen csak mellékszereplő volt.

Követtem. Katakombák a kocertterem alatt. A hölgyek épp átöltöztek, a férfiak vörösbor és csirkecombok mellett ültek hosszú kocsmaasztaloknál. Emma odahúzott  R-hez. A kórusvezetőnk a Watson férje! De hogy Watson vajon miért az exem juhászkutyáját vezette pórázon, azt nem tudom. Az a kutya már biztos elpusztult, a tenyésztett állatok ritkán élnek sokáig. Hogy honnét került elő északról Sven, aki Watson bátyjának adta ki magát, azt még kevésbé tudom. A legtöbb ember Svédországból jön, mondta Watson és harsogva nevetett. Az exem kutyája Svené. Sajnáltam (a kutyát), mert nem bíztam az angolnaszerű, szőke, beszárított hajú férfiakban. P. és G. odaültek hozzánk az asztalhoz és cigarettát lejmoltak, R. simogatta a kutya bundáját, Watson a szemembe  nézett. Hogy mostanában gyakrabban fogunk találkozni Grácban, mondta. Szívesen, mondtam, de Grácban nincsenek igazi kávéházak.

A saját nevetésemre ébredek. 5 perc múlva 10. Na jó, gondolom, ma éjjel úgyis átállítják az órát. Tegnap nem voltam produktiv, miért is ne kezdjem a mai napot az utolsó előtti naplóbejegyzéssel?

Le akarod írni az álmodat? kérdezed. Bizony le, kedves F. Mit gondolsz, honnét vesszük a sok sületlenséget, amiket leírunk. Az író élete mint olyan elég unalmas. Ülünk az íróasztalnál és úgy csinálunk, mintha gőzünk lenne az életről, miközben éppen hogy szeretünk kitérni a való világ elől. Mivel viszont szükségünk van rá, a megéltek minden morzsája megragad agytekervényeink között. Az álom semmi más, mint egy kaleidoszkóp, amelynek meg kell elégednie néhány szilánkkal. A regényeinkkel sincs máshogy.

Egy kávé mellett előveszem a gyermekjátékot, ledőlök a heverőre. Átülök a mellette levő székre és elpöfékelek egy pipát.

- Igen, igen, milyen érdekes. Nézze csak, hát ez az! A Bécsi Zsidó Kórus tényleg Grácban énekelt, mialatt maga itt volt, Pécsett?

- Igen, válaszol nekem a 2. énem. V. írt nekem egy sms-t, hogy akarok-e koncertre menni vele, de hát itt voltam.

- Ki az a V.? kérdezi (a felettes?) énem.

Akkor hát mesélek V.-ről, aki énekelt egyszer a kórusban és szintén Grácba költözött.

- Ott van magának az Emma Watsonja! kiáltja a (felettes?) énem, magasba tartja a golyóstollát és lelkesen néhány füstfelhőt ereget a levegőbe. Azt gondolom, hogy Watsonban és V.-ben úgyszólván semmi közös nincs, és figyelmeztetem, hogy idebenn tulajdonképpen nem szabad dohányozni. A második énem, aki határozottan nem lehet a felettes énem (mert különben kiment volna az erkélyre) tudomást se vesz rólam.

- Szóval újra színpadra kívánkozik?

- Dehogy, mondom. Biztos arról van szó, hogy nemrégiben T. egy Facebook bejegyzésben megkérdezte, hogy mikor jövök megint énekelni.

- De maga a plébániatemplomban a Jerusalem of Gold-ot énekelte, néz rám szemrehányóan a 2. énem a (feltételezett) hazugságom miatt. Mindent látok és hallok!

Megrázkódom. K. kért meg, tehát énekeltem, igen. A templomban nem volt senki K.-n, két barátján és rajtam kívül.

- De miért éppen egy zsidó éneket egy ciszterci templomban, ami ráadásul valaha mecset volt? Egyáltalán nem tiszteli a vallásokat?

2. én, aha, a katolikus felettes én szintén, gondolom én. Ma ünnepli a feltámadását és telefüstöli a kéglit.

Nem jutott eszembe más dal, szabadkozom és énekelem: Yerushalayim shel zahav!

- Elég legyen, mennydörgi a katolikus felettes énem, maga már nem is tud énekelni!

És a szöveget se tudja, figyeltem a templomban. Hiszen most az az én házam, nemdebár? Az első fél vesszakot még csak összehozta, aztán kétszer kellett elénekelnie a refrént, szánalmas előadás volt!

– K.-nak tetszett, szájalok. De mondd csak, Isten – mert hiszen ugye te vagy, ha a Belvárosi Plébániatemplom a te házad. Mit keresett az ex barátom fekete kutyája a Watson mellett?

Mivel Istennek  mindenre van válasza, felcsavarja előttem az időt. És tényleg, ott bukkan fel a bundás társ. Egyébként tegnap este az erkélyen ostoba összehasonlításokat tettél, fintorog az Isten. Emiatt van a juhászkutya, látod?

Felkelek a heverőről, a pöfékelő katolikus fensőbb én-t kidobom a lakásból (ez az nyomorult tudálékos!) és rózsaillatot fújok. Pécsett lassan ébrednek az emberek. De talán még csak most mennek aludni (a fiatal férfiak az ölebekkel). A háziasszonyokat itt sosem látom. De tegnap óta érzem a szagukat, az egész ház egy nagy, nedves nemi felhő. Az új időszámítás szerint 7 óra lesz 7 perc múlva. Túl késő van újra lefeküdni.

 

Március 27. / II

A Belvárosi Plébániatemplomhoz, hogy megnézzem, hogy zajlik a húsvét vasárnap. Még idejében eszembe jut az író. Vajon ma is a Király utcában ácsorog? Tényleg. Ahogy felém néz, lehajtom a fejemet. Egy férfi közelít az asztalhoz, gyorsan elkanyarodom a saroknál.

Néha szeretnék magamnak egy láthatatlanná tévő köpenyt. Háromszor megyek át az út  másik oldalára, hogy nagy ívben kitérhessek.

Ilija Trojanow ír a Zeit-ben a helyes sétáról. Ennek cél nélkül kell végbemennie, helyes tempóban, kéretik nem fényképezgetni, főleg nem csevegni. Eszerint én vagyok a tökéletes sétáló. De Trojanow tán ugyanabban a betegségben szenved, mint én, csak kultuszt gyárt belőle. Talán én is tarthatnék sétálószemináriumokat.  A gond csak az: mihelyt el kell magyaráznod a szeminárium résztvevőinek, hogy lehetőleg ne mindent a saját objektívjaikon keresztül nézzenek, és főleg, hogy most az egyszer tartsák a szájukat, akkor már te magad sem vagy korrekt. 

A templom kapuja előtt emberek. Az orgona hangja kiárad. Megyek tovább a zsinagóga felé. Bekandikálok kicsit, de most sincs kedvem bemenni.

Egy rövid kör után megint haza. Odakint még mindig felhős és hűvös az idő, délutánra jobbat ígértek. Megfőzöm az ebédet és elküldöm a képeket a húsvéti nyúlról. Keresett-e tojásokat, kérdezem A.-tól. Azt mondja, az ünnep már megvolt pénteken, mert megkapta a húsvéti kosárkáját. Előző héten megmagyaráztam neki a Messengeren keresztül a nagypénteket és a húsvétvasárnapot – németül. Megismételtem a magyarázatokat angolul, meséltem a keresztre feszítésről és a feltámadásról, és ezek jelentéséről a kereszténység számára. Wow, írja A., ez ám a szép történet!

Egy Banja Luka-i ismerős küld nekem húsvéti üdvözletet, ő maga ortodoxként csak május elején ünnepel majd. Egyedül ülök a pécsi lakásban, a húsvét számomra semmit sem jelent. Miközben ezt a Jézust kedvelem. A. is szereti a perzsa nyelvű, giccses Krisztus-filmet.

A hegyi beszédre gondolok. Még mindig emberek vesztegelnek Idomeniben.

 

Március 28.

A cselekmény nehezen folyó lávafolyamként húzódik végig száraz gondolatmenetemen. Ausztriában most az újságokban százalékokon vitatkoznak, Pakisztánban egy merénylet civileket szaggatott szét. Azt tanácsolják nekem: írj valami könnyűt, valami romantikusat, lehet benne egy kis szomorúság, de a végén vaskos happy end legyen. Az embereknek mindig is reményre van szükségük, ezekben a napokban meg különösen.

Csókok és pucér combok, táncoljuk a kánkánt, a vörös bársonyfüggönyt összehúzza és bőven utántölt a vörösborból. A következő bárányt a szerencsekalapból húzzák ki – és …. bummm!! – Megvan a főnyeremény. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki. 

Egy gyerekkezekből álló kerítés, és én a közepén. Csomagolom a bőröndömet. Mikor érkezel Bécsbe?  pittyen a telefonom. Friss lepedő a szállodai ágyon, a hajszárító a hajra irányozva, be a ruhába. Az élet nem tornaóra, nem muszáj beszállnod sem a macska-egér játékba, sem a kidobósba.   Ülj le a lépcsőre, és mondd, hogy menstruálsz. Gyáva gyerek vagy, nagyon gyáva!  Mit üvöltesz annyira? Hiszen csak játék! Na gyorsan befelé a pályára, szabadítsd ki magad. Ne álldogálj mindig olyan meredten, szerezd meg a labdát, ne hagyd magad mindig mindjárt kilőni, csak hogy elbújhass a tartalékmezőben!

A tornataárnő megforgatja a kereket, a tábornokok kiállnak és kiválasztják a katonáikat. A Kinstner a földön ül. Őt is vihetitek, van 2. élet is.

Képzeld csak el, képzeld el, képzeld el ….. mindenki menstruál.

Befekszem a fürdőkádba. Gyáva vagyok? kérdezi A., aki a vörös vonal mögé ment. Képzeld el, képzeld el, képzeld el …. senki se engedi magát kilőni. Mindenki a tartalékmezőbe megy. A labda érintetlenül áll a földön.

Mennyi hely van a vörös vonal és a bordásfal között? kérdezi a Pesszimizmus. Ott ül a kád szélén, zöld nadrágot visel és játszik a sárga cipőkkel. Kihúzom a dugót és becsavarom a testemet egy frottírtörölközőbe. A Pesszimizmus beugrik a vízbe és a lefolyón keresztül hagyja magát a csatornába leszippantani. A konyhában jön fel újra, a citromos szappannal törlöm le.  Meglapul, elgurul, odacsúszik a peremhez és beugrik a bőröndbe. Utána hajítom a Wetex-et, most meg vizes lett a bőrönd. A Pesszimizmus kényelmesen elhelyezkedik a nesszeszeremben, rózsaszínűre sminkeli az arcát és vigyorog, mint egy bohóc. 

 

Március 29.

Tegnap azt kérdezte M.K., hogy mit gondolnak az osztrákok a magyarokról. Nem tudtam válaszolni neki. Mindenféle közhely kering Bécs és Grác között, mindenkinek van véleménye az albánokról és a törökökről, a szerbekről és a bosnyákokról. Vannak burgenlandi viccek, és a németeknek sem könnyű, mert az osztrák nem szereti őket. De mostanában az osztrákok leginkább a szírekről és az afgánokról gondolkodnak.

A magyarok? A vonaton azon tűnődöm, vajon hogy lehet, hogy semmi sem jut eszembe a magyarokról. Duna-menti monarchia, persze. És 1956. Magyarország olyan, mint egy fehér lap, a magyarok is. Magyarország az Burgenland, ami régen a kerítés mögött volt. Julischka jut eszembe, aki szerette a paprikát. Tüzes, ezt mondják a magyar nőkre. Körülnézek a vonaton. Itt egyik sem tüzes, eltekintve egy kicsi, körülbelül 11 hónapos kislánytól, aki üvölt, mihelyt felültetik. A többiek komolyan néznek. A beszéd fojtott hangon zajlik. Senkit nem hallok nevetni, a teljes 7 órás vonatút alatt sem. Az emberek a bécsi földalatti utasaira emlékeztetnek. Talán a bécsiek a rosszkedvet és a zárkózottságot a magyaroktól vették, gondolom.

1. szerint a magyarok csökönyösek. Megkérdem anyámat. Hogy neki van-e véleménye a magyarokról, hiszen sokat dolgozott Kelet-Európával. A magyarok, azok mindig vidámak voltak, mondja. Másképp, mint a csehek. Azok mindig rosszkedvűek voltak. Van általános, Ausztria-szerte érvényes vélemény a magyarokról? Magyarországgal kapcsolatban Ferenc József császárra, a szegedi töltött káposztára és a pörköltre gondolunk. A pusztára. Azt mindig máshogy képzeltem. És főleg hogy senkit sem láttam népviseletben, ahogy a régi fekete-fehér filmekben, amik már a gyerekkoromban is régiek voltak.

Futscherre gondolok, aki a tavaszról és a nőkről írt. Nem, még csak miniszoknyákat se láttam. Talán túl hideg volt hozzá. Csinosabbak voltak a magyar nők? Láttam csinosakat és kevésbé csinosakat. Sürgősen szükségem van egy Magyarország-közhelyre. 

 

Március 31.

Újra Ausztriában vagyok. Éppen most mondták be a hírekben: Kertész Imre meghalt. Most akkor majd biztosan előre kerül a könyvesboltok kirakatában. Már egyértelműen nem tartozik az élő szerzők közé. Fel kell fedeznem modern magyar írókat. M.K. is egy közülük, tehát egyet ismerek személyesen. A kétnyelvű könyve a könyvespolcon áll.

Visszacipeltem azokat a könyveket, amiket a gráci könyvtárból kölcsönöztem ki. Magyarországról Bécsbe, Bécsből Trumauba, holnap megint Bécsbe, vasárnap Grácba. Köveket tart benne? kérdezte a fiatalember, aki segített levenni a bőröndömet a csomagtartóról. Nem, mondtam, csak könyvek. Úgy nézett rám, mintha bolond volnék, ugyanis 2 másodperccel korábban még azt figyelte, hogyan vettem ki a táskámból az E-olvasót. Mások szövegei nélkül elveszett vagyok.

 

 ***

6./7.3.

 

Seitdem das harp glissando mich geweckt hat,  stelle ich mir vor, wie es wäre, Futscher auf einen Kaffee zu treffen und über seinen ersten Satz zu sprechen. Ich döse vor mich hin, hinter meinem Rücken zieht die Landschaft vorbei. Muss an Glamoč denken, wie wir uns die Schuhe ausgezogen haben, um weiterzukommen.

 

Als ich sagte: Ich fahre nach Ungarn, hat mich mein Junge ängstlich angesehen. Vor einem halben Jahr war Ungarn für ihn ein Fleck auf der Landkarte. Er hat das Land nur unter sich rumpeln gespürt, nie gesehen.

Seine Nachrichten kommen als heller Ton über den Facebook Messenger. Ich schreibe, ich sei müde. Wünsche eine Gute Nacht und klappe das Buch von Antonio Fian auf. Dreieinhalb Wochen will ich noch einmal mein altes Leben führen. Mag nicht Teilzeit-Mutter sein, nicht Geliebte. Nicht einmal Freundin, Bekannte, und ja, vielleicht nicht einmal Autorin. Autorinnen schreiben nicht, Autorinnen kümmern sich um Honorarnoten, Steuern und SVA Beiträge, geben Zugverbindungen bekannt und streichen Lesestellen  an.

 

Am Morgen ertrinken an den Grenzen Kinder. Vielleicht sollte ich meinen Facebookzugang sperren.  Vielleicht sollte ich den Router abdrehen. Vielleicht ist W-Lan in AiR-Wohnunen gar nicht so gut.… Wohin sollen wir fliehen, wir, die Übersättigten?

 

Was machst du dir Gedanken über einen einzigen Satz von gestern, wenn heute Kinder erschossen werden?, brüllt mich das Posting eines Bekannten an.  Und doch ist der Satz (harp glissando) mehr  in meinem Kopf als die erschossenen Kinder, mehr als die ertrunkenen oder niedergetrampelten, denn das Sterben ist zur Normalität geworden und die Liebe zu einer Unmöglichkeit. Warum sonst sprecht ihr von den Kindern?  Sterben mit den 20jährigen keine Hoffnungen? Und was ist mit den 40jährigen? Habt ihr etwa Angst, öffentlich zuzugeben, euch mit euren 40 an das Leben zu krallen? Euch einzugestehen, dass ihr gar nicht bereit wärt, zu tauschen – euer Leben gegen das eines fremden Vierjährigen?

 

Wir leben in Puppenwohnungen, Puppenhäusern, Puppenstädten. Lackiert in bunten Farben. Die Kinder werden in den Kellern vergewaltigt, oben drehen sich die Windräder und erzeugen Ökostrom. Wir wollen keinen Smog, wir wollen keine Toten, wir empören uns auf unseren Facebookseiten und sehen uns Sonntagabend den Tatort an.

 

In meinem Zimmer steht ein TV-Gerät.  Wissen sie denn nicht, dass wir  Reizsüchtige sind, die ihre Türen nie ganz schließen, dass  uns nicht einmal  die leisesten Stöhn- und Streitlaute, die aus einem gekippten Fenstern dringen, entgehen, dass wir zu tippen aufhören, nur um alles ganz genau mitzubekommen?

Sogar die Roaminggebühren wurden gesenkt … 6 Cent kostet die Brücke nach Südösterreich. Ich  beschließe, sie nur in den Abendstunden zu öffnen.

 

Wie damit umgehen, frage ich mich – ich, die ich immer nur für mich da war, die ich mich in der Einsamkeit und Melancholie gewiegt habe wie in einem Schaukelstuhl,  die Vorhänge vor die Fenster gezogen …

 

Puppenhaus.  Du lebst in einem Puppenzimmer. Du hast ein Bett, deckst dich mit 2 Decken zu. Am Abend lehnst du dich gegen die Rückenlehne und versteckst dich in einer fremden Welt zwischen Papierseiten. Wanderst durch Leben, die nicht deine Leben sind, lebst Gefühle, die nicht deine Gefühle sind.

 

Zuerst kamen sie und zerrten an den Gardinen. Drängten gegen Türen und Fensterläden. (Siehst du, Oma, was bringen schon Fensterläden, wenn die Welt vor deinem Haus steht?) Durch alle Öffnungen krochen sie, faulig war ihr Atem, abgerissen standen sie vor mir, zeigten auf ihre Beulen und Schürfwunden, hielten mir ihre Zahnlücken entgegen.

 

Puppenhaus. Puppenzimmer. Bunte Katzen aus Ton und Holz auf dem Buchregal. Um dich herum stehen sie mit Feder und Tinte und kratzen dir ihr Leben unter die Haut.

 

Der Kaffee geht über, die Herdplatte zischt. „Wie geht es dir, Mama?“

Später dann das harp glissando. Meine Sehnsucht ist dehnbarer geworden, seitdem ich hier bin.

 

Vielleicht sind wir, die wir hierherkommen, alle auf der Flucht. Vielleicht sind wir deswegen so ungern in angestellten Verhältnissen – nicht, weil uns die Arbeitsstunden die Schreibzeit stehlen würden,  sondern weil wir immer wieder in eine Bahn steigen müssen. Weg von den Freunden, den Kindern und sogar der „großen Liebe“. Wir flüchten vor dem Glück und dem Unglück gleichermaßen, wir flüchten vor der Eintönigkeit, wir fahren in eine Art Niemandsland, in der Hoffnung, aus der Zeit herausgeholt zu werden, um uns wieder auf etwas einlassen zu können, das nichts mit uns (und doch nur mit uns) zu tun hat. Und sei es nur für dreieinhalb Wochen .…

 

 

8.3. - internationaler Frauentag.

 

Ich stelle mir vor, wie es wäre, würde ich schreiben, ich sei der Einladung gefolgt, weil ich gelesen hätte, nur an wenigen Orten liefen so viele wohlgebaute Männer herum wie in Pécs. Zweifellos würde ich als Tussi abgestempelt, nicht intellektuell genug, nicht ernst zu nehmen, schon gar nicht als Autorin. Wage ich es hingegen, Viktor Iro  oder gar  Futscher (die von den schönen Frauen, den Miniröcken und dem Frühling in Pécs schreiben) zu kritisieren,  bin ich frustrierte Emanze, die keinen Humor versteht und es auch wieder einmal notwendig hat. Gebe ich gar zu, mich  über den Satz zu amüsieren, wird man/frau mir sofort unterstellen, nicht genug Feministin zu sein. (Empöre dich gefälligst, gerade du als schreibende Frau!) Allein an dieser Debatte erkennt frau, dass es eben doch einen Unterschied macht, ob man (frau) Mann oder Frau ist.

 

Vieles ließe sich zum Weltfrauentag schreiben. Ich habe mich gegen das Schreiben entschieden. Stattdessen bin ich den Pécser Frauen entgegen gegangen und nachgeschlichen. Ich sah Frauen mit einzelnen, in Plastik eingeschweißten Rosen nach Hause gehen – zweifellos eine kleine Aufmerksamkeit vom Chef/ der Chefin, verteilt an das weibliche Personal. Ich sah Männer und Frauen mit in Papier eingeschlagenen Frühlingssträußen. Liebespaare, Hand in Hand, manchmal mit einer einzelnen Rose . Die meisten jedoch telefonierten. Schleppten Einkaufstüten. Schoben Kinderwägen. Schauten in Schaufenster. Warteten auf andere. Standen in Gruppen, plauderten. Standen hinter einem Verkaufstresen (hier habe ich nicht fotografiert sondern Brot gekauft). Stützten ihre alte Mutter. Hielten die Hand eines Kleinkindes. Verabschiedeten sich von einem Arbeitskollegen. Saßen auf Parkbänken. Stellten sich vor dem Bankomat an. Tippten in das Smartphone. …. Zwei Stunden ging ich durch Pécs. Bis auf der Tür eines Blumengeschäftes fand ich das Datum 8.3. nirgendwo.

 

9.3.

 

Heute habe ich Futscher gegoogelt. Über der Leseprobe vergesse ich fast auf den Kaffee, der noch immer in der Kanne wartet. Beim Kollegen-Stalken können ganze Tage vergehen. Und natürlich sind sie alle kreativer, sprachgewandter, fleißiger,  … außerdem  leidet keineR von ihnen am Kirschzweig-Syndrom.

 

Heute werde ich eine Buchhandlung besuchen. Ich will wissen, wen die Ungarn gerne lesen. Imre Kertész fällt mir ein, aber der wird wohl nicht ganz vorne in der Auslage liegen. Sándor Márai?

 

Gestern Abend plingte und plongte es in meinem Smartphone. Grün und Blau wechselten einander ab, fast hätte ich dem Falschen Deutschvokabeln geschickt und den Unterschied zwischen dem einköpfigen und dem doppelköpfigen Wappenvogel erläutert. Erklär einmal den Ständestaat via Facebook Messenger! Ich bin eine ehrgeizige Teilzeitmutter, der Bub wird zum Vorzeigesozialisten erzogen, gestern hat er mir schon zum Frauentag gratuliert.

 

Bevor ich hinausgehe,  muss ich mich noch disziplinieren. Ein paar Stunden Arbeit am Theaterstück, dann der Pécs-Spaziergang. Vielleicht sollte ich heute den Männern nachgehen. Ja, diese Idee gefällt mir. Kannst du bitte einmal ernsthaft recherchieren, Margarita? Über die Friedhöfe z.B, die Malerei, die Musik und/ oder das Nationaltheater.  Oder die Synagoge. Wozu sonst hat dir K. M. die vielen Broschüren in die Hand gedrückt? Wozu liest du Weinzettel? – Eben, antworte ich trotzig, wurde eh schon alles geschrieben.

 

Ich gehe also den Männern nach. Zur Mittagszeit sind sie überwiegend jung. Im Gegensatz zu den Frauen schauen sie nicht zu Boden. Einige wenige sind in meinem Alter, manche tragen Ledertaschen, viele rauchen. Einige von ihnen tragen Arbeitskleidung. Andere fahren Rad. Viele sitzen hinter einem Steuer. Schüler und Studenten gehen in Gruppen. Am Spielplatz 2 Männer mit ihren Kindern. Manche Männer hört man nur, sie bohren und hämmern. Ein ein Briefträger, der den Briefkasten entleert (in eine Schultertasche, genau 2 Briefe befinden sich im Kasten). Ein alter Mann, der mit einer Schubkarre durch den Park geht. Gärtner, die in Gruppen beieinander stehen und sich auf ihre Besen und Rechen stützen. Ein junger Mann, der im Park liest.

Ist es tatsächlich so, dass Männer weniger zu Boden sehen?

Beim Nachhausegehen versuchte ich, den Blicken standzuhalten. Die Frauen bekommen es nicht mit, sie sehen weg, sobald sie merken, dass ich selbst den Blick nicht senke. Die Männer schauen irritiert. Manche drehen sich nochmals um und lächeln. Einer ruft mir etwas zu, aber ich verstehe ihn nicht. Andere wirken irritiert und fragen sich vielleicht, ob ihnen etwas aus der Nase hängt.

 

 

 

13.3.

 

Seit meiner Ankunft schreibe ich an meinem Theaterstück. Meine Facebookseite zeigt kranke Kinder und Zelte im Schlamm.

Ich spaziere durch die Stadt, die mir für dreieinhalb Wochen zur Heimat wird. Eine „Pécsgengerin“, so nennt mich K.M., der fehlende Umlaut gefällt mir besonders.

 

Die letzten Tage der Nase lang, mal hinauf und hinunter, mal links, mal rechts. Die geduckten Häuser am oberen Rand, längsgezogene Quader in Grün, Gelb, Rosa, die Straße entlang, Feuchtigkeitsflecken. Das Melancholische der leicht nieseligen Luft, durch die sich hier und da ein Sonnenstrahl schummelt. Die Fassaden hier sind ehrlicher, die Menschen echter. (Immer, so kommt es mir vor, ist anderswo alles echter. Österreich, du Puppenhaus.)

 

Ich setze einen Fuß vor den anderen, ziellos, jeden Frühnachmittag zieht es mich hinaus. Gestern das Bild des verminten Gartens, am Rand der Soldat, im Gras das Mädchen, Löwenzahnkranz auf dem Kopf. Dass das zu meiner Klara passt, so ist sie hinein, in das Jan-Feld, male ich mir aus und wälze Metaphern.

Seit 6 Monaten bin ich nicht mehr so ruhig auf einer Parkbank gesessen.

 

Meine Liebe hier gilt dem bronzenen Mann, der  an einem Kaffeehaustisch sitzt. Täglich besuche ich ihn, neulich lagen Blumen auf seinem Tisch, ich bin also nicht seine einzige Verehrerin.

 

Abends dann Techno durch die Fensterritzen. Wo bekomme ich jetzt Ohropax her? Ich stelle mir vor, Kriminalschriftstellerin zu sein, heute gehe ich recherchieren. Kein großes Fleischermesser in der Küchenschublade, ich könnte den Toaster verwenden. (Fians Modellflugzeug kommt mir in den Sinn.)

 

Draußen am Gang reden die Nachbarn, ein Hund bellt. Ich verstehe kein Wort. Ich hoffe, sie diskutieren Morde. Wie war das bei Christie? Jeder sticht einmal zu? Kollektiver Mord an Lärmproduzentin. Dabei weiß ich nicht einmal, ob es eine SIE ist. Ich stelle mir ein blondhaariges, magersüchtiges Mädchen vor, 2. Semester Biologie.

 

Ich könnte Chopin als Gegenstimme wählen. Oder Rachmaninov? Nein, wir sind in Ungarn. Béla Bartók. Wie komme ich jetzt auf ihn? Kommt der nicht auch in Fians Roman vor?

Die Nachbarn haben sich jetzt doch aufgeregt. Der Techno  zieht sich hinter dicke Gardinen zurück. Der Puls beruhigt sich augenblicklich. So errichten wir alle unsere Zäune, wir werden nicht gern in unserer Ruhe gestört. Bartók darf vorerst bleiben.

 

 

15.3.

 

Es regnet in Pécs. Und es ist kalt. Die Heizung höher gedreht, die Kuschelweste eng um den Körper geschlungen. Heißer Kaffee. Im Theaterstück rasten die Leute in ihrer heilen Welt aus, in der realen Welt tun sie es sowieso. Die Bilder, von denen unser Außenminister meint, dass wir sie aushalten müssen, werden zur täglichen Normalität.

 

In meinem  Schreibdokument wird die Welt geflutet. Reset. Es wird ohnehin kommen. Die Erde wird sich erholen. Unsere Waffen und Toten sind ihr egal, die Atomkraftwerke werden ihr auch nichts anhaben. Nicht einmal die verschmutzen Flüsse und gerodeten Regenwälder. Das Leben werden wir auslöschen können, den Planeten nicht. Wir sind nur ein paar Sekunden Erdgeschichte. Da fragt man sich, was es für einen Sinn macht, ein Theaterstück zu schreiben.

 

Auf der Facebookseite einer Frau entdeckte ich gerettete Stöckelschuhe und Netflix-Serien. Vielleicht hat sie recht. Vielleicht sollten wir uns die Birne  mit Netflix-Staffeln wegpusten. Mit der Frage, welche Schuhe wir wegwerfen könnten, kommen wir gerade noch klar. Egal, wie wir uns entscheiden, die Wahl wird keinen allzu großen Einfluss auf unser Leben haben.

 

Vorhin bin ich mit dem Schirm hinaus, um die  angekündigte Demo anzuschauen. Statt Transparenten hielten die Leute Regenschirme über den Köpfen, es wurde artig geklatscht. Bis auf das Wort “demokrácia”verstand ich nichts. Ich stand daneben und langweilte mich.

 

Ich bin müde geworden. Ich ziehe mich in meine Pécser Wohnung zurück und lasse Wasser in die Wanne laufen. Suche mir eine Platte auf Youtube aus.

 

Vielleicht sollte ich diese Milch trinken, die den Menschen Harmonie und Liebe vorgaukelt. Alle Erinnerungen löschen. Das Intranet zeigt nur noch Katzenfotos und Gartenpflanzen. Hinter dem goldenen Käfig werden wir uns einreden, dass alles besser ist und vor Netflix und Amazon Prime verfaulen. Wenn Gott die Welt jetzt flutet, wäre es nicht schade. Wir würden es nicht einmal mitbekommen. Das Wasser fließt in unsere offen stehenden Wohlstandsmäuler und vermengt sich mit Paprika-Chips. Vielleicht schickt Gott ja eine Arche nach Idomeni.

 

21.3.

Meine Freundin K. liebt Handschuhe in bunten Farben. Dass sich in Pécs ein Handschuhmuseum befinden soll, fasziniert sie besonders.

 

 

22.3.

Gestern Abend endlich etwas fertig gebracht und abgeschickt, nach einem halben Jahr Lähmung. Heute am Morgen wieder Schreckensnachrichten. Die Welt dort draußen lebt also noch. Sie weint. Sie schreit. Sie ist in Panik. Vielleicht hatte diese alte bulgarische Wahrsagerin doch recht.

In meiner Heimat schickt man Unterhosen und Socken an das Innenministerium, um Idomeni wird ein Zaun gebaut. Dazwischen Guten-Morgen-Küsse durch die Internetleitung, als sei nichts geschehen, als würde dieses Europa nicht gerade untergehen.

 

Zwischen Eilmeldungen über Bombenexplosionen noch immer die üblichen Katzenfotos. Wir kaufen Frühlingsblumen während am Brüsseler Flughafen abgetrennte Gliedmaßen weggeräumt werden.

 

Draußen heult die Polizeisirene. In Pécs klingt sie wie in New York, sagt K.. Wir sitzen am Balkon, rauchen und sehen den jungen Männer dabei zu, wie sie ihre Puschi-Hunde zum Kacken auf die Wiese führen. Dass es hier viele junge Männer mit viel zu kleinen Hunden gibt, sagte ich.

Endlich sehe ich auch den Dom und die Moschee von innen. Sitze in der Bankreihe, schließe die Augen und höre dem Chor zu. Katalin übersetzt die Predigt des Bischofs, er appelliert an die Gemeinde, die Herzen gegenüber jenen Menschen, die in Not sind, nicht zu verschließen. Der Chor singt das Sanctus, der Text wird in blauen Buchstaben auf die gläserne Tafel projiziert.

Während andere Bomben legen, essen wir Suppe mit violetten Frühlingsblumen und blinzeln in die Sonne. Immer schon war das Leben surreal. Immer schon gab es diese Gleichzeitigkeit von Normalität und Alptraum. Für manche wird der Alptraum zur Normalität. Meine Jungen flohen vor den Bomben, jetzt reisen sie ihnen nach.

 

Im Keller der Moschee wird ein Video gezeigt. K. ist fasziniert von den special effects der Sprengungen. Aus dem Glockenturm wird ein Minarett, aus dem Minarett ein Glockenturm. Aus dem Kreuz ein Halbmond, aus dem Halbmond ein Kreuz. Im Moment steht das Kreuz im Mond. Ich frage mich, wie lange noch.

Als wir vor der Moschee (innerstädtische Pfarrkirche) stehen, begegnen wir jungen Menschen, die mit ihren Körpern Buchstaben formen: J-E-V. Die StudentInnen gehören verschiedenen Minderheiten an und treten gegen Diskriminierung auf. Unsere Gesprächspartnerin spricht Deutsch, ihre Großeltern waren Donauschwaben. Sie hatten Glück, sagt sie, sie wurden nicht ins Arbeitslager geschickt.

Die Geschichte ist eine permanente Wiederholung. Immer gibt es irgendwo eine unerwünschte Minderheit, die der Mehrheit ein Dorn im Auge ist. Die Angst schleicht als Gespenst durch die dunkeln Wälder der Dummheit. Noch legen sich junge Menschen auf die Stufen und strecken Arme und Beine von sich, für eine bessere Welt, die gerade wieder dabei ist, verschluckt zu werden.

 

In Deutschland unterstellen ein paar Verschwörungstheoretiker der Kanzlerin, durch Aufklärungsbroschüren bewusst die weiße Rasse ausrotten zu wollen. Wenn mich meine afghanischen Jungs nach der christlichen Religion fragen, beginne ich nicht mit dem neuen Testament sondern erzähle von Sarah und Hagar.

 

Und Gott?

Immer habe ich mir drei rauschebärtige Herren vorgestellt. Alle sehen sie gleich aus, nur die Kopfbedeckungen sind unterschiedliche. Vor ihnen liegt ein bunter Spielpan, rote, schwarze und gelbe Figuren darauf. Einer zieht eine Aktionskarte. Die Farben wechseln einander ab, einmal ist das Spielfeld mehrheitlich rot, dann wieder gelb, dann schwarz. Wir sind nicht mehr als die Plastikfiguren, die das Feld bevölkern. Unser Schicksal kann von einer einzigen Aktionskarte abhängen.

 

Die PécserInnen  gehen mit den geweihten Palmkätzchen nach Hause, in meiner Facebook-Timeline nehmen die Ostereier zu. Ich küsse meine Freundin zum Abschied und winke ihr nach. In einer Woche werde ich wieder in den Zug steigen. Bis dahin sollte ich noch an meinem Roman arbeiten. Eine Woche ist nicht lang, denke ich. Der Newsfeed ist anderer Meinung, stündlich spuckt er eine Eilmeldung aus und quetscht sie zwischen Harmlosigkeiten.

 

Die Götter sitzen oben, trinken Nektar und machen Mittagspause. Das Spiel hat sich verselbständigt. Sie diskutieren. Ob sie die Welt nochmals fluten sollen? Gott 2 zuckt mit den Schultern. Wozu? Hat das letzte Mal auch nichts gebracht. Gott 1 wechselt den Kanal. Grüne Männchen mit Hörnchen drauf, zwischen ihnen furzt Louis de Funès. Die Götter lehnen sich in ihren Schaukelstühlen zurück und stellen fest, dass sie alt werden.

 

22./23.3.

 

Feinstaub und Blütenpollen sind eine wunderbare Mischung. Vor allem, wenn einem der Cortisonspray am Asphalt zerbricht. Gott sei Dank gibt es noch die kleinen Pulver von Bayer. Es lebe die Pharmaindustrie!

Aber du schwärmst doch so für den Polski Fiat!, raunt ein Bekannter in meinem Innenohr, da darfst du dich über den Feinstaub nicht beschweren!

In Ungarn wird nicht einmal Müll getrennt. Obwohl ich mich sowieso schon die längste Zeit frage, welchen Sinn es macht, zuerst Unmengen an Plastik zu produzieren, nur um diese dann in einem Extrakübel zu entsorgen. Auch wird der Mensch seine industrielle Revolution nicht vergessen. Es wird nicht reichen, die Schaufensterbeleuchtung für einen Tag abzudrehen. Es reicht auch nicht, einen autofreien Tag einzuführen. Und schon gar nichts bringt es, jeden Tag Unmengen an Plastik in den Plastikmüll zu werfen.

In Graz gibt es jetzt eine Greißlerei, in der man grammweise einkaufen kann. Eine schöne Idee, Hofer und Billa werden dennoch in Plastik eingeschweißte Lebensmittel verkaufen. Die Fabriken werden weiterhin ihre Chemie in die Flüsse leiten und schwarze Rauchschwaden produzieren, der Stromverbrauch wird weiterhin ansteigen, die Kühe werden in Massentierhaltungen furzen und die Menschen werden sich an ihre Lungenprobleme gewöhnen und Medikamente schlucken, die wiederum die Pharmaindustrie noch reicher machen.

 

Als ich nach Hause komme,  werfe ich ein weißes Pulver ein, hole mir Klopapier und wünsche mich auf die Alm oberhalb der Laubbaumgrenze. Immerhin, das Hochhaus habe ich gesehen. 25 Stockwerke und seit 27 Jahren unbewohnbar. Möchte gerne wissen, was dem Architekten passiert ist. Hat man ihn nach Sibirien geschickt? Noch steht das tote Haus in der Gegend herum, der nächste Österreicher wird es im März 2017 vielleicht nicht mehr sehen. Jahrelang haben sie das Trumm nicht abgerissen (zu teuer!), jetzt stehen Kräne und klettern Männer in Overalls auf den Balkonen herum.

 

Auf der Online Seite des Standard finde ich Fians Nachrichten aus einem toten Hochhaus. So eines gäbe es nicht, sagt die Reiseführerin, hätte es nie gegeben (so ein Schwachsinn, ein leer stehendes Hochhaus in Pécs!) – nur Fian hört Stimmen flüstern.  Ich höre ein Hämmern. Die Passanten schauen mich seltsam an als ich  hochblickte und meine Handykamera zücke. Sie blicken ebenfalls hinauf, blicken sie ins Leere, danach fragend auf mich und gehen weiter. Vielleicht ist das Hochhaus tatsächlich ein Gerücht, das sich unter uns Pécs-Schreibern verbreitet, vielleicht sehen wir immer nur Dinge, die uns von unseren Vorgängern einredet werden.

 

Tags darauf dann nach Villány. Keine romantischen Holzfässer auf meinen Fotos, sondern weißes Plastik. Hummel bückt sich und öffnet den Hahn, der Wein fließt in die Flasche. Der Rotwein gewinnt seine Farbe durch die Schale, o auch der Rosé. Die Männer, die die Weine bewerten (was darf aufs Etikett), haben keine Ahnung vom Weinbau, dafür haben sie studiert. Als ob man Geschmack studieren könnte. Das ist wie mit der Germanistik.

 

Wieso war ich als Kind nie in einem Weinkeller? Der Urgroßvater, der saß davor, Holzbank, Holztisch, Glaserl und grüne Flasche. Die Onkel und Tanten alle im Heurigenbetrieb. Die mit Kraut gefüllten Paprika und das Himbeerkracherl Teil meiner Kindheit. Die Schweinderl, die es anfangs noch gab, dann, später den neuen Wachhund, der hing nicht mehr an der Kette. Den Maisschober. Aber nie, nie ging ich in den Weinkeller. Den Hauswein stellte man mir hin, der schmeckte mir nicht. Mit der Mutter stritt ich, ob Himbeer- oder Zitronenkracherl.

 

Wir sitzen um den Tisch, löffeln Hühnersuppe (aus Deutschland importiertes Bresse-Huhn, aus logistischen Gründen). Grünes aus dem Garten, mit Zitrone, Kernöl und selbst gepresstem Walnussöl. Salzflocken aus England, die kannst du so in den Mund stecken.

 

Hárslevelü, Rosé, Portugieser, Cabernet, Merlot … Dazu Linseneintopf – die Kolbass färben den Linseneintopf rot. Ich lasse die Augen schweifen, der Raum ist ein Gemälde. Horst Hummel erzählt von seiner Familie – Donauschwaben, die nach Graz flüchteten (und sich dort kennen lernten). Weiter ging es nach Reutlingen. Als Grazer Relikt der Uhrturm in Vaters Aschenbecher.

 

Von der Donau kommen wir zum Verdauungstrakt – von diesem auf die unzähligen Tierchen, die für das Gleichgewicht unserer Darmflora  und in F