Bicikli a Flórián-téren

Két kurva egy óriási lexikont cipel a Ferencesek utcáján. A közelben két antikvárium. Ez az első kép, ami élesen megmarad. Állok a könyvespolcok mögött, a Bagolyban, a jópofizó tulajjal szemben, a kurvák mögött, az egész történet mögött, látom, ahogy az egyik lány a másiknak súgja, mit mondjon, én hallom, a tulaj nem, hogy ebből van még otthon tíz darab, mondjad már. Mondom.

Kétezertizenkettő januárját Pécsen töltöttem, egy rezidens program keretében. Volt lakásom, pénzem, szabadságom. Filmeket néztem, olvastam, meg jártam az utcákat, néha ismerkedtem. Hallottam egy bicikliről, amit a Flórián-téren hagytak. Az örömlányokat is a lexikonnal Pécsett láttam, a Ferencesek utcája ott van. Állítólag az a bicikli már hónapok óta ott áll, lehet, évek óta. Leeresztett kerékkel, odakötve a védőszent orra elé.

A Perczel Miklós és a Kazincy utca sarkán volt úgy, hogy majdnem elgázolt egyszer engem ez a bicikli. A nyeregben, bár csak egy pillanatra láthattam, Szélcsek Mária, amatőr női kerékpárversenyző ült, aki egyszer a Belényes-Csucsa szakaszt állva pedálozva teszi meg, és akiről két évvel később kiderül, hogy férfi. De most, ebben a pillanatban a Perczel és a Kazinczy utca sarkán állunk, elsuhan mellettünk a fenemód fölpakolt bicikli, látom Szélcsek Mária arcán az időközben kinőtt, eltüntethetetlen Kossuth-szakállt, és ahogy elegánsan utat nyitok, orromat megcsapja a hónalja alá kent, nyakára spriccolt különleges női parfüm és dezodor. Szélcsek Mari még most sem, hogy a szakálla alaposan kinőtt, tett le arról, hogy nő lehessen. Ez egész testemet melegséggel önti el, hosszan bámulok utána, míg egy újabb sarok el nem rejti szemem elől.

De hogy jön ide Kossuth Lajos, kezdek el töprengeni, és akkor tudatosul bennem, hogy a Perczelek, lásd Mór, nem igazán szerették Kossuthot, és el is kacagom magam, hogy szerintem az őrülten pedálozó Szélcsek Mari fülébe is eljut. A pécsieknek tetszhet ez a fityiszmutatás, hogy egy nő Kossuth-szakállal végigszáguld a Perczel Miklóson, hiszen Lajosról teret, Miklósról csupán egy utcát kereszteltek el. Igaz, a kettő viszonylag közel esik egymáshoz, azonban nem, soha nem találkoznak.

De nem hagyom annyiban, és a pécsi polgároknak kitalálok valami egészen hihetetlent:

És azt tudják, kérdezem, hogy a Costa Concordia tulajdonképpen nem Giglio szigete mellett, hanem Pécsett süllyedt el? Egész pontosan a Mária-utcában, egy bérház legfölső emeletének lakásában, az egybenyitott nappaliban és konyhában, és egy üveg pezsgő lett a végzete, január 13-án, pénteken. Bár az tudvalévő, hogy a vízre bocsájtásakor az oldalához vágott üveg pezsgő a ludas balsorsáért, mivel épen maradt. Én azonban egy másik üveg pezsgőről beszélek, amit ott fogyasztottunk el a Mária-utcában. Ez a házi készítésű pezsgő Pécs környékéről származott, és miután nem tudtuk egészen pontosan kideríteni, miként készülhet házilag pezsgő, illetve annyit sejteni véltünk, hogy a forrás bizonyos pontján palackozzák a bort, legalábbis ezt találtuk ki akkor, mert bakosoztunk, szóval a házi pezsgő kapcsán az hangzott el, hogy ezzel hajót is lehetne avatni, annyira finom, bár a dátum, a péntek tizenharmadika nem biztos, hogy a legmegfelelőbb ilyesmire. És akkor, abban az órában történhetett az, hogy a Costa Concordiát, aminek avatásán, hat évvel ezelőtt épen maradt az üveg pezsgő, a kapitánya a partok közelébe kormányozta, hogy főszakácsának, Antonellonak a kedvében járjon. Ahogy ittuk a pezsgőt, ahogy fogyott a házi készítésű pezsgő az üvegben, úgy süllyedt a szerencsétlen sorsú hajó, éppen akkor, azokban a percekben, ahogy arról utóbb értesült a világ.

De erről például eddig senki sem tudott. Mint ahogy talán arról sem, hogy a Pécsi Kerékpár Egyesület, alakult 1892-ben, utóbb Pécsi Bicycle Club, a kezdeti sikeres évek után működését be kellett szüntetnie a bevezetett bicigliadó miatt. Ennyi egyidejűséget nehéz nem észrevenni. Először a Costa Concordia, péntek 13, pezsgő, most meg az elhagyott bicikli a Flórián-téren, amit talán évekkel ezelőtt, 1901-ben tehetett le valaki, a magas adó miatt. Szélcsek Mária csak ráadás, éles fantáziánk szülötte, egy kerékpárbetyár, aki elhagyatott bicikliket lovasít meg, így tiltakozva a fránya adó miatt. Azt már ne is említsük, hogy Perczel Miklós, aki Grant vezérőrnagy alatt is szolgál az amerikai polgárháborúban, akkor köszön le Pécs város országgyűlési képviselői székéről, amikor megalakul a biciklis társaság. Halálakor, 1904-ben, a kerékpáros sportág haldoklik, igaz, ő aztat már nem látja, hiszen Baján távozik az élők sorából. Ez a példa a legjobb arra, hogy kifejezzük, mert hiszen nem azért távozik a képviselőségből, mert az egyesület megalakul, hanem mert (nem néztem utána, pontosan miért, talán lejárt a mandátuma, talán a betegsége, ami miatt a polgárháborúnak is hátat fordít az óceánon túl, ezért mondjuk azt, hogy egyszerűen lejárt az ideje), szóval mert lejárt az ideje, és ez a példa rá a legjobb, hogy kifejezzük, nem az ok-okozati összefüggések tartják egyben világunkat, hanem a véletlen egybeesések, amiket mi hajlamosak vagyunk ok-okozattá kikiáltani. Így történhetett meg, hogy az alábbi mondat kétezertizenkettő januárjában leírható, és egészen pontosan így írható le: Mivel úgy esett, hogy egy kerékpár majdnem elgázolt Pécsett a Perczel Miklós utcában, és a Flórián-téren tudok egy gazdátlan bicikliről, valamint a Várostörténeti Múzeumban felfedeztem, hogy 1892-es alakulással létrejött a Pécsi Biciklis Egyesület, majd hogy ez egy szigorú bicikliadó hatására kilenc évvel később megszűnik, továbbá, hogy a némiként Kossuth-ellenes Perczel, Pécs főispánja és országgyűlési képviselője, épp akkor vonul vissza a közélettől, amikor a biciklisek egyesületet alapítanak, és mivel célul tűztük ki néhányan, hogy történetet kerekítünk az elhagyott biciklihez, tehát mindezek következményeként azt találtam ki, hogy a bicikli, ami a Perczel Miklós utcában majdnem elgázolt, a Flórián-téren hónapok, évek óta gazdátlanul álló kerékpárban lehet azonosítani, és az elkövető a Pécsett egymás melett heverő történetekre igyekezett felhívni a figyelmemet, és hogy ő maga ugyan nem létezik, de a tények, adatok, na meg a díszlet, ez a város: adott.

Szilánkok

Éppen akkor érkezünk meg a Jelenkor folyóirat szerkesztőségébe, amikor a januári lapszámot várják a nyomdából. Még arra is van idő, hogy megebédeljünk, derül ki közben. A Celláriumban öten üljük körbe az asztalt, Kata, Noé, Dávid, Zoli és én. Legalább húsz lépcső vezet ide le, úgy érzem, Pécs városa alatt kanalazzunk a levest.

Itt, Magyarországon mostanság szinte mindenki a politikáról beszél, az ország esélyeit latolgatja. Azelőtt nap jártam egy bevásárlóközpontban, a forintgyengülést kihasználva külföldiek tömege jön át Magyarországra vásárolni. A Celláriumban töltött szűz érme a második fogás, párolt vöröskáposztával.

Két napig azt a megszokott rendetlenséget tükrözi a lakás a Felső-Malom utcában, amivel az ember belakja vagy nem lakja be a frissen birtokba vett, idegen szállást, amikor nem tudja még eldönteni, mit hová pakoljon, és a szoba elfoglalásánál egyelőre fontosabb számára, hogy új helyzetét felfogja és megértse, elutazásának és megérkezésének körülményeit feldolgozza, hogy aztán ennek tükrében rendezkedjen be ideig-óráig. 

Legutóbb, szilveszterkor, amikor otthon jártunk a nagyszüleimnél, a tisztaszobában aludtunk. Az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor aludtam életemben a tisztaszobában, ebben a szentélyben, amit kizárólag a vendégek használhattak, és aminek a küszöbén szigorúan meg kellett válni a cipőktől. Csak később döbbenek rá, hogy hiszen a vendégszobában alszunk, otthon. Pécsre is vendégként jövök. Csomagokkal, illetve egy bőrönddel, egy kézi- és egy háti táskával. Ahogy az illik. A pécsi vendégszobát hamar megszokom, de azért egy-két napnak el kell telnie, míg a dolgaim a helyükre kerülnek.

Legelőször a Sufniban ebédelek. Szerencsétlen helyre találok leülni, háttal az ajtónak, a Király utcára néző ablaknak, háttal mindennek. Szembe velem a konyha bejárata. Az ebédidő lassan átcsúszik délutáni kávézásba, följebb húzzák a zenét, egyre több ember gyűl be a hátam mögé. Csak akkor változtatok helyet, amikor a fény már nem elég az olvasáshoz. Elfogják előlem.

Fejenként két-két csomag Jelenkor jut mindenkinek. Az Apáca utcából hordjuk föl a januári számokat a Művészetek Házába. Erre sokáig emlékeznem kell, mert fontos találkozásban lesz részem. Arra is emlékezni akarok majd, ahogy Szolláth Dávid egy ollóval óvatosan, de a mohóság látható mozdulataival fölvágja az egyik csomagot, és szétoszt pár Jelenkor-példányt. A szám fajsúlyos írása, mondja, nem is a lap elején, hanem a közepe-vége felé van. Beleszagolok, régi reflex, tanult. De Rubin Szilárd novelláját csak „otthon” olvasom el, a nappali kanapéján. Moritat, erkölcsi tanulságokkal szolgáló rémtörténet. Aprószentek, Jelenkor, 2012. januári szám. Köszönöm.

Ötödikén, ahogy lecuccolok a lakásban, érkezik az email, hogy a Libri kiadónál elfogadták a kéziratomat. A közeli erdő című rémtörténet-gyűjtemény, a munkacím legalábbis ez. Azt reméltem, jobban fogok örvendeni, legalább úgy, ahogy a feleségem, örömkönnyekkel. De hát tizenkét órája utazok, inkább megkönnyebülést érzek, másfél évem van abban a kéziratban. Kevés alvás után megebédelek a Sufniban. Rendelek egy Krusovicét, azután még egyet, így ünneplek. Emlékeznem kell, hogy épp Pécsre érkeztem, amikor magyarországi kiadóhoz szerződtem. És Rubin rémtörténete, micsoda egybecsengések.

Akivel csak megismerkedem, emlékeztet valakire. Ágoston Zoltán a marosvásárhelyi Borka Levente kiváló állatorvosunkra, akinél kevés lelkiismeretesebb embert ismerek, Szolláth Dávid egy budapesti remek barátunkra, Mátéra, aki isteni szakács, Kiss Tibor Noé pedig Varga Illésre, íróbarátomra, akit legalább két éve nem láttam. Ez a hasonlóság a legélesebb. Úgy látszik, a tudatom így akar berendezkedni az ittlétemre, hogy ismertet telepít az ismeretlenre, és a hiányt eképpen leplezni. De a feleségemhez foghatót akkor sem talál számomra.

A vízválasztó Bánki Ákos, aki nem beszél politikáról. Még csak azt sem mondja, hogy nem beszél, hogy nem akar politizálni, hanem egyszerűen csak nem beszél politikáról, az ország sorsáról. Ha politikára terelném a szót, valószínűleg beszélne, de csak úgy magától eszébe sem jutna, kipróbáltam. De nem ezért vízválasztó, ráadásul én is szeretek politizálni. Azért vízválasztó, mert képzőművész, DLA-s a pécsi egyetemen. Budapestről ismerem, a Roham közeléből, azután a Balatonról. Jó kedélyű, őszinte fiú. A színház előtt találkozunk, késő éjszakába nyúlóan beszélgetünk. Ekkor még csak arról beszél, milyen nyugodt hely Pécs, hogy milyen nyugodtak az emberek itt. Másnap elcipel magával egy házibuliba, ott aztán részletesebben kifejti, mit is akart mondani tulajdonképpen. De előbb a lakás, ahová megyünk. Tetőtéri, frissen felújított lakás, a Munkácsy és a Fürdő utca sarkán. Osztálytársnője, Gabi a tulajdonos és egyben a belsőtervezője a lakásnak, erre pezsgőt iszunk, mert ahogy értem, sok-sok hónapnyi munka és kín után, íme elkészült. A gerendák és a csodálatosan kivitelezett mellékhelyiség között ingázva, Ákos arról beszél, hogy a mi korunkban igenis föl kell vállalnunk, hogy hatnak ránk. Hogy van, vagy vannak valakik, akik hatással vannak saját műveinkre, művészetünkre, például az övére Sam Francis. Túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy ne hassanak ránk. Pécset különben azért szereti, mert itt senki vagy csak kevesen ismerik, itt meg merik mondani neki, ha valamit rosszul csinál. Megfigyelem, a DLA-sok sem beszélnek politikáról.

Nem tudom, mikor fordulhatott át nagyszüleimnél ez az egész vendégszobás, tisztaszobás dolog, hogy mikor lett otthonból vendégség. Vagy mikor lehet a vendégségből otthonosságérzet.

 A Jelenkorosok kiértékelőt tartanak, állva, a nyomdaszagú lapszám fölött. 2010 őszén járok először Pécsett, a Jelenkor által szervezett folyóiratok találkozójára vagyunk hivatalosak a Látóval. Azóta a Jelenkor komoly anyagi problémákkal küzd, az önkormányzati támogatás látványosan apad mögülük. De egyelőre itt van a januári szám, és látom, hallom, hogy a februárit készítik elő, mutatnak is egy csodaszép Schein Gábor verset, hogy az lesz a húzószöveg.

Az antikváriumban, kifelé menet látom, hogy két sornyi lexikon van, éppen olyan, mint amilyet a két hölgy cipelt magával, mint szorgos hangyák, vagy vércsék, végig a Ferencesek utcáján. A Jókai téri antikvárium is kinyit végre az első napi leltár után. 2200 forintért vásárolok egy József és testvéreit.

A TitTiTá bejárati ajtajára szerelt rombusz alakú tükör pár szilánkjára taposok, ahogy belépek. Nemrég törhettek le, ha még nem söpörték össze őket. Látom magam belépni egy pillanatra, aztán hallom, ahogy reccsen a cipőm talpa alatt az üveg. Ebben a Lyceum utcai lokálban még lehet cigarettázni, mindenhol máshol, például a Király utcában nem. Ott kifutnak az italukkal a kezükben az utcára füstölni. Öltözködés, magyarázkodás, pár perc és itt vagyok, invitálások, nem jössz ki egy cigire, aztán fagyoskodás a bejáratban. Nem mintha a füstben ülni jobb volna. A cipőm talpából kell kioperálnom egy szilánkot, beleragadt, konokul kapaszkodik. Ha ennek a tükördarabnak alaposabban a mélyére nézhetne bárki is, vajon mit látna. Egy kocsmaajtó sok mindennek lehet a tanúja. Micsoda ötlet, tükröt szerelni egy kocsma bejáratára!

Látogatás a Zsolnay-negyedbe Ákossal. A Király utcában lévő Vasváry-ház galériájából szed össze, a Crazycurators kiállításról. Valójában a Beuys-kiállítást ígérő plakát vonzott be, csalódottan kell tapasztalnom, hogy arról már alaposan elkéstem. Helyette videok fogadnak, különböző nemzetiségű fiatal művészek munkái. Főleg kelet-európai, közép-kelet-európai művészek munkái. Az alagsori termekben kötök ki, többször is újranézem a bekapcsolt, magukra hagyott szerkezeteket, amiken újra és újra elkezdődik a film. Izgalmas bekapcsoldóni, elkapni a fonalat, mint valami közös lélegzést. Ahogy az egyik művész megrajzolja egy tornateremben a jeruzsálemi Templom részletes, bonyolult alaprajzát. Közben egy másik monitoron egy szabadtéri futballpályát látunk, valahol vidéken, lelátók nélküli pályát, ahol már készen áll, föl van rajzolva ugyanaz az alaprajz. Futballkapuk, a Templom, a kiválasztott újszövetségi passzus, amikor Jézus gyerekkként elvegyül a papok között, és amikor végre a szülei rátalálnak, azt mondja nekik, hogy nekem itt a helyem, az én Atyám közelében. Vagy Keserue Zsolt terápiás videója. Elvált, válófélben lévő férfiak beszélgetnek, de a filmen nem őket, hanem szintén elvált, válófélben lévő nőket látunk, akik hallgatják a felvett beszélgetést. Az asztalon, előttünk egy bögre, rajta APA felirat, egy olvasólámpa koncentrált fényében. „...mikulásra kaptam egy bögrét (a feleségemtől), (...) egy Apa feliratú bögrét kaptam. Amikor kicsomagoltam, és megláttam, legszívesebben összetörtem volna, mert valahol pont ez jelképezte, ez mutatta azt, hogy én neki Apa vagyok, és nem pedig férfi. Mély ütés volt, valamilyen szinten ez a bögre rámutatott arra, hogy mi az, ami igazán fáj.”

Végre a Zsolnay-negyed felé vesszük az utunkat. A negyed a kulturális főváros egyik legfontosabb megvalósítása kellett volna legyen, nem készült el időben. Az egykori Zsolnay-gyárat rehabilitálják, alakítják át, főként művészeti, oktatási és szórakoztatási célok szerint. Mára itt találhatjuk a bölcsészkar egy részét, a képzőművészeti főiskolát, a zeneművészetit kétszáz férőhelyes, kiváló akusztikájú koncertteremmel, de az egyetemi színház és a bábszínház is itt kapott helyet. A DLA-sok műtermei is itt találhatóak, miután körbejárunk a hatalmas udvaron, belépünk az épületbe. Az okker padlójú folyosókon haladunk a műtermek felé, vizsgára készülő zenészek mindenhol, monitorokon élőben követni lehet, hogy mi történik a koncertteremben. A műtermek az épület másik szárnyában találhatóak. Ákos ablakot nyit, a festékszag szinte fullasztó számomra, de azután egyenesen jól esik. Kapok Ákostól egy könyvet a munkáiról, rengeteg színes repró, ennek a könyvnek is festékszaga van, ahogy otthon előveszem a táskámból, mintha az eredeti képeket húznám elő. A lecsorgó-fröcskölt festék, mint a festői munka, az alkotás esszenciája, a készülő kép alatti kisebb vásznakon végigfolyó festék. Rétegek, visszafölkent festék, a keretből kifutó vonalak, a falon folytatódó, látszólag szét, de valójában összetartó vonalak, azután körök. „Pszichikai röntgenképek”, lélekvirágok. A könyv címe: Tudatossá tett véletlen.

Martyn Ferenc állandó kiállításán értem meg végre a töredékeket, amiket például az Ákos műtermében is látok. Pontosabban megértem, hogy én az Ákos műtermében egy leendő, most formálódó korszak egyetlen képe előtt állok, ami éppen most készül. Martyn munkái egyben, egészben, legalábbis, ami a korszakok felvillantását illeti, szóval egyben, egészben láthatóak, de más és más termekben, a küszöb jelenti a határt. Izgalmas időutazás, és ezzel együtt az életmű változásainak a tapasztalata. Nem csak abban a tekintetben, hogy a nagyon kezdeti figurativitástól hogyan vált át fokozatosan a nonfiguratív festészetbe, hogyan alakul a Martynra jellemző lírai absztrakció, hanem hogy a vonalak, a színek, a struktúrák miként módosulnak, hogyan térnek vissza egyes elemek, és ezzel hogyan áll meg az idő, vagy éppen íródik fölül a múlt. Igaz ez Pécsre is, ha az utcáit járjuk, az időutazás mindenképp, csak a léptékek nagyobbak.

A bakosozáshoz kell némi képzelőerő, műveltség, íráskészség, és nem utolsósorban ravaszság. A társasjáték Bakos Idegen szavak szótárára épül, papír kell hozzá, ceruza, meg legalább négy-öt játékos. A körönként változó játékmester kiválaszt egy szót a Bakosból, a többieknek pedig le kell írniuk, szerintük mit jelenthet az a szó. A játékmester is kiírja egy cetlire a helyes megfejtést, majd minden megfejtést, a helyessel együtt felolvas. A jáékosoknak egyenként el kell dönteniük, melyiket tartják a helyes megoldásnak. Pontokat a „helytelen” megfejtéssel is lehet szerezni, ha kellőképp el tudjuk hitetni, hogy mi vagyunk Bakos Ferenc, és valaki hajlandó a mi megfejtésünkre szavazni. Mária-utcai éjszakázás, házi gyártású pezsgővel.

Angster József orgonakészítő mester emléktáblája a Mária-utcában. Az orgonakészítés szentélye előtt állok hát, az elhagyatott, egyszintes ház előtt. A kötelező vasárnap délelőtti csöndet ember nem zavarja, csak a szél. Hogy néha komplett akkordokat is hallathat, megerősítheti az arra járót abban, hogy a kutyával őrzött területen egy eladatlan?, féligkész?, de mindenesetre valamelyest működő, lélegző orgona rejtőzik.

Az EKF még érezteti a hatását, de most már nem az EKF-ben kell gondolkodni, meg kell feledkezni végre róla, körülbelül ez a summája annak a beszélegtésnek, amit Páva Zsolt polgármester, Ágoston Zoltán, a  Jelenkor főszerkesztője és Takáts József, az EKF-pályázat szülőatyja folytatott a Művészetek Házában, január 18-án. Meg az is, hogy a civil kezdeményezésből hogyan lett fokozatosan politikai megvalósítás, és hogy ez miért rossz. Az EKF kudarcairól hallhattunk, láthattunk egy jó kis beszélgetést, gondolom én, amikor kifelé menet egy friss ismerősöm közli velem, hogy ha tudnám, hány ilyen beszélgetést hallott ő már. A TiTiTá szilánkjaiból nem csak a cipőm talpába került, hanem a söröspoharamba is, az az igazság, mégpedig a hamutál kicserélésekor, az ügyetlenkedő pincérnő beletöri a poharam felső részét a pohár saját tartalmába. Az ekáefes beszélgetésről ugyanis a TiTiTá-ba megyek. Saját tartalom, szilánkokra bomló civilség, a politika törött, keserűpohara. Én egy kocsmában ülök, neve TiTiTá, dúdolom, a kocsma a Lyceum utcában található, Pécsett, most.

A Várostörténeti Múzeumban hideg van, nincs fűtés. A Művészetek Házában viszont meleg, érdemes kint hagyni a kabátot a portán. A Martyn-tárlaton egyenesen kötelező kint hagyni, meg érdemes is. A Vasváry-házban, a Crazycurators-on változó a hőmérséklet, a belső szobában, a Keserue termében meleg, az előszobában és az alagsorban kissé hidegebb, kabát javasolt. A dómban általában meleg van, az altemplomban kissé hűvösebb, és a megnyitott oldalsó szentélyben pedig fázni is lehet. A Zsolnay-negyed épületeiben, például a bölcsészkar folyosóján meleg van, ugyanúgy a műtermeknél is, vagy az épület másik szárnyában, a képzőművészeti főiskola folyosóin is. Az éttermekben ételszag jár a kellemes meleghez, a bevásárlóközpontokban jó megszabadulni a kabáttól, ha lehet. Amúgy Pécs utcáin, a január ellenére sincs hideg, kivéve, mikor a szél fúj. De az is lehet, ez egy ilyen tél.

A Várostörténeti Múzeumban bukkanok rá a nyomra, amit rögtön összekötök a Flórián-téri biciklivel. Legalábbis mosolygásra késztet, ahogy a dolgokat igyekszem összekapcsolni. A Pécsi Kerékpár Egyesület. A hideg miatt a szovjet gyártmányú fegyverek után már semmit nem nézek meg. A Google további mosolyra késztet: Millei Ilona – A Pécsi Kerékpár Egyesület zászlója. Pécsi Szemle, 1998, tavaszi-nyári szám, 92-97. old. A Búza-tér 8-as szám alá, a Pécsi Szemle szerkesztőségébe gyalog sétálok el, közel esik a lakásomhoz. A kapucsengők használatát már viszonylag kiismertem, hamar bejutok a magasföldszinti lakásba. Kedves hölgy szolgál ki, a két meglévő számból az egyiket megvásárolhatom. A lakás gyöngyörű, bár lényegében csak az előszobát és a folyosót láthatom belőle, nyugodt, békebeli hangulatot érzékelek. A levegő ugyanakkor kissé hűvös, mintha nem fűtenének rendesen. A Pécsi Szemle indulásakor még csak sejtelme sem volt senkinek, hogy Pécs valaha EKF lesz. A lapszámnak nagyon megörvendek, mert a következő szál a nyomozásban nem más, mint Lauber Dezső, a híres sportoló, aki legalább tucatnyi sportágban próbálta ki tehetségét a századforduló környékén, nem mellékesen pedig az olimpiai eszme itthoni terjesztője. Kerékpárversenyek bajnoka, sérülése után Európa-hírű golfbajnok. A Pécsi Kerékpár Egyesület oszlopos tagja.

Olvasom, hogy Aidinger János polgármester (1878-1896 között) minden reggel a Széchenyi-téren egyfajta fogadóórát tartott barátai és hívei körében, és az ekkor tett ígéreteit mindig betartotta. Lehet, hogy ez a nép közé való elvegyülés (via Mátyás király) hozzátartozik a századforduló környéki polgármester-képhez, mert a városépítő Bernádyról is ugyanez maradt fenn, sok száz kilométerrel keletre, Marosvásárhelyen. Bár az is igaz, Bernádyt nem robbantották fel egy utcai beszélgetés során, Aidinger meg csaknem az életével fizetett akkor, amikor a városháza dél-nyugati sarkán lévő fűszeresbolt a levegőbe röpült. Köszl János fűszeres, a krónika szerint puskaport és egyéb gyúlékony- és robbanékony anyagot gyűjtögetett, ki tudja, miért, de akkora mennyiségben halmozott föl a megnevezett anyagokból, hogy a robbanáskor  a helyszínen három, később még öt személy az életét veszíti. Aidinger hosszas lábadozás után gyógyul fel. Abban azonban van hasonlóság kettejük között, hogy olykor szinte törvénytelen eszközökkel siettették és segítették a város fejlődését.

Amúgy a Perczel Miklós utcát hajlamosak a pécsiek Perczel Mórnak írni és hinni. Az est.hu-n az Apolló-mozi a Perczel Mór utcában található, és a Pécsi Szemlében is találok egy elírást, és egy beszélgetés alkalmával is megfigyeltem, hogy ha Mórt említek, nem javítanak ki. De lehet, hogy egyszerűen csak udvariasságból nem.

Nem véletlenül van olyan kellemes meleg a székesegyházban. 1991-ben fűtésrekonstrukciót végeztek, és az ilyenkor szokásos régészeti vizsgálatok során felfedezni vélik Janus Pannonius földi maradványait.

A városháza dél-nyugati sarkában most az Alexandra könyvesház működik, és mi sem természetesebb, hogy a mai Perczel Miklós utca is érintett volt ilyesformán az akaratlan merényletben, ahol bő százhúsz évvel később engem is majdnem elgázolnak biciklivel, igaz, kicsit odébb.

Továbbá a Zsolnay-múzeumban kellemes meleg van, a Vasarelyben szintén, a Schaar Erzsébet fűtetlen hidege viszont jól passzol a kiállítás hangulatához, a Csontváryn pedig kissé túl meleget tapasztalunk, amit kellemesen ellensúlyoz a frissen meszelt falak festékillata, amit az Ákos könyvével is olyan szépen haza tudtam csempészni a Zsolnay-negyedben lévő műterméből. Ha nem egyenesen a vásznairól. Csontváry színei, Vasarely formái, Schaar utcája és a Zsolnay-kreámiák szecessziós hangulata egyetlen délutánba zsúfolva.

Ennél már csak a bővízű Tettye patak csatornákba szorítása lehet „sűrűbb” élmény. Mert nehéz azt felfogni, hogyan lehet egy patakot úgy eltüntetni, hogy csak egy emléktábla maradjon a helyén, az Ágoston-téren. Állítólag itt folyt az utcában, ahol lakunk, a Felső-Malomban.

Az Ágoston térről gyalog a tévétorony, Horváth Viktorral szűk egy óra. A Felső-Havi úton indulunk el, a Havi-Hegyi kápolnáig meredek kapaszkodón, balra tőlünk a Tettye-park, aztán jobbra, karéjban elkerülünk a régi vidámpark felé, de még előtte belebámulunk a felszíni fejtés után maradt bányatóba, magasról, nagyon magasról, el a széthordott vidámpark mellett, és végül a tévétorony. Mindenkinek azt mondom, hogy az elmúlt egy hónapomra tekintek most alá a torony tetejéről, de nem igaz, hiszen mit is láthatnék ebben a homályos időben. Ahogy Pécs egyik mélységes mély pontján kezdjük a közös ebédet, úgy most, január 28-án Pécs legmagasabb pontján fejezzük be, a torony éttermében. Bár hosszan kitartott, januáron átívelő evésről vagy ebédről nincs szó, jelképesen most az étkezés rítusa összekapcsolja, egybeköti az elmúlt egy hónapot, melynek végére, mint valami előre megrendezett színjátékba, megérkezik a feleségem is. Innen föntről, ebben a homályos időben kizárólag a Flórián-téren hagyott kerékpár látszhat jól, aminek kerekeit, mostanra nyilvánvalóvá válik, mert az ok-okozati viszony működőképes, szóval aminek a gumiabroncsait üvegszilánkok luggatták szét. Még néhány órát töltünk a városban, Pécsett, utána bedobjuk a kijelölt postaládába a Felső-Malom utcai lakás kulcsait, és úgy teszünk, mintha a város elhagyásával egyidőben, szinkronban írnánk a búcsúzkodás utolsó szavait, pedig nem, mert jó előre meg van írva minden, de azért mégis azt írjuk az emlékkönyvbe, hogy reméljük, semmi sincs előre megírva. Csak annyi bizonyos, hogy az a belső monológ, ami Pécsre érkezésemkor indult meg bennem, most már szüntelenül mondódik, és tulajdonképpen kitart még sokáig, harmad- és negyednapig, mert ez egy ilyen város: a falai, a díszletei, a lakói és tulajdonképpen mindene mostanra bennem folytatódik.