Ennek a kisregénynek a megírását számos körülmény befolyásolta, bonyolult, sűrű szövevényt formálva mosolyból, fájdalomból.
Mit számít ez, mondják majd bizonyára. Ez minden fikció velejárója. A lényeg másutt keresendő: egy képzelet szülte mű esetében a valóságtól való eltávolodás – az úgynevezett ihlet forrása – jobbára követelmény. Ez az eltávolodás egyszerre időbeli és térbeli, így hát két előfeltételnek is erősen ajánlott eleget tenni. Amit én úgy szoktam hívni, hogy kellő távolság.
Ennél a regénynél egyik sem teljesült.
Sem a távlat, azaz a kellő időbeli távolság, hiszen lényegében az írással egy időben éltem meg a fikciót.
Sem a távolodás, azaz a kellő térbeli távolság, hiszen a narrátorom éppen abba a városba vetődött, ahol a történetét megírtam.
Elutaztam Pécsre, hogy írjak egy történetet, amely Pécsett játszódik. Azért mentem oda, hogy átéljem a saját fikciómat, tudatosan, megalkotásával egy időben. Különös fordulat történt ekkor. Azt vettem észre, hogy már nem az élet befolyásolja a fikció alakulását, hanem fordítva: úgy tűnt, hogy a fikció napról napra egyre jobban hatalmába keríti az életemet, mintha úgymond diktálna az életemet. Azaz élet és fikció határozottan kezdett összeolvadni.
Ilyen szokatlan körülmények között hogy lehet képzeleten alapuló művet alkotni?
Ott és akkor úgy, hogy élek, válaszolhatnám. A szóban forgó esetben kissé bajosan.
Azt kérdezhetnék erre: és ez min változtat? Nem ébredünk fel. Soha. Csak átlépünk egyik álomból a másikba.
Ez igaz, kis pontosítással: éppen az, hogy megtörtént az átlépés. Kétségtelen, hogy volt részem mosolyban, fájdalomban egyaránt, ráadásul hiányzott a kellő távolság, de időközben egyikből is, másikból is jelkép lett.
Vagy inkább megkönnyebbülés. Egészen biztosan pedig: könyv.
Mindazt tehát, amit itt megírtam – átéltem. A fikció egy ideig egy volt az életemmel, vagyis az önéletrajz sajátos formájának tekinthető, vagy inkább önéletrajzi töredéknek, egy könyvnyi időről.
Azóta a könyv elkészült. Az élettöredék, teljesen érthetően, ismét fikcióba fordult. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba.
A találkozások könyve volna-e ez? A szó üresen cseng ebben a mai beteg, egyre autistább társadalomban.
Inkább azt mondanám: az összefüggések könyve.
Melyben az egyik az életét akarja megérteni, a másik pedig a halálához kér segítséget, kimondatlanul.
Ennél persze többről van szó.
Zenéről, pontosabban egy vonósnégyesről – egy vonósnégyesről, mely városnézésre érkezett.

Budapest, 2013. június 5.

* * * 

„Ó, te szerencsefi, fent versenghetsz nap sugarával,
S nemcsak a zord éjnek mennyei ékszere vagy,
Gyászt, szomorúságot sose hozz, kedvezzen a fénye,
Űzd el a balvégzet gyilkait és cseleit!”

JANUS PANNONIUS: Nyárdél egén ragyogó üstökös
(Weöres Sándor fordítása)

1.

Rossz a térkép, attól tartok. Nem megbízható, sőt, megtévesztő. Nagyon valószínű, hogy eltévedtem. Vagy inkább elvesztem. Egész egyszerűen elvesztem.
Még jó, hogy a táj lenyűgöző. Reggel óta havazik. Csak úgy szakad. Kövér pelyhek táncolnak, tolongnak csendesen a tejszínű semmiben, mintha csak a világűr tágította volna ilyen nagyra őket. Én pedig napkelte óta csak ballagok. Csikorognak a lépteim. Ragyog az arcom. Érzem, mert lélegzem.
Igyekeztem az út mentén haladni. Ami néha nem is olyan egyszerű, mert a hó mindent beborít. Kevés támpont akad a rejtőzködő tájban. Csupasz, szürke fák szaggatott sora mutatja vázlatosan az utat – itt-ott árkok kísérik, kettős határvonalat húzva a puha fehérségben. Árkok, meglepően érintetlen és csak sejthető árkok, melyeket éppúgy betakar a vakító, hideg és minden bizonnyal még errefelé is szokatlanul vastag takaró, mint a környéken mindent.
Nem vagyok fáradt. Csak egy kicsit túl érzékeny a hidegre. Mégis megigéz ez a meglepően szelíd himnusz, ez a hangtalan, ünnepi előadás.
Aztán egy szinte kiugró, a hegygerinc vonalát túllépő hófedte magaslathoz értem, ahonnan egy hosszan és sötéten elnyúló, hópelyhekkel átlyuggatott smaragdszürke sík tárult elém.
Rögtön lefutottam a hegyoldalon, a lehető legrövidebb úton, sejtve, hogy a kis Orfűi-tó lehet az. Teljesen be volt fagyva, a hó azonban mintha helyenként megkímélte volna a tó felszínét, különös módon törve meg ezt a fehér egyhangúságot, melyben a hideg formálta szép, vastag hótakaró úgy simul a csupasz jégre, mint ruha a testre.

Orfű. Egyszerű tábla fogadja a faluba érkezőt. Ez az első jelzés, az első név, amivel reggel óta találkozom. Mintha csak azt jelezné, nem minden irónia nélkül, hogy hiába rossz a térkép, a valóság maga nem vezethet félre. Legalábbis nem végig. Most tényleg abba a városba érkeztél – erősíti meg diszkréten a tábla –, amelynek ez a neve.
Már-már azon voltam, hogy járok egyet a tavon. Csak úgy, mert jó rajta lépkedni, ott hagyni a lábam nyomát, egyáltalán, nyomot hagyni. Vagy pusztán a veszély vonzott, ki tudja? A vízen járás mindig rejt némi kockázatot.
Mindenesetre halványodott bennem a kétség. Most már biztos voltam benne, hogy jó irányba tartok.
A lelkem mélyén mégis maradt egyfajta gyanakvás. Elemi erővel tört fel bennem a gondolkodás vágya, így hát újra elindultam. Hogy körbejárjam a tavat. Egyszer. Kétszer. Körbe-körbe, hátha a rázkódástól majd előbújnak a gondolatok. Úgy érzem, alkalmatlanná váltam mindenfajta gondolkodásra. Félő, hogy ez már így is marad, mert nem ez a jó évszak. Jobb volna talán játékról beszélni. A tó körüli séta valójában nem más, mint egyfajta értelmes szórakozás, a körökkel valójában a hely szépsége miatt érzett hálámat rovom le, mielőtt újra nekivágnék az útnak, amit a jó útnak gondolok. Mielőtt visszatérek a dombok közé.
Fölösleges abban bízni, hogy bárki is megmondja, melyik a jó irány. Fölösleges azt remélni, hogy valakitől majd megkérdezem, merre induljak. A táj kietlen. Sehol egy lélek: Orfű makacsul halott, a tó élettelen. Tíz lépésenként ingatag stég, jégbe fagyott lábbal.
Na de ha az évszakkal van baj, miért tűnik mindez mégis olyan szépnek? Miben rejlik a szépség, mely foglyul esett egy megdermedt világnak, ahonnan kivonult az élet? Miért olyan magával ragadó ez a táj, a hideg és a hó, a tél, az embernélküliség, miért hat rám ilyen mélyen mindez – mindez, ami mintha a kegyelem egy formája lenne.
Képtelen vagyok bármiféle gondolkodásra. A defekt végleges, tudom.
Mégis tovább kell mennem. Habár nincs okom sietni. Nem vagyok elkésve. Elég, ha még világosban odaérek, ennyi. Nyugodtan kószálhatok hát, szép lassan, a hó puha mélyébe süllyesztve a lábam.

* * *

Lekanyarodtam. A sáv, amit – nem túl magabiztosan, de bizakodva – útnak vélek, a csillogó dombok közé emelkedik. Nem láttam egyetlen új táblát sem. De nem kellett sokáig ballagnom ezen az úton, mely szinte simogatta a képzeletemet, lévén, hogy egyetlen lábnak, patkónak vagy keréknek a nyomát sem láttam, míg a következő faluba, Abaligetre értem. Ugyanolyan kihalt ez is. Nyomasztóan hat rám az ismétlődés, minden kedvem elmegy tőle, hogy körülnézzek. Itt is egy tó, ez is befagyott, mintha a mögötte lévő haszontalan barlang búskomorságát vette volna át. Úgyhogy továbbállok.
Ma reggel óta először érzem, hogy nem jó irányba tartok. Jobban mondva, el vagyok tájolva. Mert amellett, hogy teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy ez a jó út, azzal is tisztában vagyok, hogy nem a legrövidebb.

Kimerült voltam és kedvetlen, amikor újra elindultam, úgyhogy a padon hagytam a hazug térképet. Aztán meggondoltam magam. Visszamentem, elővettem a zsebemből az öngyújtómat, és minden megbánás nélkül elégettem a térképet. Néztem, ahogy a hóra esik, ami aztán rögtön elolvadt, a helyén pedig, a szénné égett papírfoszlányokkal borított talajon, furcsa, üres kör rajzolódott ki.
Egészen biztos, hogy nem a legrövidebb utat választottam, de mindegy. Ismét hegyek és dombok lassú egymásutánja következett – kacskaringós, gémberedett fák közt lopakodva vitt az út.
De miért mesélem el mindezt? Mire jó az unalomig részletezni, hogy mit csináltam? Hogy kóboroltam a téli Mecsek zord csúcsai között, hegyről le és hegyre fel?
Mert a városba tartok. Csukott szemmel. Bizony, azt is mondhatnám, csukott szemmel. Csakhogy kíváncsi természet vagyok. Vágyom látni, ami körülöttem van, szeretem nagyra nyitni a szemem és hegyezni a fülem. Mikor az összes érzékszerv éberen figyel. Még akkor is, ha olyan helyzetben, illetve egy olyan vidék kellős közepén találom magam, amelyre leginkább azt mondhatná az ember, hogy ellenséges.

*

Eltévedtem. Nem tudom, hogy jutottam el végül a harmadik faluba, mely szerencsére megsúgta a nevét: Cserkútra. A térkép úgyse segített volna. Biztos valami egészen mást mutatott volna. Magam sem tudom, mi vonzott erre, hiszen semmit sem lehetett látni a faluból. Semmit. Csak néztem lefelé, a lejtős fő utca vége felé. De nem láttam semmit.
A láthatatlan jelenlét semmit sem jelent. Csak mentem tovább, mondhatni vakon, míg az utca aljára nem értem.
Mi vonzott ide?
Talán egy szín. Nagyon-nagyon ismerős. Meleg. Emberszín, hússzín, kicsit sápadt ugyan, de emberi. Méghozzá olyan szín, amilyenre eszébe nem jutna az embernek egy templom falát festeni.
Vagy a fény, az egész teret elárasztó és észrevétlenül halványuló fény.
Vagy egész egyszerűen a tér közepén található kis templom, végtelenül letisztult vonalaival és formáival. Tökéletes arányokkal párosuló kecsességével, mely afféle more geometrico vallásos érzést keltett, szépsége ugyanis mindenekelőtt értelmet sugárzott. Alázatos büszkeséget. A sebezhetőség erejét.
Az épület bal oldalán felfedeztem a legkisebb temetőt, amit csak el lehet képzelni, mely mindössze három sírból állt. Csak három sír. Egymással meghitt közelségben egy talpalatnyi, élénkzöld fűvel borított parcellán. Mintha a hó szándékosan nem hullott volna oda, nehogy felborítsa a színek összhangját. Csakis ezért. A keresztben végződő sírkövek közül kettőt a templom falával azonos árnyalatú, rózsaszín homokkőből faragtak ki. Csak a harmadik volt fehér márványból.
Nem emlékszem, hogy gondoltam-e ez alatt a pár pillanat alatt a hó jelenlétére. Eredetileg nem állt szándékomban itt hosszabban elidőzni, mégis a templom kapuja felé indultam, meg voltam ugyanis győződve róla, hogy a falak nagyon régi freskókat őriznek. Az előcsarnokhoz érve vettem észre, hogy nincs is bejárat. Meglepődtem, de annyiban hagytam a dolgot. Mégis éreztem, hogy titkon szorongani kezdek, és mosolyt erőltettem az arcomra, még mielőtt nekiállnék megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni magamnak.
A trükk, úgy látszik, bevált. A szorongás elmúlt, mentem tovább.

* * *

A nap már lemenőben. Innen nincs messze a város. Érzem. Tudom. Ebben a túlexponált fehérségben végül csak sikerült rátérnem az országútra. Annak ellenére, hogy most már közeledünk a városhoz, itt sincs semmi nyoma az életnek, vagy annak, hogy legalább járt erre valaki, rég vagy nemrég – sehol egy nyom, se emberé, se állaté, se kocsikeréké…
Csak úgy szakad a hó. A hópelyhek csendes tülekedése egyre gyorsul.
Úgy döntöttem, mostantól ellenállok a kíváncsiság és a meglepődés minden formájának. Nem tudom, hány óra lehet. Hogy mikor van alkonyat, tényleg nem jelent semmit. Nem mintha a természet hazudna, hanem mert elfelejtettem. Úgy tűnik, a gondolataim már alapvető műveletek elvégzésére sem képesek. Mint például arra, hogy kikövetkeztessék, hogy itt, ebben az évszakban hány órakor megy le a nap. Nem látom az ég alját, és rettentően fáj a fejem.
Viszont érzem, hogy megdobban a szívem.

* * *

Azon sem akarok meglepődni, hogy miért nem látni senkit a város bejáratánál. Egyáltalán, meg tudok-e még lepődni? Fáztam egész nap, s ez persze a gondolataimon is érezhető. Tagadhatatlanul kevésbé képlékenyek.
De nem lehet túl késő.
Vajon a városban mikor kezdett el besötétedni? Az órámat valószínűleg fönt, a dombok között veszíthettem el.

* * *

Pécs szerény méretű városnak tűnik, mely megmaradt emberi léptékűnek, bár emberrel idáig még nem találkoztam. Vélhetően épp a vasútállomás felé tartok. Ez persze csak feltételezés. De tudom, hogy nem lehet más.
Nem sokkal később ott álltam a homlokzatáról könnyen felismerhető épület előtt. A vasútállomások homlokzatát ugyanis rögtön felismeri az ember. Van valami közös a világ összes vasútállomásának homlokzatában. Akkor is, ha egyáltalán nem hasonlítanak.
Ezen az épületen azonban volt valami különös – mégpedig egy nagy, félkör alakú sárga ablak, fekete sugarakkal. Mint egy falióra maradványa, melyről levették a mutatókat. Az időt.
Bent megszámlálhatatlan faállvány támasztja az épületet, olyan az egész, mintha egy óriás pókhálóba lépne az ember, melynek minden zuga csapdát rejt.
Egyetlen kijelző táblát sem láttam. Nincs menetrend. Nem tudni, honnan hová mennek a vonatok. Se az indulás, se az érkezés idejét. Se a vágány számát.
Az egyik zugban, az állványok félhomályában, nyitott pénztárt fedezek fel. Egy árny rajzolódik ki, dermedten ül a kis tejüveg ablak mögött. Kísérteties emberi árny, minden látható életfunkciójától megfosztva. Az első árny, akivel reggel óta találkoztam.
Kisétáltam a peronra. A vágányok üresek. Az állomásfőnök az egyes vágány mellett ül, dermedten a hidegtől, tőlem pár lépésre. Szinte láthatatlan. Remeg. Nyakában fakó síp, egyik kezében színes tárcsa, melynek fehér vas nyelét szorongatja. Várja, hogy jelt adhasson a következő vonat valószínűtlen indulására. Nyilván valami tévedésről lehet szó. Vagy ő tévedett, vagy valaki más.
Semmi jelét nem látom annak, hogy ma egyetlen vonat is járt volna a pécsi pályaudvaron. Azt viszont tudom, hogy még ha nincs is másik vonat, ő az utolsóval fog érkezni.
Tudom, hogy időben vagyok. És azt is, hogy itt lesz. Mert jönni fog.
Ebben egészen biztos vagyok.

Nem kellett várnom. Nem is érkezhettem volna pontosabban. Akárcsak a vonat. Sem előbb, sem később. Ő volt az egyetlen leszálló utas. Sőt, az is lehet, hogy az egyetlen utas az egész vonaton. Nem kért segítséget. Nem tudom, hogy csinálta. A szinte láthatatlan és reszkető állomásfőnök nem mozdult, ugyanolyan dermedten ült a padon.
Ő pedig ott ült a peronon a tolókocsijában, teljes készenlétben.
Nem akartam őt az állomáson fogadni. Meg se fordult a fejemben. Nem szeretném, ha észrevenne. Ettől függetlenül persze mindenképpen itt akartam lenni, amikor megérkezik. A világért sem hagytam volna, hogy bármi baja essen. Ilyen időben. Ilyen időkben. Még Pécsett is, ebben a nyugodt városban.
Gyorsan elbújtam az állványok mögé, gondoltam, hagyom, hadd boldoguljon egyedül, na meg azt sem szerettem volna, ha úgy érzi, figyelik. Láthatóan nem is remélte, hogy várni fogom. Sőt, bizonyára nem is akarta volna.
Minden várakozás nélkül, magabiztosan indult el a kijárat felé, két karjával hajtva a tolószék kerekeit. Pár percig nézte a fehér utcát a fekete éjszakában. Úgy tűnt, örül, hogy itt van. Aztán mintha felsóhajtott volna.
Idős kora ellenére nem volt különösebben ügyetlen. Nagyobb nehézség nélkül lejutott a lépcsőn a tolószékével. Kicsit lassan ugyan, de szerencsésen.
Én is elindultam, és óvatosan, kis távolságot tartva követtem. Semmit sem tudok kijelenteni teljes bizonyossággal. Lehet, hogy mégis csak érezte a jelenlétemet? Nem tudom, de ha így is volt, semmi jelét nem adta.
Csikorogtak a kerekek a hóban. Gondolkodás nélkül befordult a Szabadság utcába – úgymond az első utcába, ami az útjába akadt. Egyenletes ritmusban, és még csak nem is lassan haladt tolókocsijával a járatlan, hófedte út közepén. Nem volt se csomagja, s ami még inkább meglepő, meleg ruhája sem. Az állomáson nem volt sok időm megfigyelni a részleteket, csak fél szemmel láttam, mit viselt: egyszerű szürke öltönyt, fehér inget bordó nyakkendővel, fején pedig kockás svájcisapka és klasszikus fekete keretes szemüveg. Az arcvonásait viszont egyáltalán nem tudtam kivenni, mert féltem, hogy észrevesz.
Nem tudhattam persze biztosan, hogy nem szenved-e a hidegtől. De minden mozdulata arról árulkodott, hogy tudja, mit csinál.
Miután kiért a sugárútra, jobbra kanyarodott, majd a következő kereszteződésnél magabiztosan fordult be balra. A Jókai utcába ért, ahol továbbra is az út közepén haladt, minden tétovázás nélkül, mintha világ életében ismerte volna ezt a várost.
Pár perccel később, amint kiért az utca végén lévő szép kis térre, messziről is látszott, hogy gyorsítani kezd.
Rögtön én is sietősebben szedtem a lábam. De mire a térre értem, eltűnt.

2.

Ma reggel fagyos a levegő. A vékony, tejszerű fátyolba burkolózó égen mosolyként szüremlik át a fény. A havazás átmenetileg abbamaradt, s ki tudja, talán a kimerítő éjszaka miatt, a hó most békés álomba merülve nyújtózott el a Széchenyi téren.
Tettem pár lépést előre a tágas eszplanádon, ahonnan több, egymást követő lépcsősor vezet a smaragd kupolás dzsámi vaskos árnyáig.
Késő délelőtt van, de sehol semmi mozgás, sehol egy járókelő. A város még alszik, nem tudom, mi lehet az oka. Az enyhén emelkedő, hófedte téren egy lélek sincs, csak ő. Úgy tűnik, előbb ideért. És vár rám. Mozdulatlanul. Ott ül a tolószékében, a tér közepén magasodó műemlék tövében.

Szép lassan elindultam felé. Lehetetlen, hogy nem hallotta a hóban csikorgó lépteimet, de a fejét se biccentette. Csak várt, tolószékével a dzsámi felé fordulva nézte a kupolát kíváncsian, vagy inkább türelmesen. Talán csak türelmesen.
Mikor odaértem, olyan zavarban éreztem magam. Nehezen tudnám megmondani, miért. Lehet, hogy kicsit összeszorult a szívem. Vagy féltem. Elfogott valami homályos, tétova félelem.
Az öregember továbbra is háttal volt nekem, ezért enyhén kitértem oldalra, hátha észrevesz, mielőtt köszönnénk egymásnak. De egy szó sem hangzott el. Nem lepődött meg, csak nézett rám, üres tekintettel. Nem örült. És nem volt szomorú. Mintha pont úgy történne minden, ahogy történnie kell.
Elmosolyodtam, aztán, kissé zavartan, de gyorsan elővettem a vastag plédet, amit magammal hoztam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy az öregember ma sem lesz a hidegnek megfelelően öltözve.
Mozdulatlanul ült tovább vékony, szürke öltönyében és szandáljában, összeszorított térddel és leesett vállal. Amikor a térdére terítettem a vastag plédet, és betakartam vele előbb a lábát, aztán nyakig az egész testét, szép lassan felemelte a fejét, majd kifejezéstelen arccal, alig észrevehetően biccentett.
Néztük egymást ártatlanul, a másik tekintetén átsuhanó, sőt, inkább menekülő tekintettel, mint két idegen, aki szavak nélkül faggatja egymást, holott tudják, hogy már amikor megbeszélték a találkozót, akkor sem értették, mi szükség a találkozásra. Ami talán legalább olyan természetes, mint amennyire valószínűtlen. Két idegen, akit valami láthatatlan, szinte titokzatos kötelék köt össze, közben pedig mindkettejüknek az jár a fejében, vajon mit keres itt, és ugyan miért kellett találkoznia a másikkal. Itt és most.
Az öreg mintha nem vett volna rólam tudomást. Lassan felemelte a fejét, előbb a dzsámit nézte, mereven, szó nélkül. Aztán a körülötte lévő világot kezdte szemlélni: a hóval borított teret, az impozáns épületeket, melyek büszkén, az összetartozást hirdetve bújtak össze a nagy hidegben. Aztán megint maga elé nézett, a semmibe, furcsa vigyorral az arcán, mintha saját magától kérdezné, hol vagyok? nem tudom, nem ismerek itt semmit, nem ismerem ezt a helyet…
Szólni akartam. Mondani neki pár szót. De nem tudtam, hogy szólítsam meg. Közvetlen legyek? Vagy inkább távolságtartó? Az is felmerült bennem – és ez mindent elárul –, hogy magázzam vagy tegezzem? Tudnám-e tegezni? Össze voltam zavarodva, nemcsak a helyzet miatt, hanem amiatt is, hogy képtelen voltam megválaszolni a kérdést, ami nem is kellett volna, hogy kérdés legyen.
Végül a magázás mellett döntöttem:
– Gondolom, elfáradt az utazásban.
Láttam, hogy az első szavak hallatán fülelni kezd. De válaszolni nem válaszolt. Nem úgy tűnt, mintha udvariatlanságból vagy megvetésből tenné, inkább csak mintha várta volna a folytatást. A folytatást, ami szükségszerűen csakis monológ lehetett.
A tekintetét is elfordította. Mintha zavarban lett volna. Talán csak amiatt, hogy szólt hozzá valaki, méghozzá olyan valaki, akit meg sem ismer. Végül felnézett, mintha kérdezni akarna valamit, csak nem sikerülne, aztán ismét lesütötte a szemét, mintegy konstatálva, hogy már nem tudja, mi volt az.
Riadtan néztünk egymásra pár percig. Aztán szó nélkül a tolókocsi mögé álltam, és semleges hangon, választ nem várva így szóltam:
– Menjünk egyet sétálni a városban!
Meglepődtem. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy „Jó!”, erőtlen, de határozott hangon, továbbra is csak maga elé nézve. „Jó!” – mondta még egyszer megerősítésképpen, de még csak nem is biccentett.
Tolni kezdtem. A kerekes szék szép finoman indult meg a porhanyós hóban. Találomra indultunk el. Nem beszéltük meg merre menjünk. Egyenesen előre. Amerre a lábunk, jobban mondva a kerekünk vitt.
Felmentünk hát a dzsámi előtti térre. Ő nem szólt többet, meg se moccant, hagyta, hogy toljam. Igaz, nem láthattam az arcát, de valahogy teljesen közömbösnek képzeltem. Azért biztos boldog. Legalábbis én úgy éreztem. A lelke mélyén boldog. Vagy ha nem is boldog, legalább elégedett. És békésen élvezi a zötykölődést a kis kocsiban.
Befordultunk a Pannonius utcába, a székesegyház felé. A kerekek szokatlan, tompa zajjal karistolták a havat. Az út közepén mentünk a friss, puha hóban. A hideg éjszaka miatt kissé jeges is volt. Jó ideje nem járt erre egy autó sem, holott ez a belvárosi utca mindig elég forgalmas. Végül a következő kereszteződésnél találkoztunk az első emberrel. Egy nő volt az, a gyerekével. Láthatóan nem tetszett neki, hogy az út közepén megyünk, nyilván azért, mert tilos és nem megszokott. Hirtelen karon ragadta a kölyköt, majd bosszankodva, villámló tekintettel gyorsította lépteit.
Nem sokkal később a székesegyház magasságába értünk. Lélegzetelállító volt az épület még onnan is, ahonnan mi néztük; négy vastag szürke tornyával, melyek méltóságteljesen nyújtóztak az ég felé. Kicsit csalódott voltam, hogy sétatársam a legkisebb jelét sem mutatja az érdeklődésnek. Azért tettem egy kísérletet. Mondtam neki, hogy a város leghíresebb műemlékét látja. Nézte, de mintha semmit sem látna, elfordította a fejét.
Nem mintha nem lett volna benne kíváncsiság, vagy mintha minden hidegen hagyta volna, csak más járt a fejében. Épp egy piros vaskorlátot figyelt a nagy parkra nyíló utca túloldalán, aminek láttán most először mozdult a karja, mintegy az irányt mutatva. Gondolom, kíváncsi volt, mi lehet odalent, a korláton túl.
Néhány méterrel lejjebb, a vastag hótakaró alól előbukkanó súlyos kövek sötét arabeszkjeiből egy ókori vallási épület maradványai rajzolódtak ki.
– Mi ez? – hebegte halkan az öreg. – Ismered?
Aztán a korlát mentén óvatosan leereszkedtünk a romokhoz. Megláttam egy táblát.
– Egy kis templom romjai, az első keresztények idejéből. Illetve, a tábla szerint mauzóleum. Régen sírhely lehetett…
Ismét bólintott, egészen lassan, majd hosszasan nézte a komor helyet. Az alacsony fal, melyre miniatűr hegyláncot emelt a hó, világosan kirajzolta a műemlék alaprajzát.
Szép lassan bolyongtunk tovább, a nagy lejtős parkon át. A nap most először próbált áthatolni a szürke felhők vékony fátylán. A tér mintha egy pillanatra felébredt volna a nagy világosságtól. Hunyorognom kellett a hirtelen verőfényben.
Elnyújtott berregés hallatszott. Egy autó hajtott be az utcába, ahova a térről kiértünk, és óvatosan, szinte lépésben gurult a jeges úton. Rögtön, hirtelen mozdulat nélkül tettem egy negyed fordulatot a tolókocsival, és az első kerekeket kissé megemelve próbáltam felkaptatni a járdára. Ott haladtunk tovább.
Az autó vezetője, amint mellénk ért, nem dudált, csak mogorván intett felénk, majd gyorsított, és eltűnt abban az irányban, ahonnan jöttünk.
– A ferences templom – mondtam hangosan, bár inkább csak magamat próbáltam betájolni – és a Ferencesek utcája…
Kíváncsian, mosolyogva néztem körül. Afféle nyugodt elégedettséggel.
– A Szent-Ferenc negyedben vagyunk – tettem hozzá enyhén megemelve a hangom, látván, hogy az öreg most végre figyel.
¬– Ismerem… – dünnyögte minden magyarázat nélkül, semleges hangon, szinte alig hallhatóan. – Ismerem…
¬– Igazából csak én hívom így – folytattam. – A templom miatt, az utca miatt…
– Te ismered ezt a negyedet? – vágta rá ahelyett, hogy megvárta volna, míg befejezem a mondatot. – Én igen, én nagyon jól ismerem.
– De most külföldön vagyunk, Pécsett, a régi ferences negyedben. Valószínűleg nem ugyanarról a negyedről lehet szó – mondtam, hogy fenntartsam a kezdődő beszélgetést.
Az öregember azonban, akinek még mindig csak a hátát láttam, ismét hallgatásba merült. És a csönd megint eltartott egy ideig. Aztán:
– De maga miért tegez engem? – szegeztem neki a kérdést kíváncsian, a háta mögül. – Nem értem.
A kérdésre nem jött válasz. Toltam tovább a kocsit, mintha nem is mondtam volna semmit.
¬– Ez itt a szent szobra – mondtam. Megálltunk.
Assisi Szent Ferenc finoman előrehajló bronz szobra állt előttünk, egy álkút káváján, melyen két, szintén bronz galamb csipegetett.
Az öregember nem emelte fel a fejét, még mindig csak maga elé nézett:
– Mert… a magas életkorom felhatalmaz rá.
Ez volt a válasza. Aztán felnézett a szoborra. Kicsit félrehúzódtam, nemcsak azért, hogy pár percre magára hagyjam, hanem azért is, hogy nyugodtan figyelhessem. Meglepettnek tűnt. Orrcimpáit kissé összehúzva, tetőtől talpig végigmérte a szent magas alakját, aki egyik kezében galambot tartott, a másikat pedig – benne pár képzeletbeli kenyérmorzsával – a kút peremén lévő bronz galambok felé nyújtotta. Tekintetét is rájuk szegezte. Az öreg kíváncsian nézte a jelenetet. Most láttam először mosolyogni. Ő is nyújtotta kezét a fém madarak felé, erőtlenül, mintha mondani vagy adni akarna nekik valamit, ki tudja, talán épp pár nem kevésbé képzeletbeli kenyérmorzsát. Az egyik galambot úgy ábrázolták, hogy feje a szent felé fordult. Az öregember a galambot utánozva felnézett Szent Ferencre. Egy vicces kedvű járókelő néhány friss kenyérszeletet tett a szent és a másik, csipegető galamb lába elé. Az öreg előbb a kenyeret, aztán ismét a szobor arcát nézte. Hosszasan. Vonásai felengedtek. Elégedettséget láttam rajta. Titkos elégedettséget. Azt hiszem, ekkor fordult először felém, és nézett rám, úgy igazán.
– Nem éhes? – kérdeztem mosolyogva. – Elviszem ebédelni!
Még mindig csak nézett, szinte vidáman. De nem válaszolt. Várt, gondolataiba merülve meredt rám. Láttam, hogy tekintete egy pillanatra a semmibe veszett. Majd visszatért felém. Aki pár lépéssel arrébb várakoztam. Ekkor félénken, alig látható mozdulattal, beleegyezően bólintott.
A tolókocsi mögé léptem újra, aztán szépen lassan folytattuk a kószálást. Reméltem, hátha összefutunk egy járókelővel, akitől megkérdezhetném, hol találok éttermet. De az utcák változatlanul és megmagyarázhatatlanul kihaltak voltak. Délben. A város központjában.
Szerencsére a Ferencesek utcáját üzletek szegélyezték. Egy szerény fogadó elé értünk. Tettem egy próbát, lenyomtam a kilincset. Kinyílt az ajtó. Egyedül mentem be, előbb csak érdeklődni. Egy morcos, gömbölyded nő jött elő. Világosan éreztem, hogy zavarok. Ennek ellenére hajlandó volt – igaz, egyetlen mosoly nélkül – kiszolgálni bennünket.

Helyet foglaltunk, bár ez sem ment olyan könnyen. Nem volt ugyanis egyszerű utat törni a tolókocsival a szűk teremben. De most ott ültünk egymással szemben, először, mióta találkoztunk. Hogy bármiféle magyarázatra volna szükség, fel sem merült. Foglyai voltunk a helyzetnek, amelybe belecsöppentünk, és nem volt mit tenni, mint a történések sodrába lépve egyszerűen csak átélni, ami történik. Még ha valami vagy valaki el is rendezte volna ezt a találkozást, akkor sem lett volna más dolgunk, mint elengedni a rejtélyt, és a lehető legnagyobb nyugalommal lemondani mindenféle magyarázatról. Talán mindketten kissé belefáradtunk abba, hogy mindig mindent meg akarjunk indokolni. Ki tudja, talán a szellem tunyasága ez. Vagy inkább vágy a helyzet megélésére. Mintha egyfajta bizonyosságnak kellene felülkerekednie a magyarázatokon, mintha az lenne a lényeg, hogy feléledjen az emlékezet. Feléledjenek az érzelmek.
Az öregember időnként rám nézett, még mindig kissé gyanakvóan, de láthatóan elégedetten, hogy egy asztalnál ülhet – s talán a meleg miatt is. Arca, melyen kétségtelenül nyomot hagyott az idő, megnyílt, miközben mindvégig ugyanaz a mély, szánalmat keltő és nyugtalanító mélabú lengte körül.
Rendeltünk. Azt akarta, hogy én válasszak neki. Bort, azt mindenképpen kért.
Némán koccintottunk. Láttam, hogy vörösek a szemei a fekete keretes szemüvege mögött.
– Tudod te, hány éves vagyok? – mondta hirtelen, reszelős hangján. – Száznégy éves vagyok, az áldóját neki! – mondta, nem minden büszkeség nélkül. Az arcán átfutó szinte pajzán mosoly mögött megvillant arany fogsora. „Száznégy éves!” – csettintett a nyelvével többször, s már nyúlt is a pohár felé, óvatosan megragadta, majd nagy nehezen kis kört formált ajkaiból, melyek remegve közeledtek a pohár széléhez. Csak egy kortyot ivott, aztán megint elégedetten csettintgetett a nyelvével.
– Száznégy – ismételte bólogatva –, ahogy mondom! – bizonygatta képzeletbeli beszélgetőtársának, hiszen láthatóan nem is várt választ tőlem. – Mindig is tudtam, mindig mondtam, hogy százhárom éves koromig fogok élni. Úgyhogy egy éve már csak repetázok…
Szemei egy pillanatra a semmibe vesztek, mintha a mondat további részét csak gondolatban folytatná, ha egyáltalán folytatatta.
– Nahát akkor… – mondta, még mindig csak magának. És ismét bólintott.
– Most mit mondjak erre? – kérdezte felém fordulva. – Ez csak egy szám, igaz-e? Egy bérleti szerződés…
Hirtelen bosszúság jelent meg az arcán.
Keveset evett. De azt viszonylag jó étvággyal. Úgy tűnt, nem akar erről többet mondani. Megint egykedvűvé vált.
– Fáradt vagyok. Kimerült. Most már szeretnék pihenni.
Kiléptünk az étteremből. A Ferencesek utcáján keresztül hamar a Széchenyi térre értünk. Éppen oda, ahol előző este hirtelen szem elől veszítettem. És ahová a ma reggeli találkozót megbeszéltük.
– Most pedig, fiam, engedj utamra…
Gondolkodtam, hogy elengedjem-e a tolókocsi fogantyúját.
Lassan távolodott, két gyenge karjával elszántan hajtva a tolókocsi kerekeit.
Úgy tűnt, nem akarta, hogy tudjam, hol szállt meg.

(Barna Anett fordítása)