2015. nov 19.

2014 október. Dragan Velikić (Szerbia) A nyomolvasó

írta: Mr.MehesKaroly
2014 október. Dragan Velikić (Szerbia) A nyomolvasó

 

velikic_pava_zsolt_2014-10-28_26.JPG

Szeles márciusi reggel volt, amikor az éjszakai autóbuszjárattal Belgrádból megérkezett Pulába. Gyalog indult a Hotel Scalettába. A bőrönd kerekeinek fülsértő csikorgása kísérte rövid útján az állomástól a szállodáig, amelyben négy hónappal korábban egy egész héten át időzött. Olybá tűnt, mintha egy teljes év telt volna el azóta, hogy a könyvvásár alkalmával gyermekévei városában csatangolt. Kora délután bement a főpostára, és a postafiókos tolóablaknál felvette az egy hónappal korábban feladott levelét.

A saját magához intézett levelek gyakorlatába még gimnazista fővel kezdett bele. A módszert a főembertől leste el. Akárhányszor válság ütött be Jugoszláviában, Tito megszólította a dolgozó népet. Egy alkalommal nyílt levél formájában tette meg ezt, az összes újság közzétette. Nehéz idők eljövetelét jelentette be benne, amit csak reformokkal lehet sikeresen átvészelni. Kemény megszorításokat helyezett kilátásba, mert ez az ára annak, hogy holnap majd mindenkinek jobb legyen. Csak hát a reformokat olyképpen vitték végbe, hogy lényegében semmi se változzék meg. Ilyen színjáték folyt csaknem fél évszázadon át.

Az övé sem rövidebb. Most is tart még.

A nyári szabadság küszöbén minden évben egyszer listába foglalta mulasztásait és melléfogásait, bejelölte a jobbítást, a követésre érdemes szokásoktól – reggeli torna, leszokás a dohányzásról – az újfajta udvarlási stratégiákig. A végére maradt a jövő kivetítése. Hogyan fest majd az élete öt vagy tíz év múlva? Mely városban fog élni? Ki lesz a párja? Hogy szolgál majd az egészsége?

A levelet aztán egy találomra leemelt könyv lapjai közé csúsztatta. E szertartás lényege, hogy egyszer majd, valamikor, mérleget vonhasson a megtett útról. Volt rá eset, hogy jó tíz év elteltével érte utol saját valamikori hangja. Mennyi felesleges aggály, téveszme, szorongás! A bökkenők általában maguktól megoldódnak. Megállapíthatta, hogy továbbra is jó úton jár. Előtte az élet. A kaliforniai új játékok még mindig a dobozban lapulnak.

Saját magának harmadik személy.

Bolonddá nem válik senki. Bolondnak születni kell. Olyan ez, mint az abszolút hallás. Minden percben érezni a pontos intonációt. A betekintést a dolgok állapotába magunk körül mindenütt. Nincs kivétel. Mindennek egyforma a súlya. Semmi nem fontosabb másvalaminél.

A kényszercselekvések fenntartják a folytonosságot. Ügyelni a tisztálkodás bevett sorrendjére. Itt rejlik az amnézia gyenge pontja. Ekképp lehet állni a sarat a demenciával. Különösen fontos felvérteződni utazásokon. Felkészülni a váratlan helyzetekre.

Az aszpirinnal meg az esernyővel kezdődött. Aztán jött a párnahuzat és a hajszárító. Végezetül a vasaló és a kalorifer. Nem, dehogyis különcködés ez, csak a józan ész. Elő- és utóidényben nagyon hideg tud lenni a hotelekben. A kis kalorifer megoldja a gondot. Úgyhogy az utazások állandó kelléke lett.

Előző életében bizonyosan német volt. Ezt már első müncheni tartózkodása alatt megsejtette. Soha nem volt annyira önfeledt. Később, Németországban élve szembesült a neki oly otthonos észjárással, mely örökösen a lehetséges kellemetlenségek felmérése és az elhárításukon való folytonos fáradozás körül forog. Ez a kilépés a jövőbe, a belső kényszer a következő pillanat felmérésére határtalanul fellelkesítette.

A vasútállomások peronjai szektorokra vannak osztva, mindegyiknél tábla áll a meghatározott vágányokról induló járatok felosztásával: a szerelvény száma, indulási idő, a vagonok elosztása. Egy helyfoglalással rendelkező utas pontosan tudja, melyik szektor melyik szakaszán áll be az ő vagonja.

Csak a németek tudnak mindent előrelátni. Szerelmesei a szerszámoknak. Egyetlenegy csavar miatt, amit talán majd egyszer behajtanak, képesek megvenni egy húsz csavarhúzóból álló készletet. Mindennemű segédeszközt istenítenek, és folyvást tökéletesítik őket, mindegy, hogy villanyborotva, a pehelykönnyű kofferok új generációja vagy konzervnyitó. Olyan mértékig lenyűgözi őket minden, ami kényelmesebbé teszi az életet, hogy egy határon túl ez már elviselhetetlen. Itt van például az avargyűjtő gép. Kibírhatatlan zúgással söpri össze a járdáról és az aszfaltozott felületekről a száraz levelet, amelyet rakásra halmoznak, betárolnak és elszállítanak.

A mainzi szálló ablakából bámulta a kék overallos közterületist, ahogyan a vastag tömlővel terelgeti a lehullott faleveleket a parkolóban. Fülén zajvédő kagylók. Úgy nézett ki, mint egy pilóta. A látvány örökre belé vésődött. A mainzi avargyűjtő besorolódott ama figurák gazdag gyűjteményébe, amelyek minden különösebb ok nélkül fészkelődtek meg az életében. Ott élnek emlékezetében, mint ahogy Maleša, az órás fejében Kardelj bőrkabátos kopói az augusztusi napsütésben. Vajon ez egy útja-módja annak, hogy megússza az ember? Recept az életből való kimaradásra?

Minden őrültség mélyén a rend áhítása húzódik meg.

Utazásai során figuráinak csarnoka általában megbolydul. Felbukkannak emlékezetéből valaha futólag elkapott alakok. Mint az a pityókos vénség London Camden Town negyedében. Hozzálépve tíz pennyért kunyerált. E pillanatban befutott a busz Putney felé. Siettében a zsebébe nyúlva húszpennyst talált az öreg kezébe nyomni. Minthogy többet kapott a reméltnél, a kolduló szükségét érezte, hogy a szokványos „köszönöm” megtetézésével hálája jeléül egzaltáltan kinyilvánította: a 31-es járat nagyon hálás járat. Kimondatlan maradt, hogy az a „hálás” a megkönyörülő bőkezűségére vonatkozik-e, amit az autóbusz váratlan felbukkanása váltott ki, vagy pedig magára a vonalra, amely London két távoli negyedét köti össze átlósan.

Alkonyodott. El is feledkezett a vénségről. Csaknem négy évtizeddel később, pár hetet Pécsett töltve el, azt tudakolja a tájékoztató központban, találtatik-e városnéző buszjárat. Van ilyen, a főtérről indul, mondja neki a kisasszony, jó angolsággal. Vagy pedig a 31-es buszjárat, amely a vasútállomástól a város fölötti magaslatokra jár, ahonnan lenyűgöző a panoráma. Nagyon hálás járat, veti oda mosolyogva.

Előtolul az emlékek mélyéből az a Camden Town-i vénség. Megült itt ugyanaz a kifejezés, ugyanazon a nyelven, ugyanabban a jelentésben. A szám is azonos: a 31-es. Az életet véletlenszerűségek, megmagyarázhatatlan összekapcsolódások, titokzatos jelek szövik át meg át. Efféle otrombaságokból épített fel kétes metafizikát, láncolta magát jósjelekhez és ráolvasáshoz. Lépteit számlálta az utcán, a lépcsőket a házakban, lefekvés előtt este keresztrejtvényt fejtett. Megelőzésképpen küzdött a dementia ellen, a velencei Hotel Garibaldi egy ismeretlen vendége feljegyzéseit követve, melyek szerint a felsorolás gyakorlatai szolgálnak a leghathatósabb módszerként a memória megőrzéséhez. Találomra kiválasztott egy betűt, és megpróbált egy perc leforgása alatt még húsz olyat találni, amelyek ugyanazzal a betűvel kezdődnek (tulajdonnév tilos!).

A postahivatalból kilépve a parti sétányon a Hotel Rivijera felé indult. Egy kőpad az olasz időkből, itt összegezte anyja a megtett utat. Itt van az út eleje, ami rá is vár, még ama naptól, amikor a könyvvásárra eljött gyermekévei városába. Most, négy hónappal később, eljött ide újra, ezúttal inkognitóban. Szakállat engedett. Tél óta nagyon lesoványodott. Sokat szív. Senki sem ismert rá, még gimnáziumi osztálytársa, Goran Ban sem, egy este elmentek egymás mellett a Kandlerova utcában.

Bognár Antal fordítása

 

 

ISLEDNIK
(odlomak iz romana)

 

Stigao je u Pulu jednog vetrovitog martovskog jutra noćnim autobusom iz Beograda. Peške se uputio do hotela Skaleta. Točkovi kofera proizvodili su neprijatan zvuk dok je prelazio kratko rastojanje od stanice do hotela u kojem je, četiri meseca ranije, proveo čitavu sedmicu. Činilo mu se kao da je godina prošla od Sajma knjiga i onih tumaranja gradom svog odrastanja. Rano popodne otišao je do glavne pošte, i na šalteru Post restante podigao pismo poslato mesec dana ranije.
Sa praksom pisanja pisama samome sebi započeo je još u gimnaziji. Navika preslikana od suverena. Kad god bi Jugoslavija upala u neku krizu, Tito se obraćao radnom narodu. Jednom je to učinio kroz formu otvorenog pisma, objavljenog u svim novinama, najavivši naporan period koji se samo novim reformama može uspešno savladati. Pominjao je velika odricanja, kako bi sutra svima bilo bolje. Međutim, reforme su sprovođene tako da se ništa suštinski ne promeni. Ta je predstava igrana skoro pola veka.
Ni njegova nije kraća. Igra se još uvek.
Jednom godišnje, uoči letnjih ferija, napravio bi spisak propusta i grešaka, izvršio korekcije, počevši od navika koje je trebalo usvojiti – jutarnja gimnastika i ostavljanje pušenja – pa do novih strategija prema devojkama. Na kraju su na red dolazila pitanja za budućnost. Kakav će život kroz pet ili deset godina voditi? U kojem će gradu živeti? Sa kojom ženom? Hoće li biti zdrav?
Pismo bi odložio među korice nasumice odabrane knjige. Smisao rituala bio je da jednom, u budućnosti, sumira pređeni put. Dešavalo se da i posle čitave decenije otkrije vlastiti glas iz prošlosti. Koliko nepotrebnih briga, zabluda, strahova. Stvari su se uglavnom rešavale same od sebe. Konstatovao bi da je i dalje na pravom putu. Život je pred njim.
Sam sebi treće lice.
Ludak se ne postaje. Ludak se rađa. To je kao apsolutni sluh. U svakom času imati pravu intonaciju. Uvid u stanje stvari svuda oko sebe. Ne postoje prioriteti. Sve ima istu težinu. Ništa nije važnije.
Prisilne radnje održavaju kontinuitet. Biti usredsređen na održavanje higijene. To je slabo mesto amnezije. Tako se dobija bitka sa demencijom. Posebno je važno zaštititi se na putovanjima. Predvideti moguća iznenađenja.
Počelo je s aspirinom i kišobranom. Kasnije su na red došli suva presvlaka i fen. Završilo se peglom i kaloriferom. Ne, nije u pitanju osobenjaštvo, već zdrav razum. U hotelima tokom međusezone zna da bude veoma hladno. Mali kalorifer rešava problem. I tako je postao stalni rekvizit putovanja.
U prethodnom životu sigurno je bio Nemac. To je naslutio već prilikom prvog boravka u Minhenu. Nikada nije bio opušteniji. Kasnije, živeći u Nemačkoj, suočavao se sa njemu tako bliskom logikom anticipiranja mogućih neprijatnosti, i konstantnim pokušajima njihovog sprečavanja. Taj korak unapred, ta potreba da se predvidi sledeći trenutak, dovodili su ga do ushićenja.
Peroni železničkih stanica podeljeni su na sektore; u svakom tabla sa rasporedom vozova koji kreću sa određenog koloseka: broj kompozicije, vreme polaska, pozicije vagona. Putnik koji ima rezervaciju tačno zna na kojem će se delu sektora njegov vagon zaustaviti.
Samo Nemci umeju sve da predvide. Zaljubljeni su u alat. Zbog jednog jedinog šrafa koji će možda nekad pričvrstiti, kupuju set od dvadeset šrafcigera. Obožavaju svaku vrstu pomagala, i stalno ih usavršavaju, svejedno da li je to aparat za brijanje, nova generacija bestežinskih kofera, ili otvarač za konzerve. Do te mere su fascinirani svime što olakšava život da to u nekom času postaje nepodnošljivo. Na primer, mašina za sakupljanje lišća. Proizvodi nesnosnu buku dok sa staza i betoniranih površina oduvava suvo lišće, koje se zatim sabira na gomile, da bi se posle utovarilo u vozila. Zvuk te sprave gori je od zavijanja kosilice za travu.
Sa prozora hotela u Majncu posmatrao je đubretara u modrom kombinezonu kako širokim crevom proteruje opalo lišće sa parkinga. Na ušima je nosio štitnike protiv buke. Podsećao je na pilota. Taj prizor nije više mogao izbrisati. Đubretara iz Majnca prosledio je bogatoj kolekciji likova koji su ušetali u njegov život bez ikakvog povoda. Da li je to način da se sačuva glava? Recept za neučestvovanje u životu?
U svakom ludilu leži čežnja za redom.
Na putovanjima se njegova kolekcija obično uznemiri. Izrone iz sećanja likovi davno uhvaćeni u prolazu. Kao onaj pripiti starac na autobuskoj stanici u londonskoj četvrti Kemden Taun. Prišao mu je i zatražio deset penija. U tom času pojavio se autobus za Patni. U žurbi se mašio za džep, i tutnuo starcu kovanicu od dvadeset penija. Dobivši više nego što je tražio, starac je imao potrebu da, osim uobičajenog „hvala“, pruži dodatni gest zahvalnosti, pa je egzaltirano izjavio da je linija 31 veoma korisna. Ostalo je nedorečeno da li se to korisna odnosi na darežljivost darodavca, koju je inicirao iznenadni nailazak autobusa, ili na samu liniju, koja dijagonalno povezuje dve udaljene londonske četvrti.
Zasun je pao. Na starca je zaboravio. Skoro četiri decenije kasnije, boraveći nekoliko nedelja u Pečuju, raspituje se u informativnom centru gradskog prevoza da li postoji turistički autobus za razgledanje grada. Postoji vozić, ide sa glavnog trga, kaže mu devojka na dobrom engleskom. Ili autobuska linija 31, koja vodi od železničke stanice pa sve do visova iznad grada, odakle se pruža divan pogled. Veoma korisna linija, kaže osmehujući se.
Tu, na šalteru informativnog centra u suterenu robne kuće Arkad, otkopan je iz dubina memorije starac iz Kemden Tauna. Ista reč, na istom jeziku, u istom značenju upotrebljena. Isti i broj – 31. Život je premrežen slučajnostima, neobjašnjivim vezama, tajanstvenim znacima. Od takvih trivijalnosti izgradio je sumnjivu metafiziku, okovao se sujeverjem i vradžbinama. Na ulici je brojao korake, u kućama stepenice, uveče pred spavanje rešavao je ukrštene reči. Preventivno se borio protiv demencije upražnjavajući vežbe nabrajanja kao najefikasnije sredstvo za očuvanje memorije. Nasumice bi odabrao neko slovo i onda, u roku od jedne minute, pokušavao da nabroji dvadeset reči koje počinju tim slovom, a da nisu vlastita imena.
Izašavši iz pošte uputio se rivom u smeru hotela Rivijera. Tamo, na kamenoj klupi iz vremena Italije, njegova majka sumirala je pređeni put. Tamo je početak putovanja koje i njemu predstoji, još od dana kada je došao na Sajam knjiga u grad svog odrastanja. Stigao je ponovo, četiri meseca kasnije, ovog puta inkognito. Pustio je bradu. Od zimus je veoma smršao. Mnogo puši. Niko ga nije prepoznao, čak ni njegov drug iz gimnazije Goran Ban, sa kojim se jedne večeri mimoišao u Kandlerovoj ulici.

Szólj hozzá