Nagy szerelmem és a barátaim elöli menekülésem közben, 2014 márciusa elején érkeztem Pécsre, ahol hosszabb időt fogok eltölteni. Azért döntöttem a város mellett, mert Viktor Iro Magyarországról szóló könyvében a következőket olvastam: „Valójában kevés olyan helyet ismerek, ahova a tavasz vagy akárcsak egy tavaszelői sejtelem olyan, szinte hormonális erővel tör be, mint ide. Aki télen elfelejtette volna, milyenek rövidek lehetnek a szoknyák és milyen tágra nyílnak a tekintetek, az sétáljon egy tetszőleges márciusi napon Magyarországon. Azonnal meg fogja érteni, miért nem hal ki soha ez a nemzet, még a csökkenő születési számok ellenére sem. Magyarország, különösen a délen fekvő Pécs fügefáival és szőlőhegyeivel, de Budapest is egyenesen mediterrán flairt áraszt.” A márciust Pécsett töltöm, a megfelelő időben a megfelelő helyen.

A söröm felirata Soproni, alatta 1895. Milyen jó, hogy nem 1895-ben születtem, mert igencsak valószínű, hogy akkor ma már nem élnék.

Bécsben legutóbb a kórházba menet hetente többször elhaladtam busszal A jó itókához címzett fogadó mellett.  Sosem jártam ebben a fogadóban, nem is tudtam a létezéséről, és egyszer csak vágyakozni kezdtem oda. A vendéglő mellett van a Josef Weinheber-udvar. Még sosem olvastam semmit Josef Weinhebertől, de ahogy eljártam mellette, kedvet kaptam hozzá. Elhatároztam, amint végzek a kezelésekkel, kikölcsönzöm a Nyilvános Közkönyvtárak Főkönyvtárából Weinheber egy vagy két könyvét, majd a Koppstrassén kifelé elsétálok a Weinheber-udvar melletti Jó itókához. Leülök a vendéglőben, bort rendelek, Weinheberre emelem poharamat, és olvasni kezdek. Olvasok, iszom, olvasok, iszom – csodálatos nap lesz. Így teszek. Ha visszamegyek Bécsbe.

Tavaly meghalt az egyik legjobb barátom, még csak 54 éves volt. Veszélyesen élt, túl sokat ivott. Meghalt egy barátnőm, ő csak 42 éves volt, a világ legszebb muzsikáját játszotta, ezt újra és újra elmondom. A fiam egyik barátnője meghalt, csak 19 éves volt. A lány egy barátnője szerint boldogan halt meg, mert szerelmes volt, a barátjába kapaszkodva motoroztak, amikor a baleset történt. Este lekapcsolták a gépekről, mindez egy dél-spanyol városban történt. Egy másik barátom is meghalt, viszont ő már 70 fölött járt és 13 alkoholelvonón volt túl, évekig hajléktalanként élt, szép emlékeim vannak róla. A feleségem egyik legjobb barátja is meghalt, csak 52 évesen, csontrákja volt. NDK-s volt és egyetemi professzor, de ez sem segített rajta. Én magam tavaly estem át egy meniscus műtéten, volt egy trombózisom, begyulladt a térdem, zsíros lett a májam, aztán egy vérbetegség (ez már régóta megvan), egy kerékpárbaleset csúnya következményekkel, csak annyit mondok: fekete zacskó és fekete fasz (vérömleny). És amikor azt hittem, vége a 2013-as szerencsétlenségeknek, akkor halt meg a barátom.  Akinek alkoholproblémái voltak, még élhetne, ha nem esett volna olyan szerencsétlenül. Egészen közel van eltemetve apámhoz, ugyan ki hitte volna. Messze élt attól a helytől, ahol most nyugszik, azaz ahol az nyugszik, ami megmaradt belőle a hamvasztás után. Én az Örökkévalóság erdejében szeretnék nyugodni, egy szép fa alatt. A barátság fája alatt, azt hiszem. Más fákat is lehet választani: a szerelem fáját, a megbocsátás fáját, a mámor fáját – nem, ez az utóbbi nem létezik. Szívesen járok az Örökkévalóság erdejéhez nagyon közeli stadionba, azaz azért néhány megállónyira van onnét busszal, de át kell szállni az állomáson, ahonnét már csak egy macskaugrás a stadion, ahol a fiam minden hazai meccsen a szurkolói szektorban áll, ordít, énekel, ugrál … Szívesen üldögélek a stadion melletti pubban, ahonnét rálátok a szurkolói szektorra, a meccseket szívesen nézem a melegben ülve, előttem egy sörrel. Amikor 18 éves lett a fiam, a pub kertjében ültünk egy olyan meccs után, amit elveszített a csapata, nyár volt, sört ittunk, az anyja és egy barátja is velünk volt, a szomszéd asztalnál állati hülye dolgokat kiabáltak, „Okotie, megbasszuk a nővéredet!”, ez olyan mértékben irritált, hogy egyszer csak átordítottam: „Megbaszom a nagyapátokat!” – Ekkor a szomszéd asztaltól az egyik nő átjött hozzánk, és megkérdezte, hogy vajon normális vagyok-e.  Haha, jó kis ünneplés volt, a fiam már megint szégyenkezhetett egy kicsit az apja miatt, aki csak boldog volt, hogy jelen lehetett a születésnapozáson… Lehet, hogy az emlékezetem csal, mert mindenki máshogy emlékszik, a feleségem csúfondárosan mondta is, „te és a hőstörténeteid”. Lehet, hogy igaza van.

A pécsi tavasz még nem köszöntött be, elsétálok a pályaudvarig abban a reményben, hogy találok egy újságost külföldi lapokkal, egy jó kis vasúti restit, forgatagot, tolongást, búcsúzkodást, érkezést, de nincs ott semmi. Teljesen kihalt, nem volt semmi olyan, amihez nagyobb városok pályaudvarainál szoktunk, egyszer átmentem a csarnokon, csak két pénztár volt, ahol jegyet árultak, amúgy semmi, semmilyen csarnok, igazából semmilyen, ennyi az egész. Visszamentem a lakásomhoz közeli bevásárlóközpontba, ahol némi élelmiszert vettem és bort, mert sör még volt otthon. Már előre örülök az ágynak. Nem, igazából nem is, most egy olyan könyvet olvasok, aminek az írója is tavaly halt meg, a 40-es évei végén, agydaganata volt és agyonlőtte magát.

A Soproni nagyon ízlik.  Szűzanyám, micsoda szerencse, hogy nem 1895-ben születtünk, még élünk, összefut a nyál a számban, ha arra gondolok, mi mindent csinálhatunk még. Sajnálom, hogy mindig újra tágra nyílt szemmel nézem a rövid szoknyákat, a tél nagyon hosszú volt… Hülyeség, a feleségem megérti, nem a golyóim viszketnek, a feleségem tudja, hogy soha nem fogom elhagyni, és ha még egyszer sikerülne egy egészen fiatal, szexi nő ágyában landolnom (mert ez az egyik reményem, mielőtt végérvényesen vén fasz leszek), akkor nem fogja sajnálni tőlem, ez teljesen biztos. Amikor évekkel ezelőtt egyszer egy másik nő ágyából érkeztem hozzá és elkényeztettem, nem tudtam betelni vele, úgy örültem a jó kis félrelépésnek, amiről ő is tudott, a jó kis megcsalásról és mindenről, ami összefüggött vele, nagy volt az élet, nem kicsi, ünnepi óra, nem ülepi óra (a hülye szójáték kedvéért – a feleségem gyakran kritizál emiatt, hogy nem vagyok képes magamba fojtani a hülye szójátékaimat), a halál messze került, akkor azt mondta, mivel olyan szenvedélyes-szerelmesen, boldogan hálás voltam, csaljál meg nyugodtan, ha utána mindig ilyen leszel hozzám, ez csúcs volt, az együttlét menyegzője, és gyakran úgy tudnám őt magamba szívni, mint egy szarkofág, azaz testfelemésztő, azaz szó szerint „húsevő kő”, voltak eredetileg olyan koporsók, melyek a testet 40 nap alatt lebontották, megették, szeretlek megenni, mondta a szarkofág Sarkozynek (magyar gyökerek), halálra röhögöm magam, ezek a franciák, praise Paris, a szerelem városa (bocs a szójátékokért) és így tovább. A szerelem szigete: Norderney, ott töltöttünk néhány napot a nászutunkon, miután akkoriban Hamburgban összeházasodtunk, a fiúnk (12) is jelen volt az esküvőn, megható levelet írt nekünk és az ágyra tette, kvintesszencia: Úgy örülök, hogy végre összeházasodtatok. Olyan régen vártam már rá… Teljesen meg voltunk hatva, az Elba partján ünnepeltünk egy régi kocsmában, a nevét már elfelejtettem, aztán tovább sétáltunk a Café Strandperle felé, minden tökéletes volt, az időjárás is, és a feleségem elégedett volt, mindent jól megszerveztem hetekkel korábban…

Az ünnepléshez itt, a szép Pécsett megengedek magamnak a Soproni után egy pohár vörösbort is, mert még egyáltalán nem akarom befejezni a napot, 53 éves vagyok, az apám 52 volt, amikor meghalt. Mások meg 90 évesen még gyerekeket nemzettek, így olvastam. Én is szeretnék, aztán 110 leszek, amikor a drága gyermek elkezdi az egyetemet, de persze azt tesz majd, amit akar. Charles Bukowskinál olvastam éppen újra: „Az idő arra való, hogy elpazaroljuk”. Milyen csodálatos mondat, vigasztaló és bölcs, ellentétben a deprimáló „Carpe diem”-mel, aminek rossz fordítása a „Használd ki a napot” abban az értelemben, hogy „Dolgozz, gyakorolj, eddz, amíg fel nem buksz”, illetve „Az idő pénz, legyél a legjobb, győzz le mindenkit” és így tovább. Másik kedvenc mondásom nemrég óta a következő: Mindig is tányérmosogató akartam lenni. – Erre emelem most a poharamat, ezenkívül halott barátaimra és barátnőimre. És ha valaha visszatérek Bécsbe, ami elég valószínű, akkor ott, ahogy mondtam, Josef Weinheber könyveit akarom kikölcsönözni… De most Pécsett vagyok, és nyitott szemmel várom a tavaszt.

* * * 

Egy Feldkirchen-i Fünfkirchenben

Pécs, 2014. március

Jegyzetek és e-mail-ek alapján

Tegnap el akartam menni az állatkertbe, de zárva volt. Fájós térdemmel felküzdöttem magam a hegyre, az állatkert az erdőben van a kilátótorony alatt, az állatkert, 199 különböző állatfaj… két részből áll az állatkert: 99 faj az úgynevezett terráriumban található – ez közel van hozzám, semmitmondó kapu, hamarosan megnézem. Valahol olvastam, hogy az állatkert egész évben nyitva van, ezért hát felmentem. Egy út menti bokorban láttam egy döglött macskát, ez rossz előjel volt. Az állatkert zárva volt, ezt már mondtam. De ez nem gátolt abban, hogy énekeljek, amint az erdőben felfelé vonszoltam magam egy hirtelen támadt boldogság érzésével, ami a térdfájásom ellenére is gyakran eltölt, ha hosszabb utat teszek meg gyalog. Lou Reed egy dalát „Just a perfect day” énekeltem többek között,  szép sorok vannak benne: „Just a perfect day / Feed animals in the zoo”- csodálatos szám, újra és újra elénekeltem (amennyit tudtam a szövegből kívülről), „Walk on the Wild Side”, ezt is énekeltem, ennek majdnem a teljes szövegét tudom kívülről… Énekeltem a vadállatokhoz vezető úton, örültem az életnek és vágyakoztam az erdőben a földön állatok módjára párzani. Korábban gyakran megesett, hogy kanos lettem az erdőben, de ez már régebben volt…

Mivel itt éppen Antonio Fian új könyvét, a „Das Polykrates-Syndrom”-ot olvastam, és mert úgy szeretek idézni, idézek belőle valamit, ami szintén eszembe jutott a felfelé vezető úton: „Tehát írtam egy szkeccset egy alkoholbeteg kutyáról, aki azt hiszi, hogy kikezdhet egy állatkerti oroszlánnal (az ötletet egy Gary Larson-karikatúrából vettem)…”  Ez azért tetszett különösen, mert először is illik az állatkerthez, másodszor és mindenek előtt pedig azért, mert szeretek idézni, mondjuk úgy, hogy szeretek mazsolázni (másképp akartam mondani, de elfelejtettem), mindenesetre lopni is szeretek, ahogy a fiam ezt nevezi, és most Fiant idézhetem, aki a főszereplőjét idézi, aki Gary Larsontól lop valamit, és erről a névről természetesen Wolf Larsen jut eszembe a „Der Seewolf” című csodálatos könyvből (melyből új könyvemben, ami áprilisban fog megjelenni, néhány dolgot idéztem).  Az ilyen kapcsolódások boldoggá tesznek. Fian könyvében fordul elő egy úgynevezett „mókusállás” – nem magyarázza meg, rá kell kérdeznem nála legközelebb. Hiszen az idős Grete asszonyról először a „Rózsa- és medveállás”-ban hallottam. Talán Fian nem ismeri ezt a kettőt – megmagyaráztam őket a „Männer wie uns” könyvemben: letérdelni és megszagolni, letérdelni és belebrummogni… Állatok, nem tudok szabadulni tőlük. Este el akartam menni egy pizzériába, csak mert a sarokházon, ahol a pizzéria található, a ház sarkán, jó magasan van egy talpazat, amin egy kis elefánt áll. – Híres ház, nevezetesség hosszú történelemmel, de aztán mégsem mentem be a pizzériába, mert egyetlen lélek sem volt bent, inkább tovább mentem az orrom után, ami végül a főutca egy mellékutcájába vezetett, egy olyan helyre, ami tetszett: „KORHELY”-nek hívják a csehót, most majdnem istállót írtam, egy „étterem”, tehát vendéglő, de pub is, az étlapján egy olyan étel, amit „Moby Dick”-nek hívnak (ebből is, mármint Hermann Melvill könyvére gondolok, csodás oldalakat idéztem új könyvemben, ami egyébként kalandregény), úgy döntöttem, hogy „Lovin’ Ternderloin”-t vagy micsodát eszem. A hely különös! Fapadló, rajta szalma és mogyoróhéj. Előétel, desszert, falatkák, a héjakat egyszerűen söpörjük a padlóra, ahol bőven van szalma. Mellettem üveg mögött: patkányok. Egy egész család, nagyon élénkek! Csak kb. tőlem fél méternyire, szívesen nézegetem a nagy és a kis patkányokat, nagy élet folyik a fűrészporos aljú terráriumban.

Voltam a terráriumban, voltam a mauzóleumban! A terrárium lenyűgöző, mert valójában egy boltíves pince, sok lépcső vezet le, egyre melegebb, trópusibb lesz a levegő, és aztán az állatok: egy depressziós krokodil, egy depressziós teknős, depressziós halak, még depressziósabb teknősök, depressziós leguán, baszó szöcskék (legalábbis úgy néz ki, mindig ketten tapadnak egymásra, de akció épp nincs) … Mauzóleum: nem olyan nagy hatású, legalábbis egy olyannak, mint én, nem az. A baszó szöcskék jobban tetszenek, mint az ősrégi, hiányosan festett kövek. És sehol egy egér. Utána nézek, hogy a „Maus” magyarul: „egér”. Megint tanultam valamit.

Régen a hunok, a keleti gótok, a gepidák, a longobárdok az avarok és hasonló fajták voltak Pécsett, most én vagyok itt.

A Barbakán kertjének bejárata előtt fekete nadrág fekszik a földön. Gondolkodom, belenézzek-e a nadrág zsebeibe, talán van ott valami érdekes? Hogy megkíméljem magamat a csalódástól, nem nyúlok hozzá. A kertben sokáig állok Janus Pannonius szobra előtt. A 15. században volt Pécs püspöke, és „életet habzsoló szerelmi lírát” írt, ahogy olvastam. Részt vett egy király elleni összeesküvésben, ezért megölték, csak 38 éves volt. Visszatérve a fekete nadrágra, kitépek három cédulát a jegyzettömbömből, és az elsőre azt írom: „ISTEN”, a másodikra „VÉR”, a harmadikra „PUSZI”. A cédulákat a négy nadrágzseb közül háromban rejtem el. Aki veszi a fáradságot és átkutatja a nadrág zsebeit, csodálkozni fog. Három különböző cédulát talál, amin olvashatja, hogy „ISTEN”, „VÉR” és „PUSZI”. Vagy ami még jobb: a négy nadrágzseb közül az egyik üres.

A Jókai téri elefántszobor alatt üldögélek a szabadban a Ristorante dell’ Elefante egyik asztalánál és rendelek egy NAPI MENÜ-t. Nem tudom, mi ez, tehát izgalmas.  A „NAPI” jelentését a szótárból néztem ki, a „Nap” az égitestet és az időegységet is jelenti. Mindennap napsütés, ez jó lesz. A látvány is jó, diáklányok és diákok tanáraikkal. Jó ételt kapok nagyon kedvező áron: paradicsomlevest, húst zöldborsóval, hagymával, szalonnával. Egyik észak-német barátomnak a következő SMS-t küldöm: „Ülök a világ  / legszebb terén / kinn a napon / és királyként eszem. Látvány:  a világ legszebb női / egészen közel, te jó ég!” Ezt írja vissza: „Ez jó, / akkor hát csináld / meg a világ / legszebb képeit / de akkor mit csinálsz majd / Caprin, Huhibu!” Ebéd után a sarki könyvesboltba megyek, a neve Corvina, veszek magamnak egy könyvet.

A szép Király utca (sétálóutca) végén van a KIRÁLY PÉKSÉG, és néhány méterrel arrébb, a Felsőmalom utca sarkán (ahol lakom) az EURÓPA PÉKSÉG, tehát a Király pékség mellett az Európa pékség. Pár méterrel odébb, az én utcámban van egy MANNA nevű cég (de nem ám pékség, hanem „Bio-Reformkultúra”, bármit is jelentsen ez).

A temetőben áll egy férfi bronzfigura, aki ceruzával felfelé mutat, úgy néz ki, mintha a lábánál fekvő bronzmacskával beszélne, aki felnéz rá. Az itt eltemetett urat Grastyán Endrének hívták, és 1988-ban halt meg, orvos volt. Mellette egy sportoló, keresztjén egy megkötött szurkolói sál, ugyanazokban a színekben, mint amilyen a fiamnak is van.

Az orvos 1924-ben Őriszentpéteren született, utána fogok nézni, hogy az hol van.

Néhány nappal ezelőtt leültem egy padra a Szent István téren. Arra a gyönyörű épületre láttam, amelyiknek a felirata Leöwey Klára Gimnázium, az egyik emeleten nyitva voltak az ablakok, hangok hallatszottak ki, az egyik ablakban láttam egy lány hátát, hosszú haját, és amikor röviddel ezután a pillantásom egy fehér virágokban pompázó fára esett, arra gondoltam, hogy ezek ketten rokonok. A lány talán sejti, a fa kevésbé. Mellettem egy másik padon utcai munkás ült, evett és ivott, ebédszünetet tartott.  Bronzfigura a mezőn…

Megvettem a „Pécs gyermekeknek” című könyvet. – Olyan szöveget akarok írni, ami így szól: Apa elképzeli, mi mindent akar a gyerekével Pécsett csinálni, már előre rettentően örül, de a végén kiderül, hogy a fia már felnőtt és rég elköltözött…

Március 15-ödikén, tehát most szombaton ünnepli Magyarország a Habsburgok elleni 1848-as felkelést. Ha megkérdeznének, tudom-e, mit ünnepelnek, ártatlan szemekkel válaszolnám: Naná, persze, a PÉCSI SÖRFŐZDE alapítását, ami 1848-ban történt – tegnap véletlenül láttam a Campus felé vezető úton.

Tettye. Az egyik sziklán Jézus a kereszten, első gondolatom: Ez a Jézus úgy néz ki, mint egy rovar, a második: pont olyan, mint egy imádkozó sáska! – Nevetnem kell, Jézusnak is.

Ausztriában a mondatokat néha „hoho”-val fejezem be, itt ehelyett „huhu”-t fogok mondani.

Amikor a második sörömért mentem, azt mondtam: „még egiszer”. A nő a bárpult mögött nevetett. Ha még egy harmadikért is mentem volna (a kedvem megvolt, a nap, a látvány, a vér pezsgése), mást mondtam volna, mert megtudtam, hogy a „korsó sör” „nagy sör”-t jelent, amit nálunk Krügerl-nek mondanak. „Kóros” volt az emlékeimben a „korsó”, ami „beteges”-t jelent. Mókás lenne, ha valamikor „kóros sör”-t rendelnék.

Ma egy csodaszép és hihetetlenül csábító nőt láttam, akin csak hálóing volt, tehát jól lehetett látni a melleit… Egy bizonyos Weinzettl írta a nőről: „A mai felfedezés (…) Arcát csukott szemmel az égre emelte. (…) Diadalmaskodik, gúnyolódik, megvet. Nevet. Épp egy olyanon, mint én, ez az érzésem. Olyanon, aki őt elbűvölten bámulja… (…) A nő, aki ebben a sírban fekszik, negyven évesen halt meg. Baleset volt? Betegség? (…) Asszociációm: szappanbuborék. Úgy értelmezem, hogy mindenféle szappanbuborékot szeretett.” – Te jó ég, Weinzettl! Ma kerestem a temetőben a nőt, a szobrot, amit Pécsi jegyzeteiben említ, a nőt, akinek látása megbabonázta! A temető óriási, de megtaláltam. És megbámultam. Álmaim nője! Hihetetlen, hogy itt cselleng, a temetőben. Hálóingben van, mellei tisztán látszanak… Micsoda szép nő! Megint csak Weinzettl írja róla: „Milyen arrogáns és öntelt! – szerintem egyáltalán nem az, „a nő ellenszenves vigyora” – egyáltalán nem így látom. „A haja: (…) sűrű és nehéz. A ruhája: nem ruha, inkább hálóing, áttetsző. Ő (kétségtelenül Magyarország temetői vámpírja?) nem visel cipőt, sem harisnyát.” – Weinzettl, Weinzettl.

A nőt Sebestyénné Komoróczy Györgyinek hívják, illetve hívták, 1948 és 1988 között élt, nagyon szeretném tudni, ki volt, milyen volt, ki volt az a művész, aki ezt a szexi szobrot készítette. Egyszer majd írok erről a nőről, a szoborról, majd megmutatom ennek a Weinzettlnek, beolvasok neki, gyakorlatilag ez lesz az óriások harca, hoho, nem is, huhu….

Ami még szintén nagyon tetszett a temetőben (sok más dolgon kívül, no meg az oda vezető utat se hagyjuk ki), egy sírkő, amin csak két név állt:

MÓRITZ ISTVÁN

1884-1960

MÓRITZ ISTVÁN

1930-1972

Csak ez a kettő.

Pécs csodálatos, nagyon jól érzem magam, a tavasz teljes mivoltában kitört, azaz gyakrabban kicsábít, de mivel abszolút kedvenc mondataim egyike Charles Bukowskié: „Az idő arra való, hogy elpazaroljuk”…

Tegnap olyat éltem át, hihetetlen, micsoda sokk, milyen csalódás! Felmásztam a Mecsekre és – milyen öröm, milyen elragadtatás! – az állatkert kinyitott. Húztam is befelé, és mielőtt a kifutóban levő állatokra koncentrálhattam volna, el kellett szakadnom a sok tavasziasan kivirágzott és szabadon járkáló embernők látványától, de akkor először is vettem egy nagy lélegzetet, az illat csodásan állatias volt, és akkor keresésre indultam. Hallottam az alvó disznók horkolását, láttam egy csimpánzot, aki hangosan felrikoltott és egy épületben eltűnt, ahol a falat püfölte – legalábbis így hallatszott, láttam három, a sárban fáradtan heverésző oroszlánt, láttam gyapjas fejű tamarinokat és mókusmajmokat, és akkor, amikor már majdnem feladtam a reményt: szurikátákat! Négyet, egy nyílt kifutóban, aranysárga kőből van egy kis fellegváruk, ez csúcs… Gyerekek kapaszkodtak a külső falon, egy szurikáta megpróbálta elkapni az egyik emberkislány ujját, a kislány nevetett, de kicsit később – láttam, hogy a szurikáta most el is érte a kislány ujját és azonnal beleharapott. A kislány visszahőkölt, nem sírt, de elhallgatott, nagyon csalódottan nyújtotta a kezét a nagyapjának, aki papírzsepkendőt nyomott a rá, aztán mindketten elmentek anélkül, hogy a szurikátákat akárcsak egy pillantásra is méltatták volna. Veszekedtem a harapós szurikátával, aki mérgesen nézett rám, micsoda gonoszul ravasz pillantása volt! Még sosem álltam ilyen közel szurikátához, hogy nem volt közöttünk semmi, csak egy kicsi távolság, kb. 50 cm, most a kezemet feltettem a falra, a szurikáta újra felugrott, de én résen voltam… Micsoda csalódás! Sokat és szépeket írnak ezekről a kedves kis állatokról (lásd az én meg nem jelent könyvemet is „Amit a szurikáták mesélnek nekem”), és akkor tessék! Egy harapás köszönetképpen, egy gonosz pillantás, hideg megvetés. Nem sokkal azután, hogy a kislányt megharapták, két állatkerti dolgozó egy táblát helyezett el a kifutón (tényleg igaz!), le is írtam, mi van rajta:

„KEDVESNEK LÁTSZOM, DE HARAPOK

SZUSZI, a farkatlan SZURIKÁTA”

A Google-lal lefordíttattam magamnak.

Mégsem tudtam elszakadni a szurikátáktól, újra és újra visszamentem, a színek miatt, a napfényben ragyogó építmény miatt, mellette két strucc – ezeket se láttam még tényleg soha közelről, tulajdonképpen rettenetesen viccesen néznek ki! Milyen csúcspontok voltak még? Na igen, az embernők! Hihetetlen, de természetesen ott voltak velük az embergyerekek és az emberférfiak is… Hát én is csak emberférfi vagyok, és a tavasz - szóval már értem, miért lesznek olyan sokan öngyilkosok.  Jó ég, mostanában Herrndorf blogját olvasom („Arbeit und Struktur”), talán nem ez az ide illő olvasmány. Tulajdonképpen Magyarországról szóló könyveket akartam olvasni, sok magyar férfiról és nőről szólókat is, és most? Mindig máshogy van, mint ahogy tervezem. De van egy új mottóm, amit nem restellek ismételni: „Az idő arra való, hogy elvesztegessük.” – Bukowski Charles. Egyszerűen nem stresszelem magam. Fáj a hátam, fáj a térdem, de élek. És a „Carpe diem”-et a „Ne vesztegesd az idődet, te lusta kutya” értelemben soha nem szerettem, azért sem, mert már annyi időmet elrontotta…

Az állatkert után még tovább mentem felfelé, mert olvastam valamit egy vidámparkról. Az erdőn keresztül egy aszfaltozott útra értem, a kisvasút végén (ami nem működik) nagyon megfájdult a szívem. Az út jobb és bal oldalán sok, valaha jobb napokat látott épület, félig vagy egészen összedőlt házak, házikók, bódék, attrakciók… Egyiken a „Büfé” felirat, egy másikon „Kocsma” a ház falára festve…  Az egyik kocsma az utca végén különösen elszomorított, ez volt az egyik legnagyobb épület, bementem, a pultnál álltam a vendégtérben, aztán bementem a konyhába, a WC-be, láttam a széttört játékautomatákat, sok cserepet, törmeléket, szemetet. Nagyon fájt a szívem, régebben itt vidám élet folyt, most minden kihalt, halálos a csend, ásító szakadék… 17 évesen „a múlandóság frusztrációjáról” írtam volna, mely bennem „zajongott”, és Andergassen Eugen feldkirchi költő soraira gontoltam: „Az idő romjaiból az elmúlás haragvó farkasa ordít”…

Mit szólnék a saját fércművemhez, ha mint Herrndorfnak, nekem is agytumorom volna? Herrndorf nagyon szigorú saját olvasmányaival, mert már csak kevés ideje van hátra, ezért kizárólag nagyon jó irodalmat akar olvasni, nem pedig valami fontoskodó, bárgyú alak szemetét…

Kedvet kaptam egy pizzára az elefántos házban, de még csak 17 óra volt, nappali világosság, még túl korán volt számomra. Tehát hazamentem, egy tea, lerakom a hátizsákot, és csak utána jön a pizza, ez a terv. A hazaúton tekintetem a mellékutcára esett, melyben a BLÖFF névre hallgató, jó kis pub található, ahol jól lehet focit nézni. Hipp-hopp, máris a pultnál ültem és néztem egy brit meccset. Milyen intenzíven csodálatos a futballpálya fénye ebben a késő délutáni napfényben. A képernyő mellett az óra: alig múlt 17 óra. Elhatározom, hogy iszom egy sört, és utána megyek pizzázni. Az idő múlik, az éhség is elmúlik, még egy sör és még egy, a következő egy slágermeccs, és az is lenyűgöz, ami a képernyő felső szélén, a játéktér felett olvasható:

CHE (0-0) TOT

Mert a Chelsea játszik a Tottenham ellen. És már megint annyi embernő van, annyi fiatal, én pedig, a vén szivar a bárpultnál, de állati jól érzem magam, tojok a kajára, nuku pizza, és még később egy másik vendéglőben állok, ahol szimpatikus élő zene szól, de nem öregszem meg ott.

A dómban mindig lemegyek az altemplomba, ami mágikusan vonz, mágnesesen is, az ottani lenti fény összehasonlíthatatlan, az első alkalommal az asszociációm: úgy néz ki, mintha drog hatása alatt volnék. Nagy tér, egy terem, szép oszlopok, az uralkodó szín a türkisz, világoszöld, a lámpák is zöldesek, a fény, mintha egy kis köd volna,  fátyol mindenen, ott szívesen olvasnék fel! Igen, igen, igen, erről egy külön könyvet írok, erre gondoltam, mert – azért nem lesz olyan egyszerű, hogy ott egy osztrák felolvashasson. Tehát egy külön könyvet írok erre az alkalomra: „A pécsi csoda”, és ebben arról lesz szó, hogy én Pécsett, éppen ezen a helyen isten hangját hallottam és megtértem. Újra vallásos lettem, és végre megint tudok imádkozni, másokért valamit tenni (azaz áhítatosan imádkozni értük, istenhez fohászkodni), a halál elveszti ijesztő jellegét, egyszer mindnyájukkal találkozom: papa, nagymamák, nagypapák, Michi, Tina, Heini, Lise, Pepi… És a fiamnak nem kell meghalnia, nem fogunk örökre elválni stb. Igen, igen, ezt a könyvet megírom, és akkor majd szabad felolvasást tartanom ebben a csodálatosan varázslatos altemplomi teremben, és ezután boldogan halok meg. – Kérlek, kedves kiadó, 2015 tavaszára foglaljatok le nekem egy helyet a kiadói programban: „A pécsi csoda” – ez lesz az én áttörésem!

Már sok virágot láttam és a fák is rügyeznek már, ráadásul sok rügy már ki is nyílt, és az aranyeső is virít. Kellene tudni írni! Egyébként kankalin, százszorszép és egyebek. A botanikában ki kell ismernünk magunkat!

A Liszt-emlékművet is véletlenül találtam meg tegnap, a dóm tér egyik sarkán van. Te jó ég, az öreg Liszt borzasztóan néz ki! Mint egy zombi, aki a „halott magasház” –zal rokon, a művész vezetékneve Alkotása, ami mindent megmagyaráz.

A Vasarely Múzeumban is voltam már, jó sok képet látni ott, filmfelvételeket is rég elmúlt napokból… Az ilyesféle kiállításokon gyakran nagy kedvem kerekedik, hogy én is csináljak valamit, képeket készítsek, fessek, kis fecniket ragasszak, rajzoljak, firkáljak, kenjek… Igazán ösztönző volt, kedvet kaptam a műalkotásmámorhoz vagy mihez. Ha ez beindul, akkor mint egy kő gurul a pályáján, egészen addig, míg szikrákat hány, ezt még sokszor szeretném megélni az életben, a felfokozott alkotásmámort! Fékeznem kellett magamat a focival és a sörrel, a lakásban üvöltöttem, amikor a Rapid kiegyenlített, ez óriási öröm volt, tudtam, hogy abban a pillanatban a fiam is ünnepel a távoli Bécsben.

Most leírhatnék egy utcát, ami egy templomhoz vezet, amely előtt egy régi, leállított sárga villamoskocsi áll, és egy fa, kockakövek, az utca kissé lejt, tehát templom és kocsi és fa, két vagy három fa lejjebb, a kockakövek, a kocsitól balra még egy török fürdő maradványa (a törökök sokáig voltak itt, és hátrahagyták a nyomaikat), a templom csodaszép, egyszerű, tiszta, a házak is, mindenesetre az Elefánttól lejöttem az utcán, ami nem éppen egyenes, hanem tesz egy kis kanyart, és hirtelen, mint derült égből az a gondolatom támadt, hogy milyen hirtelen kerültem tudatába a szépségnek és mindannak, amit láttam magam előtt, akkor azt gondoltam, hogy még 1000-szer szeretnék végigmenni ezen az utcán! És még nem is említettem a villamoskocsi előtt játszó utcazenészeket. Minden olyan egyszerű, nem puccos, a vakolat pereg, és részben éppen ettől lesz vonzó. Itt semmi sincs elsimítva, kivasalva, felcicomázva, Ferenciek utcájának hívják. És mindjárt ezután egy csodálatosan illatozó parkba mentem, ahol a fák virágai, valami lila a földön, sárga virágok, aranyeső vagy aranyvessző vagy tudja a kakukk… Igen, a kakukk állandóan szól a fejemben: itt a tavasz, csapjunk bele, csapjunk bele! Aztán át a csodálatosan szép park kis kőkerítésén egy sörkertbe, ami  balra lent van, aztán egy kicsit messzebb a KAFKA fogadó, ahova nemsokára bekukkantok, ugyanúgy, mint ahogy a KAPUZINER-be is … az említett kerítésen túl látszik a halott magasház, mint egy emlékmű, egy menétekel, egy másik világ és idő szörnye, borzalmas, el sem tudom mondani, milyen rémisztő  nekem ez az üres, óriási, rozsdás, fekete óriásház (25 emeletes), ami kisebb, lakott házak között fekszik. És ez a kép, ahogy EZ (már álmodtam róla) sötéten, komoran a kerítésen túlról az égbe nyúlik – azt hiszem, szükségem van egy fényképezőgépre!

Tettye, mésztufa barlang: „A pokol kapuja”, isten ments! Belépőjegyet akarok váltani, de a fiatal pénztárosnő azt mondja, vezetés van, úgy értem, hogy az csak fél óra múlva kezdődik, mondom, az nem lesz jó, mert randevúm van, ő azt mondja, nem, nem, most mindjárt, várjak, mindjárt jön a kolléga, és nemsokára egy hihetetlenül csinos, szőke, 20 év körüli lány áll előttem, és mondja, hogy kövessem, ő vezet keresztül a barlangon. Igen, és ezután fél órán keresztül csak ketten voltunk ezekben a tényleg nagyon lenyűgöző földalatti járatokban, úgy éreztem magamat, mint Tom Sawyer Bettyvel, amikor Indián Joe-ra vártak, ehelyett egy sárkány jött – a barlang egyik attrakciója. Sokat beszélgetünk, néhányszor elnézést kér a gyenge angoljáért, kérdezi, honnét jöttem, Bécs, ó, ez szép képzeteket kelt benne, elmesélem neki a „Dritte-Mann-Tour”-t a csatornákban, áradozom Pécsről, ő pedig persze sokat mesél a barlangról. Az egyik teremben egyszer csak egy asztal áll székekkel, egy ágy és egyebek, azt mondja, korábban itt egész családok laktak, időnként akár 100 ember is élt itt… Egy plakáton érmék látszanak, mesélek a szerb sógoromról, aki mindig kincset keres a detektorral és már sok ősrégi érmét, nyílhegyet, ékszereket és hasonlókat talált, a lány gyakran nevet, olyan szívélyesen természetes és tényleg csodaszép – mindenesetre az egész egy kicsit fárasztó nekem, mert egész idő alatt be kell húznom a hasamat. Ha egyszer nem figyelek oda, máris látom, hogy a hasamat nézi.

A „halott magasház”, a magasház kiejtve hasonlít a Magaschas-ra,  ami úgy hangzik, hogy Megaschas. Információk róla: 84 méter magas, 25 emeletes, 1974-ben építették és 1989 óta szerkezeti hibák miatt lakatlan, 2006-ban megerősítették, ez Közép-Európa legmagasabb használaton kívüli magasháza a Guiness rekordok könyvében.

Délben az utcámban található, szép FIAKER-be mentem menüre. Utána elsétáltam a „parasztelosztó” mellett (így nevezik a buszpályaudvart, ahonnét vidékre mennek a buszok) a piacra, ahol az egyik bolton nagy betűkkel ez volt kiírva: „FRISS HÚSÁRU” – Ugyan nem tudom, mit jelent a Húsáru, biztos valami ennivaló, de a mód, ahogy hirdetik, megfogott. Ezt mi is használhatnánk Bécsben: „FRISS RÁNTOTTHÚS”, „FRISS HURKA” vagy „VEDELJ RIZLINGET” – nosza, ez vidám lenne! Most rágugliztam, mit jelent a húsáru: HENTES – ennek nincs értelme, felejtsük el. Inkább a tévedésemnél maradok. Nem, ez gyerekes volna, a friss az friss.

Úgy tűnik, már beszéltem a magyarok nyugodt természetéről, barátságosságukról és a mindenütt megtalálható, jó, olcsó ételekről. Ezt minden bécsi fapofának üzenem: már csaknem négy hete vagyok Pécsett, és soha nem találkoztam egyetlen barátságtalan, fapofa magyarral sem. Az étel mindenhol nagyon jó, és még csak italt se muszáj rendelni hozzá. Aki akar, kap vizet, és mindenki barátságos, nyugodt, szeretetreméltó… Tudom, néha felületes vagyok és egyszerűen szerencsém is van, mégis: meg fogok tanulni magyarul, el fogok énekelni egy dicsőítő éneket a magyarokra.  Hol is vannak tulajdonképpen a Jobbik választói? Nem értem…

A pályaudvarról a 35-ös busszal mentem az állatkertbe. Előtte sokáig gondolkoztam, hogyan töltsem a nap hátralevő részét (Bohumil Hrabal délután 3-tól kocsmában szeretett lenni), a választásom egyhangúlag az állatkertre esett. Örültem a szurikátáknak, a disznóknak – az utóbbiak olyan hátborzongatóak, hogy sajnálom őket. A házi sertés olyan kövér, hogy a hájtól alig képes állni illetve menni – lehajoltam hozzá, egymás szemébe néztünk (ezekről az irtózatos szempillák alatti szomorú, irtózatos szemekről egyszer majd írnom kell), a mocskos disznó csak utálatos volt… Egy oroszlánnak is sokáig a szemébe néztem, ez viszont igazán kalandos volt! Még sosem voltam ilyen közel oroszlánhoz, csak egy rács volt közöttünk, a kinyújtott ujjammal meg tudtam volna érinteni az oroszlánt, hihetetlenül közel mentem hozzá, egymás szemébe néztünk, a hátam megborzongott, bizonyára neki is, mert hatalmas fejét megrázta, miközben én megremegtem és összerándultam a nagy micsodától. A találkozás nem egészen szemmagasságban történt: ő, az állatok királya, én, a gyalogember, ráadásul fájós térdekkel… A szurikáták is a helyükön voltak, a mókusmajmok úgyszintén. A galléros páviánokat is sokáig néztem, ezeknek piros a seggük, na ezek is tudnak valamit. Vidám népség! Ahogy előkaptam a jegyzetfüzetemet, néhány rögvest odajött hozzám (ebből a szempontból a galléros páviánok hasonlítanak a mókusmajmokra, talán még extrémebbek is…) Lemásoltam: „Veszélyes állat! / Dangerous animal!”… Egyik anyukának a hátára kapaszkodott a kicsinye, egy másiknak a hasára – az anyukák a karámban gyorsan rótták a köreiket, és követte őket többek között egy öreg pávián, ahogy láttam. Abba kellett hagynom a figyelésüket, mert a mókusmajom kolléga… Nem, elég, ez nem érdekel senkit! Bocs, most rácsapok a számra.

Aúú, fáj a szám, huhu. Az állatkert után az erdőn keresztül mentem lefelé a Tettyére, a lektor, Peter kedvenc vendéglőjébe, egy söröcskére… Kellemes volt, a bárpultnál (önkiszolgálás van) összetorlódnak az emberek, de azok ketten a pult mögött (egy férfi, egy nő) stressz nélkül, lazán, barátságosan nem hagyják, hogy kibillentsék őket a nyugalmukból, a tolongás ellenére sem, végre én kerülök sorra, végig kell néznem, ahogy a pult mögötti ember egy kávé habját türelemmel és odaadással úgy alakítja, hogy úgy nézzen ki, mint egy nyúlfej nyúlfülekkel, azaz kanalakkal.  Ő a megtestesült nyugalom, amikor még két szemet is nyom a nyúlpofába, csinál bajuszt, orrocskát – csodás, gyönyörű, mindenhol így kéne csinálni, így még a sör is kétszer olyan jó!  Menjetek a pokolba, ti hatékonyságnövelő, profitmaximalizáló, stresszelt barmok…

Azt hiszem, most ezt teszem: 1 óra 30 van, tehát túl korai még lefeküdni, kinyitok még egy Sopronit és dőzsölök a holnapi focimeccs feletti örömömben, ami a pécsi stadionban lesz (ahol veszek majd egy mezt a fiamnak), meg a magyar nyelv tanulása feletti örömömben, amiről Iro úr azt írja , illetve egy név szerint nem említett, „neves fordítóról” írja, aki egyszer állítólag azt mondta (Iro vigasztalására, mert neki bevallotta, hogy „szégyenletesen keveset tud magyarul”), és most következik: „A magyar végeredményben olyan nyelv,  amit a teljes bódultság állapotában talált ki az ördög.” – Melyik tetszik jobban: bódultság vagy ostobaság? Napoljuk el a kérdést holnapig. Mindenesetre most kiveszem a sört a hűtőből, mert tudom, hogy mi a fontos. Ez fontos: tántoríthatatlanság… nem, az nem, de a magyar nyelv igen! Puszi, puszi.

Stadion: maga a boldogság! Foci (a világ legszebb játéka), sör, madáreleség (itt a meccs alatt mindenki madáreleséget eszik, az ember szabályosan gázol a napraforgómag-héjban és hasonlókban), napfény, kivilágítás, ordítás, káromkodás, érzelmek, gyerekek, nők, fájdalomkiáltások… Amikor bejöttek a csapatok a kezdésre, őrült hangosan megszólalt egy baromi jó szignál elektromos gitáron – ettől teljesen begerjedtem: a kezdő hangulat vibrált, a táncos lábak viszkettek, a szerelmes szív dobogott…

Cserbenhagyás. A visszapillantóban láttam, hogy a férfi még élt, a tenyerével folyamatosan csapkodta az utat, de nem tudtam megállni, mert a lehető leggyorsabban Pécsre akartam érni.

* * * 

E-Mail 2014. április 24-edikén Annának  Bukarestbe

Tárgy: Heckewelsch

kedves anna,

azt gondolod, zagyvaság… nem, hála a google-nak, a pfälzi szótárban ezt olvastam: a „heckewelsch” jelentése „összezavarodva lenni”, vagy „érthetetlen” – köszönöm a szót, korábban még soha nem hallottam.

  (…)

a pécsi idő nagyon termékeny volt! itt van egy kis magyar vers … nem, előbb még néhány információ, ami szükséges a vers megértéséhez. te mint magyarul beszélő román biztosan fogod tudni, de mégis: az UNICUM egy gyógynövényekből készült likőr és gyomorkeserű („magyar gyógyszer!”), amit egy bizonyos dr. zwack fejlesztett ki a szent római birodalom császárának, II. józsefnek, aki osztrák főherceg is volt és magyar király. dr. zwack volt az udvari orvos, a likőr több mint 40 különböző növény és gyökér kivonatából készül. az első korty után a császár állítólag felkiáltott: „ez unicum!” innen a név. ez 1790-ben volt. valahogy így. ahogy mondtam, ezt tudni kell a költemény mélységének, szépségének és relevanciájának megértéséhez.

na.

itt van hát a kis magyar vers, ami több napi gondolkodás és próbálgatás után született, és mentes minden felesleges dologtól:

iszom

unicum

köszönöm

zwack

ez aztán valami, igaz? ahogy mondtam, sokat csiszolgattam… ne legyen a záró sor inkább „dr. zwack”? töprengtem erre,  töprengtem arra, majd végül a doktor nélküli zwack mellett döntöttem.   mert a tömény italok élvezete után gyakran elfelejtjük a formális megszólításokat, a címek elenyésznek, egy doktor zwack úrból csak zwack lesz – zwack, ez vidáman hangzik németül, a dr. zwack meg amúgy is… hát akkor most mi legyen? hagyjuk meg a zwack-ot, minden sorban csak egy szó legyen, így jó. – minő csúcspontja ez a kortárs költészetnek, ezt konstatálom teljes szerénységgel. mit gondolsz erről a kis mesterműről?

a következő költemények kicsit nyamvadtabbak, de mégis szeretem őket:

szép világ

(éljen az eltérés

éljen a hiba)

pap

   pép

     pipa

   pop

púp

egy kóros sört

nem

egy korsó sört

igen

egészségére

tüdő

igen jó

levegő

igen igen jó jó

léggömb

igen igen igen jó jó jó

remélem, erre most nem szakítod meg a barátságunkat. csak be akartam neked mutatni, hogy magyarul is tudok költeni, hoho.

 * * *

E-Mail 2014. március 15-ödikén Pécsről feleségemnek, Evinek Bécsbe

 a nyilvános közlésre csak kis mértékben megváltoztatva, az írásmód nem az én bűnöm – a konzekvens kisbetűs írást akartam használni, de a computer önhatalmúlag belerondított. mindegy, az e-mail a jó friss, szégyenkezés és szépítés nélkül sorozatból van.

kedves evi,

de jó, hogy ma e-mailt kaptam tőled, igazán különleges, váratlan, felragyogott a kis lakásom. tudod, hülye módjára írom az e-maileket, de most egy kicsit leblokkolódtam, majdnem ideges vagyok, óvatos… ó, ugyan! egyszerűen elmesélem neked, milyen is volt a mai napom,  mert hogy megint nagyon-nagyon szép napom volt, egyszerre több okból is.

reggel kimentem (itt  mindig átalszom az éjszakát, nuku alvászavar), térd-gyakorlatok, közben kicsit magyarul tanulok, néhány szót, mondást, szólást, aztán fürdés, reggeli (banán és feltöltős kávé), aztán bekapcsolom a pc-t, de az internetet nem, szóval semmi e-mail. két órát dolgoztam, aztán felkerekedtem a tettyére, ez az a városrész, ahol 13 órakor a lektorral, peterrel találkozom a tettyei romoknál. a városrész gyönyörű, csodás templomocska egy dombon, lenyűgöző jézus a kereszten, ami messziről látszik… íróasztalom felett lóg egy nagy fotó erről a városrészről és a templomról, a képet télen készítették – jó pillanat volt, amikor napokkal ezelőtt hirtelen rájöttem, hogy hol is van ez. azt az utat tettem meg ma peterrel, ami a képen keresztül vezet…

szép sorban: korán érkeztem, ezért odamentem a mészkő-tufa barlanghoz, ami útba esik, ez a „pokol kapuja”, úgy ám! meg akarom váltani a belépőjegyet, a fiatal pénztárosnő mondja, van vezetés, úgy értelmezem, hogy az csak fél óra múlva kezdődik, mondom, az nem lesz jó, mert randevúm van, ő mondja, hogy nem, nem, most azonnal, várjak, a kolléga azonnal jön, hamarosan egy hihetetlenül csinos, szőke, 20 év körüli lány áll előttem, és mondja, kövessem, ő vezet a barlangon keresztül. igen, aztán fél órán keresztül együtt voltunk a tényleg lenyűgöző föld alatti járatokban, csak mi ketten, úgy éreztem magam, mint tom sawyer bettivel, amikor indián joe-ra vártak, ehelyett egy sárkány jött, ami a barlang egyik attrakciója. sokat beszélünk, néhányszor bocsánatot kér a rossz  angolságáért, kérdezi, hova valósi vagyok, bécs, ó, az elképzelni is jó, elmesélem a der dritte mann túrát, áradozom pécsről, ő persze sokat mesél a barlangról. az egyik teremben egyszer csak asztalt és székeket látunk, ágyat és hasonlókat, azt mondja, korábban családok laktak itt, időnként 100 ember is élt itt… az egyik plakáton érmék, bato-ról és kereső készülékéről mesélek, a lány sokat nevet, olyan szívélyes természetességgel, és tényleg csodaszép – mindez kicsit megerőltető is nekem, mert egész idő alatt be kell húznom a hasamat. ha nem figyelek oda, máris látom, hogy a hasamat nézi…

és a te új mérleged mit mond?

peter mesélte ma, hogy a spanyolországban élő barátnője mindig úgy véli, hogy túl kövér…

a lány tök kedves, beszélünk a már említett lenyűgöző jézusszoborról, amin látszik a szenvedés és a kín, szóval nagyon kifejező, az alak egy rovarra emlékeztet, egy imádkozó sáskára, peter azt mondta, mindig az az érzése, hogy jézus a budin ül, mert annak megfelelően görbén tartja magát, tényleg úgy, mintha egy „trónon” foglalna helyet, szóval ez a tettyei városrész feletti jézus egészen különleges, no és aztán ez a kápolna! minden év augusztus 5-ödikén (!) van egy körmenet a centrumtól ide fel… peter felajánlotta nekem a lakását augusztusra, tehát ha akarom… vissza az elbűvölő barlangi vezetőmhöz. szívélyesen elbúcsúzunk,  még egyszer édesen szabadkozik a rossz angolsága miatt, én is az én nem létező magyartudásom miatt, kezet adunk egymásnak, mondom, köszönöm szépen és szia, és megyek felajzottan peterhez.

peter nem egyedül jön, hanem vele van marco is, egy pécsi, aki egy pc-s ügyfélszolgálaton dolgozik, fizikát és informatikát tanul, molto simpatico. peter egy egyetemi kolléganőjének  kis autójával megyünk petertől az ő lakásához, ami egészen közel van (meredek utcák, mint gozo-n!), élelmiszert hordunk be, fokhagymát, hagymát vágunk, belerakunk húst, mézzel, mustárral és fűszerekkel – holnapra hivatalos vagyok peter csodálatos, elvarázsolt kis kertjébe egy grillpartira, a  színjátszó csoport, amelyben mindketten részt vesznek, próba után grillezni fog, szóval 16 óra körül már jöjjek, peter azt mondja, hogy szereti, ha vidám emberek vannak jelen, ezt rám érti, örülök, hogy szórakoztatónak és meghívásra érdemesnek tart, marco is jót nevetett néhány viccemen és történetemen, az az érzésem, hogy már évek óta ismerjük egymást, és nincs olyan érzésem, hogy több mint 20 évvel idősebb vagyok, azaz marco biztos a 20-as évei közepén jár… a nap süt, a mandulafák virágzanak, az aranyeső, a százszorszép…

marco a barátnőjéhez megy, peter és én pedig peter kedvenc kocsmájába: a csodás utca egyik kanyarjában egyenesen rálátni arra a városrészre, ami az íróasztalom felett függő képen látszik, jobbra a mecsek a tévétoronnyal (amire a pécsiek láthatóan nagyon büszkék), balra a rovar-jézus és a kápolna, a kocsmárosné nagyon kedves, fantasztikus halászlevet eszünk, sört iszunk, dumálunk, dumálunk, dumálunk, míg az esti nap mindent aranyfényűre fest, aztán egy jót sétálunk… peter tényleg hihetetlenül szeretetreméltó fiatalember, szinte egy kis „szerelmes érzetem” van, egy tiroli, aki már madridban is élt, ahova visszakívánkozik, bármennyire is szívesen van magyarországon, ahol csak két éve él, de a barátnője spanyolországban van, peter egy évig argentínában élt, salzburgban járt egyetemre, miután előtte négy évig egy bankban, a Raiffeisenben könyvelőként dolgozott és nem kapott semmi pénzt otthonról…

az egész augusztust a lakásában tölthetném, ahogy mondtam. csodálatos lakás! csak a hálószoba: nagy tér, nagy duplaágy, napsütötte… talán az új könyvem bestseller lesz, te akkor kivehetsz augusztustól szabadságot és itt töltjük az augusztust és mindent megmutatok neked:

az állatkertet (szurikáták! tanúja voltam, ahogy az egyik egy gyerek ujját megharapta. a kislány nem sírt, de csalódott volt, hirtelen teljesen elhallgatott, a nagyapja egy papírzsebkendőt nyomott a sebre, elmentek, rá se néztek a szurikátákra. röviddez ezután, kb. 1 perccel később két állatkerti dolgozó jött és felakasztottak egy táblát, amit a google-lel fordíttattam le: „JÓL NÉZEK KI DE HARAPOK”

a terrárium (elképesztő, egy középkori boltíves pincében depressziós hüllők vannak, hátborzongató, az a dóm a négy tornyával, az altemplom (erről sokat lehetne mondani, de nem most),

az ókeresztény sírok,

a főtér,

a király utca (sétálóutca, sok kocsma, kettőben majdnem minden este élő zene van, nem mindig csúcsminőségű, de tulajdonképpen mindig szimpatikus),

tettye (romok és egyebek, barlang, játszóterek, kereszt, kápolna, kocsmák: a mi mai kocsmánk és a „bagolyvár” feljebb, csodás terasszal…)

a „halott magasház” (!!!),

a BLÖFF kocsma (ahol nagyon jól lehet focit nézni, jövő héten ott nézem meg peterrel a real madridot…)

ami a jövő hetet illeti: vasárnap este károly visszajön japánból, már írt nekem, jövő héten együtt járkálunk, kedden peter mutatja meg az egyetemet, ahol szerdán a felolvasás lesz, a PAULUS-ban találkozunk a campus előtt. a felolvasás után mindannyian, az intézeti főnök, szendi („hans moser és napoleon keveréke”, ahogy valaki egyszer jellemezte), peter, a diákok és fordítóm, lászló, aki budapestről érkezik (ha igaz, de azt írta, hogy szándékában áll), együtt eszünk egy vendéglőben, amit diákok üzemeltetnek stb.  a campus csodásan álomszerű, minden kicsit más, mint nálunk, úgy tűnik nekem, mintha álmodnék, mégis (a dómban, mindenekelőtt az altemplomban, mintha be lennék drogozva, mert a fény, a fény, a színek – majd megmutatom, illetve egyszer le fogom írni…)

amikor ma egy girbegurba utcán mentünk, peter azt mondta, hogy ez teljesen latin-amerikára emlékezteti. a campus megint valami más…

na, most kiestem a felsorolásból.

mit mutatok még meg neked:

a mecseket,

a vidámparkot ott fent az erdő közepén, ami teljesen lepusztult, illetve teljesen meghalt, elhagyatott, csak romok, nagy vendéglők, belül csak cserepek törmelék szemét, összetört játékautomaták… valaha családi paradicsom volt.

nagyon jó kocsmák vannak, pincehelyiségek, hátsó udvari kerthelyiségek…

egy csodaszép helyen (uwe-nak írtam egy sms-ben: a világ legszebb terén ülök) egy elefánt szobor alatt (a házcsoportot elefántos tömbnek hívják) már ebédeltem itt néhányszor, menüt ettem (leves és főétel kólával) kb. 4,5 euróba kerül, a szabadban, tényleg gyönyörű a tér, legutóbb a pincér meghívott egy kólára… onnét indul egy utca, amelyik, hogy is mondjam. ez úgy volt: ebéd után (az éttermet egyébként ristorante dell’ elefante-nek hívják) elindultam a ferencesek utcáján lefelé, kicsit lejt, kicsit görbe, szép régi házak vannak balra és jobbra, lent pedig a templom látványa, előtte egy kiszuperált, félreállított villamoskocsi sárga színben (korábban volt villamos pécsett, de már régen nincs), mellette fák, egy török fürdő maradványa, kockakövek – és akkor hirtelen olyan érzés volt, mint egy libabőrös megvilágosodás, rájöttem, MILYEN HIHETETLENÜL SZÉP MINDEZ! a két utcazenészt elfelejtettem megemlíteni… lent balra a KAPUZINER (abban is ültem már, nagyon kedves a kocsmárosné), jobbra utána a KAFKA vendéglő, még messzebb egy sörkert, mögötte illetve felette egy csodálatosan csendes park, ami úgy illatozik most, hogy alig lehet elviselni, és ott e gyönyörű, varázslatos szépség kellős közepén a kis kőkerítés fölött egy torony mered az égbe, a halott magasház! ez a szörnyeteg, mintha egy másik világból való volna, egy másik filmből… már álmodtam is vele (michivel egyébként már kétszer. mindkét alkalommal élt még ill. megint, minden csak fele olyan vészes volt, a második álomban elhatároztuk, hogy idén újra együtt dolgozunk, mint régen…)

tovább a felsorolással, ahogy épp eszembe jut:

a főtér tényleg egyedülálló, nem ismerek semmi hasonlatosat.

a temető! van ott egy női figura, aki egy bizonyos franz weinzettlt (akivel közös felolvasásom volt június végén grácban),  aki sokat írt pécsről, teljesen kihozott a sodrából, szóval vonzotta és taszította, de az a nő tényleg különleges, az ember nem is gondolná, hogy ilyen nőre lel a temetőben: csak egy hálóing van rajta,  kifejezetten kilátszanak a mellei, szexuálisan kihívó, arcát mosolyogva, csukott szemekkel az égre emeli, csábító, lenéző… weinzettl szerint vigyorog, ezért elítéli, úgy érzi, kineveti, és hogy már sok férfit taszított boldogtalanságba stb… biztos, hogy érdekes nő volt, sebestyénné a neve, 1988-ban halt meg 40 évesen. senki se tud róla semmit – vagyis azok, akiket megkérdeztem, talán Károly tud valamit… japánban jó kapcsolatokra tett szert, ahogy írta nekem.

hans weiss is írt, tudod, aki hittisauba való, most kutakodik titokban, tanácsadóként gonosz fondorlatokat akar feltárni indiában, emberkísérletek, gyógyszeripar stb., de utána, ahogy írja, végre majd csak az irodalom és a fotográfia következik, mert hogy nyártól egy évre new yorkba megy, ez tartja életben… nagyon  kedvelem, a két fellépésem óta (czernin-ünnepség és az orland könyvkereskedés a rá következő napon, mindkettőn részt vett) a rajongóm, ahogy mondta. na jó, azóta még jobban kedvelem én is. és heidi is teljesen el volt tőle ragadtatva…

mit mutatnék/mit fogok megmutatni még neked?

a vasarely múzeumot

a zsolnay kulturális negyedet

annak a festőnek a múzeumát, akinek a neve nem jut eszembe, csak a német szó szerinti fordítás: knochenburger – csontvárynak hívják, nézd csak meg a képeit az interneten! – csak 41 éves korában kezdett festeni, nagyon sajátságos képei vannak, „a magányos cédrus”, már az apja is szeszélyes patikus volt, picasso is el volt bűvölve tőle, sőt…

és a magyar művészeti múzeumot is, aminek a kertjében van egy óriási szobor, vidám és felszabadító: „szabad ember” a címe.

a múzeumok utcáját, a városfal mentét, a városfal alatti részt, a keltaurt, a kioszkot, az ókeresztény sírokat már mondtam, azt hiszem, a mecsextrem kalandparkot, a piacot, az árkád bevásárlóközpontot (130 üzlet), egyszerűen csak néhány helyes utcácskát, teret és és és.

annától, bukarestből kaptam nemrég egy sms-t. amúgy e-mail-eket ír, de ebben az esetben … írtam neki, hogy jó volna egy bicikli, mert 3-4 óra járkálás után mindig fáj a térdem, és pikpak, küldte az sms-t, ha akarom, megkaphatom barátnőjének, patriciának, a régi, zörgő biciklijét, és nem sokkal ezután: nem, másik barátnőjének, áginak egy jobb biciklijét – mindketten pécsett élnek, megvan a telefonszámuk, hétfőn valószínűleg felhívom őket.

holnap grillezés, vasárnap – peter kérdezte, elmegyek-e vele és egy barátja gyerekével az „állatmenhelyre”, ahova rendszeresen jár kutyát sétáltatni, szóval mindig hétvégeken… mondtam, 4-kor szeretnék a pécsi stadionba menni: végre egy hazai meccs, ráadásul egy nagy budapesti egyesület ellen. még meggondolom. petertől egyébként, ha akarom, kaphatok kölcsön egy gitárt – neki kettő van… láthatod, nem megy rosszul a sorom.

kérdezed, hogy dolgozom is-e?

a válaszom: de még hogy!

gruselschocker (ócskaság) kész, jó lett, csak néhány apróság hiányzik még

a sylt-i pályázathoz a teljesen új szöveg készen van, „in freierlaune” („ünnepi hangulatban”, el fogom küldeni és zwack (ha, ezt így hagyom…)

állatversek és állatpróza (300 oldal) átdolgozva, a versek teljesen, a próza még nem egészen

rövid szövegek pécsről (károlynak)

pécsi napló

e-mail-ek (ez itt pontosan az 50.! nem mind olyan hosszú, mint ez itt…)

valami képi dolog is, csak annyit mondok, hogy ragasztás, firka, kenés stb.

pécsről lehetne még persze kisebb kirándulásokat is tenni ide-oda.

na, akkor most hagylak tovább dolgozni, mert az nem járja, hogy a munkahelyeden a privát üzeneteidet olvasgatod, hiszen nem vagy író, hoho.

sokat olvasok is, megvettem a „pécs gyermekeknek” című könyvet, ezt „feldolgozom”. szeretnék egy szöveget írni, ami körülbelül erről szólna: egy apa úszik afeletti örömében, mi mindent fog majd gyermekével pécsett csinálni, és a szöveg végén kiderül – ez az! hogy az apa kicsit tévedésben van, mert a gyerek már nem gyerek, hanem felnőtt és már rég elköltözött.

jó gondolat, hogy ti (te, phillipp, paul és az ő nagybátyja) kifestitek a lakást… peter nevetett ma, amikor ezt hallotta, a fiú elköltözik, messzire, a másodikból a harmadik kerületbe.

felakasztottam egy nagy fotót rólatok, amit a papírgyűjtésből megmentettem: philipp és te a 200 rokon höchst-i találkozóján.

jesszus, már megint milyen késő van, ma korábban akartam lefeküdni, hogy holnap ne legyek kialvatlan, amikor a fiatal színházi emberek grillpartijára megyek…

nagyon örülök már előre mindennek, ami még pécsett vár (amit valahol valamikor írtam, igaznak bizonyult: a világ tele van potenciális örömmel)

borzasztóan örülök neked és philippnek és bécsnek, és kicsit bammlnak: heuriger? térd? új könyv? philipp már nem velünk lakik… neeem, az öröm felülmúl mindent. csupa izgalom.

már most örülök a looshausnak a tavasszal, és berlinnek meg hamburgnak a nyáron.

nos, jó volt veled tölteni az estét, még ha kicsit egyoldalú is volt… még ennyi: még ha furcsán is hangzik, néha félek, mások esetében kevésbé vagy egyáltalán nem, de nálad igen, hogy írok neked valamit, és erre kinyílik a szemed és mintha lehullana a hályog a szemedről, hirtelen tisztán látsz és átlátsz rajtam (jobban, mint ahogy én magamat bármikor is kiismerem), és kristálytisztán gondolkodsz és pengeélesen: no, ezzel se akarok többé közösködni. ez a félelmet, ami alkalmanként, régebben gyakrabban, mert mostanában nem nagyon írtunk egymásnak, jaj… oké, most megyek aludni.

és még ez: amikor legutóbb felhívtál, amikor a ruth-tal és antonyval való találkozás után hazafelé tartottál, úgy  éreztem, hogy a hangodtól és legfőképp tőled feljött a nap a fejemben…

most elküldöm a postát.

(…)

(Kulcsár Enikő fordítása)

***

In Feierlaune

Auf der Flucht vor meiner großen Liebe, meinen Freundinnen und Freunden bin ich Anfang März 2014 in Pécs gelandet, wo ich eine längere Zeit verbringen werde. Ich habe mich für diese Stadt entschieden, weil ich in einem Buch von Viktor Iro über Ungarn Folgendes gelesen habe: “Tatsächlich kenne ich wenige Orte, in denen das Frühjahr oder auch nur eine vorfrühlingshafte Ahnung mit solch geradezu hormoneller Macht einzieht wie hier. Wer über den Winter vergessen haben sollte, wie kurz Röcke und wie lang Blicke seinen können, spaziere an einem beliebigen Märztag durch Ungarn. Sie werden sofort verstehen, warum diese Nation niemals aussterben wird, sinkenden Geburtsraten zum Trotz. Ungarn kann, besonders im südlich gelegenen Pécs mit seinen Feigenbäumen und Weinbergen, aber auch in Budapest, ein geradezu mediterranes Flair ausstrahlen.” Den März werde ich in Pécs verbringen, zur richtigen Zeit am richtigen Ort.

Auf meinem Bier steht Soproni, darunter 1895. Bin ich froh, dass ich nicht 1895 geboren wurde, weil dann würde ich heute sehr wahrscheinlich nicht mehr leben.

In Bécs fuhr ich in letzter Zeit mehrmals wöchentlich mit dem Bus an einem Gasthaus mit dem Namen Zum guten Tropfen vorbei, auf meinem Weg ins Spital. Ich war nie in diesem Gasthaus gewesen, wusste auch nichts von seiner Existenz, und auf einmal wurde es zum Sehnsuchtsort. Angrenzend an das Lokal steht der Josef Weinheber-Hof. Ich habe noch nie etwas von Josef Weinheber gelesen, aber durch das ständige Vorbeifahren an dem Hof bekam ich Lust dazu. Ich nahm mir vor, sobald ich die Therapie hinter mir habe, leihe ich mir in der Hauptbücherei der Öffentlichen Büchereien ein oder zwei Bücher von Weinheber aus und spaziere die Koppstraße stadtauswärts bis zum Guten Tropfen neben dem Weinheber-Hof. Ich setze mich in den Guten Tropfen, bestelle einen Wein, erhebe das Glas auf Weinheber und beginne zu lesen. Ich werde lesen, trinken, lesen, trinken – das wird ein wunderbarer Tag. So mache ich das. Wenn ich zurück bin in Bécs. 

Letztes Jahr ist einer meiner besten Freunde gestorben, er war erst 54 Jahre alt. Er hat gefährlich gelebt, er hat zu viel getrunken. Eine Freundin ist gestorben, die war erst 42 Jahre alt, sie hat die schönste Musik der Welt gemacht, wie ich nicht müde werde zu sagen. Eine Freundin meines Sohnes ist gestorben, sie war erst 19 Jahre alt. Eine ihrer Freundinnen hat gemeint, sie sei glücklich gestorben, denn sie war verliebt und saß auf dem Motorrad an ihren Freund geklammert, als der Unfall passierte, am Abend wurden die lebenserhaltenden Maschinen ausgeschaltet, das war in einer südspanischen Stadt. Ein anderer Freund ist gestorben, der war allerdings schon über 70 Jahre alt, er hatte 13 Alkoholentziehungskuren hinter sich, er lebte jahrelang als Obdachloser, ich habe schöne Erlebnisse mit ihm gehabt. Einer der besten Freunde meiner Frau ist auch gestorben, er war erst 52, Knochenkrebs, ein DDR und Univ. Prof., es hat ihm nichts genützt. Ich selber hatte letztes Jahr eine Meniskusoperation, eine Thrombose, ein entzündetes Knie, eine Fettleber, eine Blutkrankheit (die habe ich schon länger), einen Fahrradunfall mit unschönen Folgen, ich sage nur: schwarzer Sack und schwarzer Pimmel (Bluterguss). Und als ich glaubte, das war’s jetzt mit dem Unglück 2013, starb mein Freund. Der mit dem Alkohol-Problem, er könnte noch leben, wenn er nicht so unglücklich gestürzt wäre. Er liegt jetzt ganz in der Nähe meines Vaters, wer hätte das gedacht. Gelebt hat er weit weg von dort, wo er jetzt liegt, wo das liegt, was nach der Verbrennung von ihm übrig geblieben ist. Ich will im Wald der Ewigkeit liegen, unter einem schönen Baum. Unter dem Baum der Freundschaft, denke ich. Es stehen auch andere Bäume zur Auswahl: Baum der Liebe, Baum der Vergebung, Baum des Übermuts – nein, letzteren gibt es nicht. Ich gehe gern ins Stadion ganz in der Nähe des Waldes der Ewigkeit, d.h. ein paar Stationen mit dem Bus sind es schon, aber man muss an der Station umsteigen, von der es ein Katzensprung ist zu dem Stadion, in dem mein Sohn bei jedem Heimspiel im Fan-Sektor steht, schreit, singt, hüpft … Ich sitze gern im Pub daneben, von dem man h