Átküzdi magát a kúszónövényeken és a lepusztult uszoda előtt kifeszített cukorkaszínű műanyagszalagon, aztán leheveredik a medence szélén burjánzó fűbe.

Lehunyja a szemét, és belemarkol a fűbe. Valahol egy méh zümmög. Háta mögött hallja a város morajlását.

Lassacskán felfogja, mennyire más úgy feküdni a nap által felmelegített fűben, hogy Bjørn szereti, mint úgy, hogy nem. Mintha belezuhanna a két állapot közötti szakadékba. Minden megtett lépéssel. Minden képpel, amit lefényképez.

A halál nem riasztja. Sosem foglalkozott vele.

De rájött, hogy az, amit cinizmusnak hitt, udvariasság volt. Egyáltalán nem közönyös. Harmincöt éves, és sosem gondolkodott el azon, hogy lehet ellenkezni a halállal. Sokkal inkább felkészült Bjørn halálára, mint a sajátjára. De most ettől is megfosztották. Mindennap felfedez egy apróságot, ami már nincs; csak fekszik a fűben, egy csúnya kis kelet-európai vidéki városban.

- You shouldn’t be here alone.

Nem hallotta a férfi lépteit, ezért összerezzen.

Az nyugodt léptekkel közeledik felé. Beate felül.

- Miért?

Felnéz rá, és kezével árnyékot tart a szeme elé.

- Túl elhagyatott ez a hely. Itt minden megtörténhet.

Leül mellé és lábát átveti a medence peremén.

Rövidre nyírt szakálla ápolt. Sötét pillantását sűrű fekete szempilla keretezi. Jólöltözött. Szinte divatos. A vállán táska. Nem lehet sokkal idősebb Jonathannál.

- Különösen azzal ott – mondja, és fejével a fényképezőgép tokja felé int.

Mögöttük komoran susog a leomlott nézőteret befonó kúszónövények lombja. Még a napsütés is komornak hat. Mintha ez a közép-európai nap, mely csak a hegyeket és erdőket ragyoghatja be, és nem tükröződhet a szárazföldet több száz kilométer hosszan körülölelő tengerben, megtelne sötétséggel.

A viharvert, ótürkíz medence szárazan nyújtózik előttük.

- Anyai nagyapám fiatalkorában sokszor megfordult itt. Amikor még volt benne víz – meséli. – Akkoriban ide jártak az emberek.

- Miért ment tönkre?

- Nem tudom. A városban épült egy fedett uszoda.

- Akkor ezt miért felejtették itt?

A férfi ránéz. Tényleg megnyerő a pillantása.

- Úgy értem, miért nem számolták fel. Miért nem építettek újat? – kérdezi.

Az megvonja a vállát.

Majd a város felé mutat.

- Látta azt a nagy szürke lakótömböt? A város legmagasabb épületét?

Üresen áll. Szeles időben egy métert is kileng. Hát kiürítették és lezárták. Elsősorban roma családok laktak benne.

A kutyák megint rázendítenek. A hangjukból ítélve megtermettek. Mindig fél, nehogy hirtelen felbukkanjanak.

- Egy idősebb férfiéi – int a hang felé. – Beköltözött a fürdőmester épületébe. A kutyák meg vannak kötve, de ne menjen le oda.

- Mit keres itt? – kérdezi a férfit.

- Kedvelem ezt a helyet. De csak napközben jövök ide.

Üldögélnek egy kicsit. Beate a férfi medence szélének feszülő farmeros combját nézi. A kék sportcipőjét, ahogy lóbálja a lábát. Meg a kezét.

- És maga? – kérdez vissza.

- Mármint én miért jöttem erre a helyre?

- Nem, ide a városba.

- Felvettem a borfesztivált – feleli.

- Miért?

- Ez a munkám.

- A szabadidőmben én is fotózom – jegyzi meg.

A legfelső gombok nincsenek begombolva az ingén, és pár sötét szőrszál kikukucskál a kulcscsontjánál lévő kis mélyedésnél.

- Férjnél van? – kérdezi.

Beate egy darabig figyeli.

- Már nem.

- Mi történt?

- Talált magának valaki mást.

A férfi ránéz. Lehet, hogy valamivel mégiscsak idősebb Jonathannál.

- I am sorry – feleli.

Orvostanhallgató Ausztriában. Mindenki Ausztriába vágyik. Mindenki itt akarja hagyni Magyarországot. De legalábbis Budapestre akar költözni. Itt nincs jövőjük a fiataloknak. Ez a hely az öreg romantikusoké meg a nacionalistáké, meséli a férfi. Összedőlt stadionok, különös lázbetegségek és apró, gusztustalan rovarok, amint lerakják petéjüket a borospohár szélére, gondolja Beate. Nincs hova hazamennie.

- Lefényképezhetem?

A fiatalember megint ránéz. Ez a pillantás.

- Rendben – egyezik bele, és feláll.

Így is lehet.

Egy út menti fogadóban vannak a városon kívül. Meg akart mutatni neki egy igazi magyar jelenséget. Egy vendéglőt, egy országúti fogadót. A halászlé fantasztikus. A halnak a szemét, a szálkáit és az uszonyait is belefőzték. Vagy benne hagyják az egészet, vagy kiveszik a hulladékot, aztán nagy darabokban beleteszik a halhúst. Alaposan bepaprikázzák. Balatoni hal – magyarázza.

A kenyeret vaskos darabokra vágták. Saját levesben tunkoló ujjait figyeli. Látja, ahogy a férfi keze fehérbort tölt a kancsóból. A patriarchátusról beszél. Az elmaradott Magyarországról. Szinte bocsánatot kér. Valamilyen fiatalkori bűnt cipel magával. Alkarját a súlyos tölgyfaasztalon pihenteti. Keze időnként megfordul, bütykeivel megkopogtatja az asztallapot, és mintha kérdezni akarna valamit, szétnyitja az ujjait.

Egy Kertész Imre-könyvet ajándékoz neki angolul. Ütött-kopott. Kritikus, állítja. Egy légy röpköd kitartóan Beate válla és hónalja körül. Leszáll, ide-oda mászik, mire ő ingerülten megrántja a vállát. Ám a rovar a következő pillanatban megint ott van. Leszáll a tányér szélére.

A férfi a korrupcióról beszél, meg a fasiszta kormánypártról.

Ő viszont sosem volt lázongó.

Egy nap aztán nem jön el többé. Beate a fűben fekszik. A lomb susogását figyeli. Mintha halk lépteket hallana, de csak a szél zúg.

Soós Anita fordítása

* * *

Hun har forceret slyngplanterne og det bolchefarvede plasticbånd ind til det glemte svømmestadion og lagt sig i det vildtvoksende græs ved siden af bassinkanten.

Hun lukker øjnene og griber om græsset med fingrene. En bi summer et sted. Hun kan svagt høre byen bag sig.

Ganske langsomt registrerer hun forskellen på at ligge i det solvarme græs som den der er elsket af Bjørn og som den der ikke er. Det er som at styrte i en afgrund af forskel. Hvert skridt, hun tager. Hvert billede hun tager.

Døden skræmmer hende ikke. Hun har altid været fuldstændig ligeglad med den.

Men det er gået op for hende, at det hun troede var kynisme, var høflighed. Hun er ikke ligeglad. Hun er 35 år, og hun har aldrig overvejet at man kan være uenig i at dø. Hun har forberedt sig mere på Bjørns død end sin egen. Nu er den også taget fra hende. Hver dag opdager hun en ny lille ting, der ikke er mere og hun ligger i græsset i en lille grim provinsby i Østeuropa.

- You shouldn’t be here alone.

Hun har ikke hørt ham komme og det giver et spjæt i hende.

Han går roligt hen imod hende. Hun sætter sig op.

- Hvorfor ikke?

Hun ser op på ham og skygger for solen med en hånd.

- Her er for afsondret. Alt kan ske her.

Han sætter sig ved siden af hende og smider benene ud over bassinkanten.

Han har velplejet kort skæg. Tætte sorte øjenvipper der svæver over et mørkt blik. Han er velklædt. Trendy næsten. Har en taske over skulderen. Han kan ikke være meget ældre end Jonathan.

- Især ikke med den der, siger han og nikker mod hendes kamerataske.

Bag dem hvisler løvet tungt fra klatreplanterne der har indtaget de sammenstyrtede publikumstribuner. Selv solskinnet virker tungt. Som om denne centraleuropæiske sol, der kun har bjerge og skove og intet hav i hundredvis af kilometers omkreds at spejle sig i, er mættet med et mørke.

Det gammelturkise bassin strækker sig foran dem, tørt og eroderet.

- Min morfar kom her som ung. Dengang der var vand i, siger han. – Det var her man kom.

- Hvorfor er det gået til?

- Det ved jeg ikke. Man byggede et nyt indendørs anlæg inde i byen.

- Men hvorfor er det her stadig?

Han ser på hende. Det er et virkeligt fint blik.

- Jeg mener, hvorfor har man ikke fjernet det. Bygget noget nyt? siger hun.

Han trækker på skuldrene.

Så peger han ind mod byen.

- Har du set den store grå boligblok? Den højeste bygning i hele byen?

Den står tom. Den svajer op til en meter når det blæser. Så de har evakueret den og spærret den af. Det var især romafamilier der boede der.

Nu begynder hundene at gø igen. De lyder store. Hun er altid lidt nervøs for om de pludselig kommer farende.

- Det er en ældre mand, siger han og nikker mod lyden. - Han har besat det gamle bademesterhus. Hundene står lænket, men du skal ikke gå derned.

- Hvorfor er du her? spørger hun.

- Jeg kan godt lide stedet, siger han. – Men jeg kommer her ikke om aftenen.

De sidder lidt. Hun betragter hans lår i cowboybukserne mod bassinets kant. Hans blå sneakers der dingler ud over. Hans hænder.

- Hvorfor er du her egentlig selv? spørger han.

- Lige her?

- Nej, i byen?

- Jeg har filmet vinfestivalen, siger hun.

- Hvorfor det?

- Det er mit arbejde.

- Jeg fotograferer selv i min fritid, siger han så.

De øverste knapper i skjorten er åbne og et par mørke hår krøller op mod den lille hulning på halsen ved kravebenet.

- Er du gift? spørger han.

Hun betragter ham.

- Jeg var.

- Hvad skete der?

- Han fandt en anden.

Han ser på hende. Måske er han alligevel lidt ældre end Jonathan.

- I am sorry, siger han.

Han læser medicin i Østrig. Alle vil gerne til Østrig. Alle vil gerne ud af Ungarn. Eller i det mindste til Budapest. Der er ikke noget her for de unge generationer. Her er gammelromantikere og nationalister, siger han. Her er sammenstyrtede stadioner, underlige febersygdomme og små ulækre insekter der lægger æg på kanten af hvidvinsglas, tænker hun. Hun har ikke noget at tage hjem til.

- Må jeg fotografere dig?

Han ser på hende igen. Det blik der.

- Okay, siger han og rejser sig.

***

Sådan her kan det også være.

De sidder på en kro på en landevej lidt udenfor byen. Han vil gerne vise hende noget ungarsk. En vendéglő, en landevejskro. Fiskesuppen er fantastisk. Den har kogt med øjne og ben og haler. Enten lader man det hele ligge, eller også fjerner man affaldet og lægger de store klumper af fiskekød i. Krydrer det godt med paprika. De kommer fra Balatonsøen, siger han.

Brødet er skåret i tykke humpler. Hun ser sine egne fingre dyppe det i suppen. Hun ser hans hænder skænke mere hvidvin fra karaflen. Han taler om patriarkatet. Det tilbagestående Ungarn. Han undskylder næsten. Bærer på en eller anden ungdommelig skyld. Hans underarm hviler på det tunge egetræsbord. Hans hånd vender sig af og til om, og han banker knoerne ned i bordpladen og spreder fingrene i et spørgsmål.

Han forærer hende et eksemplar på engelsk af en bog af Imre kertez. Den er slidt. Den er kritisk, siger han. En flue bliver ved at kredse om hendes skulder og armhule. Sætter sig, kravler rundt, hun løfter irriteret skulderen. Den er der igen et øjeblik efter. Sætter sig på kanten af tallerkenen.

Han taler om korruptionen, det fascistiske regeringsparti.

Hun nåede aldrig selv at være revolutionær.

En dag kommer han ikke mere. Hun ligger i græsset. Lytter til løvet. Tror hun hører stille skridt, men det er bare vinden.