Mindig kampányszerűen írok, akár prózáról, akár költészetről van szó. Előfordul, hogy évekig semmit sem írok, aztán pár óra leforgása alatt szakad belőlem, mint az eső a Baranya felett dalmahodó tökrészeg felhőből. Ez történt Pécsett is, ahol ottlétem alatt sajnos nagyban zajlott a még be sem fejezett lakóház felújítása, benne az Európából érkező írók fogadására kialakított kedves földszinti lakással. Az építők napokon keresztül javítgatták az újonnan elkészült épület hibáit, sokkal termékenyebbek voltak a tranzíciós költőnél, aki tulajdon démonaival harcolt, és sehogyan sem volt képes összeszedni a gondolatait. Egész idő alatt egy építőipari összeesküvés áldozatának érezte magát, mivel Szlovéniában is örökké felbukkantak bizonyos munkások, akik napokon keresztül fűrészeltek vagy szögeltek az ablaka alatt. És most itt a széles magyar rónán sincs nyugta ettől a népségtől, melynek csöppet sem sürgős, hogy végezzen a munkájával. Hiszen ha befejeznék, amit elkezdtek, haszonnal kecsegtető történetük is véget érne. Így van ez nyilván szerte Európában, amely szemmel láthatólag virul, bár mindenek előtt az írásból és hasonló ostobaságokból megélni próbálkozó egyének kárára. Az alkotómunka a szabad Európában teljes illegalitásra van ítélve, mivel itt sohasem terem meg a teljes és átható csend, amelyből megszülethet egy-egy szárnyaló verssor. Az építőipari lobbyk korát éljük, és ezek fütyülnek a lényegre. Ennek azonban semmi köze az alkotáshoz, ugyebár? Létezik egy szerb mondás: „Baszok rá, hogy Magyarországnak nincs tengere.” Valahogy így tartják azok is, akik arra várnak, hogy bármi áron megírj egy valamennyire is elfogadható szöveget. Ilyen kegyetlen a balkán humor, mi, szlovénok azonban nem vesszük sértésnek. Annyira el vagyunk tőle ájulva, hogy elkerüli a figyelmünket a viccek esetleges rosszindulatú árnyalata, amely általában azok ellen irányul, akik nem hajlandók egy követ fújni a többséggel. Kit érdekel, hogy a magyaroknak nincs tengere? Most, hogy új özönvíz van készülőben, bizonyára a kutyát sem. Vasárnap volt, és a rádió bemondta, hogy az Antarktisz jege gyorsabban olvad a vártnál. Akkor írtam pécsi tartózkodásom egyetlen jó versét: „Fekete teát iszom Pécs tetején. Innen prímán látni fogom, ahogy a tenger visszatér Baranyába. Végül kiderült a bizarr ötlet eredetisége. A leginkább borúlátók szerint a tenger hat métert fog emelkedni. Bizonyára eleget ahhoz, hogy a magyarok megkapják a mediterránjukat, a szlovénok pedig végleg eltűnjenek a föld színéről. Ha ez vasárnapra esik, annál jobb. Akkor a szlovénok úgysem láthatóak.« Ahmed helyesen szögezte le, hogy ez a vers durván cinikus. Szerintem főként reális, mint ahogyan realitásnak tekintem azt is, hogy mi, szlovénok sohasem nyerjük meg a vízilabda-bajnokságot. Hiába van tengerünk. A magyaroknak nincs, mégis sokkal jobbak a vízilabdában. Mégis mindig hülyülünk a magyarokon. Valószínűleg azért is, mert annak idején így akarta a szomszédjainkat mindig rossz fényben feltüntető állami propaganda. Egyszerűen rájuk ragasztották, hogy a magyarok enyhén mélabús és nevetséges népség, mivel senki sem érti a nyelvüket. Persze az ilyen politikailag kifőzött sztereotípiák nagyon igazságtalanok. Vagy csak azért éreztük így, mivel különbnek gondoltuk magunkat, holott ugyanabban a szocialista sötétségben éltünk. Innen a cinizmus a versben. Hiszen nekünk csak a cinizmus maradt és a szabadság, amivel még ma sem tudunk mit kezdeni. Ez a vers is ebből az érzésből született: »Belül izzanak a barátcsuhák, nincs test, amely megszólítaná az új vezért. A Beatles-ek önmagukon nevetnek, mert tudják, milyen súlyos a zsenijük. Fizessenek érte bármennyit, nincs menekvés. Miről beszéltünk az olcsó chilei bort iszogatva. Azoknak a huncutságairól, akik az új hajnalt hozták nekünk. Mind azt álmodta, hogy lövöldöz. Amikor felébredt nem voltak többé. Keskeny hernyótalpak maradtak és lövések a semmibe. A rokkantak új tarokkpartiba kezdtek, a győzelem reménye nélkül. A türelem azok fantomtétje, akik odakint finganak. Kezet nyújt nekünk a közönségesség, mint a peches prosti, akit pénztelen pasi vitt el. Büszkesége ezer sebből vérzik. Miről beszélgettünk, amikor felfedeztük a legolcsóbb bort Magyarországon. Milyen jó és olcsó és milyen röhejesek ezek a magyarok, senki sem érti őket rajtuk kívül. Közép-Európa revansista számításra épített. Tulajdon becsvágyán akadt fenn az ellenzéki rosszkedv. Az olcsó borok maradtak nekünk meg a balkáni rémálmokból fakadó nevetés.«

Gállos Orsolya fordítása

Vaterpolo v toplicah

Moje pisanje je kampanjsko, pa naj gre za prozo ali poezijo. Lahko se mi zgodi, da tudi nekaj let ne napišem ničesar, potem pa se v nekaj urah vlije kot iz najbolj pijanega oblaka nad Baranjo. Tako je bilo tudi za časa mojega bivanja v Pečuhu, kjer sem na žalost živel ravno takrat, ko so na veliko obnavljali še ne povsem dokončani blok, v katerem se je nahaja ljubko pritlično stanovanje, prirejeno za bivanje evropskih pisateljev. Gradbinci, ki so cele dneve popravljali napake na novogradnji so bili veliko bolj ustvarjalni od tranzicijskega pesnika, ki se je boril z lastnimi demoni in nikakor ni mogel zbrati svojih misli. Ves čas se mu je zdelo, da je posredi nekakšna gradbena zarota, saj se mu je tudi v Sloveniji dogajalo, da so se vedno našli kakšni delavci, ki so cele dopoldneve žagali ali zabijali žeblje v bližini njegovega okna. Zdaj je tu, v širni madžarski ravnici in spet ni miru pred njimi, ki se jim nič kaj ne mudi, da bi dokončali svoja dela. Kajti s tem, ko bi dokončali začeto, bi se končala tudi njihova dobičkonosna zgodba. Tako je očitno povsod v Evropi, ki očitno cveti, a predvsem na škodo tistih, ki poskušajo živeti s pisanjem in podobnimi neumnostmi. Ustvarjanje v svobodni Evropi je obsojeno na globoko ilegalo, v kateri pa nikdar ne bo tiste zrele in prodorne tišine, iz katere lahko vznikne kakšen vzvišen verz. Živimo v času gradbenih lobijev, ki se požvižgajo na esenco. Toda to nima veliko zveze z ustvarjanjem, mar ne? Srbi imajo pregovor: »Jebe se tebi, što madžarska mora nema.« Tako nekako pravijo tudi tisti, ki pričakujejo, da za vsako ceno napišeš vsaj približno dober tekst. Kruti balkanski humor, ki ga Slovenci ne moremo in ne znamo razumeti kot žalitev.  Vedno smo preveč očarani, da bi lahko spregledali zlonamernost takšnih dovtipov, ki ponavadi letijo na tiste, ki niso pripravljeni tuliti v skupni rog. Pa nas v resnici zanima, zakaj Madžari nimajo morja? Zdaj, ko se pripravlja nov vesoljni potop, gotovo ne več.  Bila je nedelja in na radiu so povedali, da se led na Antarktiki tali hitreje, kot so predvidevali. Takrat sem napisal svojo edino dobro pesem za časa bivanja v Pečuhu: »Pijem črni čaj na strehi Pečuha. Od tu bom najbolje videl, ko se bo morje vrnilo v Baranjo. Bizarnost je naposled našla svojo prvinskost. Najbolj črnogledi pravijo, da se bo morje dvignilo za šest metrov. Verjetno bo dovolj, da bodo Madžari dobili svoj Mediteran, Slovenci pa naposled izginili. Če bo nedelja, še toliko bolje. Takrat jih že tako ni nikjer.« Ahmed je pravilno ugotovil, da je ta pesem hudo cinična. Meni se zdi predvsem realna, tako kot se mi zdi realno, da zato Slovenci nikdar ne bomo prvaki v vaterpolu. Tudi to, da že imamo morje, nam ne bo pomagalo. Madžari ga tudi nimajo, pa so veliko močnejši od naših hrustov. Ampak mi smo se kljub temu vedno norčevali iz Madžarov. Verjetno tudi zaradi tega, ker je tako hotela državna propaganda, ki je naše sosede prikazovala v žalostni luči. Kar naenkrat se je prijelo, da so Madžari malce otožno melanholični in smešni  ljudje, ki jih nihče ne razume. Seveda jim je bilo s takšnimi politično pogojevanimi stereotipi  storjeno veliko krivice. Ali pa se nam je tako samo zdelo, ker smo se imeli za nekaj boljšega, pa čeprav smo bili v istem socialističnem mraku. Od tu tudi tisti cinizem v pesmi. Kajti nam sta ostala cinizem in svoboda, s katerima še danes ne vemo, kaj bi počeli. Tudi ta pesem izvira iz tega občutka: »Kute gorijo navznoter, ni telesa,
ki bi ogovorilo novega vodjo. Beatlesi se smejijo sami sebi, ker vedo, kako težek je njihov genij. Naj ga še tako plačujejo, odrešitve ni. Kaj smo se pogovarjali, ko smo pili poceni vino iz Čila. O sleparijah tistih, ki so nam prinesli novo jutro. Vsak je sanjal, da strelja. Ko se je zbudil,
jih ni bilo več. Ostali so tanki, stare  gosenice brez nog in streli v prazno. Invalidi so začeli novo partijo taroka, brez valata v hlačah. Strpnost je postala fantomska postavka tistih, ki prdnejo zunaj. Vulgarnost nam
ponuja roko, kot osmoljena prostitutka, ki jo je zapeljal tip brez denarja.
Njen ponos je tisočkrat preboden.  Kaj smo se pogovarjali, ko smo odkrili
še bolj poceni vino z Madžarske. Kako je dobro, pa poceni in kako so smešni ti Madžari, nihče jih ne razume, razen njih samih. Srednja Evropa se je zagnojila v revanšistični preračunljivosti. Disidentski čemer se je zabodel
v lastno ambicijo. Ostale so nam poceni steklenice in smeh, pridelan iz balkanskih mor.«