Az örök város

Papucs és hamutál
A vajdasági fellépés egészen kimerített, így az első dolgom az alvás lesz. Gondoltam magamban a buszon, amíg zötykölődtem Pécsig. A Hármashalom Alapítvány jóvoltából tölthetek egy hónapot a kulturális fővárosban. Enikő már a buszállomáson vár, telefonon keresztül találunk egymásra. Autóval megyünk a lakásig, közben megmutatja, hol van az Árkád. Igaza volt, fontos szerepet játszik az itt tartózkodásom alatt, egyfajta iránymutató, vagy tájékozódási pont lett.
A kicsi garzonlakás meglepően otthonos. Berendezkedem, majd elindulok bevásárolni. Két fontos dolog hiányzik: a szobapapucs és a hamutál.
Az első éjszaka nehezen telik. Hiányzik Bogyó, a puhatalpú macskám. A pihentető alvásból nem lesz semmi, szipogva fekszem az ágyban, leoltott villanynál, miközben a honvágy egyre úrrá lesz rajtam.

Felfedezésre készen
Rendben. Csináljunk valami hasznosat, ami estére kifáraszt. Google térkép és irány a város! Feltolok a Facebookra egy szelfit a Király utcán, néhány hessteg, had irigykedjenek a többiek.
Az első újságárusnál megveszem a Dunántúli Naplót, csak azért, mert van benne irodalmi melléklet. A dzsámi előtt is készítek néhány képet, majd befut a kisvonat. Úgy döntök, felszállok rá, de előtte megkérdezem a sofőrt, miért van tele a város főtere ukrán zászlóval. A bácsi kinevet, megmutatja a város zászlóját, igen, tudom, válaszolom, ismerem, de ezekről, amik ki vannak rakva, hiányzik a címer. Az öreg helyeslően bólogat, majd megállapítjuk, hogy az ukránok tutira ide is követnek.
A városnéző kisvasút jó ötlet volt. Rengeteg információt szívok magamba, ami később majd a hasznomra lesz és így legalább tudom, melyik irányba induljak el.
Előző nap nem találtam már sem papucsot, sem hamutálat. Az Árkáddal szemben kínai üzletet fedezek fel, itt majd biztosan akad.
Hatalmas a választék, végig próbálom az összes topánkát, majd egy kék-fehér pöttyösnél maradok. Hamutálból kevesebb van, abból egy Marilyn Monroe arcképeset vásárolok. Legalább ő vigyorogjon rám.
Nagy a hőség, szükségem van egy fröccsre. A Király utcán találok egy menő kávézót, elfoglalok egy asztalt és három órán keresztül gyönyörködök a korzóban. Az emberek hülyének fognak nézni, – jut eszembe egy óra után, ha otthon üldögélnék egyedül, nem lenne jó hírem, ezért felhívom a barátnőmet, hogy kicsit könnyítsek a helyzetemen.
A szomszédos kocsmában figyelem az embereket. Ott is akadnak magányos emberek, kezdek feloldódni.
Késő délután van, mire hazaérek. Nekilátok az elmaradt munkáimnak, késő éjjel fekszem le.

Szerkesztés, szerkesztés, szerkesztés…
Majdnem dél van, mire kikászálódok az ágyból. Jót tett a városnézés és a bor. Van nálam egy kézirat, amit át kell néznem. Már hetek óta ígérem a kislánynak.
A szöveget átfutva azt veszem észre, hogy sokkal jobb, mint az ezelőttiek. Megfogadta a tanácsaimat. Barbara még csak tizennégy éves, de már most látszik rajta, hogy kiváló író lehet belőle. Szerencsésnek érzem magam, hogy a mentora lehetek. Segíteni akarok, hiszen mellettem senki sem állt.
A novella ping-ponglabda-szerűen ugrál az emailek között. Egész nap dolgozunk.
Délutánra jegyet foglalok a Cinema Cityben. Eddig még csak életemben egyszer voltam moziban, itt az alkalom megismételni.
A teremben összesen hatan vagyunk, valószínűleg azért vannak kevesen, mert nagyon messze vagyunk a belvárostól.
Este bekapcsolom a tévét. Megtalálom a kedvenc sorozataim csatornáját, jó sokáig gyilkossági nyomozásokat nézek. Mindkét lábam fáj, feltörte a topán.

Kremzli és fokhagyma
Leülök a géphez, akadozik a működése. Az emaileket is csak nagy nehézségek árán tudom elküldeni. Talán pihennie kell, csinált már ilyet. Lezárom. Kremzlit készítek, este Károlyhoz és Enikőhöz vagyok hivatalos a szomszédba. Üres kézzel nem megyek, sütök valami kárpátaljait. Tökös kremzli lesz. Enikőnek nagyon ízlik, én pedig örülök. Egész este beszélgetünk. Irodalomról, kárpátaljaiságról. Természetesen az oktatási törvény és a háború is szóba kerül.

Ezt nem hiszem el!
Nagy a munkakedv, ébredés után azonnal a géphez ülök, vagyis ülnék, ha működne. Hiába indítom újra és újra, csupán az asztali háttérig jutok el, onnan kezdve semmit sem hajlandó megnyitni. Megpróbálom kiporolni, csökkentett üzemmódban elindítani, hátha legalább vissza tudom állítani egy korábbi időpontra, de semmi. Önálló életet él és úgy dönt, hogy kékhalállal köszöni meg az együtt töltött időnket. Sebaj, ilyen is volt már, néhány óra és magához tér.
Aput ma műtik otthon. Félek, hogy ez egy rossz jel, megpróbálom anyut hívni telefonon. Kinyomja. Egymás után szívom a cigarettát az erkélyen, már nem igazán örülök annak, hogy Marilyn vigyorog rám.
Nem tudnak visszahívni, mert privát számot ír ki nekik, ha a magyar kártyámról telefonálok.
Egyre idegesebben csapkodom a laptop fedelét. Ennek lőttek.– állapítom meg.
Sétálok egyet, közben nővérem hív Messengeren. Minden rendben van otthon. Felhívom aput is, nagyon örül nekem én pedig pityergek, de csak halkan, hogy észre ne vegye. Dühös vagyok magamra, amiért nem tudok mellette lenni.
A gép visszatérésem után sem volt hajlandó munkába állni, pánikolok, mi lesz így velem? Minden adat és szöveg rajta maradt. Kékhalál, kékhalál…
Gergő felajánlja, hogy hétvégén elhozza nekem az övét. Rendben, lenyugszom, várok.
A Jelenkor szerkesztősége emlékestet rendez Kismányoky Károly és Gellér B. István tiszteletére. Károllyal és Enikővel a Művészetek és Irodalom Házába megyünk.
Az est után sétálok még kicsit, majd a lakásba visszatérve Gyilkos elméket és Dr. Csontot nézek hajnalig.

Bizományi
Ez így nem mehet tovább. Már jó ideje készülök egy új gépet venni, úgy látszik, hogy éppen itt az ideje. Készülnöm kell a pénteki előadásra, bemutatót ígértem. Az internetet bújom, persze csak a telefonomon. Használt laptopok után nézek, összehasonlítom az otthoni árakkal. Felöltözöm, elindulok megkeresni a Hungária körutat.
Bizományi boltok sokasága áll egymás után, gépek vannak, már csak válogatni kell. Ráírok Dávidra, ő ért a technikához. Azt mondja, hogy az Acer nem túl jó, olyat ne vegyek, hiába is tetszik. Egyetlen jó gépet találok, ami Asus, a gond csak az, hogy fehér a színe. Tovább sétálok a város utcáin, betérek még néhány boltba, aztán a Média Marktban kötök ki. Választék az van, de az árak a fellegekben járnak. Soha többé nem hiszek a reklámoknak.
Elkeseredetten járom a várost, valahogy visszaérek a bizományi utcájába. Eldöntöm: hazaviszem a kis fehéret. Legalább nőies, meg garanciás is.
Az eladó mosolyogva fogad. Kiveszi a vitrinből a gépeket, mindegyiket bekapcsolja. Azonnal észreveszi, hogy konkrétan melyik érdekel. Megkérdezem, hogyan működik a vásárlás, kuncog egyet és visszakérdez, hogy ugye nem vagyok magyarországi. Hosszas beszélgetésbe bonyolódunk, örvend a kárpátaljaiságomnak. Beszélgetünk az íróprogramról és ennek eredményeképpen a gép árából leenged négyezer forintot valamint megajándékoz egy táskával. Megígérteti velem, hogy beleírom őt is a naplómba. Örömmel teszem. Közben kiderül, hogy a gép alig négy hónapos és még több mint másfél év garancia van rajta, épp a Média Marktban.
Széles vigyorral az arcomon baktatok végig a főtéren, le a Felsőmalom utcába.
A régi gépet becsomagolom, közben káromkodok rá és az újat az asztalra helyezem. Letöltök néhány programot és indulhat is a munka.
Egy egész délutánt vesz igénybe, hogy elkészítsem az előadásomat a kárpátaljai irodalomról. Kissé mérges vagyok, hogy minden anyagot újra kell gyűjtenem az internetről.
Lássuk, szerencsét hoz-e a fehér szörnyeteg, levélben jelentkezem a Tiszatájhoz, publikációra. Lezárom a gépet, felöltözöm, a dzsámi elé megyek. Itt találkozok egy költő ismerősömmel, iszunk néhány sört. Közben meg is kapom a válaszímélt, leközölnek a Tiszatájban. (Igaz, kissé sok az anyaguk, de év végéig mindenképpen lejönnek a novelláim, változtatás nélkül, úgy, ahogy vannak.)
Szerencsés nap volt. Jó ez a gép, már csak nevet kell adnom neki.

Három nap szórakozás
Megérkezett Gergő, úgy döntünk, hogy jegyet váltunk a Pécsi Egyetemi Napokra. Közben őt is körbevezetem Pécsen, újból felülünk a kisvasútra, a sofőr pedig ismerősem mosolyog ránk.
Pénteken korán kelek. Az első két óra az enyém a Nagy Lajos Gimnáziumban. Nem izgulok, hiszen gyakran járok iskolákba és a tanítás a munkám. Az igazgató úrral kellemesen elbeszélgetünk, nagy rajongója a szülővárosomnak, aztán becsengetnek. A katedrán állva azon kapom magam, hogy gyakran szóismétlésbe bocsátkozom, ezt ki kell majd küszöbölni. A gyerekek figyelnek, igyekeztem érdekessé tenni a bemutatómat. Videókat és zenét használtam fel, ami láthatóan hatásos volt. Az előadás végén több gyerek is odajön beszélgetni, az egyik kislánynak ajándékozok egy KVIT-füzetet.
Károly elvisz a Gandhi gimnáziumba. Krisztián, a művészeti iskola vezetője örömmel fogad. Kíváncsi vagyok az intézményre, hasonló helyről jövök én is. Amikor körbevezetnek, csak akkor jövök rá, hogy egy magyarországi tanintézmény mennyivel különbözik egy ukrajnaitól. Elszomorodok, amikor azt látom, hogy minden tanuló előtt ott vannak a számítógépek, a tankönyvek és az interaktív táblák. Utóbbival még sohasem dolgoztam. Úgy érzem magam, mint aki valahonnan, Uganda környékéről jött. Borzasztó irigység fog el. Mindvégig arra gondolok, hogy miért kell nekünk nyomorogni az oktatási rendszerben és miért nem az eszközfejlesztéssel foglalkozik a minisztérium ahelyett, hogy nyelvtörvényeket vezet be. Miért nem fontos otthon senkinek az, hogy az én tanulóim fejére hullik a vakolat (szó szerint!)? És miért a magyar államnak kell gondoskodnia a határontúli magyarokról?

Szégyen és gyalázat 
Közben jönnek az üzenetek a tanulóimtól, várnak vissza és hiányzom nekik. őszintén szólva, nem vágyom vissza, azok közé a körülmények közé, amik otthon várnak. Csak miattuk megyek még munkába.
A PEN első estéjén Kowalsky meg a Vega volt a nagyszínpadon, meg Wellhello és Halott Pénz. Az éjszaka kicsit görbére sikeredett, taxival jöttünk haza a Zsolnay negyedből.
Az Advil Ultra Forte nagyon hatásos tud lenni, ha az ember előre gondol a másnapra. Kipihenten ébredünk és elindulunk az állatkertbe.
Kisvasút, kilátó, meg valami elektromos vasúti motor. Az állatkert és a tévétorony meglátogatása között erre is volt időnk.
Délután üzenetet kapok, Mary kéri, hogy hívjam fel sürgősen. Először kicsit megrémülök, az jut eszembe, hogy történt valami Ferdinandy Gyurkával. Igen, csak így, Gyurka. Még otthon ismerkedtem meg vele, azonnal a szárnyai alá vett. Közösen, levélben javítottuk a novelláimat, de egy ideje már nem hallottam róla. A telefont ő veszi fel, azonnal megismeri a hangomat. Életerős és vidám, mint mindig. Elmondja, hogy most jutott csak el hozzá a kéziratom és mélyen beleszeretett. Elkezdte lefordítani spanyolra. Megígérem, hogy elküldöm neki a szerkesztett változatot, hogy egységes legyen az ősszel megjelenő kötettel. Meghív Amerikába magához, a karácsonyi vásár idejére. Tervekről beszél, amerikai kiadóról, fel sem tudom fogni az egészet.
Az Intim Torna Illegál mindig fergeteges bulit tart, a mostani se volt ez alól kivétel. Lukács idén ötven éves és kicsi az esély arra, hogy idén ott tudunk lenni a Fezenen. Az éjszaka alatt párommal megbeszéljük, hogy itt sokkal jobb a hangulat, mint ott volt.
Reggel korán ébredünk. Amióta Gergő itt van, nagyon izgatott a vasárnapi zsibvásártól. Elbuszozunk a Vásártérig, közben felszáll egy bácsi, akinek erősen maró vizeletszaga van. Az emberek nem szólnak semmit, csak nagyokat sóhajtoznak.
A piac rémisztően nagy. Már az első sorban találunk valamit, amire lecsapunk. Egy Fióna bábu az, amit majd otthon az autóba teszünk. Kicsivel arrébb Gergő kitüntetésekre talál, megvan minden öröme. Már dél van, mire majdnem végigjárjuk a piacot. A napsütés erős, én az árnyékban várakozok.
Egy délutáni szundi még épp belefér az Anna and the Barbies koncert előtt.
A kisszínpad előtt igen kevés az ember, de ez csak természetes, ha a 30Y van a középpontban. Családias hangulatban telik a koncert, Anna megismer minket, amikor lejön a színpadról azonnal Gergőhöz megy, megsimogatja a vállát. A Woodstock az Ugaron biztos, nem leszek ott. Abban az időpontban Csender Leventével a Salföldi Dalföld rendezvényre vagyunk hivatalosak irodalmárkodni.

Ketten ülünk
Mindketten munkához láttunk. Én novellát próbálok írni, Gergő szerkeszt. Egyikünknek sincs túl sok kedve hozzá, így a munkát konzerváljuk.
Vári Fábián László levelet küld neki, minél hamarabb haza kell mennie. Jánosiban felolvasás lesz. Gergő gondolkodik kicsit, nem akar ellentmondani Laci bácsinak. Telekocsit keres, másnap hajnalra talál is egyet Pestig.
A laptopokat lezárjuk, ma csak egymásra figyelünk. Vacsorázunk a közeli cseh kocsmában, majd süteményezünk a téren. Ma kicsit borúsabb az időjárás, éjszaka hatalmas vihar volt odakinn, de eső nem esett. A levegő visszavett a forróságából.
Sétálunk a városban. Gergő elbúcsúzik tőle. Mindig így szoktunk tenni, ha valahol jól érezzük magunkat. Elbúcsúzunk, hangosan, mert a helynek lelke van és hall minket. Így talán visszavár, eddig mindenhol bejött.
Összebújva filmezünk, majd álomra hajtjuk fejünket.

A munka ünnepe
Ha ma van a munka ünnepe, hogy lehet szabadnap? Mindegy is. Nekem csak a gyerekkori felvonulások jutnak róla eszembe, meg a nyomós fagyi. A csavaros, sehol sem olyan finom, mint annak idején otthon volt. Már megint honvágyam van. Bogyó is hiányzik, de ma legalább Gergő vele lesz egy kicsit.
A tévében Dr. Csont maraton van, beszállok én is. Óránként írok egy bekezdést, miközben gyilkosságok után nyomozunk.
Van egy sürgős feladatom, amit ma meg kellene írni, egy regény utolsó fejezete. Azt hiszem, ez most nem fog menni. Nincs ötletem hozzá.
Varga Melinda ír az Irodalmi Jelentől. Gratulál, idén én kapom a próza debüt-díjat. Megvan a program a könyvhétre.
Gyorsan pörögnek az események, alig bírom őket követni.
Megírok viszont egy másik feladatot, talán jól sikerül.

Posta
A szomszédos nyomdában sikerül kinyomtatnom a kéziratomat. Az ott dolgozó fiatal lány csak sajnálkozik, amikor elmondom, hogy valahogyan elhagytam a pendrive-omat. Mostanában nem vagyok szerencsés a technikai eszközökkel. Kérek egy üres lapot is, majd elmegyek a Postára.
Nagy a hőség, délután biztos vihar lesz. Az Átrium emeletén izzadva címzem meg a borítékokat. A Gyurkának szánt levélbe becsúsztatom még a kézzel írt üzenetet. Utoljára Amerikába küldtem neki.
Betérek a legközelebbi dohányboltba. Már csak egy doboz otthoni cigim maradt, eddig nem igazán vásároltam ilyesmit Magyarországon. Az öngyújtókat nézegetem, veszek is egyet azzal a felirattal, hogy „Ha egy nőnek rossz napja van, akkor hidd el, a tied is az lesz.” Nagyon jópofa, utólag bánom, hogy nem vettem belőle többet, a hazaiaknak is.
Minden egyes séta alkalmával egyre jobban beleszeretek a városba. Arra gondolok, hogy ha otthonról menekülni kell majd, erre a vidékre szívesen költöznék.

Majonéz
Sosem gondoltam volna, hogy valami hiányozni tud otthonról (Bogyón kívül), hiszen, ha normális minőségű terméket akarok látni a hűtőmben, akkor általában a határmenti üzletekben vásárolok.
Franciasalátát készítettem, de rájöttem, hogy a magyar majonéz borzalmas ízű. Semmi köze nincs az igazihoz. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt megenni, még jó, hogy karfiollevest is főztem.

Játék
Már három napja próbálgatom a különböző regényírási módszereket és meg kell mondanom, nagy a valószínűsége, hogy csak elpocsékoltam az időt. Novellát tudok írni, a regény egyelőre nem nekem való. Nem látom át a papír fecniket, sem a pókhálót, a hópelyhet meg végképp. Maradok a fejezetről, fejezetre való ugrálással, aztán vagy lesz belőle kisregény, vagy megnyirbálom a szöveget és lesz egy új novellám.
Mióta eljöttem otthonról, a tanulóim minden nap írnak Messengeren. Örülök, hogy hiányzom nekik. Sokat panaszkodnak, valahol sajnálom őket, nincs, aki most mellettük álljon. A roma napi színdarabot, amin annyit dolgoztunk, ma adják elő az amatőr színjátszók versenyén. Csak bizakodni tudok benne, hogy nélkülem is meg tudják csinálni.
Jött egy üzenet: „Nem jó volt a szerep” Pisti mindig elégedetlen, azonnal tudom, hogy nem úgy van az, ahogy ő mondja. Estére kiderül, hogy bronzérmesek lettek. Büszke vagyok rájuk.
Fehér lap – effektus
Emlékszem, sokat beszélgettem az író ismerőseimmel, hogy mit éreznek akkor, ha csak ülnek az üres dokumentum előtt a gépnél. Volt, aki azt válaszolta, hogy sohasem üres és volt, aki azt, hogy meg kell tölteni.
Néhány napja már csak ülök a gép előtt, várom, hogy az a bizonyos múzsa homlokon csókoljon, de nemhogy puszilkózni nem akar, de még szemközt sem köp. Felnézek a falra, lógnak a narancssárga cetlik, rajtuk az ötletekkel. Leveszem őket, átolvasom, egyik sem alkalmas rá, hogy most megírjam. Leveszem a nagyobb kupacot, amit egymásra ragasztottam, átnyálazom, már mindet megcsináltam. Felállok, kidobom őket a kukába.
Amikor egy új naplót, jegyzettömböt vagy füzetet vásárolok, folyton késztetést érzek arra, hogy írjak bele. Legalább a nevemet. De a legjobb érzés az, amikor új tollal írhatok az üres oldalakra. Megjegyzem őket, onnantól kezdve az az enyém és senki másé, hiszen kinek kellene egy olyan notesz, amibe már valaki írt? Ha kitépjük belőle azokat az oldalakat, akkor már csak szemét lesz. Hiába van szép borítója.
A számítógép monitorjára nem írhatok. Vagyis igen, csak az nem túl jó ötlet. Ha magam elé teszek egy üres A4-es lapot, néhány percen belül biztos, hogy lesz rajta valami. Egy szívecske a sarokban, néhány betű, vagy egy fa. Bármi, amivel nyomot hagyhatok magam után. De az írás nem ilyen. Régebben csak füzetekbe voltam hajlandó írni. Jó érzés volt áthúzni a szavakat, összefirkálni a bekezdéseket, nyilakat tenni, amik az utat mutatják, de amikor már egyre több novellám született, rájöttem, hogy dupla munkát csinálok magamnak, mert azokat még fel is kell szedni egy dokumentumba. Áttértem a számítógépes írásra. Elég fárasztó, mert én nem vagyok az a korosztály, aki minden ujjával tud gépelni és néhány pillanat alatt már ontja is magából a teli oldalakat. Nem. Én két újjal gépelek, néha sikerül négyet is használnom, de akkor biztos, hogy a szövegben túl sok lesz az elütés. Arra gondoltam, hogy letöltök valami programot, amivel megtanulhatom a gyorsírás fortélyait. De minek? Két újjal is éppoly hatékonyan lehet dolgozni, mint a tollal, amivel ezelőtt írtam. Mennyire elkényelmesedik a világ! Amikor középiskolás voltam, még kézzel írtuk a referátumokat, szamárvezetővel. A főiskolán már floppyn kérték a beadandókat, majd jött az email, a cd, a pendrive. Most már ott tartunk, hogy mindenféle felhőkbe kell feltölteni a dolgokat, amiket most sem értek, pedig csak tíz éve voltam elsős a főiskolán. Haladni kellene a korral, de túl gyors nekem. Mire az egyik dolgot megtanulom, már teljesen másat kellene használnom. Azt mondja a közmondás, hogy A jó pap is holtig tanul, csak szerintem az már nagyon régen volt és nem ilyen gyorsan. Biztos vagyok benne, hogy egyik jó pap sem lenne képes ilyen hirtelen elsajátítani a tudományt.
Addig is marad a Word, az üres lap, meg a kettő vagy négy ujjal gépelés.

Az ördög ivadéka
Vagy, ha másképpen mondom, akkor A sátán fattya. A film, ami idén képviselteti magát a moszkvai filmfesztiválon. Amit Zsigmond Dezső vitt vászonra, Nagy Zoltán Mihály regénye alapján. A film, amiben Tóth Eszter szerepét Tarpai Viktória színművésznő játssza, a kárpátaljai sorstragédia, a film, amit mindenki láthatott már, csak éppen a kárpátaljaiak nem.
Tegnap meglátogattam az Uránia mozit. A Kifutás című filmet vetítették. A bejárati ajtóban fiatal lányok osztottak szórólapot, meglepődésemre a címlapján a Kárpátaljai tragédia rövid leírása volt, amiben Gergő is szerepelt. A szórólapban fel voltak sorolva az összes idei, GULAG – GUPVI emlékévre készült filmek és mint kiderült, Pécsen a moziban már márciusban láthatták az érdeklődők.
Borzalmas düh öntött el. Mi az, hogy Magyarországon bárki láthatja A sátán fattyát, csak mi, otthon, kárpátaljaiak nem. Egyetlen bemutatója volt, az is zártkörű és csak a meghívottak tekinthették meg. Pedig ez nem a „belsősöknek” készült. Az egyszerű nép, akár az édesanyám, a nagyszüleink is szeretnék látni azt, amit a családunk hetven évvel ezelőtt megélt. És van egy olyan érzésem, hogy ha bárki szeretné megtekinteni, akkor az várjon, amíg a tévében bemutatják, vagy felkerül valahová, ahonnan le lehet tölteni, esetleg utazzon Magyarországra. Számomra ez felháborító. Talán annyi nyugtat, hogy Zoli bátyánk nem elégedett a filmmel, bár ő mindig is kritikus szemmel vizsgált mindent.
Éjjel megnézem a videán az Örök telet. Fantasztikusra sikeredett. Ha csak kicsivel jobb a miénk, akkor mindenképpen látni akarom.
Ma zuhog az eső. Már három hete erre vártam. A levegő felfrissült, nyitott ajtónál így sokkal könnyebb dolgozni. Mindig is szerettem a vihart. A mennydörgés és villámlás megnyugtat. Volt olyan időszak, amikor relaxációs zeneként hallgattam órákon át. Ma tudok majd dolgozni.

Ismét úton
Reggel Budapest felé veszem az irányt. Az Oszkáros autók megbízhatóknak tűnnek, kényelmesen és gyorsan érkezek a fővárosba. Felhívom Fazekas Róbertet, a Hármashalom Alapítvány vezetőjét, megbeszélünk egy találkozót a Nyugati pályaudvarnál.
Amikor befut a villamos, ő már az óra alatt áll, azonnal megismer. Egy jegeskávé mellett kellemesen elbeszélgetünk, kárpátaljai létről, az alapítványról, tervekről és jövőről. Róbert optimizmusa egészen feltölt energiával, ő sokkal jobbnak látja a helyzetünket, mint én.
A találkozó után gyors látogatást teszek az ismerőseimnél, mesélek a pécsi életemről, aztán pedig az esti előadásra készülök.
A Duna Palotában már többször jártam. Most Magyarság Házának nevezik, a mai napon pedig egész napos kárpátaljai témájú program várta az ide érkezőket. Az irodalmi est a Bor és költészet dallamosan címet viselte, el sem tudtuk képzelni, miért. A szervezők elmagyarázzák a felállást, miszerint blokkokban fogunk fellépni, sajt, bor, zene és irodalom követik egymást. A színpadon ülve majd megsülünk a reflektor fénye alatt, kinn is nagy a hőség, így még elviselhetetlenebb.
A közönség és a fellépők kiválóak, élvezettel hallgatnak minket egy-egy pohár borral a kezükben.
A rendezvény végén mi is megkóstoljuk a számunkra ismerős italokat, vásárolunk is belőle, persze otthoni, kedvezményes áron. Mindenki jól jár, az eladó nem viszi haza a portékáját, mi pedig felszerelkezünk a szigligeti táborra.
Másnap korán ébredünk. István a ház előtt vár minket a jobbkormányos Jaguárjával. Kicsit furcsa benne ülni, de nagyon élvezem. Emlékszem, amikor mi vettük meg az autót, egészen az út szélén mentem, mert úgy éreztem, nem jó helyen van a kormány. Szívesen kipróbáltam volna ennek a vezetését is.
Szigliget mindig mesés, csak sok a szúnyog. A tavaly is összecsíptek minket, idén sem készültünk fel rájuk. Elfoglaljuk a szállást és estig hallgatjuk az előadásokat.
A borok megtették hatásukat, bátran indulunk el néhányan a Balaton felé, mert úgy gondoljuk, hogy már elég meleg a víz ahhoz, hogy megmártózzunk benne.
A magyar tenger messze van az alkotóháztól, mi erről persze semmit nem tudunk. Az út mentén halljuk a békák kuruttyolását, mindent megteszünk azért, hogy átjussunk a susnyáson a tóhoz. Nem sikerül. Teljesen elcsüggedten állunk az elkerített strand előtt, mert nem tudunk bejutni, amikor megszólal Bence, aki néhány méterrel arrébb sétált: Ide az van írva, hogy „Bejárat”.
A víz borzalmasan hideg volt, de megérte benne megmártózni. Mi már elmondhatjuk, hogy idén fürödtünk a Balatonban.
Hajnalodik, mire visszaérünk a házhoz. Hulla fáradtan dőlök be az ágyba, a reggelit pedig inkább kihagyom.
Meghallgatunk még egy előadást és az ebéd után összepakolunk. Elindulunk a Jaguárral Budapest felé. Útközben Tankcsapda dalokat énekelve gyorsan telik az idő, de a dugó miatt a belvárosban mégis sietnem kell, hogy elérjem az oszkáros autót, ami visszahoz Pécsre.
Este fél tizenkettő van, mire beérek a lakásba. Megvetem az ágyat és elterülök rajta, mint egy halott.

Az utolsó két nap
Majdnem délben ébredek. A kávé után észreveszem, hogy eléggé be vagyok rekedve. Az éjszakai dalolás utóhatása, vagy a fürdőzésé, nem tudom. Nekiállok összepakolni, majd gépelek néhány oldalt a regényhez, aztán kitörlöm. Megint újrakezdem, azt is elvetem. Nem vagyok elégedetlen a munkámmal, sok anyagot sikerült elkészíteni az itt tartózkodásom alatt.
Öt nappal hamarabb kell hazamennem. Az iskolában beteglapot vettem ki, 16-án át kell lépnem a határt. Idióta rendszer. Hazamegyek, elveszem a papírt és készen is vagyok. Csak egy nyomorult pecsét kell az útlevelembe és emiatt kell utaznom egy rakás időt. Aztán meg rögtön jöhetek is vissza Miskolcra. Gondoltam, ha már úgyis haza kell mennem, elvállalom a karavánt. Miskolc nincs messze Beregszásztól, Endre pedig eljön értem szerda este a határig.
Ma délben találkozom a polgármesterrel. Bemutatkozás és búcsúzás is egyben.
A polgármesteri hivatal előtt van még néhány percünk, rágyújtok egy cigarettára. Egy jól öltözött férfi jön oda hozzánk, kezet nyújt Károlynak és Enikőnek. Bemutatkozik: Bánkuti István.
A férfi, ahogy meghallja, hogy kárpátaljai, azonnal felteszi a kérdést: Onnan jött, ahol a hamis útlevelet adják? Maguk miatt nem mehetünk Amerikába… És már dől is ki a száján a szenny. Értetlenül állunk, látom, hogy nincs kihez beszélni, de ő csak folytatja: Aki nem fizet adót, az ne szavazzon itt. A nyelvemre harapok, fáj. Nem szólok vissza, mert a város és Károlyék vendége vagyok. Kénytelen hallgatom végig a mocskolódást és a megalázó szavakat. Enikő szépen, diplomatikusan teríti le, a férfi elhallgat, aztán elmegy. Elmondom, hogy ha nem az Íróprogram vendége lennék, már leköptem volna ezt a férfit. Három perc alatt olyan megaláztatásban volt részem, mint még soha.
Mindig is tudtam, hogy otthon nem szeretnek minket, mert mágyárik vagyunk, Magyarországon pedig büdös ukránok.
Az emberek tudatlansága határtalan. Elvakultan gyűlölködnek, csak a maguk érdeke a fontos. Pont olyan volt, mint az ukrán barbár patrióták, csak őket már megszoktam. Bár, köztük is akad diplomatikusabb, és ezt vártam volna el a vállra terített kardigános, amerikai stílustól is. Ez a jólöltözött férfi mit sem tud a kárpátaljai, vagy határontúli magyarok életéről, őszintén szólva, nem is érdekli. Számára csak az a fontos, hogy „Bármikor, ha kedvem támad, repülőre üljek és elutazzak Amerikába.”.
Nos, kedves uram, utazzon csak, ahová szeretne, de ebből a három perces beszélgetésnek nem nevezhető időből annyit szűrtem le, hogy sohasem cserélnék önnel. A pénzével nemhogy értelmet, de még illemtant és emberi, alapvető magatartást sem vásárolhat. A véleménye pedig? Írja le és törölgetheti vele… a zsíros, moslékos bödönt, amit a fajtársaival együtt körbeállnak.
Ez az incidens nem vette el a kedvem attól, hogy visszatérjek Pécsre. Hülyék mindenütt akadnak, és tudni kell őket kezelni.
A Király utcán sétálva elbúcsúzok a várostól. A lakásba érve szemlélem még a falakat, próbálok mindent a retinámba égetni.
Már a táskámban van a pöttyös papucs. Három hét alatt bejáródott és nem töri a lábamat. Behozom az erkélyről a hamutálat. Elmosom. Marilyn kicsit megsárgulva mosolyog rám úgy, mint az első napokban.
Le kell zárnom a fehér laptop fedelét. Időközben ő is nevet kapott: Sopianae.