Hogy tehettem meg? Hogy tehettem meg, kezdeném, gondoltam nem sokkal Pécsre – németül Fünfkirchen – való megérkezésem után, miközben a Király utcán mentem a Széchenyi tér felé, hogy tehettem meg, hogy elfogadtam a meghívást, hogy töltsem itt az egész márciust, ebben szép régi, régi szép városban, ha egyértelműnek kellett lennie, hogy a meghívás elfogadásával arra is kötelezettséget vállalok, hogy írok egy szöveget Pécsről, ami azonban, mivel ahhoz, hogy ezt megtehessem, egész márciusban ezzel a várossal kell foglalkoznom, és erre a városra kell koncentrálnom, lehetetlenné teszi, hogy eleget tegyek egy másik kötelezettségnek, amelyet korábban elvállaltam, mégpedig annak, hogy április közepén a Klagenfurti Egyetem hallgatóinak poétika-előadást tartsak, amelyre, ahogy azt pontosan tudtam, kizárólag márciusban tudtam volna felkészülni, és amelynek megírása, ahogy én azt ugyanolyan pontosan tudtam, a legnagyobb erőfeszítést követeli meg tőlem, merthogy, mivel az volt a tervem, hogy a Klagenfurti Egyetem hallgatói előtt Werner Kofler írásművészetéről fogok beszélni, és a legkedvezőbb esetben megnyerem őket Werner Kofler írásművészetének, és ráveszem őket arra, hogy továbbra is és még alaposabban foglalkozzanak Werner Kofler írásművészetével, merthogy tehát, mivel ez volt a tervem, egyfolytában hazudnom kellene a Klagenfurti Egyetem hallgatóinak, azt hangoztatva, mennyire helyes és fontos Werner Kofler írásművészetével és egyáltalán az irodalommal foglalkozni, miközben nagyon jól tudom, egyrészt a saját, több évtizedes szakmai tevékenységem, másrészt épp a Werner Kofler írásművészetével való foglalkozás nyomán, hogy az irodalomnak a csinálása is, és a vele való foglalkozás is, akár a nagy és a legnagyobb, sőt, igazából főleg a nagy és a legnagyobb irodalomnak a csinálása és a vele való foglalkozás tökéletesen értelmetlen, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, ezért, gondoltam, átkelvén a Széchenyi téren, azzal kezdeném, hogy az irodalomnak a csinálása is, és a vele való foglalkozás is tökéletesen értelmetlen, és állításom igazolására egy gyakran idézett helyet idéznék Werner Kofler Az íróasztalnál című könyvéből: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania a valóságot, nem pedig alávetnie magát neki, és ez az írásra is vonatkozik… De ami a szörnyű, ezt tudniuk kell, ami a szörnyű: a valóság ezzel mit sem törődve tovább működik, a valóság egy fikarcnyit sem törődik az elpusztítással, amelyet a művészet okoz neki, a valóság szégyentelen, szégyentelen és javíthatatlan… (…) Mindig azt mondom: gyere, valóság, most leszámolunk, meg is szoktam gyötörni, maguk nem tudják, hogyan – és mégis: a valóság annál arcátlanabbul működik tovább…”

És rögtön, alighogy gondolatban befejeztem az idézetet, azt gondoltam, nem, így semmiképp nem fogom kezdeni, semmiképp nem fogom a Klagenfurti Egyetem hallgatóit mindjárt az elején elkedvetleníteni, végül is ők ott Karintiában, ráadásul Klagenfurtban, és főleg MOST Karintiában és MOST Klagenfurtban és ebben a rendkívül kellemetlen helyzetben a remény minden kis szikrájára rá vannak szorulva. Senki sem tudhatja, gondoltam, miközben végigpillantottam a Jókai téren, amely sokak szerint a világ legszebb tere, mi lesz ezzel a szélhámos üzelmekkel a tönk szélére sodort osztrák tartománnyal, az én szülőtartományommal, miféle sorsra jut ebben a márciusban, amikor nekem Magyarországon kell tartózkodnom, még az is lehet, gondoltam, hogy nem tudom megtartani a Klagenfurti Egyetemen a poétika-előadást, mert a Klagenfurti Egyetemet időközben elárverezik, és a vevők nemcsak a germanisztikai és irodalomtudományi tanszékeket, hanem az egész bölcsészettudományi oktatást és kutatást is, miután hiába próbálják őket privatizálni, mint tökéletesen értelmetlen dolgot megszüntetik. Igaz ugyan, kezdhetném, gondoltam, ha mégis meg tudnám tartani a poétika-előadást, hogy azokat a bűntetteket, amelyek ahhoz vezettek, hogy nem tudom megtartani a poétika-előadást, hosszú évekkel ezelőtt követték el, igaz ugyan, hogy amikor lerakták annak alapkövét, amitől a tartomány most szenved, ezt a gigantikus csalást azok a pénzéhes gazemberek, akiket az elvakított választók, akiket nehezemre esik választóknak, nem pedig önző, korlátolt, begyepesedett agyú választócsőcseléknek neveznem, ugyan nem ezekre a bűntettekre jogosítottak fel, mégis olyan hatalmat adtak a kezükbe, ami lehetővé tette ezeket a bűntetteket, akkor a legtöbben a hallgatók közül, akik, ha egyáltalán sor kerül rá, végigülik ezt a poétika-előadást, még gyerekek voltak, azért a bűntettek megtörténtében teljesen vétlenek és ártatlanok voltak, csakhogy, hölgyeim és uraim, így kezdeném, gondoltam, ügyelve a macskakövekre, hogy meg ne botoljak, semmi, amit MOST világosan láthatunk, nem MOST kezdődött, mindig, mondanám, a látszólag elmúlt határozza meg a jelent, az észrevétlen, az eltitkolt, az elhallgatott. A nagy irodalom, folytatnám, mindig tudatában van ennek a ténynek, a nagy irodalomban, például Werner Kofler könyveiben, elegendő utalást találhatunk, épp mivel abban a látszólag már elmúlt mindig jelen van, arra is, ami akkor még előttünk áll, tehát arra, ami most van, de szerencsétlen módon azt akkoriban nem vettük észre, illetve ha észrevettük, nem vettük komolyan, mert az irodalommal való foglalkozás, akár és épp a nagy és a legnagyobb irodalommal való foglalkozás, bármilyen szükséges lenne is egyfelől, másfelől azonban, mint annak mindenki számára, aki komolyan foglalkozik irodalommal, épp ennek a foglalkozásnak az alapján világosnak kell lennie, tökéletesen értelmetlen, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, így kezdeném, mind az irodalom csinálása, mind a vele való foglalkozás, akár és épp a nagy és a legnagyobb irodalom csinálása és a vele való foglalkozás tökéletesen értelmetlen, és eme állítás bizonyítására egy gyakran idézett helyet idéznék Werner Kofler Az íróasztalnál című könyvéből: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania a valóságot, nem pedig” –

A fenébe, gondoltam, most megint ott vagyok, ahová nem akartam eljutni, így semmiképp sem kezdhetem, és elhatároztam, hogy gondolataim körben forgását megakadályozandó a mai napra befejezem a munkát a poétika-előadáson, és a szállásomra visszavezető úton kissé nagyobb figyelmet szentelek Pécsnek. Tehát újra kelet felé indultam a Király utcán, a Felsőmalom utca irányába, kisebb kerülőket téve a mellékutcákban, régi házak homlokzatai előtt elhaladva, néha ténylegesen csak homlokzatok előtt, amelyeket fagerendákkal támasztottak ki, és nem volt mögöttük ház, nyilván védett homlokzatok voltak, a városkép, a kulturálisvároskép részei, melyeket egy régóta nem fenntartható állapot csalóka látszatáért őriztek meg. Mégis, gondoltam, milyen barátságos város ez a Pécs, szinte minden házon, amely mellett elmentem, táblákat helyeztek el azzal a felirattal: ELADÓ! vagy ritkábban: KIADÓ!, amit én, mivel a magyarokon kívül mindenki máshoz hasonlóan nem tudok magyarul, üdvözlésnek gondoltam, a vendégek köszöntésének, hiszen a turizmus Pécsen feltörekvő ágazat, és körülbelül olyan értelemben fordítottam le németre vagy inkább karintiaira, hogy „jó napot!”, vagy „szevasz!”, vagy „nyaraljon barátoknál!”. Amikor azonban a szállásomra visszatérve utánanéztem a szótárban, kiderült, hogy nem üdvözlésről volt szó, hanem a feliratok azt jelentették, hogy azok az épületek eladók, illetve kiadók, szinte egész Pécs, úgy tűnt, eladó volt. Hogy az utcák mégis tele voltak emberekkel, főleg fiatalokkal, az annak a körülménynek volt köszönhető, hogy Pécs jelentős egyetemi város volt, de ezek közül a fiatalok közül csak nagyon kevesen akartak itt maradni, még azok közül is, akik itt születtek és nőttek fel, sokan, ahogy azt később a kérdésemre az idegenvezető megerősítette, elhagyták a várost, hogy Budapestre vagy külföldre menjenek, mint ahogy Karintia lakói is, főleg a Klagenfurti Egyetem hallgatói, a lehető leggyorsabban elhagyták Klagenfurtot és Karintiát, és a jövőben a kilátástalan helyzet miatt, amelybe Karintia a megválasztott képviselők és a velük szövetséges bűnözőbanda ténykedése nyomán került, még nagyobb mértékben fogják elhagyni.

Különös, gondoltam éjjel, az első éjjelemen Pécsen, hogy bármennyire is igyekszem csak erre a városra koncentrálni, és ezen kívül legfeljebb a várost körülvevő Magyarországra, gondolataim mindig visszatérnek Karintiára és a Klagenfurti Egyetem hallgatóira, és ezáltal a poétika-előadásra, amelynek megtartására kötelezettséget vállaltam, és ezért elhatároztam, hogy másnap már kora reggel újabb próbálkozást fogok tenni. Teljesen másképp fogom, gondoltam, alighogy elhagytam a szállásomat, és az előző naphoz hasonlóan a Széchenyi tér felé indultam, a Klagenfurti Egyetem hallgatóit Werner Kofler írásművészetére ráhangolni, egy másik idézettel fogom kezdeni, egy ha nem is Klagenfurtot – az nehéz lenne, elvégre Kofler villachi születésű –, de Karintiát dicsérő idézettel, például A pásztor a sziklán című könyvéből, ahol Karintia és Tirol tartományi alkotmányait összehasonlítva arról ír: „A tirolinak az első bekezdése (…) istenfélelemre int, ami Karintiában, az öngyilkosok és a zabigyerekek hazájában kilátástalan vállalkozás lenne; Ön el se tudja képzelni, mi mindent pacsmagolnak, sóderolnak, sunapunálnak ott össze, óriási, puni, nuni, nuna. Vagyis vulva… Nem, nem, Karintia nem csak az a nemzetiszocialista-szabadságpárti kloáka, aminek ebben a pillanatban tűnik…”, írja Werner Kofler A pásztor a sziklán című – figyelem: 1991-es – könyvében. Alig néhány oldallal korábban, folytatnám, gondoltam, ugyanabban a könyvben a „jövendő tartományi helytartó” beszéde áll, amelyet „a Großelendskopf csúcsán” állva a környező hegyeknek tart, „üdvözli a körös-körül összegyűlt csoportokat, a Schober-csoport, a Goldberg-csoport, a Venedi-ger-csoport, a Haffner-csoport tetőit és csúcsait, hallgassa csak, megígéri, hogy minden csoportot megvéd egy másiknak az igényeivel szemben (…), micsoda erőfeszítés, egy felső-ausztriai műnyelvet használ, hallgassa, hogyan ordít (…) A szabadság értékes adomány, A fény nagyszerű dolog, hallgassa, A kosár ára túl magas – kiordítja a lelkét… A magasság magasabb, mint a mélység, efelől semmi kétség, hallja? De nincs kétség afelől sem: A mélység mélyebb, mint a magasság (…)! Megismétlem, hallgassa, a kosár ára túl magas, úgy üvölt, hogy egészen Felső-Ausztriáig elhallatszik. Az istenkeresők a magasságban keresik Istent, Az aranykeresők a mélységben keresik az aranyat, egészen a Kő-tenger partjáig elhallatszik, mint a művészetrádióban, hallgassa – Ásványkincseink közé tartozik az arany, az ezüst és a drágakövek, de a vasérc és az ólom is, csak el ne menjen a hangja…! Püspökünket Egon Kapellarinak hívják, tartományunk fővárosát Klagenfurtnak, A honismeret megismertet minket hazánkkal, ahogy ellene üvölt a sötétség hatalmainak, A hegyekben már sokan életüket vesztették, hallgassa, A Frankfurti Iskola rossz iskola, A kék szép szín, A pipa színe barna.”

Időközben a Ferencesek utcájába megérkezve, és tovább nyugat felé, a belvárosból kifelé haladva, kimerülten a hosszú, bár így is kissé rövidített, megerőltető idézettől, gondoltam, úgy folytatnám a Klagenfurti Egyetem hallgatói előtt, hogy, amint láthatjuk, ha figyelmesen olvassuk, behatóan feldolgozzuk és szakszerűen elemezzük a szóban forgó szöveghelyet, amely első pillantásra – és az első pillantás mindig csal (még ha ezen túlmenően ajánlatos lenne is a Grimm-féle Gyermek- és családi mesék olvasása) – egy elemi iskolai gyakorlófüzetből látszik ihletet meríteni, hogy tehát már 1991-ben mindenki előtt világos lehetett volna, hogy mi vár Karintiára, ha az elvakított választók nem térnek idejében észre, vagy nem térítik őket észre, de természetesen, mondanám, ahogy az osztrák irodalom egy másik, bár másféleképpen nagy alakja mondta volna, senki nem akadt, aki ezt megszívlelte volna, és megpróbált volna ebben a tekintetben a valóságra hatni, nem utolsósorban azért, mert mindenki, főleg minden gondolkodó és ezért irodalommal foglalkozó ember tudja, hogy az irodalommal való foglalkozás tökéletes értelmetlenség, TÖKÉLETESEN ÉRTELMETLEN, ahogy az Werner Kofler egy másik, Az íróasztalnál című prózájának egyik szöveghelyéből is kiderül: „A művészetnek el kell pusztítania a valóságot, így van, el kell pusztítania a valóságot, nem pedig alávetnie magát neki, és ez az írásra is” –

Ez őrület! Dühömben, hogy ismét, bár épp egy széles úton megyek, ugyanabba a zsákutcába kerültem, a pizzaszelet maradékát, amelyet néhány perccel ezelőtt vettem az útra, az egyik házon elhelyezett, „Eladó!” feliratú táblához vágtam, amit több járókelő szemrehányó szemmel és fejcsóválva nyugtázott. Mások viszont meglepetésemre helyeslő bólintással reagáltak, egy fiatal pár még tapsolt is, én mégis igyekeztem eltűnni féktelenségem szemtanúinak látóköréből, és sietős léptekkel, földre szegezett tekintettel, a továbbiakban a legkevésbé sem törődve az utcanevekkel, vagy a városképpel, vagy egyáltalán, Péccsel, nyugati irányba indultam. A járókelők megfogyatkoztak, ezzel szemben itt már voltak autók, elhagytam a belvárost, a sétálóövezetet, és bár most kevesebb ember vett körül, mint korábban, de egyre hangosabb lett körülöttem a hangzavar, amelynek nem találtam az eredetét, még akkor sem, amikor ismét fel mertem emelni a tekintetem. Egy lakónegyedben voltam, többemeletes háztömbök álltak az utca jobb és bal oldalán, és közöttük egy kis bevásárlóközpont. Csak nagy ritkán mentek el mellettem emberek, akik nem vettek rólam tudomást, hallgattak vagy egymással beszélgettek, és mégis világosan hallottam egy sok hangból álló kórust, amely egyfolytában az „Eladó! Kiadó!” szavakat ismételgette. Időnként szólóhangok emelkedtek ki az ostinatóból, számomra ismeretlen nyelven, nyilván főleg magyarul, de úgy tűnt, szláv, sőt afrikai és ázsiai hangok is vannak köztük, némelyik csak morog, mások tébolyultan nevetnek, megint mások páni félelmükben ordítoznak. Körülnéztem, honnan eredhetnek a hangok, de nem láttam semmit, csak az egyforma lakóházakat, tipikus külváros, amilyen minden városban, még a kulturális fővárosokban is van, senki nincs az erkélyeken, az ablakok zárva. Az „Eladó! Kiadó!” kiáltásokat azonban továbbra is hallani lehetett, és most már német nyelvtöredékeket is kihallottam belőlük, számomra jól ismert, mégis rejtélyes szavakat, „Nothung, Nothung /Input Output… Knochenműhle, Pulvermühle /Schornstein, Industrie!”, idézet Werner Kofler Rejtett önmegfigyelés című prózájából, az abban az elbeszélő én által (melyik? Aha, már hallom is a Klagenfurti Egyetem hallgatói közül azoknak a közbekiáltását, akik előzőleg már foglalkoztak Werner Kofler írásművészetével, melyik én? Melyik én szólal meg itt a Werner Kofler prózájában fellelhető, gyakran egyidejűleg fellépő, egymást állandóan félbeszakító elbeszélő ének sokaságából? Mindegy, kiáltanám, ezzel most ne töltsük az időt, hadd mondjam tovább), tehát a Rejtett önmegfigyelésben az elbeszélő én által írt, „Alpesi mondák és családi mesék” címet viselő szövegből, amely mintapéldája egyfelől a különböző stíluseszközök, másfelől a történelmi korszakok kombinációjának, ami Werner Kofler prózájának egyik legfőbb jellemzője. „Nothung, Nothung /Input Output… Knochenműhle, Pulver-mühle /Schornstein, Industrie!”, harsogtak továbbra is a hangok, és én megfordultam a saját tengelyem körül, hogy lássam, honnan eredhetnek a hangok, és hirtelen egy óriási épület előtt álltam, amelyet idefelé jövet észre se vettem – igaz, mint említettem, sokáig földre szegezett tekintettel mentem –, egy huszonöt emeletes, lepusztult, nyilvánvalóan lakatlan toronyház előtt, amelynek ablakait javarészt kiszedték, erkélyei repedeztek, töredeztek. Ez nem lehet más, villant fel bennem, mint a híres-nevezetes „lakatlan toronyház” vagy „kísértetház”, amelyről már Ausztriában, Pécsre való elutazásom előtt mesélt nekem egy írókollégám, egy – mint mondta – 1974-ben épített, a kommunista rezsim építészetére nagyon jellemző épület, amelynek lakóit 1989-ben ki kellett költöztetni, és máshol kellett elhelyezni, mert attól kellett tartani, hogy összeomlik – mármint a ház, nem a rezsim, de egyébként az is –, és azóta üresen áll, helyrehozni nem lehet, de a rendkívüli költségek miatt lebontani sem, például robbantással. Úgy tűnt, onnan jönnek a hangok, ezért a bizonyosság kedvéért megkerültem az épületet, amelyet rögtönzött kerítéssel vettek körül, de nem láttam senkit, olyan volt, mintha a hangok az agyamból jöttek volna, mintha a Werner Kofler írásművészetével való intenzív foglalkozás hallucinációt okozott volna. És tényleg, most már sorra jöttek az idézetek a szövegeiből, „bár nem járt NAPOLÁ-ba, mégis »igen derék hitlerjunge« volt, mondta a tartományfőnök úr”, hallottam például – Guggile, 1975 –, aztán megint – Treblinka táncos kávéház, 2001 – „Wannsee-konferencia – strandröplabda! endlösung – strandröplabda! Sonderkommando –  strandröplabda! Különleges bánásmód –  strandröplabda! Reinhard-akció –  strandröplabda!”, elvegyülve az „Eladó! Kiadó!” kórusával, míg végül egy folyton ismétlődő „Nem, semmit! Soha semmit nem hallottunk! Nem tudtuk! Nem tudtunk semmit!!” – szintén Treblinka táncos kávéház, 2001 –, megint más panaszos hangok szólaltak meg, arab és afrikai nyelveket véltem felismerni, köztük pedig délszláv énekeket. Hogy ezek kétségtelenül valóságos, emberi nyelvek voltak, amelyek az előadott formában, még ha a tartalmat nem értettem is, hangzásukat tekintve nagyon szépek voltak, megerősített abban a feltételezésemben, hogy ezeknek a hangoknak az eredete mégsem hallucináció volt, amelyet a klagenfurti poétika-előadásra való felkészülésem és a Werner Kofler írásművészetével való intenzív foglalkozásom által felfűtött fantáziám okozott, hanem tényleg léteztek. Mégis megtiltottam magamnak, hogy utánuk nézzek, ugyanis már nem tudtam elviselni ezt a hangzavart, ha nem megyek el innen, gondoltam, ez a hangzavar szétveti a fejemet, és menekülőre fogtam a dolgot, befordultam a legközelebbi mellékutcába, és amikor újra megfordultam, nagyon csodálkoztam, hogy a toronyházból, amely a körülötte levő házaknál sokszor magasabb volt, már nem láttam semmit. Bementem egy félhomályos borozóba, és ledöntöttem több pohár vörösbort, miközben a csapos, akivel csak kézjelekkel tudtam megértetni magam, gyanakodva figyelt. Bizonyára attól tartott, hogy egy őrülttel vagy egy kémmel van dolga, ugyanis szokásommal ellentétben rögtön elővettem a hátizsákomból a jegyzetfüzetemet, és lejegyeztem az idézeteket, amiket hallottam, mert fontosnak tűntek számomra, tipikusnak Werner Kofler írásművészetére, ezért fel akartam használni őket a klagenfurti poétika-előadásomban.

Amikor órákkal később és a bortól ködös fejjel visszatértem a szállásomra, az ágyra vetettem magam, és azonnal elaludtam, és álomtalanul aludtam másnap reggelig. A reggeli után, mivel el akartam kerülni, hogy a tegnapi élményeimre gondoljak, az volt az első dolgom, hogy bementem egy idegenforgalmi irodába, és érdeklődtem, hogy lehetséges volna-e szerződtetni egy napra egy idegenvezetőt, aki megmutatná nekem Pécs legfontosabb látnivalóit, és abban a pillanatban megjelent az egyik szomszédos helyiségből egy fiatal nő, aki nyilvánvalóan csak egy ilyen ajánlatra várt, fogta a kabátját és az esernyőjét – nem esett az eső, de idegenvezetőként nyilván megszokta, hogy mindig van nála esernyő –, és indult is velem kifelé, miközben akcentus nélküli németséggel máris elhalmozott történelmi tényekkel, évszámokkal, uralkodónevekkel, amelyeket képtelenség lett volna mind megjegyezni, és én nem is próbáltam őket megjegyezni, mivel a tervezett munkáim szempontjából nem volt jelentőségük, sem a poétika-előadás szempontjából, ugyanis a Klagenfurti Egyetem hallgatói nem azért fognak eljönni az előadásra, hogy megtudjanak valami Pécsről, hanem hogy Werner Kofler írásművészetével foglalkozzanak, sem a vendéglátóim számára megírandó szöveg szempontjából, ugyanis ők minden bizonnyal jól ismerték a város történetét. Mégis nagyon elégedett voltam a döntésemmel, hogy szerződtettem egy idegenvezetőt, rövid idő alatt számos lepusztult és helyreállított palotát mutatott meg nekem, rég bezárt és még működő ipari üzemet, katakombákba és múzeumokba kalauzolt el, és végül – most felülről is megnézzük a várost, mondta – egy dombra, ahonnan tényleg be lehetett látni egész Pécset. Megköszöntem a munkáját, az előre meghatározott tiszteletdíja mellé nagyvonalú borravalót is adtam, és még arra kértem, mielőtt elbocsátottam volna, hogy mutassa meg nekem, hol van a lakatlan toronyház, amelyet különös módon, mondtam, nem látok innen, pedig az a legmagasabb épület a városban. Az idegenvezető csodálkozva nézett rám, lakatlan toronyház, mormogta, lakatlan toronyház, lakatlan toronyház… Nem, arról nem tud, soha nem hallott még lakatlan toronyházról. De hát én tegnap jártam a közelében, kiáltottam, nincs messze az óvárostól, egy huszonöt emeletes, üresen álló épület, ismernie kell! Az idegenvezető a fejét rázta. Pécsen nincs ilyen magas épület, főleg nem üresen álló, de… Igen, most már emlékszik, egyszer már kérdezték erről, egy éve, szintén egy osztrák ember, ha nem téved. Úgy látszik, Ausztriában furcsa történetek keringenek Pécsről, mondta, egyszer régebben például egy megint másik osztrák látogató azt mesélte neki, hogy Pécs egyedül annak köszönheti, hogy a második világháborúban úgyszólván sértetlen maradt, hogy egy amerikai, de pécsi származású repülőtiszt kitörölte szülővárosát a légitámadásokhoz használt térképekről. Abszolút kalandos, minden kétséget kizáróan kitalált történet, biztosan én is ezt gondolom róla, mondta az idegenvezető, de még ez is hihetőnek tűnik neki ahhoz az állításhoz képest, hogy létezik Pécsen egy lakatlan toronyház, egy huszonöt emeletes, amely évtizedek óta üresen áll, és mégsem bontották le, egy ilyen állítás több mint nevetséges, ez már egyenesen szörnyűség. De ha nem lennék elégedett ezzel az információval, mondta, akkor meg tudja kérdezni a führert, a führer várostörténeti szakember, és úgy ismeri Pécset, mint senki más. A valódi nevét nem tudja, mindenki csak führernek hívja, nem is annyira azért, mert dunai sváb, hanem mert állítása szerint a múlt század nyolcvanas éveiben a berlini Német Történeti Múzeumban dolgozott tárlatvezetőként, sőt, ebbéli minőségében még az irodalomba is bekerült, egy bizonyos Kogler vagy Kofler nevű író örökítette meg.

Ettől a közléstől a végsőkig izgalomba kerülvén azt mondtam az idegenvezetőnek, hogy én természetesen hiszek neki, és a lakatlan toronyházat illetően nyilvánvalóan én tévedtem, ennek ellenére mondja meg nekem, hol találom meg ezt a führert, mert mindenképp beszélni szeretnék vele, nem a lakatlan toronyház miatt, hanem mert nekem – micsoda véletlen, kiáltottam – néhány hét múlva a Klagenfurti Egyetemen poétika-előadást kell tartanom, amelynek középpontjában éppen ez az író, Kofler, nem Kogler, hanem Kofler, Werner Kofler áll majd. Hát, ez nem olyan egyszerű, mondta az idegenvezető, a führernek nincs állandó lakhelye, többnyire ónémet vendéglőkben tartózkodik, vagy utcai padokon a Lenau-ház környékén, keressek ott egyedül üldögélő, idősebb férfiakat, menjek oda hozzájuk, és mondjam nekik: „Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes”, és ha azt a választ kapom: „Hideg szél húz az utcán. Hallgatod”, akkor megtaláltam a führert.

Az örömtől és izgatottságtól magamon kívül, hogy itt, Pécsen esetleg egy olyan személyt találok, aki Werner Kofler prózájában egy szereplő mintájául szolgált – még akkor is, gondoltam, ha Az íróasztalnál című prózájában szereplő tárlatvezetőnek a valódi führerhez nem sok köze lehet, hiszen Werner Kofler soha nem arra törekedett, hogy visszaadja a valóságot, hanem arra, hogy elpusztítsa –, otthagytam az idegenvezetőt, lesiettem a dombról, és egyenesen a Lenau-házhoz mentem, és a Lenau-ház környékén több padon üldögélő férfit is megszólítottam, de mindegyik csak a fejét rázta, a jelek szerint egyikük sem beszélt más nyelvet a magyaron kívül. Már épp fel akartam adni a keresést, és kimerülten lerogytam magam is egy padra, amikor valaki a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Maga az, Eichmann testvér?” Rögtön felismertem az idézetet Werner Kofler Rejtett önmegfigyelés című prózájából, és nagy lélekjelenléttel azt válaszoltam: „Én vagyok, Fleischmann atya” (ha azt mondtam volna: „Én vagyok, Baum testvér”, végem lett volna), mire az ismeretlen férfi leült mellém, és a továbbiakban nem törődött velem. Hosszú hallgatás után odasúgtam neki: „Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes, mit szól hozzá?”, és azt a választ kaptam: „Hideg szél húz az utcán. Hallgatod”. Valóban, megtaláltam a führert. Udvariasan megkérdeztem tőle, feltehetek-e neki néhány kérdést, és igenlő választ adott, azt kérdezek tőle, amit akarok, és tényleg készségesen válaszolt, mesélt a berlini éveiről, a Német Történeti Múzeumról, nagyszerű projekt, mondta, főleg a megsem-misítőtáborok, a megsemmisítőtáborok mint tér-a-térben-installációk, a marcipánból és hasonló anyagokból életnagyságban elkészített holttestek is, remekmű! A rémület varázsa bejárható formában, kiáltotta, bámulatos! Mindent pontosan úgy mesélt el, ahogy azt Werner Kofler Az íróasztalnál című prózájában leírta, olyan részletekig menő hűséggel, hogy azt gondoltam, mivel mindazok után, amit Pécsen megtudtam Werner Kofler írásművészetéről, indokoltnak látszott, hogy a poétika-előadásomban részletesen beszéljek a Német Történeti Múzeum-ról, meg kell kérnem a Klagenfurti Egyetem hallgatóit, hogy olvassák el az erre vonatkozó fejezetet, és azt mondtam, amikor a führer befejezte az elbeszélését, hogy engem azért meglep, hogy tényleg létezik ez a múzeum, én azt gondoltam, hogy Werner Kofler irodalmi kitalációja. A führer nevetett. Persze, hogy kitaláció a múzeum, mondta, de ugyanolyan valóság, és ha nem MOST valóság, akkor talán később lesz valóság, ahogy ő maga is egyszerre kitaláció és valóság, végül is egyfelől most itt áll előttem a valóságban, másfelől később fiktív szereplőként fog megjelenni a klagenfurti poétika-előadásomban, és én vajon nem vagyok-e egyszerre valóság és kitaláció, tette hozzá, nem beszélek-e egyfelől valódi mivoltomban a Klagenfurti Egyetem hallgatóihoz, hogy másfelől fiktív elbeszélőként lépjek fel egy amúgy elég kalandosan hangzó, Pécsen játszódó történetben, amely egy lakatlan toronyházról szól? Igen, igen, kiáltotta, az idegenvezető felkészített az ön látogatására, mesélt az ön pimaszságáról! Hogy ebben a városban egy lakatlan toronyház, egy huszonöt emeletes, évtizedek óta üresen álló kísértetház van, amit mégsem bontottak le, ezt állította ön, ugye? Ennél nagyobb pimaszságot még nem hallottam, ez egyszerűen felháborító, ez, ahogy a Kogler vagy Kofler nevű író mondta volna, példátlan impertinencia! Vérlázító, kiáltotta, egyre jobban dühbe gurulva, hát ilyen nincs, sem itt, sem máshol, és azt tanácsolja nekem, ne kérdezősködjek soha többé lakatlan toronyház után, különben más eszközökhöz fog folyamodni, és akkor megtanulom, hol lakik az atyaúristen!

Az utolsó szavakat már csak távolról hallottam, ugyanis rögtön a dühkitörése elején futásnak eredtem a Jókai tér irányába, és csak futottam, el, el ettől a szörnyetegtől, és csak némi idő elteltével vettem észre, hogy a lábaim maguktól arrafelé vittek, amerre egyszer már jártam, a Ferencesek utcáján kifelé, arra, ahol előző nap a lakatlan toronyházat láttam. És valóban, már hallottam is újra a hangzavart, „Eladó! Kiadó!”, zengett a fülemben, egyre hangosabban, egyre hangosabban, és bekapcsolódott egy másik kórus is, németül, „nem, semmit! Soha semmit nem hallottunk! Nem tudtuk! Nem tudtunk semmit!”, és a két kórusból megint kiemelkedett egy magányos hang, ezúttal magyarul, de mintha rögtön elhangzott volna szimultán fordításban is, kifejezetten az én kedvemért, „nézze a tartomány helytartóját – kiáltotta –, mint egy tölgy, úgy áll a síkon, és a rétekhez és tavakhoz beszél, hallja, hogyan ordít? A szabadság értékes adomány, A fény nagyszerű dolog, hallgassa, A kosár ára túl magas – kiordítja a lelkét… A magasság magasabb, mint a mélység, efelől semmi kétség, hallja? De nincs kétség afelől sem: A mélység mélyebb, mint a magasság! Megismétlem, hallgassa, a kosár ára túl magas, úgy ordít, hogy egészen Romániáig elhallatszik. Az istenkeresők a magasságban keresik Istent, Az aranykeresők a mélységben keresik az aranyat, Ha nem lenne Gonosz, hogyan győzhetne a Jó, még Horvátországban és Szerbiában is hallják, mint a művészetrádióban, hallgassa – Királyunkat Szent Istvánnak hívják, fővárosunkat Budapestnek, a honismeret megismertet minket hazánkkal, ahogy ellene üvölt a sötétség hatalmainak, A síkságokon már sokan életüket vesztették, hallgassa, A gonosz jót tesz a Jónak, Hazánk mindenütt jelenvaló!”

És amikor felnéztem, ott állt előttem a lakatlan toronyház, de már nem volt lakatlan, a kerítés eltűnt, semmi sem akadályozta a belépést, és örömmel beléptem, és felszólítanám, gondoltam, a Klagenfurti Egyetem hallgatóit, hogy kövessenek ebbe az épületbe, az irodalom háza lett, ahogy az Werner Kofler írásművészetében is olvasható egy helyen, „az ablakok ünnepi kivilágításban, a helyiségek tele költőkkel, író, éneklő, étkező, térdeplő, lármázó, vadul gesztikuláló, vonósnégyest vagy vezérnégyest játszó, vagy akár a testi örömöknek hódoló költőkkel; és közben, az egyetlen sötét szobában, a nyitott ablakon át csak egy felizzó cigarettáról felismerhetően” – – –

Pécs, 2015. március 9–22.

 Szijj Ferenc fordítása

* * *

NACHRICHTEN AUS EINEM TOTEN HOCHHAUS

Wie konnte ich nur?! Wie konnte ich nur, so würde ich, dachte ich schon bald nach meiner Ankunft in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, die Király utca in Richtung Széchenyi tér gehend, beginnen, wie konnte ich nur die Einladung annehmen, den ganzen Monat März hier, in dieser schönen alten, alten schönen Stadt zuzubringen, da mir doch klar gewesen sein musste, dass ich mit dem Annehmen dieser Einladung auch die Verpflichtung eingehen würde, einen Text über Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, zu schreiben, was es mir, da ich mich, um das zu tun, den ganzen Monat März über in dieser Stadt würde umtun und auf diese Stadt konzentrieren müssen, unmöglich machen würde, einer anderen Verpflichtung nachzukommen, die ich schon vorher eingegangen war, nämlich Mitte April vor Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt eine Poetikvorlesung abzuhalten, für deren Vorbereitung mir, wie ich ja gewusst hatte, nur mehr genau dieser Monat März zur Verfügung stehen würde und die mir, wie ich ebenfalls gewusst hatte, eine große Schreibanstrengung abverlangen würde, weil ich, da ich vorhatte, vor den Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt über die Literatur Werner Koflers zu sprechen und sie günstigstenfalls für diesen Autor zu begeistern und dazu zu bringen, sich weiterhin und eingehender mit ihm auseinanderzusetzen, weil ich also, da ich das vorhatte, die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt ständig würde belügen müssen, indem ich ihnen sagte, es sei richtig und wichtig, sich mit der Literatur Werner Koflers, überhaupt mit Literatur auseinanderzusetzen, während ich doch wusste, einerseits durch meine eigene jahrzehntelange berufliche Tätigkeit, andererseits durch die Befassung gerade mit der Literatur Werner Koflers, dass sowohl das Verfassen von als auch die Befassung mit Literatur, und zwar auch von und mit großer und größter, ja genaugenommen vor allem von und mit großer und größter Literatur, vollkommen sinnlos ist, VOLLKOMMEN SINNLOS, so, dachte ich, den Széchenyi tér überquerend, würde ich beginnen, sowohl das Verfassen von als auch die Befassung mit Literatur ist vollkommen sinnlos, und würde, als Beleg für diese Behauptung, eine oft zitierte Stelle aus Werner Koflers Am Schreibtisch zitieren: „Kunst muss die Wirklichkeit zerstören, so ist es, die Wirklichkeit zerstören statt sich ihr unterwerfen, auch was das Schreiben anlangt… Aber das Entsetzliche, müssen Sie wissen, das Entsetzliche ist: Die Wirklichkeit macht ungeniert weiter, die Wirklichkeit schert sich keinen Deut um die Zerstörung, die ihr die Kunst zugefügt hat, die Wirklichkeit ist schamlos, schamlos und unverbesserlich… (…) Immer wieder sage ich: Komm her, du Wirklichkeit, jetzt wird abgerechnet, ich traktiere sie auch, Sie wissen nicht, wie – und doch: Sie macht umso unverfrorener weiter…“
Und sofort, kaum dass ich in meinen Gedanken zu Ende zitiert hatte, dachte ich, nein, keinesfalls, so werde ich keinesfalls beginnen, ich werde keinesfalls die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt gleich zu Anfang deprimieren, schließlich sind sie in Kärnten und noch dazu in Klagenfurt und vor allem JETZT in Kärnten und JETZT in Klagenfurt und in dieser höchst unangenehmen Lage ohnehin auf jeden Funken Hoffnung angewiesen. Niemand kann ja wissen, dachte ich, meinen Blick nun über den Jókai tér schweifen lassend, der manchen als der schönste Platz der Welt gilt, wie es mit diesem durch betrügerische Machenschaften an den Rand des Ruins getriebenen österreichischen Bundesland weitergeht, was in diesem Monat März, in dem ich mich in Ungarn aufzuhalten verpflichtet habe, dem Land meiner Herkunft noch widerfährt, vielleicht, dachte ich, kann die Poetikvorlesung an der Universität Klagenfurt gar nicht stattfinden, weil die Universität Klagenfurt inzwischen hat versteigert werden müssen und die Käufer nicht nur die Lehrstühle für Germanistik und Literaturwissenschaft, sondern die gesamte geisteswissenschaftliche Lehre und Forschung nach gescheiterten Privatisierungsversuchen als etwas vollkommen Sinnloses abgeschafft haben. Zwar, so könnte ich, dachte ich, falls denn die Poetikvorlesung doch stattfände, beginnen, liegen die Verbrechen, die dazu geführt haben, dass diese Poetikvorlesung nicht stattfinden kann, schon Jahre zurück, zwar ist der Grundstein für das, worunter das Land jetzt zu leiden hat, dieser Großbetrug einer Bande von Gierhälsen, die von einer verblendeten Wählerschaft, die als solche und nicht als selbstsüchtiges, vernageltes, jeder Vernunft sich verschlossen habendes Wählergesindel zu bezeichnen mir schwerfällt, zwar nicht zu diesen Verbrechen legitimiert, aber doch mit einer Macht ausgestattet worden sind, die ihnen diese Verbrechen ermöglicht hat, zu einer Zeit gelegt worden, als die meisten der Studentinnen und Studenten, die, falls sie denn überhaupt stattfinden sollte, diese Poetikvorlesung besuchen, noch Kinder und daher an dem Zustandekommen dieser Verbrechen vollkommen unbeteiligt und unschuldig waren, aber, meine Damen und Herren, so, dachte ich, auf das Kopfsteinpflaster achtend, um nicht zu stolpern, würde ich beginnen, nichts von dem, was JETZT allen deutlich vor Augen steht, hat auch JETZT begonnen, immer, würde ich sagen, ist es das scheinbar Vergangene, das die Gegenwart bestimmt, das Unbemerkte, Verheimlichte, Verschwiegene. Große Literatur, würde ich fortfahren, ist sich dieser Tatsache immer bewusst, in großer Literatur, zum Beispiel in den Büchern Werner Koflers, kann man aber auch, gerade weil in ihr das damals scheinbar bereits Vergangene immer präsent ist, genügend Hinweise finden auf das damals erst Bevorstehende, also auf das, was jetzt ist, aber unglücksseligerweise ist das damals nicht bemerkt beziehungsweise, falls es bemerkt worden ist, nicht ernstgenommen worden, weil die Befassung mit Literatur, auch und gerade die Befassung mit großer und größter Literatur, so notwendig sie einerseits wäre, andererseits, wie jedem, der sich ernsthaft mit Literatur befasst, aus dieser Befassung heraus klar sein muss, vollkommen sinnlos ist, VOLLKOMMEN SINNLOS, so würde ich beginnen, sowohl das Verfassen von als auch die Befassung mit Literatur, auch und gerade mit großer und größter Literatur, ist vollkommen sinnlos, und würde, als Beleg für diese Behauptung, eine oft zitierte Stelle aus Werner Koflers Am Schreibtisch zitieren: „Kunst muss die Wirklichkeit zerstören, so ist es, die Wirklichkeit zerstören statt“ –
Verflucht, dachte ich, nun bin ich wieder dort, wo ich nicht hinwollte, so darf ich keinesfalls beginnen, und ich beschloss, um dieses Sich-im-Kreis-Drehen meiner Gedanken zu unterbinden, für diesen Tag meine Arbeit an der Poetikvorlesung zu beenden und mich auf dem Rückweg in meine Unterkunft ein wenig aufmerksamer Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, zuzuwenden. Ich ging also die Király utca wieder ostwärts in Richtung Felsőmalom, hin und wieder kleine Umwege über Nebenstraßen nehmend, vorbei an Fassaden alter Häuser, von denen manche tatsächlich nur noch Fassaden waren, mit Holzpfeilern abgestützt, ohne Haus dahinter, denkmalgeschützt wohl, Teil eines Stadtbilds, Kulturhauptstadtbilds, erhalten zur Vortäuschung eines längst nicht mehr haltbaren Zustands. Dennoch, dachte ich, was für eine freundliche Stadt, dieses Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, an fast allen Häusern, an denen ich vorbeikam, waren Schilder angebracht mit der Aufschrift ELADÓ! oder seltener KIADÓ!, was ich – denn wie fast alle Menschen außer den Ungarn selbst war ich des Ungarischen nicht mächtig –, als Begrüßungsformeln deutete, als ein Willkommenheißen der Gäste – schließlich war der Tourismus in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, ein aufstrebender Wirtschaftszweig – und mir ins Kärntnerische ungefähr mit „Hallo!“ oder „Griaß di!“ oder „ Urlaub bei Freunden!“ übersetzte. Als ich allerdings, in meinem Quartier angekommen, im Wörterbuch nachschlug, stellte sich heraus, dass es sich nicht um Willkommensgrüße handelte, sondern dass die Aufschriften besagten, dass die jeweiligen Gebäude zu verkaufen bzw. zu vermieten seien, fast die ganze Stadt Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, schien zum Verkauf oder zur Vermietung zu stehen. Dass dennoch die Straßen stark, vor allem mit jungen Menschen bevölkert waren, verdankte sich dem Umstand, dass Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, eine bedeutende Universitätsstadt war, aber die wenigsten dieser jungen Menschen, dachte ich, schienen bleiben zu wollen, auch viele, die hier geboren und aufgewachsen waren, verließen, wie mir später auch, auf meine Nachfrage hin, von der Fremdenführerin bestätigt wurde, die Stadt, um nach Budapest oder ins Ausland zu gehen, genauso wie die Bewohner Kärntens, vor allem die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt Klagenfurt und Kärnten immer schon so schnell wie möglich verlassen hatten und in Hinkunft aufgrund der aussichtslosen Lage, in die Kärnten durch seine gewählten Vertreter und die mit ihnen verbündete Verbrecherbande gebracht worden war, in noch stärkerem Maß verlassen würden.
Seltsam, dachte ich in der darauffolgenden Nacht, meiner ersten Nacht in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, selbst wenn ich versuchte, mich nur auf diese Stadt zu konzentrieren und darüber hinaus höchstens noch an das diese Stadt umgebende Ungarn zu denken, kehrten meine Gedanken sofort wieder zu Kärnten und den Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt und damit zur Poetikvorlesung zurück, die dort abzuhalten ich mich verpflichtet hatte, und ich beschloss daher, am nächsten Tag bereits frühmorgens einen neuen Anlauf zu nehmen. Ich würde es, dachte ich, kaum dass ich meine Unterkunft verlassen und wie am Vortag den Weg zum Széchenyi tér eingeschlagen hatte, vollkommen anders machen, ich würde, um die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt auf die Literatur Werner Koflers einzustimmen, mit einem anderen Zitat beginnen, einem zwar nicht Klagenfurt – das wäre schwierig gewesen, schließlich ist Kofler gebürtiger Villacher –, aber doch Kärnten lobenden Zitat, aus „Der Hirt auf dem Felsen“ zum Beispiel, wo es, angesichts eines Vergleichs der Landesverfassungen von Kärnten und Tirol heißt: „Artikel eins der tirolischen (…) ermahnt zur Gottesfurcht, was in Kärnten, einem Land der Selbstmörder und der ledigen Kinder, ein aussichtsloses Unterfangen wäre; Sie machen sich keinen Begriff, was da zusammengetupft, zusammengeschottert, zusammengetschumpert wird, grandios, tschumpern, coire, tschumpra, auch tritschumpra, Vulva, habe ich herausgefunden… Nein nein, Kärnten ist nicht nur die nationalsozialistisch-freiheitliche Kloake, wie es im Augenblick den Anschein haben mag…“, so Kofler in „Der Hirt auf dem Felsen“, 1991 wohlgemerkt. Nur wenige Seiten vorher, so würde ich, dachte ich, fortsetzen, wird in demselben Buch eine Ansprache des „künftigen Landesverwesers“ beschrieben, die er „vom Gipfel des Großelendskopfes“ herab an die umgebenden Gebirgsmassen hält, „er begrüßt gerade die rundherum versammelten Gruppen, die Köpfe und Spitzen der Schobergruppe, der Goldberggruppe, der Venedigergruppe, der Haffnergruppe, hören Sie nur, er verspricht, jede Gruppe gegen Ansprüche einer anderen zu verteidigen (…), welche Mühe, er bedient sich einer oberösterreichischen Kunstsprache, hören Sie, wie er brüllt (…) Die Freiheit ist ein kostbares Gut, Das Licht ist eine feine Sache, hören Sie, Der Preis des Korbes ist zu hoch – wie wenn er sich die Seele aus dem Leibe schreien wollte… Die Höhe ist höher als die Tiefe, daran ist kein Zweifel, hören Sie? Kein Zweifel aber auch: Die Tiefe ist tiefer als die Höhe (…)! Ich wiederhole, hören Sie, der Preis des Korbes ist zu hoch, er brüllt, dass es bis ins Oberösterreichische hinein zu hören ist. Die Gottsucher suchen Gott in der Höhe, Die Goldsucher suchen Gold in der Tiefe, bis an den Strand des Steinernen Meeres muss er zu hören sein, wie im Kunstradio, hören Sie – Unsere Bodenschätze sind Gold, Silber und Edelsteine, aber auch Eisenerz und Blei, dass ihm nur nicht die Stimme versagt…! Unser Bischof heißt Egon Kapellari, Unsere Landeshauptstadt heißt Klagenfurt, Heimatkunde ist die Lehre von der Heimat, wie er anbrüllt gegen die Mächte der Finsternis, In den Bergen haben viele schon ihr Leben gelassen, hören Sie, Die Frankfurter Schule ist eine schlechte Schule, Blau ist eine schöne Farbe, die Farbe der Pfeife ist Braun.“
Inzwischen schon in der Ferencesek utcája angekommen und weiter westwärts, aus der Altstadt hinausgehend, erschöpft von dem, wenngleich ich ein wenig gekürzt hatte, doch langen, anstrengenden Zitat, dachte ich, ich würde den Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt gegenüber fortfahren, dass, wie man sehe, bei genauer Lektüre, eingehender Erarbeitung und kundiger Exegese der betreffenden Textstelle, der auf den ersten Blick – und der erste Blick trügt nicht immer (auch wenn darüber hinaus die Lektüre der Grimmschen Kinder- und Hausmärchen zu empfehlen wäre) – das Übungsheft eines Volksschülers zu Grunde zu liegen scheint, schon im Jahr 1991 vollkommen klar zu Tage gelegen wäre, was dem Land Kärnten, falls die verblendete Wählerschaft nicht rechtzeitig zur Vernunft käme oder gebracht werden könnte, bevorstehen würde, aber naturgemäß, würde ich, wie ein anderer, wenn auch auf andere Weise Großer der österreichischen Literatur gesagt hätte, sagen, habe das niemand beherzigt und versucht, in dieser Hinsicht auf die Realität einzuwirken, nicht zuletzt deshalb, weil jeder, vor allem jeder denkende und darum mit Literatur sich befassende Mensch wisse, dass die Befassung mit Literatur etwas vollkommen Sinnloses sei, VOLLKOMMEN SINNLOS, wie auch aus einer Textstelle in einem anderen Prosatext Werner Koflers, nämlich aus seinem Prosatext „Am Schreibtisch“ hervorgehe: „Kunst muss die Wirklichkeit zerstören, so ist es, die Wirklichkeit zerstören statt sich ihr unterwerfen, auch was das Schreiben“ –
Es war zum Auswachsen! Außer mir vor Wut, wieder, wenngleich eine breite Straße entlang gehend, in derselben Denksackgasse gelandet zu sein, warf ich den Rest der Pizzaschnitte, die ich mir wenige Minuten vorher als Marschverpflegung gekauft hatte, gegen ein an einem der Häuser angebrachtes Schild mit der Aufschrift „Eladó!“, was von mehreren Passanten mit vorwurfsvollen Blicken und Kopfschütteln quittiert wurde. Andere aber reagierten zu meiner Überraschung mit einem zustimmenden Nicken, ein junges Paar begann sogar zu applaudieren, dennoch machte ich, dass ich fortkam aus dem Gesichtsfeld dieser Zeugen meiner Unbeherrschtheit, und eilte, den Blick gesenkt, ohne mich weiter um Straßennamen oder das Stadtbild oder überhaupt um Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, zu kümmern, westwärts. Die Passantendichte wurde geringer, dafür gab es hier Automobile, ich hatte die Altstadt, die Fußgängerzone verlassen, und obwohl ich nun von weniger Menschen umgeben war als vorher, war um mich ein lauter werdendes Stimmengewirr, dessen Ursprung ich nicht ausmachen konnte, auch nicht, als ich wieder wagte, den Blick zu heben. Ich befand mich in einer Wohngegend, mehrstöckige Häuserblocks standen zur Linken und Rechten der Straße, dazwischen ein kleines Einkaufszentrum. Nur vereinzelt gingen Menschen an mir vorbei, die mir keine Beachtung schenkten, meist schweigend oder in Zwiegespräche vertieft, und doch hörte ich deutlich einen vielstimmigen Chor, der ununterbrochen die Worte „Eladó! Kiadó!“ wiederholte. Vereinzelt erhoben sich Solostimmen aus dem Ostinato, in mir unverständlichen Sprachen, Ungarisch wohl in der Hauptsache, aber es schienen auch slawische, ja sogar afrikanische und asiatische Stimmen vertreten zu sein, murmelnd manche, andere wie irr lachend, wieder andere wie in Panik schreiend. Ich sah mich um nach den Urhebern, aber sie waren nirgendwo zu entdecken, überall nur einander ähnliche Wohnbauten, eine typische Vorstadtsiedlung, wie es sie in allen Städten, auch in Kulturhauptstädten gibt, niemand auf den Balkonen, die Fenster geschlossen. Das „Eladó! Kiadó!“ aber war weiter zu hören, und ich konnte nun auch deutsche Sprachbrocken unterscheiden, mir wohlbekannte, wenn auch völlig rätselhafte Worte, „Nothung, Nothung / Input Output… Knochenmühle, Pulvermühle / Schornstein, Industrie!“, ein Zitat aus Werner Koflers Prosastück „Verdeckte Selbstbeobachtung“, aus den darin von dem erzählenden Ich (welchem? Ach, ich hörte schon die Zwischenrufe der bereits vorab mit Werner Koflers Literatur sich befasst habenden Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt, welches Ich? Welches von den unzähligen, oft gleichzeitig auftretenden, einander immer wieder unterbrechenden erzählenden Ichs in Werner Koflers Prosastücken ist am Wort? Egal, würde ich ausrufen, damit können wir uns jetzt nicht aufhalten, lassen Sie mich jetzt weitererzählen!), von dem erzählenden Ich aus „Verdeckte Selbstbeobachtung“ also verfassten „Alpensagen und Hausmärchen“, einem Musterbeispiel für die Verschränkung diverser Stilmittel einerseits und historischer Epochen anderseits, wie sie, wie ich den Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt zu sagen vorhatte, für die Prosa Werner Koflers typisch ist. „Nothung, Nothung / Input Output… Knochenmühle, Pulvermühle / Schornstein, Industrie!“ drang es weiter an mein Ohr, und ich drehte mich einmal um die eigene Achse, um endlich die Urheber zu entdecken, und stand plötzlich vor einem riesenhaften Gebäude, das ich beim Näherkommen überhaupt nicht bemerkt hatte – ich war allerdings, wie gesagt, längere Zeit mit gesenktem Blick gegangen –, einem fünfundzwanzigstöckigen Hochhaus, heruntergekommen, mit leeren Fensterhöhlen, abbröckelnden Balkonen, offensichtlich unbewohnt. Es musste sich, schoss es mir durch den Kopf, um das sagenhafte „tote Hochhaus“ handeln, von dem mir bereits in Österreich vor meiner Abreise nach Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, ein Schriftstellerkollege erzählt hatte, ein, wie er erklärt hatte, 1974 errichtetes, für die Bautätigkeit des kommunistischen Regimes typisches Gebäude, dessen Bewohner 1989 evakuiert und umgesiedelt hätten werden müssen, weil es einsturzgefährdet gewesen sei – das Haus, nicht das Regime, dieses allerdings auch –, und das seither leerstehe, irreparabel, aber auch, der enormen Kosten wegen, dem Abriss durch Sprengung sich widersetzend. Von dort schienen die Stimmen zu kommen, und ich umkreiste daher das Gebäude, das von einem Bauzaun umgeben war, um Gewissheit zu haben, aber niemand war zu sehen, es war, als würden diese Stimmen von meinem Gehirn produziert, als habe die intensive Befassung mit der Literatur Werner Koflers eine Gehörshalluzination hervorgerufen. Tatsächlich mehrten sich nun Zitate aus seinen Texten, „er habe zwar keine Napola besucht, sei aber immerhin ‚hochgradiger Hitlerjunge‘ gewesen, hat der Herr Landeshauptmann gesagt“, hörte ich zum Beispiel – „Guggile“, 1975 –, dann wieder – „Tanzcafé Treblinka“, 2001 – „Wannseekonferenz – Beachvolleyball! Endlösung – Beachvolleyball! Sonderkommando – Beachvolleyball! Sonderbehandlung – Beachvolleyball! Aktion Reinhard – Beachvolleyball!“, eingebettet in den Chor „Eladó! Kiadó!“, bis schließlich über einem ständig wiederholten „Nichts, nein! Nichts, nie gehört! Nicht bekannt! Nichts bekannt, nichts gewusst!“ – ebenfalls „Tanzcafé Treblinka“, 2001 – wieder andere, klagende Stimmen sich erhoben, arabische und afrikanische Sprachen meinte ich hauptsächlich zu erkennen, vermischt mit südslawischen Gesängen. Dass es sich dabei zweifellos um wirkliche, menschliche Sprachen handelte, die in der vorgetragenen Form, auch wenn ich den Inhalt nicht verstehen konnte, von großer klanglicher Schönheit waren, bestärkte mich in der Annahme, dass diese Stimmen doch keine Halluzination waren, die sich meiner durch die Vorbereitung auf die Klagenfurter Poetikvorlesung und die intensive Befassung mit der Literatur Werner Koflers aufgeheizten Phantasie verdankte, sondern tatsächlich existierten. Dennoch verbot ich mir, Nachschau zu halten, denn ich konnte dieses Stimmengewirr nicht mehr ertragen, es würde, dachte ich, wenn ich mich nicht entzog, meinen Kopf zum Platzen bringen, und ergriff die Flucht, bog in die nächstbeste Seitengasse und war, als ich mich wieder umwandte, höchst verwundert darüber, dass von dem Hochhaus, das die anderen Gebäude im Umkreis doch um ein Vielfaches überragen musste, nichts mehr zu sehen war. Ich betrat eine düstere Weinstube und stürzte mehrere Gläser Rotwein hinunter, vom Wirt, mit dem ich mich nur über Handzeichen verständigen konnte, argwöhnisch beobachtet. Er fürchtete wohl, es mit einem Wahnsinnigen oder einem Spion zu tun zu haben, denn ich hatte sofort, entgegen meiner sonstigen Gewohnheit, meinen Notizblock aus meinem Rucksack genommen und mir die Zitate, die ich gehört hatte, notiert, weil sie mir wichtig schienen, typisch für Werner Koflers Literatur, und deshalb in meiner Klagenfurter Poetikvorlesung Verwendung finden sollten.
Stunden später und benebelt vom Wein wieder in meinem Quartier angekommen, warf ich mich aufs Bett, schlief sofort ein und schlief traumlos bis zum nächsten Morgen. Nach dem Frühstück ging ich als erstes, um möglichst nicht an die Erlebnisse des Vortags denken zu müssen, in ein Tourismusbüro und erkundigte mich, ob es möglich wäre, für einen Tag eine Fremdenführerin oder einen Fremdenführer zu engagieren, die oder der mir die wichtigsten Sehenswürdigkeiten von Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen zeigen könnte, und augenblicklich erschien aus einem Nebenraum eine junge Frau, die offenbar nur auf ein solches Angebot gewartet hatte, nahm ihren Mantel und ihren Schirm – es regnete nicht, aber als Fremdenführerin war sie wohl gewohnt, immer einen Schirm dabeizuhaben – und führte mich hinaus, dabei sofort in akzentfreiem Deutsch mich überschüttend mit historischen Fakten, Jahreszahlen, Herrschernamen, die alle zu behalten unmöglich gewesen wäre und die ich auch gar nicht zu behalten versuchte, da sie für meine geplanten Arbeiten bedeutungslos waren, sowohl für die Poetikvorlesung, denn die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt würden ja nicht gekommen sein, um etwas über Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, zu erfahren, sondern um sich mit der Literatur Werner Koflers zu befassen, als auch für den für meine Gastgeber zu verfassenden Text, denn die waren mit der Geschichte ihrer Stadt gewiss vertraut. Dennoch war ich mit meiner Entscheidung, eine Fremdenführerin zu engagieren, überaus zufrieden, in kürzester Zeit zeigte sie mir verfallene und renovierte Prachtbauten, versunkene und noch bestehende Industrien, führte mich durch Katakomben und Museen und zum Abschluss – wir wollen uns nun die Stadt zu Füßen legen, sagte sie – auf einen Hügel, von dem aus man tatsächlich fast ganz Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, überblicken konnte. Ich bedankte mich bei ihr, legte zum vereinbarten Lohn ein großzügiges Trinkgeld und bat sie nur noch, bevor ich sie entließ, mir zu zeigen, wo genau sich das tote Hochhaus befinde, das ich seltsamerweise, wie ich sagte, von hier aus nicht sehen könne, obwohl es doch das höchste Gebäude der Stadt sein müsse. Die Fremdenführerin blickte mich verwundert an. Totes Hochhaus, murmelte sie, totes Hochhaus, totes Hochhaus… Nein, davon wisse sie nichts, von einem toten Hochhaus habe sie noch nie gehört. Aber ich bin doch gestern daran vorbeigekommen, rief ich, es liegt nicht weit von der Altstadt, ein fünfundzwanzigstöckiges, leerstehendes Gebäude, das müssen Sie doch kennen! Die Fremdenführerin schüttelte den Kopf. Es gebe in ganz Pécs kein so hohes Gebäude, sagte sie, schon gar kein leerstehendes, aber… Ja, jetzt falle es ihr wieder ein, schon einmal sei sie danach gefragt worden, vor einem Jahr etwa, auch von einem Österreicher, wenn sie sich recht erinnere. In Österreich scheinen wunderliche Geschichten zu kursieren über Pécs, sagte sie, vor einiger Zeit sei ihr beispielsweise von einem wieder anderen Österreicher erzählt worden, dass die Stadt den Umstand, im Zweiten Weltkrieg nahezu unversehrt geblieben zu sein, einzig einem amerikanischen, aus Pécs stammenden Fliegeroffizier verdanke, der seine frühere Heimat rechtzeitig von den den Luftangriffen zu Grunde liegenden Landkarten getilgt habe. Eine absolut abenteuerliche, zweifellos erfundene Geschichte, wie ich ihr gewiss bestätigen würde, sagte die Fremdenführerin, aber selbst die erscheine ihr noch glaubwürdig, verglichen mit der Behauptung, dass in Pécs ein totes Hochhaus existiere, ein fünfundzwanzigstöckiges, seit Jahrzehnten leerstehendes und dennoch nicht abgerissenes Gebäude, eine solche Behauptung sei mehr als lächerlich, ja sei geradezu eine Ungeheuerlichkeit. Aber falls ich mich mit dieser Auskunft nicht zufrieden geben wolle, sagte sie, könne ich ja den Führer fragen, der Führer sei ein Fachmann für Stadtgeschichte und kenne Pécs wie kein zweiter. Seinen richtigen Namen wisse sie nicht, er werde von allen nur Führer genannt, weniger weil er Donauschwabe sei, als weil er behaupte, in den achtziger Jahren des vergangenen Jahrhunderts im Museum für Deutsche Geschichte in Berlin als Museumsführer tätig gewesen zu sein, ja sogar als solcher in die Literatur eingegangen, von einem Autor namens Kogler oder Kofler in einem Prosawerk porträtiert worden zu sein.
Durch diese Mitteilung in höchste Aufregung versetzt, sagte ich zur Fremdenführerin, dass ich ihr selbstverständlich glaubte und mich, was das tote Hochhaus betreffe, wohl getäuscht haben müsse, dass sie mir aber dennoch sagen solle, wo ich diesen Führer finden könne, weil ich unbedingt mit ihm sprechen wolle, nicht des toten Hochhauses wegen, sondern weil ich – was für ein Zufall!, rief ich aus – in wenigen Wochen an der Universität Klagenfurt eine Poetikvorlesung abzuhalten hätte, in deren Mittelpunkt genau dieser Autor Kofler, nicht Kogler, Kofler, Werner Kofler stehen werde. Nun, das sei nicht ganz einfach, sagte die Fremdenführerin, der Führer habe keinen festen Wohnsitz, er halte sich meist in altdeutschen Gasthäusern oder auf Bänken in der Gegend rund um das Lenau-Haus auf, ich müsse dort nach allein sitzenden älteren Männern Ausschau halten und zu diesen Männern hingehen und die Worte sagen: „Lieblos und ohne Gott! der Weg ist schaurig“, und wenn ich die Antwort erhielte: „Der Zugwind in den Gassen kalt; und du?“, so hätte ich den Führer gefunden.
Außer mir vor Freude und Aufregung, hier, in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, möglicherweise auf eine Person zu stoßen, die für eine Figur aus der Prosa Werner Koflers als Vorbild gedient hatte – auch wenn, dachte ich, der Museumsführer in „Am Schreibtisch“ mit dem realen Führer wohl wenig zu tun haben werde, denn Werner Kofler war es ja nie darum gegangen, die Wirklichkeit wiederzugeben, sondern darum, sie zu zerstören –, ließ ich die Fremdenführerin stehen und eilte den Hügel hinunter zum Lenau-Haus und sprach mehrere Männer an, die ich in dessen Umgebung auf Bänken sitzend vorfand, aber alle schüttelten den Kopf, keiner schien einer anderen Sprache als der ungarischen mächtig. Ich wollte schon aufgeben und ließ mich, erschöpft, ebenfalls auf eine der Bänke sinken, da legte mir jemand die Hand auf die Schulter und sagte: „Seid Ihr es, Bruder Eichmann?“ Sofort erkannte ich das Zitat aus Werner Koflers Prosastück „Verdeckte Selbstbeobachtung“ und gab geistesgegenwärtig zurück: „Ich bin es, Pater Fleischmann“ (hätte ich gesagt: „Ich bin es, Bruder Baum“, ich wäre wohl verloren gewesen), woraufhin der Unbekannte sich neben mich setzte und sich nicht weiter um mich kümmerte. Nach langem Schweigen flüsterte ich ihm zu: „Lieblos und ohne Gott; der Weg ist schaurig, was sagt Ihr dazu?“, und erhielt die Antwort: „Der Zugwind in den Gassen kalt; und du?“. Tatsächlich, ich hatte den Führer gefunden. Höflich fragte ich ihn, ob ich ihm einige Fragen stellen dürfe, und er bejahte, ich könne ihn alles fragen, alles, was ich wolle, und tatsächlich gab er mir bereitwillig Auskunft, erzählte von seinen Jahren in Berlin, im Museum für Deutsche Geschichte, ein großartiges Projekt, sagte er, vor allem die Vernichtungslager, die Vernichtungslager als Raum-im-Raum-Installationen, auch die aus Marzipan und verwandten Materialen gefertigten lebensgroßen Nachbildungen der Leichen, ein Meisterwerk! Die Faszination des Schreckens begehbar gemacht, rief er aus, großartig! Er erzählte alles genau so, wie es von Werner Kofler in „Am Schreibtisch“ beschrieben worden war, detailgetreu und so ausführlich, dass ich dachte, ich würde, da es mir nach allem, was ich in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen, über die Literatur Werner Koflers erfahren hatte, angezeigt schien, in meiner Poetikvorlesung ausführlich über das Deutsche Museum für Geschichte zu sprechen, die Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt bitten müssen, das betreffende Kapitel selbst nachzulesen, und ich sagte, als er seine Erzählung beendet hatte, es überrasche mich doch, dass dieses Museum tatsächlich existiere, hätte ich es doch für eine literarische Erfindung des Schriftstellers Werner Kofler gehalten. Der Führer lachte. Natürlich sei dieses Museum Erfindung, sagte er, aber es sei genauso Wirklichkeit, und sei es nicht JETZT Wirklichkeit, so werde es vielleicht später Wirklichkeit sein, genauso wie ja auch er selbst sowohl Erfindung als auch Wirklichkeit sei, schließlich stünde er ja sowohl jetzt wirklich vor mir, wie er später als fiktive Figur in meiner Klagenfurter Poetikvorlesung stehen werde, und sei nicht auch ich selbst sowohl Wirklichkeit als auch Erfindung, fügte er hinzu, spräche ich nicht ebenso wirklich zu den Studentinnen und Studenten der Universität Klagenfurt und träte zugleich als fiktiver Erzähler einer übrigens ziemlich abenteuerlich klingenden, in Pécs, zu Deutsch Fünfkirchen spielenden Geschichte auf, in der es um ein totes Hochhaus gehe? Jaja, rief er, die Fremdenführerin hat mich auf Ihren Besuch vorbereitet, von Ihrer Unverschämtheit erzählt! Ein totes Hochhaus, ein fünfundzwanzigstöckiges, seit Jahrzehnten leerstehendes und dennoch nicht abgerissenes Gebäude solle es in dieser Stadt geben, haben Sie behauptet, nicht wahr? Etwas Unverschämteres hätte man wohl noch nie gehört, eine Ungeheuerlichkeit sei das, eine, wie der Schriftsteller Kogler oder Kofler es ausgedrückt hätte, Impertinenz sondergleichen! Da höre sich alles auf, rief er, immer mehr in Zorn geratend, so etwas gebe es nicht, weder hier noch sonstwo, und er rate mir, mich nie wieder nach einem toten Hochhaus zu erkundigen, sonst werde er zu anderen Mitteln greifen und mir verraten, was das Kreuz in der Nuss bedeute, und dann gnade mir Gott!
Diese letzten Worte hörte ich ihn nur noch aus der Entfernung mir nachrufen, denn gleich zu Beginn seines Wutausbruchs hatte ich die Flucht in Richtung Jókai tér ergriffen und lief nun weiter, nur fort, fort von diesem Ungeheuer, und bemerkte erst nach einiger Zeit, dass meine Füße wie von selbst einen Weg eingeschlagen hatten, den ich schon einmal gegangen war, die Ferencesek utcája stadtauswärts, dorthin, wo ich am Vortag das tote Hochhaus gesehen hatte. Und tatsächlich hörte ich auch diesmal das Stimmengewirr, „Eladó! Kiadó!“, tönte es in meinen Ohren, immer lauter, immer lauter, und ein zweiter Chor fiel ein, „nichts, nein! Nichts, nie gehört! Nicht bekannt! Nichts bekannt, nichts gewusst!“, und aus den beiden Chören erhob sich wieder eine einzelne Stimme, Ungarisch diesmal, aber sie wurde, eigens für mich, wie ich den Eindruck hatte, simultan übersetzt, „sehen Sie hier den Verweser des Landes“, rief sie, „einer Eiche gleich steht er in der Ebene und spricht zu den Weiden und Seen, hören Sie, wie er brüllt? Die Freiheit ist ein kostbares Gut, Das Licht ist eine feine Sache, hören Sie, Der Preis des Korbes ist zu hoch – wie wenn er sich die