„Európa kulturális fővárosa 2010!” Micsoda hangzatos, milyen méltó, sőt legméltóbb cím; tehát végre igaz lett – későn, de végtére mégis! Ó, kiegyenlítő igazságosság, ó, örömkönnyek tengere!

–– –– ––Mondat az RMMX*-szel a végén; mindent csak álmodtam. És ki tudja, mire volt jó végeredményben. 2010 rég elmúlt, és a folyómétereket kitevő utópisztikus kötetek, melyekkel Regensburg városa az akkori kultúrfővárosi pályázati harcban szuverén céltudatossággal az egyik zsírosbödönről a másikra, az egyik kínos helyzetből a másikba bukdácsolt, így szerezve örömöt a világnak, szóval a kötetek már rég az elmúlt nem-kultúrfővárosi év hava volnának, ha meg szeretnénk tölteni őket.

És mégis, és mégis: a tüske mélyen ül, és némi vágyakozás szállja meg az embert a varázslatosan hangzó szó hallatán: „Kulturális főváros 2010”.

A kultúrfővárosi bizottság 2005-ös szavazása után Regensburgban természetesen hosszan tartó másnaposság köszöntött be, és a város részéről erről a hülye kultúráról a jövőben legszívesebben hallani sem akartak, még kevésbé annak támogatásáról, hiszen csak a bosszúság van vele. Tehát az említett kultúrfővárosi leszavazástól kezdve az elúszott kultúrfővárosi évig öt és utána még néhány többé-kevésbé sovány nem-kultúrfővárosi év következett. Angela és én lehettünk az elsők, akiknek újra egyáltalán bármilyen dolgunk lett Európa egy kulturális fővárosával, mégpedig úgy, hogy odautaztunk és azt tettük, amit Európa kultúrfővárosaiban szokás, és amiről az egész végeredményben szól is: turistaként pénzt adunk ki, hogy megvizsgáljuk a kultúrfőváros kultúráját, és ezt épp 2010-ben és épp Essenben, ahol is az esseniek koldusbotra juttattak bennünket, amikor az európai kultúrfővárosi rangot elhalászták előlünk.  Ha valaki ezt akkoriban Regensburgban észrevette volna, mármint hogy mi oda utazunk – a fejünket vette volna érte.

És most Pécs. Európa kulturális fővárosa 2010-ben; ugyanis három volt összesen, Essen, Isztambul és Pécs. Regensburg nem. Feltehetjük a kérdést természetesen: mije van Pécsnek, ami nekünk, Regensburgban nincs meg? És útnak eredünk: először is ki a Felsőmalom utcából, végig a Király utcán. Oké, a kocsmasűrűség óriási, de nem nagyobb, mint nálunk, a házak helyes tejszínes sütemények, mondhatjuk, de ilyenek nálunk is tucatjával állnak a Maxstrassén. 17. és 18. századi követségi épületek állnak minden regensburgi utcasarkon, hiszen 150 évig voltunk az Örök Birodalmi Gyűlés székhelye, és már a barokk korban nemzetköziek voltunk. Na, ezt csinálja utánunk valaki. Színház, igen, az is van nekünk, szintén 19. századi.   Itt nincs is középkor? Nincs egy gótikus dóm, egy kőhíd, egy torony sem? Hogyan akarnak kultúrfőváros lenni középkor nélkül; hát ez egyáltalán nem járja. Kiérünk a Széchenyi térre. Ajjaj, egy mecset, egy oszmán mecset, körülbelül 16. századi. Hm, csűrhetjük-csavarhatjuk, ahogy akarjuk, ilyenünk nincs Regensburgban. Naná, nem is voltak Regensburgban az oszmánok, akik mindent miszlikbe aprítottak. És Zrínyi Miklós sem volt Regensburgban és ő sem aprított miszlikbe semmit, és Török Lajos (Lajos Vilmos bádeni őrgróf) sem volt Regensburgban, ő sem aprított miszlikbe semmit, és II. Rákóczi Ferenc sem volt Regensburgban és ő sem aprított miszlikbe semmit. Te jó ég, csoda, hogy Pécsett áll még valami, ami öregebb 300 évnél. Mindazonáltal: kultúrfőváros középkor nélkül – teljes képtelenség.

És ha már az útikönyvben böngészünk: „UNESCO-világörökség” áll benne. Igen, világörökség vagyunk mi is. 2006 óta. Lássuk akkor, hogy a pécsi világörökség felveszi-e a versenyt a miénkkel. No, akkor tovább, eleget pihentünk. Át a téren, a Ferencesek utcáján, és ott, a végén jobbra, és Észak felé –

Várjunk csak, ugyan mi ez? – Úgy néz ki, mint egy régi villamoskocsi. Óvatosan megközelítem. Nem síneken áll, hanem bakon. Régi modell, az 50-es évekből való vagy még régebbről. A villamosközlekedést a 60-as években szüntették be, azóta a pécsiek nosztalgiával gondolnak vissza a villamosukra, szeretettel ragaszkodnak az emlékeikhez vagy régi fényképeikhez, és mégis pontosan tudják, hogy Pécsett többé nem lesz villamos, és ezért állították fel ezt a régi villamoskocsit, valószínűleg saját erőből, társadalmi munkában tartják karban és fáradhatatlanul életben tartják az emlékét. Ez azonnal látszik. Első pillantásra. Regensburgi szemmel. Mert nálunk is ugyanígy néz ki. Pontosan így. Teljesen megegyezően így. Beszállok. Egy fiatalember őszintén örül, hogy utasa illetve látogatója van,  nagy büszkeséggel mutatja, és magyaráz a villamosáról, a villamos-memória játékról, a régi fotókról, és amikor azt mondom neki, hogy lelki rokona vagyok és hogy nekünk is volt otthon egy villamosunk, de már nincs, és hogy csak egy kocsi maradt belőle, ami majdnem ugyanígy néz ki, és ugyanígy vannak barátai, akik szeretik és becézgetik, akkor még sokkal jobban örül.

Mi az utazás értelme? Az ITT és OTT összehasonlítása? Nem, ez frusztráló lenne:

Vagy megállapítjuk, hogy otthon sokkal szebb – akkor tulajdonképpen otthon is maradhattunk volna.

Vagy megállapítjuk, hogy ugyanolyan szép, mint otthon – akkor is otthon maradhattunk volna, hiszen otthon is olyan szép, mint otthon. Csak könnyebb elérni.

Vagy, ami a legfatálisabb volna: megállapítjuk, hogy szebb, mint otthon, akkor egyáltalán nem is szeretnénk visszamenni, és ha mégis vissza kell mennünk, akkor ott már nem jó nekünk, és állandóan arra gondolunk, mennyivel szebb ott máshol. Vagy elég ravaszak vagyunk, hogy előre látjuk, mi történne, ha ott szebb volna, ezért megpróbáljuk az újat kevésbé szépnek mondani, mint amilyen, csak hogy ne legyen szebb, mint otthon. Elképzelhetjük, milyen lesz a hangulatunk ezek után az utazás alatt.

Na jó, annyira hülye persze nem vagyok. Nem először utazom. Sokszor utaztam már, minden alkalommal szívesen, és minden alkalommal szívesen tértem haza is. És ez így van rendjén.

De ez az egész kultúrfővárososdi azért az idegeire megy az embernek. Pedig az alapgondolat tulajdonképpen egészen más, az, hogy hozzájáruljunk „Európa kulturális örökségének gazdagsága, a sokrétűsége és azonosságai kihangsúlyozásához, és lehetővé tegyük Európa polgárai számára egymás jobb megértését.” Ezt írja az EU, és ő biztos tudja.

Csak az az elképesztő, hogy ezt az eszmét a legfittebb túlélő testesíti meg – legalábbis Németországban így volt a 2004/5-ös pályázati évben. Az első körben mi, regensburgiak Augsburgot és Bamberget ütöttük ki a nyeregből fölényesen, ahogy olyan szépen, sportemberesen mondják, a legtöbb megmaradó pályázó városból kifogyott a szusz – értsd a pénz – és végül, a végjátékban Görlitz és Essen állt szemben egymással; Essen tisztán nyert a pontjai alapján és Isztambullal és Péccsel együtt megkapta az „Európa kulturális fővárosa 2010” címet.

Mindazonáltal működik az európai kultúrfővárosok eszméje, ahogy Károly mondja, ami a pécsi program „Writer in Residence” részét illeti, jobban, mint a testvérvárosok ideája Európa- vagy világszerte. A kulturális – és ebben a speciális esetben az írócsere Európa más kulturális fővárosaival élénk; szívesen veszik, vannak támogatói is, és Károly nagyon pontosan képben van, mely városok lesznek az elkövetkező években európai kultúrfővárosok.

Apropó „Writer in Residence”: az utazás egy dolog, az írás egy másik. Mert tulajdonképpen írni jöttem; az író elnevezés is erre utal. Mit szólnak a tisztelt kollégák?: Goethe ír az utazásról, Schiller, Fontane, Oscar Wilde, Wilhelm Busch, Horatius, Christian Morgenstern, Hebbel, mind-mind okos emberek.

Az utazás ital az élet forrásából, képez és oktat – arra való tekintettel is, amink a hazánkban van – nemesíti a lelket, feloldja az előítéleteket, élénkít, kijavít, vágyakozást kelt az élet után, az utazás során megváltozik a véleményünk, megváltoznak az előítéleteink, megértjük a világot, megtanuljuk a kölcsönös tűrést és a kölcsönös tűrés révén a kölcsönös szeretetet.

Két dolgon csodálkozom:

Az internetes idézetgyűjteményekben az „Utazás és írók” témához a nők aránya még az „Utazás és írónők” címszónál is pontosan nulla százalék. Az írónők nem utaznának? Nem írnak róla semmit? Vagy nem idézik őket?

Az okos írók, akik mind írnak, ugyan írnak az utazásról, de arról nem, milyen utazás közben írni. Nem írnak utazás közben? Nincs semmi írnivaló az utazás közbeni írásról? 

Persze világos, hogy az idézetgyűjteményekből az összefüggéseikből kiragadott rövid gondolatokat – különösképp íróként – nem szabad összetéveszteni az életművel, és hogy tonnaszám léteznek disszertációk és egyéb értekezések az utazások hatásáról Goethe, Hesse vagy Naipaul műveire, ezt gondolhatjuk, de ha már a kereső eredményeinek első felületes látványa is homlokráncolást okoz, akkor mit várhatunk az anyag behatóbb tanulmányozásától?

Inkább a saját tanulmányokról: rögtön az első művem egy úti elbeszélés volt, hát persze, hogy az utazásról szól. És mert a továbbiakban is életem nem jelentéktelen része utazások közben zajlott és zajlik még mindig, tovább tematizálom az utazást; nem utolsó sorban van több ösztöndíjas- és cserekapcsolat, rezidens tartózkodás, melyeket természetesen írással töltök.  És hogy az utazások alatti írás közben az írásról magáról is írok valami jót, ezt próbálom most éppen bebizonyítani.

De vajon megváltoztatja-e az utazás az írásomat?  Az író korai műveitől a késői, majd időskori művekig általában fejlődés tapasztalható, tragikus is volna, ha nem így lenne, hiszen az élet során mindig tanulunk, tapasztalatot gyűjtünk, megváltoztatjuk nézeteinket és beállítottságunkat; akár utazunk, akár nem. És mivel az utazás az életem része, mindenképpen van valamilyen hatása rám és emberi fejlődésemre. De konkrétabban hogyan?  Vajon a regensburgi íróról és művészről, Alfred Seidlről szóló regényemre, amit mostanában írok, fog-e ragadni valamiféle pécsszerűség, a pécsiség 2015-től kezdve jellemzője lesz-e összes szövegemnek?

Fejben felsorolom – nem kell aggódni, papíron nem, hiszen ennek az írásnak valamikor véget kell érnie – szóval felsorolom összes elbeszélésemet és regényrészletemet, melyeket utazások alkalmával írtam.  Nem, virginiai realitásérzékről, rodoszi Földközi-tengeri könnyelműségről, ranisi elzártságról – ilyesmikről nem tudok beszámolni.

Amit tudok: fel tudom sorolni az utazások során keletkezett szövegeimet, mégpedig részleteiben. Pontosan tudom, miket írtam egyes írói tartózkodásaim alatt. Így kapcsolódnak az utazásokról szóló emlékek az ott keletkezett szövegek emlékeihez, és ezeket szó szerint el tudom helyezni a térben. Az írás és az utazások, mindkettő kap a másikban új dimenziót. És ez valami egészen különleges.

Kulcsár Enikő fordítása

* * *

Reisen schreiben Pécs

„Kulturhauptstadt Europas 2010!“ Welch klangvoller, welch hoch- und höchstverdienter Titel; so ist es also endlich doch noch wahr geworden – spät aber immerhin! O ausgleichende Gerechtigkeit, o Meer der Freudentränen!

–– –– –– Satz mit RMMX* am Ende; alles nur geträumt. Und wer weiß, wofür es letztendlich gut war. Das Jahr 2010 ist längst vorüber, und die Bände, die sich mit den Schild­bürgereien am laufenden Meter füllen ließen, mit denen die Stadt Regensburg im seinerzeitigen Kulturhauptstadt­bewerbungskampf mit souveräner Zielstrebigkeit von einem Fettnapf zum nächsten, von einer Peinlichkeit zur nächsten tollpatschte und damit die Welt erfreute, wären Schnee vom längst vergangenen Nichtkulturhauptstadtjahr, wenn man sie denn füllen würde.

Und doch, und doch: Der Stachel sitzt tief, und ein wenig Wehmut befällt einen doch beim zauberhaften Klang des Wortes „Kulturhauptstadt 2010“.

Nach dem Votum des Kulturhauptstadtkomittees im Frühjahr 2005 war freilich in Regensburg nachhaltig Katerstimmung angesagt, und städtischerseits wollte man mit dieser blöden Kultur nun fürderhin am liebsten gar nix mehr am Hut haben, am wenigsten subventionierenderweise, bringt ja eh bloß Verdruss. Es folgten also von besagtem Kulturhauptstadt­unvotum bis zum zu verfließenden Kulturhauptstadtunjahr fünf und hernach noch ein paar etliche mehr mehr oder weniger magere Nicht-Kulturhauptstadtjahre. Angela und ich dürften mit die ersten gewesen sein, die überhaupt wieder was mit einer Kulturhauptstadt Europas zu tun haben wollten, in­dem wir einfach hinfuhren und das taten, was man in Kultur­haupt­städten Europas so tut und worum es letztendlich geht: Wir gaben als Touristen Geld aus, um die kulturhaupt­städtische Kultur zu begutachten, und das ausgerechnet 2010 und aus­gerechnet in Essen, wo uns doch die Essener seiner­zeit schier an den Bettelstab gebracht hatten, indem sie uns den Kulturhaupt­stadt-Europas-Rang abgejagt hatten. Wenn das seinerzeit je­mand aus Regensburg mitbekommen hätte, dass wir da hin­fahren – die hätten uns glatt den Kopf ab­gerissen.

Und nun also Pécs. Kulturhauptstadt Europas 2010; es gab nämlich insgesamt drei: Essen, Istanbul und Pécs. Regensburg nicht. Da fragt man sich natürlich: Was hat Pécs, das wir in Regensburg nicht haben? Und rennt los: Zunächst einmal raus aus der Felsőmalom und die Király-Straße entlang. Okay, die Kneipendichte ist enorm, allerdings nicht enormer als bei uns auch, die Häuser sind hübsche Sahnetörtchen, muss man sagen, aber solche stehen bei uns zuweilen sogar in der Max­straße rum, das ist Dutzendware. Gesandtschaften aus dem 17. und 18. Jahrhundert gibt’s in Regensburg an jeder Straßen­ecke, wir waren ja fast 150 Jahre lang Sitz des Immer­währenden Reichstags und schon im Barock international. Das soll uns mal wer nachmachen. Theater, ja, haben wir auch, ebenfalls 19. Jahrhundert. Gibt’s denn hier gar kein Mittelalter? Keinen gotischen Dom, keine Steinerne Brücke, keine Geschlechtertürme? Wie will man denn Kulturhaupt­stadt sein ohne Mittelalter; das geht doch gar nicht. Man kommt am Széchenyi-Platz raus. Au weh, eine Moschee, eine osmanische, 16. Jahrhundert herum. Hm, verflixt, da kann man nun hin und her biegen, wie man will, so was haben wir in Regensburg nicht. Klar, es waren ja auch keine Osmanen in Regensburg, die alles kurz und klein geschlagen haben. Und Miklós Zrínyi war auch nicht in Regensburg und hat alles kurz und klein geschlagen, der Türkenlouis war nicht in Regensburg und hat alles kurz und klein geschlagen, und ein Franz II. Rákóczi war auch nicht in Regensburg und hat alles kurz und klein geschlagen. Meine Güte; ein Wunder, dass überhaupt noch etwas in Pécs steht, das älter als 300 Jahre ist. Nichtsdestominder: Kulturhauptstadt ohne Mittelalter – ein glattes Unding.

Und wenn wir schon beim Schmökern im Reiseführer sind: „UNESCO-Welterbe“ steht geschrieben. Ja, Welterbe sind wir auch. Seit 2006. Wollen doch mal sehen, ob’s das Pécser Welterbe mit dem unseren aufnehmen kann. Und weiter geht’s, verschnauft haben wir ja jetzt lange genug. Rüber über den Platz, die Ferencesek-Straße lang und dort am Ende rechts ab und Richtung Norden –

Moment mal, was ist das denn? – Das sieht aus wie ein alter Straßenbahnwagen. Ich trete vorsichtig näher. Und er steht nicht auf Schienen, sondern ist aufgebockt. Es ist ein altes Modell, 50er-Jahre oder noch älter. Der Straßenbahnbetrieb wurde Anfang der 60er eingestellt, und seither wünschen sich die Pécser Nostalgiker ihre Straßenbahn zurück, hängen mit viel Liebe entweder ihren Erinnerungen oder alten Foto­grafien hinterher und wissen doch genau, dass es eine Straßen­bahn in Pécs nie mehr geben wird, und deshalb haben sie diesen alten Straßenbahnwaggon hier aufgestellt, womög­lich mit eigenen Mitteln, halten ihn ehrenamtlich in Schuss und werden nicht müde, das Andenken wach zu halten. Sieht man sofort. Auf den ersten Blick. Als Regensburger. Bei uns sieht’s nämlich auch so aus. Genau so. Tupferlgleich genauso. Ich steige ein. Ein junger Mann freut sich aufrichtig, dass er einen Fahr- beziehungsweise Stehgast hat, zeigt und erklärt mir voller Stolz seine Straßenbahn, das Straßenbahn-Memory-Spiel, die alten Fotografien, und als ich ihm sage, dass ich ein Geistesverwandter von ihm bin und dass wir zu Hause auch eine Straßenbahn hatten und jetzt nicht mehr haben, dass nur noch ein Wagen übrig ist, der ganz ähnlich aussieht und eben­falls Freunde hat, die ihn lieben und hätscheln, da freut er sich noch viel mehr.

Worin besteht der Sinn des Reisens? Im Vergleich von Hier und Dort? Kann nicht sein, das wäre nur frustrierend:

• Entweder man stellt fest, dass es zu Hause viel schöner ist – dann hätte man eigentlich zu Hause bleiben können.
• Oder man stellt fest, dass es genauso schön ist wie zu Hause – dann hätte man ebenfalls zu Hause bleiben können, denn so schön wie zu Hause ist es zu Hause ja auch. Bloß einfacher zu erreichen.
• Oder, und das wäre das Fatalste: Man stellt fest, dass es schöner ist als zu Hause, dann möchte man gar nicht mehr zurück, und wenn man doch zurück muss, dann gefällt’s einem dort nicht mehr, und man denkt ständig daran, wie viel schöner es doch anderswo ist. Oder man ist schlau genug, dass man voraussieht, was passieren würde, wenn es schöner wäre, und versucht sich daher das Neue unschöner zu reden, als es eigentlich ist, bloß damit es ja nicht schöner ist als zu Hause. Die Laune, die sich dabei im Urlaub breit macht, kann man sich ja vorstellen.

Gut, ganz so blöd bin ich natürlich auch nicht. Ich bin ja nicht das erste Mal auf Reisen. Ich bin schon oft verreist, jedes Mal gern, und jedes Mal bin ich auch gerne wieder zurückgekehrt. Und so soll’s ja auch sein.

Aber dieses ganze Kulturhauptstadtgehabe kann einen schon ordentlich kirre machen. Dabei ist der Grundgedanke eigent­lich ein ganz anderer, nämlich dazu beizutragen, „den Reich­tum, die Vielfalt und die Gemeinsamkeiten des kulturellen Erbes in Europa herauszustellen und ein besseres Verständnis der Bürger Europas füreinander zu ermöglichen.“ Schreibt die EU, und die muss es ja wissen.

Erstaunlich nur, dass diese Idee über ein knallhartes Survival of the Fittest ausgetragen wird – zumindest im Bewerbungs­jahr 2004/5 in Deutschland war es so. In der ersten Runde haben wir Regensburger unsere bayerischen Mitbewerber­städte Augsburg und Bamberg souverän aus dem Rennen geschlagen, wie man so herrlich sportsmännisch sagt, den meisten übrigen Bewerberstädten ging in der zweiten Runde die Puste – sprich das Geld – aus, und letztendlich traten im Finale Görlitz und Essen gegeneinander an; Essen gewann klar nach Punkten und wurde zusammen mit Istanbul und eben Pécs mit dem Titel „Kulturhauptstadt Europas 2010“ ausgezeichnet.

Gleichwohl, die Idee der Europäischen Kulturhauptstädte funktioniert, und sie funktioniert, wie mir Károly sagt, was das Pécser Programm „Writer in Residence“ anbelangt, besser als die Idee der Partnerstädte europa-, aber auch weltweit. Der Kultur- und in diesem speziellen Fall der Schriftsteller­aus­tausch mit den anderen Kulturhauptstädten Europas sei rege, er werde gern gesehen, es fänden sich auch Unterstützer, und Károly ist sehr genau im Bilde darüber, welche Stadt wann in den nächsten Jahren Kulturhauptstadt Europas sein wird.

Apropos „Writer in Residence“: Reisen ist die eine Sache, schreiben die andere. Denn eigentlich bin ich zum Schreiben angereist; der Name Writer deutet ja schon darauf hin. Was sagt denn die werte Kollegenschaft?: Goethe äußert sich zum Reisen, Schiller, Fontane, Oscar Wilde, Wilhelm Busch, Horaz, Christian Morgenstern, Hebbel, allesamt schlaue Leute.

Reisen sei ein Trunk aus der Quelle des Lebens, es bilde und belehre ‒ auch hinsichtlich dessen, was wir an der Heimat hätten ‒, es veredele den Geist, räume mit Vorurteilen auf, belebe, berichtige, sei die Sehnsucht nach dem Leben, man wechsle beim Reisen seine Meinungen und Vorurteile, ver­stehe die Welt, lerne wechselseitige Duldung und durch wechselseitige Duldung wechselseitige Liebe.

Zweierlei verwundert mich:

• Die Frauenquote sämtlicher Internet-Zitatsammlungen, die ich zum Thema „Reisen und Schriftsteller“, sogar „Reisen und Schriftstellerinnen“ finde, liegt bei exakt null Prozent. Reisen Schriftstellerinnen nicht? Schreiben sie nichts darüber? Oder werden sie nicht zitiert?
• Die schlauen Schriftsteller, die doch alle Schreibende sind, schreiben zwar übers Reisen, aber nichts übers Schreiben beim Reisen. Schreiben sie nicht beim Reisen? Gibt’s übers Schreiben beim Reisen nichts zu schreiben?

Schon klar, aus dem Zusammenhang gerissene Sinnsprüche aus Zitatsammlungen sollte man – insbesondere als Schrift­steller – natürlich nicht mit dem Gesamtwerk verwechseln, und dass es tonnenweise Dissertationen und sonstige Ab­handlungen über den Einfluss des Reisens auf die Werke Goethes, Hesses oder Naipauls gibt, kann man sich denken, aber wenn schon die erste oberflächliche Sichtung per Such­maschine Stirnrunzeln verursacht, wie wird’s dann erst bei eingehender Beschäftigung mit der Materie weitergehen?

Lieber eine Selbststudie: Gleich mein Erstling war eine Reise­erzählung, fein, da geht’s natürlich ums Reisen. Und weil sich auch weiterhin ein nicht unbedeutender Teil meines Lebens auf Reisen abgespielt hat und sich immer noch dort abspielt, thematisiere ich das Reisen auch weiterhin; nicht zuletzt sind auch etliche Schreibaufenthalte, Austausche, Residencies da­bei, die ich natürlich schreibenderweise verbringe. Und dass ich beim Schreiben auf Reisen zuweilen etwas Schlaues über das Schreiben schreibe, versuche ich ja gerade nach Kräften unter Beweis zu stellen.

Aber verändert das Reisen mein Schreiben? Vom Früh- zum Spät- und Alterswerk eines Schriftstellers ist in der Regel eine Entwicklung festzustellen, tragisch wär’s ja, wenn nicht, da man doch im Laufe eines Lebens immer weiter lernt, Er­fahrungen sammelt, Ansichten und Einstellungen ändert; ob auf Reisen oder nicht. Und da das Reisen nun zu meinem Leben gehört, wird es insgesamt auf mich und meine Menschwerdung schon irgendeine Art von Einfluss haben. Aber konkret? Wird dereinst meinem Roman über den Regensburger Schriftsteller und Künstler Alfred Seidl, an dem ich derzeit schreibe, eine gewisse Pécs-Haftigkeit anhaften, wird das Pécs’sche in all meinen Texten ab 2015 ein tragen­des Element sein?

Ich zähle mir im Kopf – keine Angst, nicht auf dem Papier, dieser Essay muss ja auch irgendwann einmal ein Ende fin­den – ich zähle mir also alle meine Erzählungen und Roman­ausschnitte auf, die ich auf Reisen geschrieben habe. Nein, eine Virginier Bodenständigkeit, eine rhodische Mittelmeer­leichtigkeit, ein Raniser Abgeschottetsein – all so etwas kann ich nicht ausmachen.

Aber was ich kann: Ich kann meine auf Reisen entstandenen Texte aufzählen, und zwar minutiös. Ich weiß genau, was ich bei meinen jeweiligen Schreibaufenthalten geschrieben habe. Und so verbinden sich die Erinnerungen an meine Reisen mit den Erinnerungen an die dort entstandenen Texte, ich kann sie buchstäblich verorten. Das Schreiben und das Reisen, beides erhält im anderen je eine neue Dimension. Und das ist etwas ganz Besonderes.

* R wie Regensburg, M wie Lateinisch tausend, nochmal M wie nochmal Lateinisch tausend, X wie Lateinisch zehn – der offizielle Bewerbungs-Slogan für das entsprechende Kulturhauptstadttitelstreben. Satz mit X: War wohl nix!