Tíz éves koromig nem volt semmi kapcsolatom Magyarországgal, Liszt, Bartók és Ligeti zenéje viszont erős hatást gyakorolt rám. Később is csak annyi ismeretem volt Magyarországról, amit a történelem tankönyvekből tudni lehetett.
Vagy tíz évvel ezelőtt Mijabi címmel egy dokumentumfilmet készítettek Misima Jukióról, melyet Tanaka Csijoko rendezett, s a szereplők között volt egy Tokióban élő író is, Balogh B. Márton, ekkor találkoztam először magyar emberrel és a magyar nyelvvel. Japánul valóban folyékonyan társalgott, bár sajnos, akkori beszélgetésünk alatt magyar szót egyáltalán nem hallottam tőle.
Balogh B. Márton Csáth Gézához hasonlította Misimát, ennek során érdekes szempontokkal ismertetett meg, bár eddig még Magyarország nem is létezett a tudatomban, neki köszönhetően feltámadt az érdeklődés bennem a magyar irodalom iránt. Azok a könyvek, amelyeket Japánban olykor-olykor be lehet szerezni, például Karinthy Ferenc Epepe című kisregénye, ez a kafkai különös történet engem egyszerűen lenyűgözött, így aztán ezzel együtt Magyarország öntudatlanul is magával ragadott. Ilyen értelemben talán jó volt, hogy Balogh B. Márton a kezembe adta ezt a könyvet, mert később ugyanettől a szerzőtől elolvastam a Budapesti tavasz című írását is.
2004-ben azonban, amikor egy évet Franciaországban töltöttem, Magyarország már kezdett beférkőzni a tudatomba. Egy japán kulturális ügynökség kiküldöttjeként, kulturális csere során a Writer-in-Residence nevű program keretei között Párizsban tartózkodtam.
Bár akkor azért jöttem külföldre, hogy a mostaninál jóval gondtalanabb munkát végezzek a szobám négy fala között, vagyis kéziratokat írjak, mégis az egy év leforgása alatt szabadidőmben igyekeztem bebarangolni Európát. Az akkori párizsi életem során, ha volt rá lehetőség, követségekkel és konzulátusokkal, különböző országok egyetemeivel hívattam meg magam különféle szimpóziumokra mentem előadásokat tartani, és eközben néhány várost is meglátogattam.
Ráadásul különös meglepetést okoztak a fapados légitársaságok, mivel Japánban egyáltalán nincsenek ilyenek, ezek a társaságok a szó szoros értelmében nagyon olcsók és az ott tartózkodásom ideje alatt meglehetősen kihasználtam őket.
Nyáron, Berlinbe utazásom idején egészen véletlenül alkalmam volt megismerkedni Anthony H. Chambers-szel, az elismert japán irodalomkutatóval, Tanizaki Dzsunicsiró fordítójával, az Arizona Állami Egyetem professzorával (2015-ben már leköszönt eddigi állásából). A professzor a nyári szünidőt használta fel arra, hogy különböző európai országokat felkeressen.
Chambers egy beszélgetés során megemlítette, hogy megfordult már elég sok európai fővárosban, de szerinte mind között Budapest a legszebb. Budapest fekvését különösen szexinek találta. Mivel Chamberst intellektuálisan kifinomultnak, sokoldalú műveltségű, kivételesen tehetséges embernek tartom, és persze, akárhogy is vesszük, dicsérő szavai is hatottak rám, egyszerre csak nagy érdeklődés támadt fel bennem Budapest iránt.

Először egy félévvel később, 2005-ben kerestem fel Budapestet. Néhány napig nyugodtan nézegettem a nevezetességeket, miközben olyan hideg volt, mint amikor néha esik a hó, de a végén úgy éreztem, hogy Chambersnek igaza volt abban, amit mondott. Végül is Budapest látképe – nem tudom másképp mondani – egyszerűen megigézett.
Eddig csak a nyugat-európai országok városait jártam be, és bizony ezekbe a látványosságokba egy kicsit már belefáradtam.
Budapest azonban sok szempontból frissnek bizonyult.
A főváros képe úgy bontakozik ki, hogy egy nagy folyó szeli ketté, és az egész látvány valójában olyan, mint egy háromdimenziós műalkotás. Átmentem a Lánchídon, felmásztam a Várhegyre. Égett bennem a vágy, – Párizsban vagy Rómában soha nem tettem meg ezt –, közvetlenül előtte Prágában viszont igen, mintha a saját lábam vitt volna.
Lechner Ödön, a helyi jellegzetes szecessziós építészet legreprezentatívabb képviselője is erősen meghódítja a szívet, ő tervezte a Postatakarékpénztárt és más épületeket, amerre csak megfordul az ember. Budapest a 19. század második felének fényűző atmoszférájával telítődik, és ebben az értelemben Párizshoz, Rómához viszonyítva teljesen más benyomást kelt.
Egész más értelemben ugyan, de a kommunista korszak idején is megvolt a komoly érdeklődés az építészet iránt. Majd a kelet-európai szocialista országoknak (Lengyelország, Szerbia, Horvátország stb.) lehetőségük nyílt arra, hogy a „saját lábuk szerint járjanak”, hozzászokhattak a jellegzetes külsőségekhez, de elsőként Magyarország volt képes megtenni ezt.

Ami Budapest nevezetességeit illeti, akkoriban különös útvonalat követtem. Egy Andrássy út környéki hotelben szálltam meg, és ahogy az útikönyvet nézegettem, láttam, hogy történetesen a közelben van a Terror háza nevű múzeum, elragadott hát az érdeklődés heve, és azon nyomban bekukkantottam ebbe a múzeumba. Az épület története igen érdekes: a háború alatt a nácik használták, a háború után pedig a titkosrendőrség főhadiszállása volt, bent a sok-sok kiállított tárgy is azt bizonyította, hogy mind a kettő embertelen magatartás volt. A kínzókamrák és akasztófák, az áldozatok dokumentumainak látványától egészen nyomott hangulatom lett, szörnyű gondolatok foglalkoztattak. És ez a kitörölhetetlen benyomás végig megmaradt bennem első budapesti utamról.

Hogy miért mondom el mindezeket? Mert 2014-ben megírtam az „Átlátszó labirintus” című színpadi művé alakított rövid történeteket, amelyeknek egy része Budapestről szólt, s amelyek az akkori emlékek jellegzetes visszatükröződései voltak. Az egyik elbeszélésben Karinthy Ferenc Epepéje, a Várhegyen található labirintus, valamint a Terror háza fonódik valamiképpen össze, a történetben egy Okada nevű japán kereskedő, aki magyarul egy árva szót sem tud, előre nem látott eseményekbe sodródik, miközben bebarangolja az utcák nevezetességeit, és így az egész írás olyan, mint egy gyönyörű rossz álom átsugárzása.
Bár az elbeszélésben bizonyos részek elferdítve fordultak elő, mégis korábbi budapesti tartózkodásom után, valamiféle különös vonzódást éreztem a város iránt, szerettem volna még egyszer ide ellátogatni. Kapóra jött, hogy meghívást kaptam Pécs városának a Writer-in-Residence nevű program szervezőitől, és már a második levélben elfogadtam az invitálást.
Amíg a mostani ide jövetelemre várakoztam Japánban, a hírek nap mint nap foglakoztak Magyarországgal a menekült problémával összefüggésben. A japán nemzet a menekültekkel kapcsolatban semleges álláspontot képvisel, azon politikai intézkedések fenntartását azonban, melyek szerint a menekülteket szinte sehol nem kell elhelyezni és ennek következtében ez mindenkinek egyéni kérdése, a japán kormány szégyenletesnek gondolja. Csakhogy az iraki és szíriai menekültekkel zsúfolásig megtelt budapesti pályaudvar látványa rettenetesen sokkoló hatású, igazából nem is tudom felfogni, micsoda izgalom lehet ez, mert mielőtt elutazom a hazámból, különböző emberek emelt hangon figyelmeztetnek: „Vigyázz magadra!”
A könyvkiadással, mint üzlettel kapcsolatos problémákat sokan ismerik, így például az írószövetség és más szervezetek, és amikor ezek képviselői szóhoz jutnak, mégis azt állítják, hogy ez talán nem is olyan nagy probléma, pedig nagyon jól látják a jelenlegi helyzetet. Ilyen értelemben, ami az én magyarországi utazásaimat illeti, az első utam lényegében a kultúrára koncentrálódott, de meglepetésszerűen a politikai tudatomat izgatta fel, majd ebben az állapotban utaztam el innen.
A második út alkalmával Japánt szeptember 16-án hagytam el, majd szeptember 29-én érkeztem haza.
Először azt hittem, egyedül utazom, valójában azonban az egész családomat, feleségemet és két gyermekemet is meghívták Magyarországra. A nagyobbik négyéves kislány, a kisebb másfél éves kisfiú, nagyon nehéz volt velük elindulni, de az eredménnyel mindnyájan elégedettek voltunk.
Mivel gyerekekkel jöttünk, nem volt más választás, mint hogy az útitervet különös óvatossággal alakítsuk ki. Frankfurtban kellett átszállnunk és onnan repülni Budapestre, majd a körülbelül 15 órás repülőút után három órát autóval Pécsre utazni. A gyerekeknek ez nagy terhelést jelentett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb két-három napot Budapest nevezetességeire szánunk.
Ugyanúgy történt minden, mint mikor először voltam itt: most is az Andrássy út közelében található hotelben szálltunk meg, az első osztályú szállodai szoba ára, úgy érzem, a japán körülményekhez viszonyítva olcsó volt. Első magyarországi utamról hazatérve Belgrádba mentem, hogy részt vegyek az ottani Könyvfesztiválon. Szerbiába és Horvátországba utaztam, mindkettőt különlegesen szépnek találtam: az ételek ízletesek, a nevezetességek elbűvölőek, az árak pedig olcsók voltak, Párizs és Róma látványosságaihoz képest szerintem mindez messze „luxusnak” mondható. Hazaérkezésem után különböző embereknek számoltam be az utazásokról, ennek során úgy éreztem, hogy Budapest mégiscsak fejlettebb a többi helynél. Ha ott tartják majd az olimpiai találkozót, akkor valószínűleg ezt sokan helyeselni fogják.
Amikor a családommal megérkeztem Budapestre, az előző alkalomhoz képest meglehetősen eltérő benyomást keltett a számomra, nyár vége volt, gyönyörű idő, bebarangoltuk azokat a nevezetességeket, amelyeket előző utam alkalmával megnéztem. Újból és újból visszagondoltam arra, amit Chamberstől hallottam, hogy ez egy szexi város és ezzel valójában egyet is értettem. Úgy éreztem, hogy a Terror házát a feleségemnek is látnia kell, de mivel a gyerekek is velünk voltak, most kihagytuk ezt a programot.
A Duna színe ragyogóan tükrözte vissza a nyári kék eget, a sok történelmi nevezetesség csillogott a nap sugaraiban, így a látvány sokkal inkább rabul ejtett, mint az előző alkalommal.
A Várhegyre a gyerekekkel siklón mentünk fel. Fentről a szemet gyönyörködtető Duna, és a Lánchíd, amelynek vonala tovább folytatódott a Szent István Bazilikáig, igazán csodálatosan szép volt. A szemünk előtt elterülő látvány élesen különbözött a múltkoritól, nem ismétlődött meg az a különös élmény, amelyet tíz évvel ezelőtt, téli látogatásom idején éltem át, ahogy ezt meg is írtam az „Átlátszó labirintus” című rövid történeteket tartalmazó kötetem valamelyik jelenetében. Vagyis az, ahogy az Okada nevű főszereplő elvegyül a turisták között, és keresztül-kasul bebarangolja a környéket.
Az elbeszélés hősének lényeges kérdés, ami nekem is az volt, amikor először jártam itt, hogy a magyar nyelvet egyáltalán nem érti, és persze könnyű sokk éri emiatt. Mivel tudok angolul és franciául, és az európai államokban egymáshoz közel álló nyelveket beszélnek az emberek, úgy képzelem, hogy nem nagyon vannak olyan kifejezések, amelyeket ne lehetne megérteni. Magyarországon azonban, legyen bárhol bármi is kiírva, egy árva szót sem ért belőle az ember. Stockholm után tapasztaltam meg ezt és ez az érzés erősen a markában tartott. Persze a szállodáktól kezdve a fontosabb intézményekben használják az angolt, és jelenlegi itt tartózkodásomkor semmiféle kényelmetlenséget nem éreztem emiatt.
Budapesten megnéztük azokat a főbb nevezetességeket, amelyekre lehetőségünk nyílt, azután végre elindulhattunk úticélunk, Pécs városa felé.
Úgy hallottam, hogy az út körülbelül két és fél, három órába telik, és mikor megláttam a táblán a feliratot, hogy „Pécs xx km”, arra gondoltam, hogy valójában tovább fog tartani az út. Ekkor rálestem a vezetői ülés előtti kilométerórára és akkor megértettem, hogy két és fél óra múlva biztosan megérkezünk. Japánban, ha sportkocsival utazol, semmiképpen sincs hely teljesítmények bemutatására, de ha Európába jössz, rögtön megérted a „gyorsaság” jelentőségét.
Ha jól meggondoljuk, Európában, ha vidékre utazol kocsival, út közben a szántóföldek kivételével alig lát valamit az ember. Így a japánoknak ismeretlen táj marad mindaz, ahol a helyi lakosok élnek, és azt hiszi, hogy talán semmi jellegzetes dolog nincs a környéken. Japánban is a legutóbbi időkben nagy probléma lett a lakosság csökkenése, a vidék elnéptelenedése, de ugyanakkor felvetődik az is: vajon fenntartható-e az a körülmény, hogy a jelenlegi adatok szerint az egész ország lakossága gördülékenyen egységesen elosztható, vagy esetleg a minimum közösségek megtarthatóak, avagy egy vitatott nézet szerint megnőnek a lakatlan területek és az európaihoz hasonló forgatókönyv jön be. Mindezek a feltevések hazatérésem után, a lapkiadók által szervezett szimpóziumon hangzottak el.
Pécsről alig tudtam valamit, mielőtt ezt az utat megtettem volna, rendkívül drámai volt, mikor a város, akár egy meglepetés, szembejött velem.
Az óvárosról tudtam, de minden képzeletet felülmúlóan kicsi volt és meghitt. Mértéktartó figyelmesség mindenütt, a háromdimenziós városkép egyáltalán nem egyhangú, őszinte vágy fogott el, hogy sétát tegyek benne. Mielőtt még Japánt elhagytuk volna, és arra számítottunk, hogy vidékre megyünk, minden eshetőségre gondolva gyerekholmikat, pelenkát, édességet, ezerféle dolgot hoztunk magunkkal, de ahogy itt körülnéztünk, láttuk, hogy a világon minden kapható a pompás üzletközpontokban, és szinte megható volt a kényelemnek ez a magas foka.
Majd minden nap egy üzletközpont szupermarketjébe mentünk igazán finom zöldségeket, húst, tejterméket venni, még a bor is egészen különleges volt! Praktikus dolgokat is lehetett kapni, készételeket, sőt még igazi delikateszt is. Apróság ugyan, de ebben az üzletközpontban kiokosítottak, hogyha vendégségbe megyünk, vásároljuk meg náluk a Japánból érkezett szerény ajándékot.
A pécsiek velünk, japánokkal rendkívül előzékenyek voltak, minden információt megadtak a várossal kapcsolatban. Egy dolgon lepődtem meg: azt mesélték, hogy a Pécsi Egyetem Orvostudományi Karán sok japán diák tanul.
Ami a magyarországi egyetemek Orvostudományi Karait illeti, úgy tűnik rendkívül magas a színvonal, azt mondják, sok a külföldi diák, a végzettek számára nagy vonzerő, hogy az EU-ban orvosként dolgozhatnak, hiszen akik itt tanulnak, már megszokták az angol nyelvet. Többen gondolkodnak azon, hogy Japánból szereznek diplomát, vagy Japánba jönnek dolgozni, van olyan egyetemi hallgató is, aki japán orvosi egyetemre akar menni orvosi gyakorlatot szerezni.
Arra nem is számítottam, hogy itt, helyben egy japán diákkal találkozom. Kiderült, hogy ez a fiú nagyon jól érzi magát Pécsett. Hazatérésem után az interneten láttam meg azt a cikket, melyben beszámolnak arról, hogy a japán diákok körében nagyon népszerű magyarországi orvosi egyetemeken tanulni, mert így a diploma után könnyen kapnak munkát.
Károly és kedves felesége egész ott tartózkodásunk alatt mindenre tekintettel voltak, mindenben segítettek, gondoskodtak a csomagjainkról a megérkezésünktől egészen budapesti elválásunkig. És ami az első budapesti látogatáskor nem jöhetett létre, még saját otthonukba is meghívtak, ahol jól elbeszélgettünk a kultúráról, a politikáról és kettőnk hivatásáról is.
Budapesten most lényegileg egyetlen menekült sem volt az egész városban. Kimentünk megnézni a pályaudvarhoz is, úgy tűnt, innen már továbbhaladtak, persze a hírekben az itt maradt menekültek bánásmódját járták körül, emelt hangon támadták őket.
Ami a menekültek problémáját illeti, sok magyarral nem volt alkalmam erről vitatkozni, Károllyal beszélgettem, és azt kell mondanom: megértem azokat, akik egyetértenek az országba való belépéssel, és azokat, akik ezzel ellentétes véleményt formálnak. Elsősorban az a probléma, hogy milyen mértékű lezárásról van szó a gyakorlatban, ez egy fajta fóbia a mai menekültekkel szemben, és ha visszaemlékszünk a történelmi eseményekre, akkor az oszmán török uralom alatt is voltak olyanok, akik szembeszálltak a szabadságért. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy minél nyilvánvalóbb a terror, annál nagyobb a nyugtalanság. Talán a vita hangneme is más volt a novemberi párizsi terrortámadás után.
Pécsett minden nevezetes látnivaló mély benyomást tett ránk. Az itteni japánok információi szerint először a Misina-tető tévétornyához kell felmászni és onnan megnézni a város panorámáját. A korábbi kommunista korszak épületei felhívják magukra a figyelmet.
A városban az UNESCO világörökség részeként regisztrált ókeresztény sírkamrák lenyűgözően hatottak ránk. Főként a kőfal vastagságának látványa ragadott magával.
A neoromán székesegyház impozáns szépsége, de mindenekelőtt a belső részek ornamentikája csodálatba ejtett. A Bazilika szomszédságában lévő Püspöki palota erkélyén álló Liszt szobor szívbe markoló volt. Liszt 1846-ban a Király utcában koncertet tartott, az erre utaló emléktáblát lefotóztam, majd egy internetes közösségi oldalon közzétettem, hogy a japán Liszt-rajongók is tudomást szerezzenek róla.
Gázi Kászim pasa dzsámija, a vasútállomás, a Nemzeti Színház persze egyáltalán nem nagy épületek, de mindegyik csodálatosan kifinomult, és nekem úgy tűnik, hogy ezeknek bája teljesen más, mint a budapesti épületeké. Ott tartózkodásunk alatt a gyönyörű napfényes időben csak úgy ragyogott az ég kékje, és az épületek csillogtak, villogtak. A városban található török fürdő romjai is megérdemeltek néhány fotót.
Japánban a herendi porcelán meglehetősen híres, van is otthon egy gyönyörű herendi kávéscsészém, a Zsolnayt azonban eddig nem ismertem, de a gyárban és a múzeumban ezeket a ragyogó darabokat kézbe is vehettem, és ajándékként egy zöldes aranyszínű, sas mintájú kávéskészlettel tértem haza. Budapesten csodáltam meg először a Zsolnaynak ezt a változatát, tudtam, hogy Lechner Ödön használta fel ezeket a mély benyomást keltő kerámiákat az épületein.
A gyár mellett hatalmas park terült el, és amíg délben a kézirataimon dolgoztam, a feleségem oda vitte le a gyerekeket játszani. Itt teljesen más volt minden, mint a japán játszótereken, el voltam tőle ragadtatva: egyrészt egyszerű, másrészt választékos ízléssel rendezték be. Kisebb kitérésként jegyzem meg, hogy különös benyomást tett rám ez a város szívében található játszótér, amely megfelel az ENSZ előírásainak. Az egyes játékszerekre fel lehet szállni, aprópénzt kell bedobni és rögtön mozgásba lendülnek a gyerekekkel.
Pécsi tartózkodásunk idején szerencsénk volt, mert akkor tartottál a „Pécsi Napok” nevű rendezvényt, ekkor egy igazi, eredeti szamba felvonulást sikerült megnéznünk, melyben az egész város, főleg a tanulók vettek részt. Úgy tűnik, remek város ez a fiatalok számára, egyetemista éveik eltöltésére.
Itt tartózkodásunk alatt még egy személyes élményben volt részünk: meglátogattuk a Villány nevű borfalut. A sok-sok bolt eresze alatt egy csomó ember gyűlt össze, abban az üzletben, ahová bementünk, nekünk, japánoknak részletesen elmagyaráztak mindent, levittek a pincébe, hogy azt is megmutassák és ott rengeteg bort kóstoltattak velünk.
Egy étteremben megebédeltünk, a magyaros fűszerezésű paprikával készült étel után legszívesebben megnyaltam volna mind a tíz ujjam és azt gondoltam, hogy jó volna, ha Japánban is lehetne ilyen ételt kapni. Mind Pécsett, mind Budapesten az ételek fűszerezése könnyen fogyasztható, ízük különlegesen finom volt.
Egy magyarországi japán irodalomtörténész meghívására, egy előadás megtartására visszatértem Budapestre. A rendezvény úgy kezdődött, hogy kiosztották A férfi, aki Hawaiira ment embert keresni című rövid írásom magyarra fordított változatát, ezt magyarul illetve japánul felolvasták, és nagyon örültem, mert kedvező fogadtatásban részesítették. A fordítónak is tetszett az írásom, majd további könyvkiadási terveimről érdeklődött.
Az én identitásom problémáját jártuk körül, megmagyaráztam, hogy az utóbbi években pártolom a „dividuális percemberről” alkotott elképzelést. Eszmetörténetileg a nyugati áramlatok között van ez az elgondolás, de mentalitásában talán inkább keleti, ugyanakkor a világ minden országában előadást tartanak róla, az ezzel kapcsolatos reakciók rendkívül izgalmasak. Budapesten is érdeklődéssel hallgattak meg.

Az előadás után elbúcsúztunk Károlyéktól, és hazatérésünkig a családunk két-három napot Budapesten töltött, bár némiképp aggódtunk a gyerekek egészségi állapota miatt. Ez alkalommal sajnos esős időt fogtunk ki. Megérkezésünkkor egy Duna-parti szállodában laktunk, most pedig a kommunista korszak stílusában épült vasbeton kolosszusban, amelynek csak a szobáit újították fel.
Jelenlegi itt tartózkodásunkkor a korábban elmulasztott helyeket jártuk körbe, főleg a Hősök tere környékét, az állatkertet, amely nemcsak a gyerekek, hanem a magamfajta felnőttek számára is szórakoztató volt. Főként a különböző stílusú és szerkezetű építmények tetszettek, ezekről sok-sok fényképet készítettünk, többet, mint az állatokról. Mivel ezt a hatalmas parkot nehéz volt körbejárni, beültettük a gyerekeket egy kisautóba, – ilyen jármű Japánban nem létezik – ami nagyon kényelmes volt nekik, főleg, mert mi húztuk őket. De jó volna, ha Japánban, az állatkertben is lennének ilyen kocsik! Miután eljöttünk az állatkertből, a történelmi nevezetességű földalattival utazhattunk.
Az utolsó nap betévedtünk az Andrássy úti Alexandra könyvesboltba: elbűvölt bennünket az épület csodálatos szépsége, mindenekelőtt a harmadik emeleti kávézó volt lenyűgöző.
Ebben az üzletben a gyerekek olyan játék tűzoltóautót vettek, melyet a tetején kell megnyomni és rögtön szirénázni kezd, de általánosságban is, ez a játékautó a legapróbb részletekig igazán kitűnően sikerült. Miután hazaértünk, a barátok irigykedve nézték, mindegyikük ezzel akart játszani. A japán embereket önkéntelenül is olyan dolgok technológiája érdekli, amely Japánban is sikeres lenne, ezért ahányszor erre a tűzoltóautóra nézek, mindannyiszor úgy érzem, hogy általa a magyar kultúra gazdagsága érint meg.
Az utolsó este a feleségem – nem tudni milyen misztikus gondolattól vezérelve, – benézett egy japán étterembe. Ízléses enteriőr, sokféle ételsor, és mi persze rettenetesen megkívántuk a drága szusit. Bár az íze elég halovány volt, mégis csak úgy pezsgett az élet a sok vendégtől, családoktól, szerelmespároktól. Azt hiszem, utolsó este talán mégis inkább magyar étterembe kellett volna mennünk.
Amikor Magyarországra elindultunk, nagy nehézségek árán, késve értünk ki a repülőhöz, hazafelé már gördülékenyen zajlott minden.
Én kétszer, a feleségem és a gyerekek először jártak itt, nagyon kellemes emlékeink maradtak az egész időszakról, ezt bizonyítja, hogy a nagyobbik gyerekünk, a lányom azóta folyton csak azt kérdezgeti tőlem, hogy mikor megyünk már Magyarországra.

Japánból fordította: Vihar Judit

***

　ハンガリー滞在記

　ハンガリーという国については、十代の頃まではあまり馴染みがなく、リストやバルトーク、リゲティといった音楽家たちの印象が強かった。あとは、歴史の教科書で知っている程度の知識である。

　十数年前、私は、三島由紀夫をテーマにした『みやび』（田中千世子監督）というドキュメンタリー映画に出演したが、共演者の中に、バログ・B・マールトンという東京在住の作家がおり、ハンガリー人と言葉を交わしたのは、その時が初めてだった。彼は、日本語が非常に流暢なので、残念ながら、その時の会話でハンガリー語を聴くことはなかったが。

　バログさんは、チャート・ゲーザと三島との類似という、珍しい視点を紹介してくれ、そのお陰で、私はハンガリー文学に少し関心を持つようになった。日本で入手出来る本として、たまたま手に取ったのが、 カリンティ・フェレンツの『エペペ』という小説で、このカフカ的な奇妙な小説に、私は非常に魅了されたが、ハンガリーという国のことはあまり意識しなかった。その意味では、後に読んだ同じ作者の『ブダペストに春が来た』を先に手に取った方が良かったかも知れない。

　私が、ハンガリーという国を意識するようになったのは、２００４年にフランスに住んでいた頃のことである。日本の文化庁の派遣で、文化交流使という、ライター・イン・レジデンスのような制度で一年間、パリで生活をしていた。

　私は、当時は今よりものんきな仕事の仕方をしていて、せっかく外国に来ているのに、部屋で原稿執筆ばかりをしていても仕方がない、と、この一年間は、暇さえあればヨーロッパ中をウロウロしていた。一つには、大使館や領事館、各国の大学が企画する講演会やシンポジウムに呼ばれていたからで、そのついでに周辺都市を二、三見てまたパリに戻る、というのが、当時の私の生活だった。

　それから、格安航空会社というのも、当時の日本にはまったくなかったもので、私は物珍しさと、文字通りの安さとで、滞在期間中に随分と利用した。

　夏に、ベルリンに赴いた際に、私は、著名な日本文学研究者で、谷崎潤一郎の翻訳家としても知られる、アリゾナ州立大学教授（2015年現在、既に退官）のアンソニー・Ｈ・チェンバースさんと、偶然、会う機会があった。彼はヴァケーションを利用して、ヨーロッパ各地を巡る旅行中だった。

　チェンバースさんは、会話の中で、色んな都市を巡ったけれども、ブダペストが一番良かったと私に言った。その理由として、彼はブダペストの街並みを、非常にsexyだったと評した。彼は非常に知的で、上品な人物で、勿論この言葉も、何とも言えず、奥ゆかしい褒め言葉として用いたのだったが、私はそのせいで、ブダペストという都市に、俄然興味を抱くこととなった。

　初めてブダペストを訪れたのは、それから半年ほどを経た2005年の年明けのことだった。時折雪が降るほどの寒さだったが、数日掛けて黙々と観光名所を巡り、私はなるほど、チェンバースさんがあんなふうにいうのも尤もだと感じた。つまり、ブダペストの街並みに何とも言えず魅惑されたのである。

 　私はその時まで、ヨーロッパ各地の――とりわけ、西ヨーロッパの――諸都市を方々巡っていたが、そのために、少しばかり、その街並みに飽きが来ていた。

　しかし、ブダペストは、いろいろな点で新鮮だった。

　大きな川を挟んで都市が発展しているというのは、一般的ではあるが、鎖橋を渡って王宮の丘に登る立体的な構造が面白かった。パリもベルリンもローマも、決してそういう作りではなかったし、その直前に足を運んだプラハのようでもあったが、規模はもっと大きかった。

　レヒネル・エデンを代表とする当地の独特のアール・ヌーヴォー建築にも強く心を惹かれ、郵便貯金局など、いくつかの建物を見て回った。ブダペストは、１９世紀後半の豪奢な雰囲気に満ちていて、その意味でも、パリやローマとはまったく違う印象だった。

　別の意味で、興味深かったのは、共産主義時代の建物だった。その後、東欧の旧社会主義国（ポーランド、セルビア、クロアチアなど）に足を運ぶ機会もあり、その独特の外観にも見慣れていったが、最初に知ったのはハンガリーだった。

　実は、ブダペストの観光としては、私はその時、妙な順路を辿ってしまっていた。私はアンドラーシ通り近くのホテルに滞在していたのだが、観光ガイドを見ると、たまたま近くに「恐怖の館」という博物館があり、興味を惹かれるがままに覗いてみることにした。

　建物は、戦中はナチスが利用し、戦後は秘密警察の本部となっていたという曰く付きのもので、中には、その両者の非人道的な行いの数々が展示物が解説付きで並んでいた。

　私は、その拷問部屋や処刑台、被害者の記録などを見ていて、すっかり重たい気分になり、酷く考え込んでしまった。そして、この印象は、私の最初のブダペスト滞在に拭いがたい印象を残すこととなった。

 　どうしてこんな事を書いているかというと、私が2014年に執筆した、「透明な迷宮」というブダペストが一部、舞台になっている短編小説には、その時の記憶が色濃く反映されているからである。岡田という日本人の商社マンが、言葉のまったく通じないハンガリーの街を観光している間に、思いも掛けない事件に巻き込まれてしまう、というその小説冒頭の物語は、カリンティ・フェレンツの『エペペ』と王宮の丘の迷宮、そして、「恐怖の館」が混ざり合った、一種、美しい悪夢のような光景だった。

　小説では屈折した表現になったものの、私はブダペストという街に、この最初の滞在以後、特別の愛着を抱くようになり、どうしてももう一度、訪れたいという気持ちになっていた。ペーチ市のライター・イン・レジデンス制度の招待を受けたのは、丁度そんな矢先のことで、私は二つ返事でそれに応じることにした。実に、十年ぶりの機会だった。

　今回の滞在を控えて、日本ではハンガリーの難民問題が連日、ニュースで取り上げられていた。日本政府は、難民をほとんど受け容れない政策を維持し続けており、個人的には、それを恥だと思っているが、そのせいで、日本国民は一般に難民問題に鈍感である。ただ、ブダペストの駅に溢れていたイラクやシリアからの難民の映像は非常に強いインパクトがあり、出国前、私はどういう心配なのかよくわからないが、「気をつけて」と色んな人から声を掛けられた。

　出版業界の作家仲間などは、この問題をよく知っている人がいて、そういう彼らと話す時には、現状を自分の目で見てくることも大事じゃ無いかという話になった。そういうわけで、今回の滞在は、最初は文化的な興味が中心だったのだが、思いがけず、政治的な意識を刺激されて出国することとなった。

　日本を出たのは、９月１６日で、帰国は９月２９日だった。

　前回は一人旅だったが、今回は家族にハンガリーを是非見せてやりたくて、妻と二人の子連れだった。上が四歳の女の子、下が一歳半の男の子で、移動は大変だったが、結果的には全員がとても満足した。

　子供がいたために、旅程は慎重なものとならざるを得なかった。私たちは、フランクフルト経由でブダペストに到着したが、十五時間近くのフライトのあと、更に三時間、車でペーチまで移動するのは、子供に負担が大きいので、それから二泊三日、ブダペストで観光がてらゆっくり過ごすことにした。

 　滞在は、前回一人で来た時と同じ、アンドラーシ通り添いのホテルで、日本の感覚からすると、かなりの高級ホテルだが、部屋の料金は割安だった。後日、私はハンガリーから帰国した後、今度はベオグラードのブックフェアに参加するために、セルビアとクロアチアに滞在したが、いずれの都市も、それぞれに非常に美しく、食事もうまく、観光地として魅力的な割に、物価が安く、パリやローマを観光するよりも、遙かに「贅沢」をしている、という気分を味わえた。そのことを帰国後、色んな人に話したが、ブダペストは、観光地として、もっと発展する余地があると思う。オリンピックの開催が決まれば、多くの人がその事実に気づくであろうが。

 　家族を連れて、私は以前に行ったブダペストの名所巡りをしたが、季節が晩夏で、好天が続いたので、その印象は前回とはかなり異なっていた。私は、チェンバースさんから聞いた、sexyというこの町の印象を改めて思い返し、やはりそうだと頷いた。「恐怖の館」は、妻も見るべき場所だとは思ったが、子連れであり、今回は訪れなかった。

　ドナウ川の色も、夏の青空を映して鮮やかで、明るい光に照り映える旧跡の数々も、前回とは異なる魅力を放っていた。

　王宮の丘は、子供がケーブルカーを気に入ってはしゃいでいた。あの上から眺めるドナウ川と、鎖橋からまっすぐに続く聖イシュトバーン大聖堂までの街の作りは秀麗である。私は、目の前に見ている風景に、十年前に訪れた時の冬の記憶を重ねるだけでなく、自分が書いた「透明な迷宮」という短編小説のいくつかのシーンが透かし見られるような不思議な体験をした。岡田という名前の主人公が、観光客に混ざって、その辺をウロウロしているような気がした。

 　小説の主人公にとっても重要な問題だったが、私も、最初に訪れた時は、ハンガリー語がまったくわからないということに、軽いショックを受けた。私は、英語とフランス語は理解出来るので、ヨーロッパの中でも、言語的に近い国に行くと、知らない単語でも何となく想像がつくところがある。しかし、ハンガリーは、本当に何が書いてあるのか、まったくわからなかった。そういう感じを強く抱いたのは、私自身の経験では、ストックホルム以来だった。もちろん、ホテルを始めとして、主だった施設では英語が通じ、今回の滞在で特に不自由を感じたことは無かったが。

　ブダペストでは、主要な観光地を見て回った程度で、いよいよ、目的地のペーチに移動した。

　片道二時間半から三時間ほどと聞いていたが、「ペーチまであと●●キロ」という表示を目にする度に、もっとかかるのではないかと計算していた。が、運転席のメーターを覗いて、ようやく納得し、実際、二時間半ほどで到着した。日本でスポーツカーに乗っても、ほとんどその性能を発揮する場所はないが、ヨーロッパに来ると、「速い」ということのありがたみがよくわかる。

　ヨーロッパの田舎を車で走っているとよく思うのだが、途中、畑以外、何も見えないという土地がかなりある。これは、現地に住んでいる人にとって、何の特別ではないかもしれないが、日本人には馴染みのない風景である。日本でも最近、人口減少と地方の過疎化がよく問題になるが、その際に、現在のように全国的に人口がなだらかに分布した状態が維持されるのか、或いは、最低限のコミュニティを残して、その途中は無人の場所が広がっているというヨーロッパのような風景が出現するのかといった議論を、帰国後の新聞社の座談会でもしたところである。

 　ペーチは、直前までなにもないような見えていた道路の先に、突然町が見えてきて、非常にドラマチックだった。

　古い町だということは知っていたが、思った以上にこぢんまりとしている。しかし、適度に高配があり、街並みが立体的で単調ではなく、散歩するほどに魅力を感じた。また、日本を出国する前は、かなりの田舎を想像していたので、子供のおむつやお菓子など、万が一の時のために、いろいろなものを持ってきていたが、ついてみると、どんなものでも揃うような立派なショッピングモールがあり、その便利さにも感動した。

　ほとんど毎日のように、このショッピングモール内のスーパーに通ったが、野菜や肉、乳製品などが非常においしく、またワインも美味だった。テイクアウト出来るちょっとしたデリなどもあり、重宝した。細かなことだが、招待の際に、このショッピング・モールの存在を教えて貰っていれば、日本から持ってくる荷物も、もっと少なかっただろう。

　ペーチでは、現地の日本人に町の案内をしてもらうなど、何かとお世話になった。驚いたことの一つは、この町の大学の医学部に、日本から留学生がたくさん来ている、ということである。

　ハンガリーの大学の医学部は、非常に高水準であるらしく、日本からは卒業後、EUで医師として働けるということに魅力を感じ、留学する人もいるようだが、他方で日本国内での就職を考えつつ、英語を身につけ、日本の医学部では得られない経験をするために来ているという人もいるらしかった。

　私は、事前にその知識がなかったが、現地で、日本人の留学生と会い、彼がペーチの町を非常に楽しんでいる様がよくわかった。帰国して、ネットでもこのハンガリーで医学を勉強する人たちのことがネットの記事に出ているのを目にしたが、卒業後の彼らの仕事ぶりは、評判となっていた。

　ペーチでの滞在先は、カーロリさんご夫妻のお宅の隣で、到着直後の荷物運びから、最終的にブダペストで別れるまで、何から何までお世話になった。ご自宅にも招待してくださり、ブダペストでは叶わなかった、文化的なこと、政治のこと、お互いの職業のことなどを話し合った。

　ブダペストでは、実は街中で難民を見ることがまったくなかった。駅にも行ってみたのだが、既に通行許可が下りたあとだったようで、むしろ、ニュースでは国境線で足止めになっている難民の扱いを巡って、非難の声が上がっていた。

　難民問題について、多くのハンガリー人と議論をしたわけではないが、カーロリさんとの会話から、入国に賛成の人、反対の人の意見対立はよくわかった。特に、反対派の理由のオスマントルコに支配されていた時代の歴史的な記憶については、理解できるところもあったが、それと今の難民への一種のフォビアが、実際のところ、どの程度結びついているのかは計りがたかった。もっと直接的なテロへの不安の方が、強いのではないか。１１月に起きたパリでのテロのあとでは、また論調も違っていたかもしれない。

　ペーチ市内の観光は、いずれも印象深いものだった。現地の日本人の案内で、まずミシナ山のテレビ塔に上って町を一望した。古い共産主義時代の建物のデザインが目を惹いた。

　市内ではやはり、ユネスコの世界遺産にも登録されている初期キリスト教墓所に圧倒された。特に石壁の分厚さの迫力に打たれた。

　ネオロマネスク様式の大聖堂は、壮麗で美しく、とりわけ内部の装飾は見事だった。また隣接する司教館のベランダに立つリスト像には胸が躍った。キラーイ通りにある1846年の滞在を記念するパネルとともに、写真を撮ってそれをSNSで公開すると、日本のリストファン達の間で評判になった。

　ガージー・カーシム・パシャ・モスク、鉄道駅、国立劇場と、規模は必ずしも大きくはないが、いずれも美的に洗練され、ブダペストとはまったく違う魅力を覚えた。滞在中は好天に恵まれ、空の青さにそれらの建物がよく映えていた。町の方々にあるトルコ風呂の遺跡もフォトジェニックだった。

　日本では、ヘレンドはかなり有名で、私の実家にもコーヒーカップがあるほどだったが、ジョルナイは知られておらず、工場と美術館とでその魅力に触れ、土産に緑と金色とが混ざり合った鷲の置物とコーヒーセットとを買って帰った。ジョルナイは、そのバリエーションにまず驚き、ブダペストで見て感嘆したレヒネル・エデンの建物に使用されていた印象的な焼き物がこれだったということを知って、また更に驚いた。

　工場には広々とした公園が併設されていて、私が日中、原稿の執筆をしている時には、妻が子供達を連れて、遊びに行っていた。日本の遊具とは違い、シンプルながら、デザインが凝っていて感心した。余談だが、街中にある、コインを入れて動く子供用の乗り物で、ベコプターに「国連」と書かれているのが、私には妙に印象的だった。

　ペーチ滞在中、幸いだったのは、「ペーチの日」という祝祭にあたったことで、街中を学生達からなる、なかなか本格的なサンバの行列などを見ることが出来た。若者が大学の学生時代を過ごすには、ちょっとないくらい、いい町だろう。

 滞在中のもう一つの得がたい体験は、ヴィラニというワイン村を訪れたことだった。あまたの店が軒をひしめく中で、案内をしてくれた日本人の行きつけの店で、地下のカーヴを見せてもらい、ワインをたらふく試飲した。

　レストランで、昼食も摂ったが、パプリカが入ったハンガリー風の味付けのザワ―クラフトに舌鼓を打ち、日本でもまねをしてみようと思った。

　食事は、ペーチでも、ブダペストでも非常においしく、味付けも食べやすかった。

 　ブダペストに戻ってからは、ハンガリーの日本文学研究者に招かれて、講演を行った。事前に、「ハワイに捜しに来た男」という短編をハンガリー語に訳して配布しており、それを日本語とハンガリー語で朗読したが、好評を博し、嬉しかった。翻訳者も、私の作品を気に入ってくれ、今後、本の出版も考えたいと言ってくれた。

　私自身は、アイデンティティの問題を巡って、近年、提唱している「分人dividual」という概念の説明をした。思想史的には、西洋的な流れにあるものだが、発想には恐らく東洋的なものがあり、世界各国で講演すると、反応が興味深い。ブダペストでも、関心を持って聴いてもらえたようだった。

 　カーロリさんたちとは、この講演後に別れ、私たち家族は、やはり子供の体調を気遣って、出国まで、二泊三日をブダペストで過ごした。今度はあいにくと雨模様で、最初はドナウ川沿いのホテルに泊まり、そのあとは、共産主義時代の無機質な建物を、部屋だけリノベートしたアパートに宿泊した。

　最初の滞在時には、見逃した場所を幾つか回ったが、特に、英雄広場からほど近い動物園は、子供だけでなく、大人の私たちも楽しめた。特に、様々なスタイルの建築が見所で、動物よりも、そちらの写真を多く撮った。子供達は、広い園内を歩いて回るのが難しそうだったので、カートに乗せて引っ張ったが、それも日本にはないスタイルで、便利だった。日本の動物園も導入すべきだろう。動物園の行き帰りにき、歴史ある地下鉄に乗ることが出来た。

 　最後の日には、アンドラーシ通りのアレクサンドラという書店にふらっと入ったが、建物の美しさにまた魅了され、とりわけ、三階のカフェは壮麗だった。

　子供は、ここで消防車のおもちゃを買ったのだが、上から少し押すとサイレンが鳴る仕組みになっていて、細部まで非常によく出来ている。帰国後は、そのせいで、友達からうらやましがられ、よく取り合いになっている。日本人はつい、ああいうものの技術は日本が勝っているように考えがちだが、私はその消防車を見る度に、ハンガリーの文化の豊かさの一端に触れたような心地がする。

　最後の夜は、妻がどうしても興味があるというので、摩訶不思議な日本料理店に入ってみた。洒落た内装で、いろいろなメニューがあり、われわれはなかなか高価な寿司を注文した。味は、そこそこだったが、家族連れやカップルなど、多くの客で賑わっていた。しかしやはり、最後くらい、ハンガリー料理店に入るべきだったかもしれない。

 　往路は飛行機に遅れが出て苦労したが、帰路はまったくスムーズだった。

　私は二度目で、妻や子供は初めてだったが、全体にとても楽しい思い出となっていて、上の娘などは、いつまたハンガリーに行くのかと、私によく尋ねてくる。