2016. augusztus 1-én, hétfőn 15.05-kor indultam el Máltáról a Wizz Air járatával és 17.20-kor érkeztem meg Budapestre. A reptéren egy sofőr várt rám, aki egyenesen Pécsre vitt, ahol vendéglátóm, Méhes Károly már ott várt rám a Felsőmalom utcán, hogy elkalauzoljon a szállásomul szolgáló lakásba. Gyorsan lerakodtam, megfürödtem és tettem egy rövid sétát a Király utcán. Károly ajánlott nekem egy jó étterem-bár-kávézó kombót, amely hamarosan a törzshelyem lett. Kora este volt és az utcán nyüzsögtek a fiatalok, akik vakációs hangulatban múlatták az időt egy ital mellett, legyen az akár három is. Ez volt az a látvány, amely a következő három hét minden estéjén fogadott. A Király utca felső végén, rögtön a Főtér sarkán pedig ott áll egy ember, aki, nekem legalábbis úgy mondták, ott bendzsózik már húsz éve. Mostanára már tényleg nagyon alaposan betanulta az összes számát.

Az időjárás pécsi tartózkodásom alatt mindvégig abszolút kellemes volt - nappal meleg, nem túl forró, az égbolt ragyogóan tiszta, éjjel pedig hűvös szellő járt.

Az érkezésemet követő napon Károly elvitt az Anima Musicae Kamarazenekar szabadtéri koncertjére a Püspökvár mellé. A nap lemenőben volt a hatalmas fák mögött, idilli volt a hangulat. A fiatal zenészek Händel, Molter, Mozart, Locatelli és Vivaldi darabokat játszottak. Mátyás Tibor és Solymosi Péter trombitaszólói zseniálisak voltak. Kiváló kezdete volt ez három hetes tartózkodásomnak a Pécsi Íróprogramnál.

Az írás

Azért jöttem Pécsre, hogy írjak. Micsoda luxus ez, írhatni egyhuzamban három héten át! Két projekt járt a fejemben, amikor idejöttem. Akartam írni néhány új novellát azokhoz, amelyek már elkészültek az új válogatásból, hogy majd Máltára való visszaérkezésem után kiadhassam. Azután akartam még írni több verset is a fákról, erre a kiadóm kért fel egy naptárhoz, amelyben a versek Málta egyik legjelentősebb festőművészének alkotásaival együtt fognak megjelenni. Mielőtt Pécsre jöttem volna, azt mondtam magamnak, boldog lennék, ha meg tudnék írni négy vagy öt novellát, amelyekről már voltak kósza elképzeléseim. Pécsett viszont sikerült kilencet megírni! Ugyanakkor megerősítést nyert, amit eddig is tudtam, nevezetesen, hogy, – legalábbis számomra–, nehéz verset és prózát párhuzamosan írni. Úgyhogy a verseknek várniuk kell.

Ezerszer is hallottuk már, az íráshoz ihlet, inspiráció szükséges. Először meg kell jöjjön az inspiráció – ami szó szerint azt jelenti: szellem által látogatva vagy lakva lenni. Enélkül nem történik semmi. A görögök úgy tartották, a Múzsák a felelősek ezért, akik a Parnasszus hegyén a friss vizű forrásnál élő nimfák voltak. Ők uralkodtak minden tudományok és művészetek felett. Ha a Múzsák nem segítettek, az ember egyszerűen képtelen volt bármilyen költészeti vagy zenei alkotást létrehozni, mivelhogy főként e két művészeti ágat társították hozzájuk, csakúgy, ahogy ma is.

Tehát mindig meg kell jöjjön az az isteni szikra, a képzelet azon fellobbanása, az a hirtelen vagy váratlan gondolat, ami beindít. Hogy honnan jön? Talán az elme tudatalatti rétegéből? Talán a neuronok bombázzák az agy valamely speciális területét? Nincs rá egyszerű magyarázat.

Pécsett felfedeztem, hogy az ember valójában képes arra, hogy ezt a mágikus pillanatot magának létrehozza, előidézze, azáltal, hogy csendesen üldögél az íróasztalánál, kezében toll, előtte egy köteg üres fehér írólap és csak várja, hogy megtörténjen. Ha már papíron az első mondat, a többi szinte automatikusan követi. Nem állítom, hogy ne kellene valamilyen készség hozzá. De az írás készsége ugyanúgy tanulható, mint bármilyen más készség, idő kell hozzá és gyakorlás. Így tehát, ha az ember már leírta azt az első mondatot, már többé-kevésbé tudja is, miként folytassa. Azt mondom „többé-kevésbé”, mert néha az embernek sikerül önmagát is meglepnie: azzal a fordulattal pont a megfelelő pillanatban, a figurának azzal a váratlan megjegyzésével vagy gesztusával, azzal a váratlan csavarral a történet végén. Nincs minden előre megtervezve. Néha csak a puszta vázlat kell az elején, a szereplők, a keret, a cselekmény csupasz váza. A dolgok megtörténhetnek, ahogy az ember halad. Azonban bizonyosan akkor történnek meg, ha az ember folyamatosan ír.

Károly meglepődött, hogy nem hoztam magammal laptopot. Minden alkotásomat hagyományos módon írom, tollat és papírt használok. Ez olyan régimódi, hogy amikor elmondom a barátaimnak vagy kollegáimnak, hogyan csinálom, mintha nem is hinnék el. Úgy tűnik, manapság már senki nem ír így. Természetesen használok számítógépet emailek küldésére és internetes keresésre. Azonban minden irodalmi művemet kézzel írom. Mindig is úgy éreztem, - és Pécs megerősítette ezt az érzést, - hogy a tollat tartó kezemmel gondolkodom, vagy talán egyenesen a tollammal. Ugyanez az érzés fog el akkor is, amikor látom, miként dolgozik a festőművész az ecsettel, vagy amikor a zongoristát nézem, amint egy gyors darabot játszik. Önkéntelenül is azt gondolom, hogy a zongoraművészek a kezükkel gondolkodnak, hogy a gondolat éppenséggel az ujjuk hegyéből pattan ki, éppúgy, ahogy az általam leírt szavak versírás közben, avagy miként a novella gördül ki a tollam hegyéből, ahogy a papírt szántom vele.

Nem akarom megbántani a Múzsákat. Lehet, hogy sohasem látogatnak meg újra, ha megsértődnek. Az eredendő késztetés bizonyára tőlük jön. De ha már az ujjak megtették az első tollvonásokat balról jobbra annak az üres lapnak a legfelső három-négy sorában, akkor a folyamat már átveszi az irányítást és már nem is kell félbeszakítani a gondolkodás kedvéért. Vagy csak úgy tűnik.

Vajon minden író így érez a munkájával kapcsolatban? Vajon ők is ugyanúgy dolgoznak, mint én? Nem állítom. Csak arról beszélek, ahogy a dolgok nálam mennek. Tehát, ha kedvem támad egy új történetet írni, nem fecsérlem az időmet a cselekmény szövögetésére, tervezgetésre, vagy a kezdetének és végének keresésére. Egyszerűen csak megkérem Károlyt, adjon még írólapot, mivel már megint elfogyott, leteszem a köteget az íróasztalomra, ahol tényleg látható és tapintható, milyen vaskos, kézbe veszem a tollamat és kényszerítem, hogy írjon, igen, erővel ráveszem, hogy írjon, és mindig meg is teszi.   

Van-e ebben szerepe a tudatalattinak? Így mondják. De hogyan működik? Nem tudja senki. Nem akarom azt állítani, hogy bármi rejtélyes lenne ebben. Épp ellenkezőleg, egy író számára ez valami teljességgel természetesnek tűnik. Szokássá válik, épp ahogyan szokásunkká válik, hogy kicseréljük a villanykörtét, ha kiégett, vagy lesöpörjük a szőnyeget, ha már nagyon poros. Az egyetlen különbség, hogy az írás ezeknél sokkal több örömet okoz.   

A naplóm

Vajon amit eddig írtam, naplónak számít? Olyan naplónak, amit várnak tőlem? Ha egy olyan naplóra gondolunk, ami elmeséli, mit csináltam az első naptól a huszonegyedikig, akkor persze nem. Nyolckor keltem, zuhanyoztam, borotválkoztam, rövid sétát tettem kint az utcán, beugrottam a pékségbe egy kávéra és süteményre, kilenckor elkezdtem az írást, folytattam megállás nélkül délig, kihagytam az ebédet, kicsit lepihentem, tovább írtam sötétedésig, stb. Soha életemben nem vezettem ilyen naplót. A nap végén soha nem akartam elmondani, mit végeztem napközben. Általában arra használom a naplómat, hogy arra emlékeztessem magam, mit kell még megtennem, nem pedig arra, hogy mit végeztem. Így hát ez inkább a jövő naplója, az eljövendő dolgoké, semmint a múlté. Ezért úgy gondoltam, bárkinek, aki ezt az írást olvassa, érdekesebb volna magáról az írói gyakorlatról mesélni, arról mit is jelent számomra az írás és hogyan csinálom, és köszönöm Pécs városának, valamint a Pécsi Íróprogram szervezőinek, hogy ilyen csodálatos lehetőséget adtak nekem arra, hogy a számomra egyik legkedvesebb dologgal foglalkozhassam, mégpedig az írással.

Vári Anne fordítása