Bármikor, ha nem megy az írás, vagy már fárdat vagyok, leszaladok a sarokra és sétálok egyet a Király utcán. Ez a korzó Pécsett, amit az Osztrák-Magyar Monarchia idején Fünfkirchennek, csehül Pětikostelí-nek neveztek. Ez a város egy hónapra pénzt és lakást biztosított számomra. Én vagyok a huszonhetedik írónő Európából, akinek nincs más dolga, mint hogy írjon. Pár kilométerre a horvát határtól. A korzón otthon érzem magam, Európában, annak ellenére, hogy szinte alig tudok valakivel szót érteni. Kávéházak, a Palatinus Szálló, színház. Szecesszió és barokk paloták. Jó itt élni és dolgozni. A szülővárosomban, Prágában, az Óvárosból eltűntek a régi lakók. Prága szívét ellopták, megbecstelenítették. Már nem is megyek oda. Itt Pécsett úgy tűnik, hogy a világ egyelőre még normális. Néha felszaladok a dombra, a Havas Boldogasszony templomocskához, és onnan nézem a naplementét. Csendes, kedves séta a földszintes házak között. Vasárnap ötkor van mise a a templomban, de már négykor kinyitják. A gyertyák égnek, az oltárokat virágok díszítik. Néhány asszony ül odabent és a pappal beszélgetnek. Az egyikőjük sír, a többiek próbálják megnyugtatni. A pap kicsi sovány ember, elálló fülekkel és vastag szemüveggel. A hangja kedves, de amikor letérdel és elkezd énekelni, mennydörgésként tölti be a kicsiny templomot. Az asszonyok imádkoznak, és vele énekelnek. Próbálok elcsípni valamit ezekből az elnyújtott melódiákból, és boldog vagyok, még ha nem is vagyok hívő. Jobban összetartozom az emberekkel, mintha szót értenék velük. Néha például napokig süketnéma vagyok, mert nem találkozom senkivel, akivel szót értenék. A templomban érzem azt, hogy létezem, ezt pedig meg kell osztanom valakivel. Ha egyedül ülök egy kocsmában vagy kávézóban, szomorú vagyok.
Egy októberi vasárnapon a hívők elhoztak mindent, ami ősszel terem: tököt, szőlőt, körtét, almát, szőlőt, krumplit, répát. A föld gyümölcseit hálaadás gyanánt, alázatosan a főoltár elé pakolták. Az idős asszonyok kendőket, sálakat és hímzéseket hoztak, amelyeket az oltáron és a padokon teregettek szét.
Másfajta európai élményt tapasztaltam meg a mohácsi csatamezőn. Karók vannak ott a földbe szúrva, rajtuk haldokló lovak feje, fából kifaragva. Ártatlan állatoké, amelyeket az elkésett emberek isten tudja honnan hoztak ide és hagytak elpusztulni. A lovak fogai vicsorognak és a sörényük lobog a harci lázban. Mit gondolhattak erről a lovak? Itt ütközött meg az ifjú Jagelló Lajos 1526 augusztus 29-én Nagy Szulejmán seregével.A csata csak egy óráig tartott, de Európa további élete szempontjából sorsdöntőnek bizonyult. A törökök százötven évre megszállták Magyarországot, szinte az összes katolikus templomot lerombolták és helyettük mecseteket építettek. A cseh király meghalt, amikor lovával megpróbált átgázolni egy patakon. Mi pedig a Habsburgokat juttattuk a trónra. A csatamező, sík, mint az asztal, a kukorica betakarítva, a mező felszántva, csak itt-ott magasodik egy-egy még zöldellő nyárfa. Nem bírom felfogni, hogyan hogyan juthatott el idáig a seregével Törökországból, lovakkal, fegyverekkel, ágyúkkal, a parádés, nehéz mundérokban? Akkoriban erősebbek voltak az emberek, mint mi manapság? Hogyan lehetséges, hogy Napóleon hadserege eljutott egészen Moszkváig? Hogyan élhették túl az európaiak a harmincéves háborút?
Végigmentünk az egykor véráztatta mezőkön. Aztán bementünk egy Duna-parti halászcsárdába. Kinyitottam az ablakot. Forró nyári este volt. A folyó sekély völgyben vonszolta hatalmas, fénylő testét a dzsungelre emlékeztető ártéri erdők között. Amikor kihajoltam az ablakon, izzadt arcomon éreztem az enyhén hűsítő szellőt, amely valahonnan az Alpokból érkezett és hal illatú volt. Halászlét ettünk fehér kenyérrel és helyi vörösbort ittunk utána, amely állítólag egész Magyarország legjobb bora. A mi partunkról menetrendszerűen indul egy csónak Horvátország felé, amely autókat és embereket szállít. Annyira csendes. Aztán megérkeznek a zenészek. Az egyikőjük kicsi, és egészen gömbölyű. A szeme keskeny, megbújik az arcában, az alkatához képest meglepően sovány orra két félre osztja az arcát. Az orra szomorú, de az ajka alatta mosolyog. A másik zenész egy magas, gyönyörű cigány, fehér fogakkal és gondosan nyírt bajusszal. Fehér vasalt inget visel, fekete nadrággal. A kisebbik szerető gondoskodással csomagolja ki a harmonikáját, úgy veszi kézbe és simogatja, mint egy csecsemőt. A másik egy balalajkára emlékeztető hangszert húz elő. Elkezdenek zenélni. Csárdást játszanak, de nekem nincs kivel táncolnom, mert a kísérőm nem táncol. Ül itt még egy vendég, valószínűleg angol, egy magányos undok alak, aki szól a pincérnek, hogy a zenészek halkabban játsszanak.
A nemzeteknek micsoda furcsa keveréke él Közép-Európában, honnan jöttek a magyarok és miért a pusztán telepedtek le? Történelmük során sajnos gyakran a vesztes oldalára álltak, ezért elveszett Nagy-Magyarország és országuk összezsugorodott. Úgy tűnik, ezzel mindmáig nem tudtak megbékélni. A nacionalista programot hirdető pártok kihasználják ezt az érzést, de az emberekben valóban van egy adag szomorúság a nagy ország iránt. A melankólia rám is átragad a Szomorú vasárnap című dal alatt. Megkértem őket, játsszák és énekeljék el nekem. Ennél a nagyszszerű dalnál kijöttek a szakácsok a konyhából és a pincérek vigyázzban álltak a falnál, mintha a nemzeti himnuszt játszanák. A szemem nedves lett, amikor együtt énekeltük, hogy Szomorú vasárnap, száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával... A következő versszakban a kedves megérkezik, de párja már a ravatalon fekszik... Véremben fájdalmasan keveredtek a Mohácsnál elfolyt vércseppek, a kontinensünk történelméért és napjainkért érzett felelősséggel. Valamennyien annyit veszítettünk már, ráadásul saját hibánkból kifolyólag. Éreztem, hogy gyökereim leérnek egészen Albániáig, Görögországig és Szicíliáig, egészen Gibraltárig. Ott fent pedig, mintegy hideg borogatás, terül el Skandinávia és az Északi Jeges-tengerben néhány megfagyott sziget úszik. És ezek a szigetek díszítik a fejemet, mint a jégkristályok az amerikai Szabadság-szobor fejét. Nézem a Dunát, a folyót, amely összeköti és egyúttal el is választja egymástól az egymástól annyira különböző és mégis közeli országokat. A harmonika és a balalajka hangja magával ragad bennünket, hiszen mindannyian szentimentálisak vagyunk és szeretünk sírni egy közelebbről meghatározhatatlan szomorúság okán. Két és fél év múlva a Szarajevóban eldördülő sorsfordító lövésekre és közös monarchiánk végnapjaira fogunk emlékezni.
Legyen ez egy ima Európáért. Imádkozom a rég elesett katonákért és az Úr bocsánatát kérem, amiért nem vagyunk hozzá méltók. Nem lehet elégedett velünk. Egy ima azokért, akiknek leleke ezen boldogtalan de gyönyörő dal alatt alatt hagyta el testüket. És a magyarok továbbra is neheztelnek: megmentették Európát a töröktől és az iszlamizálódástól, cserébe Trianont kapták Európától, amely elvette területük kétharmadát. A nyárfák sárgulnak, a platánok aranyba, a jávorok vérszínbe borulnak. Legyen ez egy ima Zrínyi Miklósért is, a horvát bánért, aki harminchárom napon át védte Szigetvárt a török ellen. Kétezer négyszázan voltak a magyarok és Nagy Szulejmán vezetésével százezer török támadta őket. Harminchárom nap után Zrínyi megnyitotta a várat. Minden embere meghalt, az ő fejét is levágták a törökök. Nagy Szulejmánt, a leghatalmasabb és leginkább dicsőített szultánt még a vár elfoglalása előtt szívszélhűdés érte a sátrában. Mindez a hetedik Bécs elleni hadjárata alkalmával történt, amelyet a törököknek sosem sikerült elfogalni. Szívét és belső szerveit a közelben temették el. Azon a helyen, ahol Szulejmán sátra állt, ma Zrínyi és Szulejmán emlékműve áll, amelyet a török-magyar barátság parkja vesz körül. Zrínyi olcsó bakelitből készült, ez felismerhető, ha megkopogtatjuk, Szulejmán bronz szobrát 1994-ben hozták ide a törökök. Ide, a Keletrómai Birodalom északi csücskébe, ahol a magyarok még napjainkban is magas rangú római hivatalnokok sírkamráit tárják fel, a harmadik évszázadból származó, Ádám és Éva, vagy Dániel az oroszlánveremben témájú freskókkal díszített keresztény sírokat. A Mecsek hegységben, az erdőkben, ahol természetvédelmi területnek kéne lennie, az újgazdagok biztonsági őrökkel, riasztókkal és farkaskutyákkal védett erődszerű, drága rezidenciákat építenek.
Brüsszelben Európa túléléséről tárgyalnak, ezért imádkozom értük is és az európai kultúráért, amely részben kompenzálta az öldökléseket. Miközben Pécs utcáin sétálok, és az Osztrák-Magyar Monarchiában érzem magam, amelyben sok nemzet jól meg tudott élni, és a csehek azok közé tartoztak, akik ezt elkezdték lebontani. Ugyanúgy nem segítenek ma sem az Európai Uniónak, hogy túlélje önmaga válságát. A Monarchia nem élte túl. Kár.
Részt vettem az Európai Kulturális Parlament konferenciáján. A küldöttek, értelmiségiek és művészek mindannyian sokat foglalkoztak azzal, hogyan lehetne megtartani az európai kulturális közösséget. Azt kívánnák, hogy a kulturális hagyományokból táplálkozva, barátságban és együttműködésben éljünk. Tudják, hogy egyes országok gazdaságilag erősebbek lesznek, megelőznek bennünket, túlságosan erős volt a szociális érzékenységünk, de nem számít. Mi másként lehetünk erősek. Közös kultúránknak, amelynek a lokálpatriotizmusból kell kialakulnia, olyan egyedinek és különlegesnek kellene lennie, mint a svájci órának. Ezt Szabó István, magyar filmrendező tanácsolta. Különben kénytelenek leszünk elfogadni, hogy mindig az ameriaiak lesznek a Winners, mi pedig csak a Loosers, mert nem voltunk hajlandók elmenni a régi jó Európából és megalapítani az Újvilágot. Azonban az Ó- és Újvilágot napjainkban is további érkezők ostromolják, talán ők lesznek a jövőbeli Győztesek (Winners).
A korzón sétálva kiérek a főtérre, ahol egy mecset áll, amely ma félig katolikus templom. Micsoda tolerancia! A közelben van a német iskola, a német bevándorlók gyerekeinek, akiket Mária Terézia hívására jöttek ide. A mecset előtt tüntetnek. Egy lezárt koporsó fekszik a földön, mellette a felirat, Demokrácia. Tudatosul bennem, hogy pécsi lakásom egy igazi menedék, ahová nem jutnak el a rossz hírek, annak ellenére, hogy van televízióm, de csak magyar csatornákkal. Azok a hírek, hogy a magyar populista politikusok vissza akarják forgatni a történelem kerekét a múlt század nyolcvanas éveibe, szeretnének „normalizálni“, megszégyenítik az ellenzékieket, barátainkat, a hírek a cenzúráról és a gazdaság gyászos állapotáról, botrányokról és szétlopásokról. Nem érteni annyit jelent, hogy nem kell benne részt venni, nem kell vele foglalkozni. Azzal nyugtatom magyam, hogy itt még legalább jó polgármesterük van. 2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. Befejezték a Budapestről idevezető autópálya építését, építettek egy koncerttermet és egy könyvtárat, mindkettő igazi építeszeti műalkotás. Nekünk ehelyett lesz Prágában egy alagutunk az autók, de leginkább az állami pénzek elvezetésére. A keresztapák mindmáig nem kapták meg büntetésüket. És külföldi művészeknek sem ajánlunk ösztöndíjakat. Hát honnan vennénk rá pénzt, nem igaz? Amikor nálunk annyian lopnak.

***

Pécs je Pětikostelí.

        Kdykoliv mi nejde psaní nebo jsem už unavená vyběhnu za roh a procházím  se po Király utca. To je korzo v Pécsi, za Rakouska - Uherska Pětikostelí. Město mi  na měsíc poskytlo byt a peníze na živobytí. Jsem dvacátá sedmá spisovatelka z Evropy, která nemusí nic jiného, než psát. Pár kilometrů od hranice s Chorvatskem. Na korzu se cítím  jako doma, v Evropě, i když se skoro s nikým nedomluvím. Kavárny, hotel Palatinus, divadlo. Secese a barokní paláce. Žije se tu a pracuje. V Praze, mé rodné, ze Starého města staří obyvatelé zmizeli. Srdce Prahy je ukradeno, zneuctěno. Ani už tam nejdu. Tady v Pécsi se zdá, že svět je dosud normální. Někdy vyběhnu na kopec  ke kostelíčku Panny Marie Sněžné a dívám se odtud na západ slunce. Tichá, milá procházka mezi přízemními domky. V neděli je od pěti hodin v kostele mše, ale otvírá se už ve čtyři. Svíce planou, oltáře jsou ozdobené květinami.  Sedí tam několik žen a povídají si s panem farářem. Jedna z nich pláče, utěšují ji. Pan farář je malý, hubený s odstálýma ušima  a silnými brýlemi. Hlas má laskavý a pak, když  poklekne a  začne zpívat, jeho hlas hřmí kostelíkem. Ženy se modlí a zpívají s ním. Snažím se chytit těch táhlých melodií a jsem šťastná, ačkoliv bez vyznání. Jsem s lidmi víc, než kdybych s nimi mluvila. Několik dní jsem tu třeba hluchoněmá, protože se nesetkám s nikým, kdo se se mnou dorozumí. V kostele vím, že jsem, potřebuji  své bytí s někým sdílet. Když sedím sama v hospodě nebo v kavárně je mi smutno.

       Jednu říjnovou neděli přinesli farníci všechno, co se  v tomto podzimu urodilo: dýně,  hrozny, hrušky, jablka, víno, brambory, mrkev. Plody země  pokorně poskládali před hlavní oltář jako díkůvzdání. Staré ženy přinesly šátky, šály a  výšivky a rozprostřely je  na oltáře a na lavice.

     Jiný evropský zážitek jsem měla na bitevním poli u Moháče. Jsou tam  zapíchané do země kůly a na nich ze dřeva vytesané hlavy umírajících koní. Nevinných zvířat, která sem zpozdilí lidé přitáhli bůhvíodkud  a nechali je  tady zahynout.  Koně mají vyceněné zuby a  hřívy vlají  v bitevní vřavě. Co si o tom asi koně mysleli? Tady se utkal mladinký Ludvík Jagellonsky  29. srpna 1526  s vojsky Sulejmána Nádherného. Bitva trvala jen hodinu a  pro další život v Evropě byla osudná. Turci okupovali  Maďarsko na sto padesát let, rozbořili skoro všechny katolické kostely a postavili místo nich mešity.  Český král zahynul, když se pokoušel přebrodit s koněm potok.  A my jsme  dostali  na trůn Habsburky. Bitevní pole, rovina jako stůl,  sklizená kukuřice, zoraná pole, sem tam se tyčí topoly ještě zelené. Nechápu, jak sem mohla přitáhnout  vojska až  z Turecka s koňmi, zbraněmi, děly a v parádních těžkých mundurech. Byli tenkrát  lidé silnější než jsme my? Jak je možné, že Napoleonova vojska dotáhla až  do Moskvy? Že  Evropané přežili třicetiletou válku?

          Prošli jsme se po polích kdysi prosáklých krví. A jeli pak do rybářské hospody na břehu Dunaje. Otevřela jsem okno. Byl horký, dosud letní večer. Řeka táhla své lesklé, mohutné tělo mělkým údolím lemovaná lužními lesy, které připomínaly džungle. Když jsem  se vyklonila z okna, cítila jsem na zpocené tváři jemný chladivý vítr, který sem vál až odněkud z Alp a voněl rybinou. Dali jsme si rybí polévku, bílý chleba a červené místní víno, které prý je nejlepší v celém Maďarsku. Od  našeho břehu přejíždí pravidelně do Chorvatska   člun, převáží auta  a lidi. Je tak tichý. Pak přicházejí muzikanti. Jeden je malý a celý kulatý. Oči má úzké, zarostlé ve tvářích a  dlouhý, proti tělu hubený nos  půlí obličej na dvě půlky. Nos je smutný, ale rty  pod ním se smějí. Druhý je  vysoký, krásný  cikán s bílými zuby a pečlivě zastřiženým knírkem. Má na sobě vyžehlenou, bílou  košili a černé kalhoty.  Malý si láskyplně rozbalí tahací harmoniku  a chová ji a hladí jako miminko, druhý vytáhne  cosi jako balalajku. A začnou hrát. Hrají čardáše a já nemám s kým tančit, protože můj společník netančí. Sedí tu ještě jeden host, zřejmě Angličan, osamělý  protiva, který žádá číšníka,  aby  muzikanti nehráli tak nahlas.   

        Jaká  podivná směsice národů žije ve střední Evropě, odkud  přišli Maďaři a proč se usadili v pustě? Bohužel se ve svých dějinách často přidali na stranu, která prohrála,  a tak ztratili velké Uhry a museli se umenšit.  Zdá se, že se s tím pořád ještě nesmířili.  Strany s nacionalistickým  programem sentiment využívají, ale  lidé opravdu v sobě mají kus smutku po veliké zemi. Melancholie  propuká při písni Smutná neděle  i u mne. Poprosila jsem, aby mi ji zahráli a zazpívali. Při té velkolepé písni vyšli kuchaři z kuchyně, číšníci se postavili do pozoru ke zdi,  jakoby hráli národní hymnu.  Oči mi zvlhly, když jsme spolu  zpívali  Smutná je neděle, smutná je neděle, chtěl bych tě má milá potkati v kostele. Bílý  den sváteční tak jako z jehňátek, růží a poupátek... V příští sloce  milá přichází a  milý už leží na márách... V mé krvi bolestivě pluly kapky prolité u Moháče, zodpovědnost za dějiny i za přítomnost mého kontinentu. Všichni jsme už tolik a vlastní vinou ztratili. Cítila jsem, jak mé kořeny prorůstají až dolů do Albánie, do Řecka a na Sicílii až k  Gibraltaru. A tam nahoře, jako obklad na horkou hlavu, leží Skandinávie a v Severním ledovém moři pluje několik zmrzlých ostrovů. A ty ostrovy mi zdobí hlavu jako ledové krystaly na hlavě americké  Sochy svobody. Hledím na Dunaj, řeku, která spojuje a rozpojuje země tak odlišné a zároveň tak blízké. Harmonika a  balalajka nás dostanou, jsme  přece všichni sentimentální a rádi si popláčeme z nějakého  blíže  neurčeného smutku. Za dva a půl roku budeme vzpomínat na osudné výstřely v Sarajevu a konec naší společné monarchie.

   Toto má  být  modlitba za Evropu. Modlím se za  vojáky dávno padlé a omlouvám se Pánu Bohu za to, že jsme se mu nepovedli. Nemůže s námi být spokojený. Za hmatatelnou lítost těch duší, které se vzdaly těla při této  nešťastné, ale nádherné písni. A Uhři si pořád stěžují: zachránili Evropu před Turky a před poislámštěním a za to dostali od Evropy Trianonskou  dohodu, která jim vzala  třetinu jejich území. Topoly žloutnou,  platany zlátnou a  javory krvavějí. A toto má být modlitba i za Mikuláše Zrinského,  chorvatského bána, který  bránil  třicet tři dní pevnost Szigetvár před Turky. Bylo v ní  dva tisíce čtyři sta maďarských  vojáků a útočilo na ně sto tisíc Turků pod vedením Sulejmána Nádherného.  Po třiceti třech dnech  Zrinsky pevnost otevřel, všichni jeho muži byli usmrceni, i jemu uřízli Turci hlavu. Sulejmána Nádherného,  nejmocnějšího a nejvíc velebeného tureckého sultána ranila  v jeho stanu mrtvice, ještě než  byla pevnost dobita. Bylo to při jeho sedmém tažení na Vídeň, kterou Turci nikdy nedostali. Jeho srdce a vnitřnosti byly pohřbeny nedaleko. Na místě, kde stával Sulejmánův stan  jsou dva pomníky Zrinského a Sulejmána a kolem je park  turecko-maďarského přátelství. Zrinsky je z laciného bakelitu, pozná se to podle poklepu, Sulejmána z bronzu si sem Turci přivezli v roce 1994. Sem  do  severního cípu  Východořímské  říše, kde Maďaři pořád ještě vykopávají  pohřební komory  římských  vysokých úředníků, křesťanské hroby s freskami Adama a Evy a Daniela  v jámě lvové ze třetího století po Kristu. Na pohoří Mecsek, v lesích, kde by měla být  přírodní reservace si noví  boháči stavějí opevněná, nákladná sídla se strážnými, alarmy a vlčáky.

       V Bruselu jednají o přežití Evropy, a tak se modlím i za ni a  za evropsku kulturu, kterou částečně kompenzovala ta vraždění. A procházím se po Pécsi a ocitám se v Rakousko-Uherské monarchii,  v níž se dobře žilo mnoha národům a Češi byli mezi  těmi, kteří ji bourali. Stejně jako teď  nepomáhají Evropské Unii, aby přežila svou krizi. Rakouská monarchie  nepřežila, škoda. 

         Zúčastnila jsem se  konference  Evropského kulturního parlamentu. Delegáti, intelektuálové a umělci se všichni velice trápili s tím, jak  zachovat evropské kulturní společenství. Přáli by si, aby  žilo ze své  kulturní tradice, v přátelství a spolupráci. Vědí, že jiné státy budou ekonomicky zdatnější, předbíhají nás, byli jsme příliš sociální, ale nevadí, my můžeme být silní jinak. Naše  společná kultura, která musí vyrůstat z lokálního patriotismu  by měla být vzácná a  jedinečná jako švýcarské hodinky. To  radil  István Szabó  maďarský filmový  režisér. Jinak se musíme smířit  s tím, že Američané  budou vždycky Winners a my budeme Loosers, protože jsme se neodhodlali ze staré dobré  Evropy odejít a založit Nový svět. Do Starého i Nového světla se však dobývají  další, možná budoucí Winners.

     Procházím se po korzu a přijdu na hlavní náměstí s mešitou, která je teď napolovic katolickým kostelem. Jaká tolerance! A nedaleko je německá škola pro děti švábských přistěhovalců, které sem pozvala Marie Terezie. Před mešitou je demonstrace. Leží tam přiklopená rakev a vedle ní je  nápis Demokracie. Uvědomuji si, že  můj byt v Pécsi je azyl, kam nedoléhají špatné zprávy, mám sice televizi, ale v ní  jenom maďarštinu. Zprávy o tom, že  maďarští populističtí politici se pokoušejí vrátit kolo dějin k osmdesátým létům minulého století, že by rádi „normalizovali,“ že zostuzují disidenty,  naše přátele, o censuře a bídném stavu ekonomiky, skandálech a rozkrádání. Nerozumět, znamená nemuset  se účastnit, netrápit se. Utěšuji se tím, že tady  ještě mají dobrého starostu. V roce 2010  byla Pécs  kulturním městem  Evropy. Dokončili stavbu dálnice z Budapešti, postavili  koncertní halu a  knihovnu, obě skvělá architektonická díla. My budeme mít místo toho v Praze tunel pro auta, ale ukazuje se, že  hlavně  na vytunelování státních peněz. Kmotři nejsou dodnes potrestáni. A stipendia cizím umělcům také nenabízíme. Kde na to máme brát, že jo,mámo? Když tolik lidí u nás krade.