2015. dec 01.

2014 április. Daniel Bănulescu (ROM): Pécsi beszélgetés

írta: Mr.MehesKaroly
2014 április. Daniel Bănulescu (ROM): Pécsi beszélgetés

banulescu_2014_4_7.JPG

– Teljes gyerekkorát, fiatalságát a Ceauşescu-korszakban élte.

– Voltaképp unalmas életem volt, mint mindenkinek. Technikumba jártam, mert a haverjaim közül is majdnem mindenki ebbe az irányba mozdult. Így aztán gáz- és olajmérnök lettem. De tizennégy évesen már komolyan kezdett érdekelni az írás. Költöttem. Minden nagy író, akit tisztelek, versekkel indult, még Tolsztoj és Hemingway is.

– Mennyire volt perspektíva az irodalom, az írói lét?

– Semennyire. Megjelenésről a nyolcvanas években álmodni sem lehetett. Ceauşescu akkorra már teljesen megőrült, mindent áthatott az általa kiépített rendszer, és kívülről jövő, „civil” írók még egy újságba sem kerülhettek be.

– Nem volt ez letaglózó? Miben reménykedett?

– Hadd mondjak valamit, ami egyébként kicsit mindenre igaz. A hivatalos közélet rettenetes volt, már-már élhetetlen. Ugyanakkor megvoltak azok a kis körök – a haverokkal, az utcánkban –, ahol az ember jól érezhette magát. Arra emlékszem, hogy például nagyon sokat nevettünk. Ceauşescutól mindenki rettegett, mégis mint valami furcsa, bogaras nagybácsira tekintettek rá. Merném mondani, hogy még valamilyen baráti szeretet is élt iránta az emberekben. Sokat beszéltünk róla, sok vicc forgott róla.

– Azt állítja, nem utálták?

– Nem, nem utálták. Legalábbis nem úgy, mint ahogy az a forradalom napjaiban tört elő az emberekből. Akkor nagyon kibukott mindenkiből, de ezt a helyzet hozta ki, s így nagyon is érthető volt. Aztán ennek is vége lett. Manapság, és erre konkrét adatok vannak, Ceauşescu simán nyerne egy elnökválasztáson. Persze sokan változatlanul gyűlölik.

– És ugyanígy működött ez egy fiatal író esetében? Elvolt a rendszer keretei között, majd a változás után jöhetett a Csókolom a segged?

– Nagyjából igen. A fejemben ott volt, tudtam, hogy írom, és amit írok, megjelenni nem fog, de mindegy volt. Csak arra ügyeltem: nagyon jó legyen. Nem kell mindenáron politizálnia a történetnek, sőt jobb, ha nem ezen a vonalon mozog az egész. Néhány kéziratot kijuttattam külföldre, ami keltett némi figyelmet a hatóságok részéről. De, mint mondtam, ezek olyan írások voltak, hogy még az illetékesek sem süthették rám: műveim által szeretném megdönteni a rendszert. Nem tekinthettek ádáz ellenségnek.

– Miről szóltak ezek a korai művek?

– Első menetben versekről volt szó. Én úgy írok verset, mintha egy pszichiáter díványán fekve vallanék. Minden elmondható, mindent ki is akarok adni magamból. Sokan úgy emlékeznek rám, hogy ja, igen, az a fickó, aki mindig a szexről ír. De ez nem igaz, legalábbis nem öncélúan kerültek bele ilyesmik a versekbe, csakis azt írtam, ami épp foglalkoztatott, zavart vagy gondot okozott. Az előttem járó két generációnak jelentős irodalmi köre volt. Én a Cenaculumba tartoztam, a nyolcvanas években indultam íróként. Ebben a körben – az egyetemen belül – sokkal szabadabban lehetett létezni, beszélni, gondolkodni, mint amúgy, noha akadtak piszkálódások, jelentések is. Volt egy faliújságunk, amelyen pár írás megjelenhetett nyilvánosan. Egyszer beállított hozzám három fickó, nyilván szekusok lehettek, és megfenyegettek, ám a fő gondjuk nem a megjelenés vagy valami rendszerellenes izgatás volt. Szerintük trágár szavakat használtam, amelyek sértették az irodalmi és az „általános közízlést”. Egy ideig nyaggattak, végül nyugton hagytak.


– A forradalom és a rendszer bukása milyen változásokat hozott személy szerint önnek?

 

– Mindenekelőtt sokkoló élmény volt. Amit öröknek hittél, az egyik napról a másikra eltűnt. Vagy ha nem is tűnt el, megszűnt működni. A végzés után a katonaidőmet töltöttem, ám olyan mázlim volt, hogy májgyulladással épp kórházban feküdtem, illetve otthon tartózkodtam. Viszont a feleségem rögtön azzal jött: figyeld meg, most majd megjelenhet, amit írsz. Igazából eszembe sem jutott, hogy ez is megváltozhat. Aztán kiadók százai jöttek létre, és tényleg minden megjelenhetett. Akkoriban olyan információéhség volt az emberekben, hogy én is naponta nyolc-tíz újságot megvettem, mindent el akartam olvasni, meg persze az irodalmi műveket. Néhány évig valóságos könyvorgiát éltünk át! És hát igaza lett a feleségemnek: kiadták az én könyveimet is. Persze a Csókolom a segged nagyobb port vert fel, mint a verseim.

– Mesélne egy kicsit ennek a könyvnek a sorsáról?

– Naivan azt gondoltam: egy Ceauşescu-könyvvel még pénzt is lehet keresni. Épp kiírtak egy pályázatot. Ez szárnyakat adott, noha végül nem adtam be oda a könyvet, mert nem készültem el vele időre. Éreztem, valamibe elég jól beletrafáltam. Kinyomtattam öt példányt, és elmentem öt fontos irodalmi személyiséghez. Az orruk elé toltam, legyenek kedvesek negyed órát rám áldozni a drága idejükből, olvassanak bele. És az egyikük, Ion Cristoiu, aki egyben az Evenimentul Zilei című lap tulajdonosa is, ráharapott. Belement, hogy kiadja, amit végül is, azt hiszem, nem bánt meg.

– Mit szólna maga a „szeretett vezér” a könyvéhez?

– Azt hiszem, nem utasítaná el. Nem járnék úgy, mint szegény Mandelstam, akinek Sztálin-verseiért az életével kellett fizetnie. Én megpróbálok őszinte lenni Ceauşescuval és magammal is, hiszen a könyv egyik szereplőjét ugyanúgy hívják, mint engem. Különben a könyvbéli Ceauşescum árnyaltabb figura, mint aki bennünk él. Más. Ő tényleg szenved attól a tudattól, hogy egy lusta balkáni népet kell vezetnie, bár ezek az emberek egyszersmind vidámak, jó kedélyűek, bohókásak. Ceauşesc- küzd, hogy átformálja őket, és egy napon szorgos és eltökélt néppé váljanak. Az már persze szarkazmus, hogy a ravasz vezér mindennek érdekében eltitkolja népe elől, ő mennyire kifinomult és eszes, és csak azért játssza a hólyagot, hogy szép tervét végre tudja hajtani. Sokan undorítónak találják a regény címét, ez szívük joga. Ezzel együtt jó kis cím ez, mindenki rögvest érti, miről szól. A könyvben meg is van a magyarázata: az egyik nagy házi költő – Adrian Păunescunak hívták, már nem él –, aki reggeltől estig a vezér dicsőségét zengte, egy nap botrányt okoz azzal, hogy bemászik Ceauşesc- kertjébe. Kérdezik tőle, mit akar, mi lehet olyan sürgős. Azt feleli a nagy költő: „Egy verset írok önről, ezt szeretném felolvasni most rögtön, mert egy csodálatos címet találtam neki.” És mi az? Akkor kiböki: „Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!”

banulescu_konyvesztival_2014_30.JPG

(Interjú: Méhes Károly)

Szólj hozzá