Mint az Írásban (akinek van, annak adatik), egy olyan városba, mint Pécs – ahol minden ott van, és mögötte még kétezer év! – nem azért jössz, hogy témát keress az íráshoz; azt az intellektuális csomagtartódban otthonról hozod, miután már végighordoztad (és hordozni fogod még!) más városokon, más égtájakon, más horizontok felé, és leveted magadról, ahányszor csak megvalósíthatatlannak tűnik, de mégse engeded ki a kezedből, és másnak se vagy hajlandó átadni – ahogy hajdan Puskin átadta Gogolnak a Revizor témáját – ,  mert Magyarország és Európa 2010-es kulturális fővárosába pont azért jöttél, hogy a tálentumaidat kamatoztasd. A lelkesedésedre nincs szó, csak az érzés, ami az áramlásra emlékeztet, az alatt a híd alatt, amelyről valaki a hullámokba vetette magát, ezért jöttél ebbe a tűzforró városba, a neve is erről tanúskodik – oh! a kellemesen egybeolvadó kétnyelvűség diszkrét bája –, cirill betűvel meggyőzőbbnek tűnik, Печь. (Ami elkerülhetetlenül oda vezet, hogy egymás mellé helyezed a szerző nevét – az  Емеля orosz mesék olvasása – meg a városét, és hogy mindez a köbön legyen, ott tartózkodásod a legforróbb hónapra esik!...)  Nem is lelkesedés, ellenállhatatlan kihívás, hogy az élet összes eseményét, a legapróbb részletekig, összekössük a világ folyásával; természetes kiindulópont, hogy megfeleléseket keressünk (Baudelaire biztosan Koreszpondenciáknak mondaná) ott, ahol a hazárdjáték már annyiszor állt 6:6-ra (vagy 1:1-re); a cselekvés előzetes, állandóan figyelő állapota ha nincs megfelelően előkészítve (akárcsak a színpadi szünet), elijeszheti a zsákmányt, viszont ha túl sokáig tart, fennáll a veszély, hogy a la dolce farniente-ban köt ki. És akkor kalauzhoz folyamodsz, nem feltétlenül hús-vér kalauzhoz – ha ő már nincs az élők között –, hanem egy edényekből és kancsókból állóhoz; egy mondat elfoglalhatja vagy helyet cserélhet az Előre-Haladóval, íme: „A vers, amennyiben a nyelv megnyilvánulása, és mint ilyennek az önmagával való dialógus a lényege, palackposta, melyet azzal a meggyőződéssel bocsátottak útjára – persze nem mindig reménnyel teli –, hogy valamikor talán partot ér, talán éppen a szívben ér partot...” (Palul Celan, Levelek).

A (y) tanulmányutakról az égben döntenek, de a földön valósulnak meg. Miben különbözik egy (y) tanulmányút egy rendes, kellemes utazástól? Nagyon egyszerű – az első esetben meghívnak, a másodikban te magad döntöd el, hogy mikor és hová mész. A városok, ahová – meghívottként vagy jószántadból – érkezel, elsőre bármennyire különböznek, csak kétfélék: nőiesek és férfiasak.  (A nevük, a nyelvtani nemük ilyen szempontból nem játszik szerepet.) A nőies városokat a – lehetőleg hajózható – folyóvizükről lehet felismerni, amely rendszerint kettéosztja a városközpontot, mint valami... petra genetrix (az olvasóra hagyom az élvezetet, hogy minden oldalról ellenőrizze ezt a hasonlatot). A víz jelenléte – ismétlem: folyóvízé! – miatt az olyan metropolisok, mint Moszkva, Párizs, London, Budapest, Prága stb, elemükben érzik magukat. Vannak szeretett városok, metresse városok, királynői városok, kurtizán városok stb. stb (Az is igaz, hogy Antwerpen az Escaut folyó jobb partján fekszik, de az olyan, mint egy kigombolt férfislicc, ezzel igazolva szembetűnő férfiasságát – elég ellátogatni a város vöröslámpás negyedébe a régi kikötő környékén.)  Ellenben a férfias városoknak a szikársága szembeötlő, többnyire vasúti sínek szelik át őket, könyörtelenül, mint egy felhúzott cipzár az aktus befejezése után, és kétszeresen is idegesítő helyek: azoknak is, akik elhagyják és nem tudják, mi vár rájuk az úton, és azoknak is, akik számítanak valamire (a legrosszabbra) azok részéről,  akik megérkeznek (mekkora metafizikai iszonyat olvasható ki a költő sorából: „és ahogy jönnek vasúton...”) Felesleges is mondanod, hogy ha sokkal jobban szereted a yin városokat, akkor biztosan egy yang városban élted le életed nagy részét, „a neve, ha kimondod, mintha lehúznád a vizet: Ki-si-nyov/Chi-si-nau...” Vagy, egy metresse-városban Paul Celan a Szajnába ugrott a Mirabeaud-hídról, 1970 borús áprilisában, így lett ő is a Szajna követe Ilarie Voroca után (1946) és Gherasim Luca előtt (1994). Egy „vasúti sínes” városban pedig József Attila vetette vonat elé magát, 1937 december 3-án este. ( A kihívás, mert Păun váltókezelő most éppen eltéríti a vonatot/visszafordítja a vizet, hogy a XX. század első fele két költője, József Attila és Paul Celan a halálban találkozzon – ha már az életben nem sikerült. Semmivel se tartozol a magyarnak, csak  elismeréssel – Virgil Mazilescu szavaival –; attól a pillanattól, hogy először  olvastad orosz fordításban a híres csernovici Haláltánc fúgáját, nem volt nap, hogy ne folyamodtál volna a XX.  század lírájának ehhez az óriási verséhez, melynek vége válasz a Besszarábiai fúgára – ahogy Nicolae Leahu egyik,  2011-ben a Vatra folyóirat 1. számában megjelent esszéjében írja: „Em. Galaicu-Păun felfedezi elődje «gyenge» pontját (ahogy Paul Celan is felhasználta mások hanghordozását: például Rosa Auslanderét),  amikor átírja a Halátánc fúga tragikus pátoszát, a mélység égi emelkedőjére helyezi («a levegőbe ásunk sírt» , «füstként szálltok a levegőben») a lélegzet felzaklató horizontalitását, ami «visszatérve a tűzhely lángjában pislákol». Következésképpen a két vers lényegi különbsége a költők viszonya a történelmi bűnhöz, ami csak akkor oldódik fel, amikor megértjük, hogy Em. Galaicu-Păun nemcsak pontosan olvassa a celani szöveget, de át is írja, nagyszerűen tolmácsolja, és mellékesen létrehoz egy teljesen különálló és igazságos szempontot: egyetlen gyilkosság sem az általános megnevezésre tart igényt, hanem a bűnös mint olyan megnevezésére”.)

Még ha egyetlen magyar költő sem üdvözölte alkalmi versben Budapestre érkezésedet –, mégis ugyanúgy fennmarad az európai irodalomtörténetben, mint József Attila Thomas Mann üdvözlése című költeménye –, nagyon megörültél Méhes Károly meleg fogadásának, aki maga is költő és író, az Európai Kulturális Parlament tagja, valamint a Writer in Residence Iróprogram, Pécs kurátora. A Keleti pályaudvartól Pécsig, végig a tükör-sima autópályán Károly csak bal kézzel vezet, hogy a jobbal érthetően gesztikuláljon, ha az ő zsenge orosz tudása nem elég (egy idő múlva te is áttérsz az oroszról – az egyetelen „közvetítő nyelv” kettőtök között,  a szocialista láger „felejthetetlen” öröksége – a franciára vagy a románra, ahogy a megfelelő szó/ le mot juste ce, éppen a nyelvedre jön.) Kevesebb mint három óra alatt meg is érkeztek a Zsolnay Kulturális Negyedbe/Zsolnay Cultural Quartier, ahol ösztöndíjas meghívott vagy, és a szemed elé táruló látvány azonnal lenyűgöz – a köröskörül mutatós, színes cseréppel (némelyik régi cseréppel) fedett épületek mesébe illőek; majdnem azt várod, hogy felbukkanjon egy arra járó tündér,  egy törpe vagy legalább egy szorgos manó. Csak később értesülsz arról, hogy ez az épületegyüttes eredetileg porcelángyár volt (és egy része az is maradt), de nem akármilyen, mert – nem csalás, nem ámítás! – ez a híres Zsolnay.   (Egy kis történelem: Zsolnay Vilmos (1828-1900), az alapító tulajdonos halála után a fia, Zsolnay Miklós mauzóleumot építtetett a manufaktúra melletti dombra – valamikor ott állt a város vérpadja! –; mivel az öreg itt szeretett merengeni pihenő időben, figyelni a szó szerint lába előtt heverő birodalmát. A gyár körüli területek rendezése, amiben részt vesznek a munkásai is, 1901-ben kezdődik, Tadé Sikorski építész, Zsolnay vejének tervei szerint, és 1913-ban a kriptában már elhelyezik a rézkoporsóját, 1919-ben pedig a feleségét, Bell Terézét is. Pár évtized múlva követi őket fiuk, Zsolnay Miklós; sajnos a család többi tagjának maradványait meggyalázták azzal, hogy 1986-ban újratemették a Pécs Városi Köztemető Dísz-parcellájában. A mauzóleum neoromán épületében van egy kápolna, alatta a kripta, ahol középen áll a szarkofág. Ebben a kis építészeti ékszerdobozban – Napóleon mauzóleumához hasonlóan – az emberek fejet hajtanak az elhunyt emléke előtt, miközben a kripta látogatójának fel kell néznie a piedesztálon álló szarkofágra. Az art nouveau stílusú belső díszítés  Apáti Abt Sándor, az üzemvezető szobrászának munkája. A legsötétebb történelmi időkben tönkretették, aztán sorsára hagyták, hajléktalanok vertek benne tanyát, míg a Pécs, Európai Kulturális Főváros, 2010 program keretében helyreállították.  Nem is annyira a – kétségtelenül dicső – múlt, mint inkább a jelen határozza meg a Zsolnay Kulturális Negyed jelentőségét: a volt üzem területén van néhány múzeum (elsősorban a kerámia/porcelán, de nemcsak az), egy galéria, egy bábszínház, egy planetárium, néhány szabadtéri hangverseny-terem, több kávéház és kerthelyiség, és nem utolsó sorban egy vendégház az ösztöndíjasoknak, akik itt alkothatnak előre meghatározott terv szerint – mindez akkora helyen, mint egy postabélyeg (legalábbis a város méreteihez képest). Az a mód, ahogyan ez a „város a városban” működik, Hermann Hesse Üveggyöngyjátékából Kasztália tudásállamát  juttatja eszembe; vajon a Zsolnay negyed lehetne a régi, kétezer éves Sopianae/Pécs város válasza a modernitásra – itt és most?! Erre kétségtelenül extra muros kapunk választ, amint a Zsolnay Kulturális Negyedből kimegyünk a városba.  Egyszer már megesett veled, hogy hallás után kellett tájékozódnod, mindjárt az első külföldi utadon – 1990 májusában, a hajdani Szovjetunióból! –, amikor az ortodox érsekség (Mitropolia) vendégszobájában éjjel felébredtél, türelmetlen lélekkel elindultál bebarangolni Iași-t (Jászvásárt), nem is annyira a lépteiddel, mint inkább a füled után: először voltál anyanyelved természetes közegében, és egyszer csak rájöttél, hogy hiányzik valami, valami zenei hangzás, hogy rájöjj, ami  hiányzik, az éppen... az orosz nyelv! Pécsett a magyar nyelv – Zsolnay-porcelánból készült! – pajzsába ütközöl, a színes hangzóiba (a rigó trilláit utánozzák – vagy lehet, hogy a rigók a Pannon Fennsíkon vándorló pásztorok furulyaszavát hallgatva tanultak meg énekelni?!  Ha már szóba került, egy hónap alatt nem láttál egyetlen verebet az egész városban, sehol, bármerre jártál, csak rigót és galambot, és talán innen ered az a fura benyomásod, hogy Magyarországon... a veréb is rigó!, ami annyira ellenszegül bármely európai nyelvvel való „ütköztetésnek” (olyan jó ez a szovjet korszakból fennmaradt vicc, hogy muszáj elsütnöm, és persze eredetiben : „– ВОПРОС: На чем держится единство социалистического лагеря? – ОТВЕТ: На монгольской интеллигентности, на русской трезвости, на северно-корейском гостеприимстве, на польском атеизме, на румынском интернационализме, на болгарском альтруизме, на немецком чувстве юмора, и.т.д., и.т.п., и скрепляется легким, общедоступным венгерским языком”)  Szó ami szó, éltél már idegen nyelvi közegben (elég csak a kínai-tibeti tapasztalatot felidézni!), de a hely akusztikája sehol sem okozott akkora meglepetést fordításra „termett” (alias folyton hallgatózó) fülednek – mintha lóval vágtatnának végtelen mezőkön, ostorral csapkodva a  szavakat, a magyar nyelvben van valami a paprika édes-csípős zamatából, hogy még ízesebbé  tegye! (Számodra még dúsabbá!) És – nota bene! – a hangzás csupán a huzata ennek a rendkívül bonyolult nyelvtani&mondattani gépezetnek, amely a svájci órásmestereket is megszégyenítené, ha netán úgy döntenének, hogy órák helyett nyelvek összeillesztésével foglalkoznak!

Pécsen nem folyik át semmilyen folyó, de a vasút  – sorsszerűen a József Attila úttal párhuzamos! (és a sors iróniája, hogy ezen az úton van a város hullámfürdője; köztudott, hogy a költő a Balaton mellett vetette vonat elé magát) – elválasztja az erdős dombokról, egyenesen a hegyről leereszkedő régi várost, miközben az ország olyan lapos, mint a tenyerem, az új  (a többemeletes tömbháznegyedek külsejéből ítélve igencsak szocialista) várostól. Domborzatának köszönhetően (hogy ne mondjam, a „mioritikus” tájnak, és elég ha szóbeli illusztrációként Ana Blandiana sorait idézem: „Dombok, drága erdős-égboltok/ Félig a földbe bújva...”) a fekvése olyan hullámzóan nőies a vágyakozó szem előtt, hogy csaknem megszólítod a régi nevén: Sopianae.   (Egy kis történelem: időszámításunk elején a rómaiak elfoglalják Pannóniát, és az első századtól már a szó szoros értelmében vett római provinciáról beszélhetünk. Számos kereskedő útvonal halad át Pannónián, átvágva a hegyes Mecsek-vidéken, amely természetes falat képez a lábainál fekvő település, Sopianae körül. A II. században Hadrianus császár városi rangot adományoz néhány Pannon Fennsíkon lévő településnek, mint Cibalae (a horvátországi Vinkovci), Gorsium (a magyarországi Tác) és Sopianae (a mai Pécs). A 3. század végén Sopianae megkapja a Valeria tartomány fővárosa rangot, és a 4. században eléri fejlődésének csúcsát. Ebben az időben sok keresztény telepedik  le itt, amint ezt a románkori feltárások bizonyítják (Cella Septichora, Ókeresztény kápolna, Ókeresztény sírkamra). A római birodalom bukása után, a 4. század végén bekövetkezik a város hanyatlása, lakossága a Balkán-félszigetre és Itáliába menekül; de érdekes módon a város a barbár támadásokat is túléli, amint ezt a hun, germán és avar korszakok maradványai tanúsítják. A középkorban újjáépül – építőanyagként felhasználva a régi város maradványait – a régi Sopianae, és a mai Pécs így a kontinuitás példája...) Az óváros utcáit járva mégis azt látod, anélkül, hogy letagadná korát, nagyon fiatalos város, mintha most lépett volna ki a fodrásztól. (Csak zárójelben, rengeteg fodrászat van, némelyik reggel 6-kor nyit – például az állomás melletti). Pontosabban, Pécs előkelő hangulatot áraszt, arisztokratizmusán (amit a városvezetés a tereken elhelyezett bazsalikom, menta és rozmaring-ágyásokkal is hangsúlyoz) nem látszik az idő vasfogának nyoma. Más szóval, ellentétben más fullasztó  történelmi városokkal (három-négy jut eszedbe, olyan városok, amelyek első látásra, amilyen csodálatosak, egy tágabb perspektívából ugyanolyan gyászos szépségbe merevedettek), a magyar kulturális  főváros hangulata naponta felfrissül a művészeti programoknak köszönhetően: július első  felében a Székesegyház előtt van az Utca Fesztivál; a Nemzeti Színház előtti téren minden szerdán este néptánc (ír, horvát, magyar, skót), érdeklődő közönség előtt; nem is említve a szimfonikus hangversenyeket, a fúvószenekarokat, a Zsolnay Kulturális Negyedben a bábszínházat, a filmvetítéteseket. Úgy tűnik, semmi sem zavarja ennek a szépségre rendeltetett városnak  a csendjét, ahol évszázadok óta együtt élnek a katolikusok, a protestánsok, a muzulmánok és a zsidók (a székesegyház, a templom, a mecset és  a zsinagóga, minden egy négyzetkilométeren belül!) – de felfelé haladva a Dugonics úton egy impozáns, kétemeletes épület bejáratánál tucatnyi gyertya ég egy fiatal lány fényképe előtt; két nappal később fáklyás felvonulás (!!!), „fekete ingesek” (legalább ezres létszámú menetoszlopban) vonulnak végig a Király utcán, az éjfélig mozgalmas sétáló utcán, a Széchenyi téren (a főtér!), egészen a gyászlobogós épületig, és beleborzongsz. (Később tudod meg, hogy a lányt meggyilkolta egy cigány, és a felvonuláson – ahol elég sokan vannak a százhetvenezer lakoshoz képest –az idegenek kiutasítását követelik az országból! A „fekete ingesekével” párhuzamos „fehér” felvonuláson alig van száz résztevő...) Hirtelen már nem csak a turista szemével látod a várost, aki minden szépségtől lelkesedik, hanem – néhány helybelivel franciául társalogva – a nacionalizmus terjedésén keseregsz. És így, egy képeslap szépségű város után, ahol pár hétig éltél, éjszaka hirtelen egy gyász-keretes városban találod magad...

Még ha repedés keletkezett is a magyar kulturális főváros felületén – üvegikon? középkori üvegablak? Zsolnay-kerámia? –, igyekszel teljesen helyreállítani (olvass az à jamais érzésekre, állapotokra, gondolatokra irányuló szavakból) ezt a közép-európai szellemiségű városképet, olyan érzéssel, mintha egy híres vitorláshajó modelljét (természetesen üzenettel!) illesztenéd bele egy, éppen a szív partjára dobott (a júliusi kemencéből éppen kivett) üvegpalackba: először elhelyezed benne az ókeresztény mauzólemumot és a Dóm téri Cella Septichorát, aztán berakod az 1367-ben alapított egyetemet (és mivel nincsenek maradványai, beéred a főiskolai eszmével is), aztán következik a bazilika, Szent Péterrel és Szent Pállal, azután az 1526-ban egy templom helyére épített Gasi Hasám Nagy Mecset, amely 1686-tól ismét keresztény templom, végül az egész  Széchenyi tér (a város szíve és főtere), ahonnan minden irányban utcák nyílnak, a Ferencesek templomához, a Zsinagógához, a Postaépülethez (szintén Zsolnay cseréppel fedett), a Vasváry-házhoz és a Nemzeti Színházhoz, a protestáns templomhoz,  stb., stb., nem feledkezve meg a városfalakról sem, amelyek minden irányból (a déli részén kevésbé) körülveszik a várost. Amikor az első makett elkészül, az egész műveletet kezded elölről, műemléket, műemlékre helyezve, végig néhány utcán (például a Káptalan utca a leggazdagabb múzeumokban – a Vasarely Múzeum, a Zsolnay Múzeum, a Mecseki Bányászati Múzeum, a Modern Magyar Képtár, a Múzeum Galéria, a Reneszánsz Kőtár, Schaár Erzsébet Utcája – amelyet valaha is láttál), mintha adott vázlat alapján újjáalkotnád egy életbevágóan fontos mondat tartalmát, és a mondatokat elválasztó írásjelek helyére szobrokat helyeznél, a Széchenyi téri Hunyadi János lovas szobrától a Püspökség előtt a balkonon álló Liszt Ferenc szobráig (ez a legeredetibb valamennyi között, Liszt alakja vasból készült, hajtincsei drótból, a zeneszerző éppen kilép az erkélyre, mintha csak levegőzne, és nem mereven áll egy hagyományos talapzaton), nem megfeledkezve Zsolnay Vilmos (amolyan avant lettre Soros György), egész egyszerűen impozáns szobráról, amely a város dísze. Amikor ez a második palackba helyezés is „nyomdakész” állapotba kerül, még elszántabban térsz vissza az összes homlokzathoz, párkányhoz, kariatidához stb., stb., amelyek szinonimája (ahogy a város általános képébe illeszkednek; és ilyen szempontból Pécs „kalligrafikus” város, mint egy Flaubert mondat!) a tökéletességre rímel. A sétáló utcákat is (a térképen rózsaszínnel jelölve) elhelyezed egymás után sorban, ahogy inaséveidben kimásoltad egy-egy klasszikus szerző mondatát, ha különösen megragadott; most, hogy szerencsésen felnőttél, a Király utcán végighaladva, mondjuk, kialakíthatod a stílusodat (természetesen a „mesterit”; a „minimalistához” elég, ha a Ferencesek utcáját használod). De hogy az egész megteljék élettel, a palackpostádba  a Széchenyi tér meg a Dóm tér járókelőit is belehelyezed, ahogy a vízfüggönyök között sétálnak a kánikulában, a terek és parkok szökőkútjaiban játszadozó gyerekeket, a zöld övezeteket uraló rigókat és gerléket, a belváros kellős közepén sütkérező gyíkokat, és főként a bazsalikom, a menta, a rozmaring, a pipadohány illatát, ami úgy átjárja a levegőt, mintha a várost szagolni, és nem látni kellene. (A bokrokról sem feledkezel meg, amelyekkel itt-ott találkoztál a város utcáiban, ők is hozzátartoznak a városképhez – attól a pillanattól, amikor kezdtek felismerni téged, és már majdnem úgy érzed, hogy Pécs város örökbe fogadott – a polgármestere neve is pont az jelenti az anyanyelveden – Păun!). Ami még hátra van, azt otthonra hagyod, miután „pécsi palackpostádat” a Balaton/Szajna vizére bocsátod, hogy egy költeménnyel tetőzd be munkádat, amelynek természetes áradása végül összehozza egymással József Attilát és  Paul Celant,  még mielőtt egyikükből magyar vasúti talpfa, másikukból a Szajna mellékága lesz.

Koszta Gabriella fordítása

* * *

O sticlă cu mesaj, Pecs

 Exact ca-n Scripturi (celui ce are i se mai dă pe deasupra), într-un oraş ca Pecs – având de toate şi o istorie bimilenară în spate! – nu vii să-ţi cauţi o temă de scris; o cari cu tine de acasă, pe post de bagaj intelectual, după ce vei fi purtat-o (te va fi purtat!) prin alte oraşe, pe alte meridiane, spre alte zări, lepădându-te de ea ori de câte ori ţi se părea de nerealizat şi totuşi nelăsând-o din mâini, şi nici îndurându-te să i-o pasezi altcuiva, mai în temă – aşa cum, pe vremuri, Puşkin i-a pus în braţe lui Gogol ideea Revizorului –, pentru ca, odată ajuns în capitala culturală a Ungariei, dar şi a Europei din 2010, să înmulţeşti talanţii. Obsesia ta, pentru care nu ai un nume, ci doar un sentiment amintind curgerea pe sub un pod de pe care tocmai s-a aruncat cineva în valuri, te-a adus într-o localitate parcă ieşit din gura sobei, după cum o atestă şi numele acesteia – ah! farmecul discret al bilingvismului armonios – transcris cu chirilice ca să sune mai convingător, Печь. (Aduc a predestinare, puse cap la cap, numele mic al autorului – de la Емеля poveştilor ruseşti citire – şi cel al urbei, iar ca totul să se întâmple la cub, perioada sejurului trebuia să coincidă cu luna lui cuptor!...) Nici nu obsesie, chemarea irezistibilă de a lega toate întâmplările vieţii, până în cele mai mici amănunte, de mersul lumii; pornirea firească de a căuta potriviri (Charles Baudelaire ar fi spus negreşit: Corespondenţe) acolo unde hazardul a dat de câteva ori la rând 6 : 6 (sau 1 :1); starea de pânda continuă premergătoare facerii care, dacă nu-i suficient de susţinută (ca şi pauza teatrală) se prea poate să sperie prada, iar dacă ţine prea mult, riscă să dea-n la dolce farniente. Şi atunci apelezi la o călăuză, nu neapărat la una în carne şi oase sau – în cazul în care aceasta nu mai este printre cei vii – la una în oale şi ulcele; o frază poate ţine şi ea loc de Înainte-Mergător, iat-o: „Poezia poate fi, în măsura în care este o formă de manifestare a limbajului şi, ca atare, dialogică prin însăşi esenţa ei, o sticlă cu mesaj, lansată cu convingerea – desigur nu întotdeauna plină de speranţă – că ar putea fi azvârlită, cândva, undeva, la ţărm, la un ţărm al inimii, poate…” (Paul Celan, Corespondenţă).

Călătoriile (y)iniţiatice se decid în ceruri şi se înfăptuiesc pe pământ. Cum deosebeşti o călătorie (y)iniţiatică de o ordinară călătorie de plăcere? Nimic mai simplu – în primul caz eşti chemat, în cel de-al doilea tu însuţi decizi când şi unde să pleci. Oricât de diferite s-ar arăta la prima vedere, oraşele în care ai ajuns – chemat sau din propria pornire – sunt de două feluri: feminine şi masculine. (Numele lor, de orice gen gramatical ar fi el, nu joacă nici un rol în acest sens.) Cele feminine se cunosc după apa curgătoare – de dorit navigabilă! – ce le străbate, de regulă prin centru, parcă despicându-le în două ca pe-un soi de… petra genetrix (las cititorului plăcerea de a întoarce pe toate părţile comparaţia). Prezenţa apei – repet: curgătoare! – face nişte metropole ca Moscova, Paris, Londra, Budapesta, Praga ş.a. să se simtă în elementul lor. Sunt oraşe-iubite, oraşe-metrese, oraşe-regine, oraşe-curtezane etc., etc. (Nu-i mai puţin adevărat că şi Antwerpenul e situat pe malul drept al unui râu, Escaut, care râu funcţionează pe post de… şliţ descheiat, ceea ce-i confirmă caracterul eminamente masculin – este suficient să vizitezi cartierul roşu al burgului, în rada vechiului port.) Din contră, cele masculine îşi dau pe faţă caracterul arid, lăsându-se traversate cel mult de o cale ferată, implacabilă ca un fermoar tras în sus, după ce s-a consumat actul, loc de două ori neliniştitor: pentru cei care pleacă şi nu ştiu ce-i aşteaptă pe drum, şi pentru cei care (se) aşteaptă (la ce-i mai rău) din partea celor care tocmai sosesc (ce groază metafizică se citeşte în versurile poetului: „şi cum vin cu drum de fier…”). De prisos să mai spui că preferi, de departe, oraşele-yin, chit că locuieşti de-aproape o viaţă într-o urbe-yang „cu un nume de parcă tragi apa în timp ce te Ch(iş-/in)ău…”. Or, într-un oraş-metresă Paul Celan s-a aruncat în Sena, pe de podul Mirabeau, într-un întunecat aprilie 1970, devenind astfel Senator pe moarte după Ilarie Voronca (1946) şi înaintea lui Gherasim Luca (1994). Iar într-o urbe „cu drum de fier” Jozsef Attila s-a aruncat sub tren, în seara lui 3 decembrie 1937… (Se cheamă că tocmai ai făcut-o pe acarul Păun, care deviază circulaţia trenului/întoarce cursul apei, pentru a-i întâlni în moarte – dacă în timpul vieţii n-a fost cu putinţă – pe doi mari poeţi ai primei jumătăţi/ jumătăţii a doua a secolului XX, Jozsef Attila şi Paul Celan. Nimic nu-i datorezi ungurului, decât recunoştinţă – vorba lui Virgil Mazilescu –; din clipa în care ai cetit prima oară, pe-atunci într-o versiune rusească, Fuga macabră a ilustrului cernăuţean, n-a fost zi să nu te raportezi la acest poem magistral al liricii secolului XX, sfârşind prin a-i da o replică prin Fugă basarabeană – după cum observă şi Nicolae Leahu, într-un eseu („Un caz de mepriză poetică”) apărut în nr. 1/2011 al revistei Vatra: „Descoperind punctul «slab» al predecesorului său, Em. Galaicu-Păun rescrie (la fel cum Paul Celan însuşi, de altfel, asimilase sonurile altora: ale Rosei Auslander, de exemplu) patosul tragic al Fugii macabre, suprapunând pe verticalitatea urcuşului ei către ceruri («săpăm un mormânt în văzduh», «ca un fum veţi urca în văzduh») orizontalitatea de o răscolitoare polivalenţă a suflării ce «se întoarce acasă să pâlpâie-n ochiul aragazului». În cele două poeme, diferenţa esenţială stă, prin urmare, în atitudinea poeţilor faţă de problema culpei istorice şi ea se divulgă abia în momentul în care înţelegem că Em. Galaicu-Păun nu numai că citeşte exact textul celanian, dar îl şi rescrie, răstălmăcindu-l magistral şi instituind, în subsidiar, o viziune diferenţiatoare profund justiţiară: orice crimă îşi revendică nu un nume generic, ci numele vinovatului ca atare”.)

Chiar dacă nici un poet maghiar nu a vestit – în versuri ocazionale, dar care să rămână în istoria literelor europene asemenea poemului lui Jozsef Attila, Urare de bun venit lui Thomas Mann – sosirea ta la Budapesta, te-ai bucurat de întâmpinarea călduroasă a lui Méhes Karoly, el însuşi poet & romancier, membru al Parlamentului Cultural European, şi totodată curatorul Writer in Residence Iroprogram, Pecs. De la gara Keleti până la Pecs, pe-o autostradă netedă ca oglinda, Karoly pilotează cu stânga, în timp ce dreapta şi-o foloseşte pentru a se face înţeles prin gesturi, acolo unde bruma sa de rusă nu este suficientă (la rândul tău, treci de la rusă – singura limbă „de intersecţie” între voi doi, moştenirea „de neuitat” a lagărului socialist – la franceză sau română, în funcţie de cuvântul potrivit/le mot juste ce-ţi vine primul pe limbă). În mai puţin de trei ore, aţi şi ajuns la destinaţie, Zsolnay Kulturalis Negyed/Zsolnay Cultural Quartier, unde eşti invitat cu o bursă de reşedinţă, iar priveliştea ce ţi se deschide în faţa ochilor te fură din prima – de jur împrejur, clădiri care mai de care mai arătoase, acoperite (unele, cele mai vechi) cu ţiglă multicoloră, formează un adevărat tărâm de basm; aproape că te aştepţi să-şi facă apariţia vreo zână rătăcită sau cel puţin vreun elf sau spiriduş pus pe treabă. Abia mai târziu afli că, la origine, acest complex arhitectonic a fost (şi a rămas, în mare parte) chiar o uzină de ceramică, şi nu una oarecare, ci – nici mai mult, nici mai puţin! – faimoasa Zsolnay. (Puţină istorie: după moartea lui Vilmos Zsolnay (1828-1900), fondatorul întreprinderii ce-i poartă numele, fiul său Miklos Zsolnay va înălţa un mausoleu în vârful colinei din imediata apropiere a manufacturii – altădată, locul unde se afla eşafodul oraşului! –; anume de aici bătrânul obişnuia să-şi contemple, în orele de răgaz, întinderile domeniului, aşternut literalmente la picioarele sale. Lucrările de amenajare a teritoriului din jurul uzinei, la care participă şi muncitorii acesteia, încep în 1901, după proiectul arhitectului Tadé Sikorski, ginerele lui Vilmos Zsolnay, iar în 1913 sicriul de aramă al acestuia din urmă era deja instalat în cripta funerară, fiind urmat în 1919 de cel al soţiei sale, Teréza Bell. Li se va alătura, câteva decenii mai târziu, fiul lor Miklos; din păcate, rămăşiţele pământeşti ale celorlalţi membri ai familiei au fost profanate, fiind re-înhumate în Cimitirul de Onoare din Pecs, în 1986. Clădirea neo-romană a mausoleului are o capelă cu boltă şi o cameră funerară la subsol, în mijlocul căreia este instalat un sarcofag. Această găselniţă arhitecturală – asemănătoare celei a mausoleului lui Napoleon – face ca oamenii din capelă să se încline pentru a saluta memoria defunctului, în timp ce vizitatorii criptei trebuie să-şi înalţe privirile spre sarcofag, plasat pe un piedestal. Decorul interior, în stilul Art Nouveau, este opera lui Sandor Apati Abt, sculptorul principal al uzinei. Vandalizat în anii cei mai sumbri ai istoriei, apoi abandonat în voia sorţii, ajungând chiar un fel de refugiu al oamenilor fără căpătâi, mausoleul va fi renovat după schemele şi imaginile de arhivă originale graţie programului Pecs 2010, Capitala Culturală Europeană.) Nu atât trecutul – fără doar şi poate glorios! –, cât prezentul dă măsura fenomenului Zsolnay Kulturalis Negyed: în perimetrul fostei uzine, câteva muzee (de ceramică, în primul rând – dar nu numai), o galerie, un teatru de păpuşi, un Planetariu, câteva săli de concerte în aer liber, mai multe cafenele şi terase, şi nu în ultimul rând o casă de oaspeţi pentru bursierii aflaţi în reşedinţă, îşi desfăşoară zi de zi activităţile, conform unui plan anunţat din timp – totul pe un teritoriu cât un timbru poştal (sigur, în comparaţie cu suprafaţa oraşului). Felul în care este organizat acest „oraş în oraş” te duce cu gândul la Castalia, faimoasa Provincie Pedagogică din Jocul cu mărgele de sticlă, de Hermann Hesse; să fie oare Zsolnay Kulturalis Negyed replica modernităţii dată – hic et nunc – oraşului vechi, cu o tradiţie bimilenară, Sopianae/Pecs?! Răspunsul se află negreşit extra muros Zsolnay Cultural Quartier – nu ai decât să ieşi în oraş.

Ţi s-a mai întâmplat o dată să fii ghidat după auz, la chiar prima ta ieşire din ţară – pe atunci, în mai 1990, încă URSS! –, când trezindu-te cu noaptea în cap la casa de oaspeţi a Mitropoliei, nu te-a mai răbdat inima şi ai pornit să colinzi Iaşii, nu atât la pas, cât după ureche: aflat pentru prima oară în mediul firesc al limbii materne, la un moment dat te-ai surprins că parcă-ţi lipseşte ceva, un anume fon muzical, pentru ca tot atunci să constaţi că-ţi lipsea chiar… limba rusă! La Pecs te izbeşti de platoşa – de ceramică Zsolnay! – a limbii maghiare, pe cât de colorată sonor (imitând trilurile de mierlă – sau poate că mierlele au învăţat să cânte, trăgând cu urechea la fluierăturile nomazilor ce colonizau Câmpia Panonică?! Că tot veni vorba, timp de-o lună n-ai observat nici o vrabie, în tot oraşul şi pe unde vei mai fi umblat, doar mierle & hulubi, de unde şi năstruşnica idee că-n Ungaria… şi vrăbiile sunt mierle!), pe atât de refractară la orice „ciocnire” cu alte graiuri europene (bancul din perioada sovietică e prea bun, ca să nu-l aminteşti aici, bineînţeles în original:  „– ВОПРОС: На чем держится единство социалистического лагеря? – ОТВЕТ: На монгольской интеллигентности, на русской трезвости, на северно-корейском гостеприимстве, на польском атеизме, на румынском интернационализме, на болгарском альтруизме, на немецком чувстве юмора, и.т.д., и.т.п., и скрепляется легким, общедоступным венгерским языком”). Nu-i vorba, ai mai trăit în medii lingvistice străine (doar experienţa chineză & tibetană cât face!), nicăieri însă acustica spaţiului nu a surprins într-o măsură mai mare urechea ta „făcută” de traducător (alias, cel care trage cu urechea) – făurită parcă pentru a vorbi din goana calului, pe întinderi nemărginite, şfichiuind cuvintele, maghiara are ceva din dulcea iuţeală de paprica, totul e să ţi se dea pe gust! (Şi ţi s-a, cu prisosinţă!) Şi – nota bene! – fonetica nu-i decât învelişul unei maşinării morfologice & sintactice infinit mai sofisticate, ce i-ar ridiculiza până şi pe ceasornicarii elveţieni, dacă aceştia din urmă s-ar apuca să asambleze limbi şi nu ornice!

Nici o apă curgătoare nu trece prin Pecs, iar calea ferată – ca un făcut, paralelă cu Jozsef Attila utca! (tristă ironie a sorţii: pe aceeaşi stradă se află şi bazinul oraşului; or, se ştie că poetul s-a aruncat sub tren la lacul Balaton) – desparte urbea veche, coborând la vale de pe nişte coline împădurite care ar putea trece, într-o ţară netedă ca-n palmă cum e Ungaria, drept munţi, de cea nouă (iar după cum arată cartierele cu multe etaje, de-a binelea socialistă). Graţie reliefului (ca să nu zici „mioritic”, te mulţumeşti să citezi, pe post de ilustrată verbală, versurile Anei Blandiana: „Dealuri, dulci sfere-mpădurite/ Ascunse jumătate în pământ…”), aşezarea se unduieşte feminin sub privirile tale dornice de privelişti, aproape că-ţi vine s-o strigi cu vechiul ei nume, Sopianae. (Puţină istorie: la începutul erei noastre, romanii anexează Panonia, iar pe la sfârşitul secolului întâi se poate vorbi deja despre o provincie romană în toată puterea cuvântului. Numeroase drumuri comerciale ce traversează Panonia se întretaie în preajma masivului muntos Mecsek, care devine astfel un fel de zid natural al localităţii situate la poalele acestuia, Sopianae. În secolul al II-lea, împăratul Hadrian le conferă statut de oraş unor localităţi din Câmpia Panonică, cum ar fi Cibalae (actualul Vinkovici din Croaţia), Gorsium (actualul Tac din Ungaria) şi Sopianae (actualul Pecs). La sfârşitul secolului al 3-lea, Sopianae este promovată la rang de capitală a provinciei Valeria, pentru ca în secolul 4 oraşul să atingă o culme a dezvoltării sale. Este perioada în care aici se stabilesc numeroşi creştini, după cum o atestă vestigiile arheologice din perioada romană (Cella Septichora, Necropola paleocreştină, Mausoleul paleocreştin). După căderea Imperiului Roman, la sfârşitul secolului al 4-lea, începe şi declinul urbei, ai cărei locuitori se refugiază în Peninsula Balcanică şi în Italia; de remarcat totuşi că oraşul subzistă în ciuda invaziei barbare, după cum o demonstrează şi vestigiile din perioada dominaţiei hune, germane şi avare. Reclădit în Evul Mediu pe temeliile – şi utilizând materialele de construcţie ale oraşului vechi – fostei Sopianae, actualul Pecs devine astfel un exemplu de continuitate…) Tot bătând străduţele din perimetrul centrului istoric, te prinzi că, fără a-şi ascunde vârsta, urbea arată uimitor de proaspătă, ca şi cum tocmai a ieşit de la coafor. (Între paranteze, remarci numărul mare de frizerii, unele deschise de la 6 dimineaţa – ce din faţa gării feroviare, de pildă.) Mai exact, Pecs afişează un aer distins, de-o nobleţe nedezminţită în timp, ca pentru a sublinia o dată în plus că este un oraş de atmosferă (inspirată ideea autorităţilor locale de a plasa în pieţele urbei răzoare de busuioc, mintă, rozmarin şi alte asemenea minunăţii olfactive). Altfel spus, contrar unor oraşe milenare irespirabile (îţi vin în minte două-trei nume, burguri pe cât de splendide la prima vedere, pe atât de încremenite în frumuseţea lor funerară văzute într-o perspectivă de durată), atmosfera capitalei culturale maghiare se primeneşte zilnic, graţie unui program artistic susţinut: în prima decadă a lui iulie, Utca Festival în piaţa Catedralei; în fiecare miercuri seara, dansuri populare (irlandeze, croate, maghiare, scoţiene) cu participarea publicului larg în piaţeta din faţa teatrului naţional; fără a mai pomeni de concertele simfonice, fanfarele profesioniste, spectacolele de păpuşi, proiecţiile de filme etc. de la Zsolnay Kulturalis Negyed. S-ar părea, nimic nu ar fi trebuit să tulbure liniştea acestui oraş predestinat frumosului, în care coexistă de secole catolici, protestanţi, musulmani şi evrei (Bazilica, templul, moscheea & sinagoga, toate în perimetrul unui kilometru pătrat!) – totuşi urcând într-o zi, în pantă abruptă, pe Dugonics utca, remarci o duzină de lumânări aprinse în poarta unui somptuos edificiu cu două nivele, sub portretul unei tinere fete; câteva zile mai târziu, un marş cu torţe (!!!) al T-shirturilor negre (majoritatea, într-o coloană numărând mult peste o mie de persoane), ce traversează oraşul pe Kiraly utca, stradă pietonală animată până târziu în noapte, din Szechenyi ter (piaţa centrală) până în faţa casei îndoliate, îţi dă fiori reci. (Ulterior afli că fata ar fi fost ucisă de un ţigan, iar procesiunea în cauză – numeroasă pentru un oraş de numai 170.000 de locuitori – cerea la modul imperativ alungarea străinilor din ţară! Un marş „alb”, paralel celui al „T-shirturilor negre”, nu strângea nici o sută de oameni…) Dintr-odată, încetezi să vezi oraşul cu ochi de turist încântat de tot ce i se arată, pentru a deplânge – alături de câţiva localnici cu care comunici în franceză – deriva naţionalistă. Şi aşa, de unde ai trăit câteva săptămâni într-o adevărată urbe-carte poştală, în fapt de noapte te pomeneşti brusc într-un oraş-chenar de doliu…

Chiar dacă a dat o primă fisură imaginea – de icoana pe sticlă? de vitraliu medieval? de ceramică Zsolnay?! – capitalei culturale ungare, cauţi să refaci în absolut (citeşte: în cuvinte ce fixează à jamais o emoţie, o stare, un gând) acest spaţiu spiritual mitteleuropean, cu sentimentul că tocmai asamblezi un model în miniatură al vreunei renumite corăbii cu pânză într-o sticlă (cu mesaj, se-nţelege!) aruncată la ţărmul inimii (mai degrabă, abia scoasă din cuptorul lui iulie): la început plasezi mausoleul paleocreştin & Cella Septichora din Dom ter, după care treci pe răboj Universitatea fondată la 1367 (cum nu s-au păstrat vestigiile, te mulţumeşti cu ideea de şcoală superioară), vine la rând Bazilica Sfinţii Pentru şi Pavel, după care Marea Moschee Gasi Hasim construită pe ruinele unei biserici în 1526 şi redevenită aşezământ creştin la 1686, apoi întreaga Szechenyi ter (piaţa centrală, inima oraşului), de unde pornesc în toate părţile stradelele ce duc la Biserica Franciscană, la Sinagogă, la Poştă (şi ea acoperită cu ţiglă Zsolnay), la Casa Vasvary, la Teatrul Naţional, la Templul Protestant etc., etc., fără a uita de zidurile cetăţii care înconjoară de jur-împrejur (mai puţin în partea de jos) centrul istoric al oraşului. Când o primă machetă e gata, reiei operaţia de la capăt, aşezând műemlék lângă műemlék (alias, monument istoric) de-a lungul unor străzi (de pildă, Kaptalan utca, stradela cu cea mai mare densitatea de muzee – Vasarely Muzeum, Zsolnay Muzeum, Mecseki Banyaszati Muzeum, Modern Magyar Keptar, Muzeum Galeria, Reneszansz Kotar, Schaar Erzsebet: „Utca” szoborkiallitas – văzută vreodată), cum ai reface metodic, după o schemă dată, conţinutul unei fraze de-o importanţă vitală, iar pe post de semne de punctuaţie plasezi monumentele, de la cel al lui Hunyadi Janos călare din Szechenyi ter la cel al lui Ferenc Liszt, în balconul său de la Episcopie (de departe cel mai original dintre toate, figura lui Liszt fiind realizată în fier, cu pletele de sârmă, compozitorul apărând într-un balcon, ca şi cum ar fi ieşit să ia o gură de aer, şi nu stând ţeapăn pe un postament tradiţional), fără a-l uita pe cel al lui Vilmos Zsolnay (un fel de George Soros de Pecs avant la lettre), pur şi simplu impunător, pe măsură recunoştinţei pe care i-o poartă oraşul. Când şi această reaşezare de gradul doi e „bună de tipar”, revii cu şi mai multă îndârjire la fiece faţadă, cornişă, cariatidă etc., etc., a căror sinonimie (dată fiind armonizarea lor în contextul general al urbei; din acest punct de vedere Pecs este un oraş „caligrafic” ca o frază de Flaubert!) rimează cu perfecţiunea. Străzile pietonale (marcate cu roz pe harta turistică a oraşului) le transpui rând pe rând, aşa cum în anii de ucenicie copiai câte-o frază a vreunui clasic ce te-a impresionat în mod deosebit; acum, că ai ajuns bine mersi la maturitate, numai parcurgând Kiraly utca, să zicem, ai putea să-ţi faci un stil („magistral”, bineînţeles; pentru unul „minimalist” e bine să iei Ferencesek utcaja). Iar ca totul să capete viaţă, bagi în sticla cu mesaj lumea din Szechenyi ter şi Dom ter trecând prin perdelele de apă din zilele caniculare, copiii jucându-se în havuzurile din pieţe şi parcuri, mierlele şi hulubii împresurând toate spaţiile verzi, şopârlele prăjindu-se la soare în plin centrul urbei, şi mai ales mirosul de busuioc & mentă & rozmarin & tutun de pipă ce învăluie atmosfera, ca şi cum oraşul urmează a fi prizat şi nu văzut. (Nu uiţi nici de cei câţiva boschetari, pe care i-ai tot întâlnit ba ici, ba acolo pe străzile oraşului, fiindcă şi ei fac parte din peisaj – în momentul în care şi ei au început să te recunoască, aproape că te-ai simţit adoptat de Pecs, al cărui primar se cheamă – dacă ar fi să-i traduci numele pre limba noastră – chiar… Păun!) Ce-ţi mai rămâne de făcut laşi pentru acasă, după ce vei fi aruncat „sticla cu mesaj, Pecs” în apele Balatonului/Senei, ca să-ţi desăvârşeşti lucrarea printr-un poem, a cărui curgere firească să-i întâlnească în sfârşit pe Jozsef Attila şi Paul Celan, înainte ca primul să devină o traversă a căii ferate maghiare, şi ultimul – un afluent al Senei.