2013. április 3., szerda

Amíg a vonat elhagyja Budapestet, és
Pécs felé, dél felé gyorsul fel,
figyelem a tájat,
mely az ablakkerteben távolodik.
A házak ritkulnak, és a felszántott mezők
végtelenségbe nyúlnak.
Az égbolt szürkesége,
melyet a nehéz esőfelhők fednek le,
mintha áthatná az egész térséget
– s setét vagy részben zöld mezőket,
s keskeny utak, melyek a szántóföldek között kanyarognak
a szántóföld,
és ritka fák –
sötét színekkel „felöltöztetve”.
Április eleje van, de a tavasz még késik
ebben a hatalmas síkságban.

Zajos és egységes a vonat zakatolása,
a környező utazók beszélgetését süketíti.
Ez a zaj hamar monotonná válik,
szinte összeolvad a monoton tájjal.
A percek észrevétlenül múlnak.
Valamikor egyszer csak észreveszem, hogy
a hatalmas síkon, melyen keresztülhaladok – nincsenek emberek.
Állatok sincsenek.
Ki tudja, hogy hány kilométert hagyott maga mögött a vonat,
és az átázott föld fölött itt-ott sejthető volt
a sötét varjuk néhány sziluettje.

Nem volt kétséges.
A hideg eső mindenkit rákényszerített arra, hogy maradjon
meleg otthonában.
És, egyidejűleg az egész tájat átalakította egy olyan jelenetté
mintha egy flamand mester műve lenne.
A táj jelenetté válik, és mintha
megállna az időben.
És, mint ilyen, jellegzetes. Különleges.

Azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne látni
ugyanezt a tájat a nyár folyamán.
Amikor a mezők az érett gyümölcstől aranylanak,
s a föld fölött minden villog a hatalmas terméstől.
Amikor az átszellőző kék égbolt ébreszt bennünk
valamiféle könnyű és boldogságos érzelmeket.
Amikor minden virágzik, és megduzzad, és folyik, nyüzsög, és növekszik...

Magyarország – a kontrasztok országa.
Lehet, hogy azt a tényt pont áprilisban
lehet legjobban észrevenni,
és pont egy ilyen utazáson.

A vágányon keresztül jön a kalauz, és a gyengécske angol akcentusával
közli velem, hogy hamarosan le kellene szállnom.
És ott, az állomáson pedig,
magyarázza ez az alacsony, kellemes arcú férfi,
szálljak fel a buszra, ami Dombóvárig visz,
és Dombóváron – megint – el kéne érjem a pécsi vonatot.
Zavarodottan állok fel, és arra gondolok, hogy soha nem kellett
volna ily módon utaznom.
Hamarosan észrevettem, hogy már mindenki áll,
és hogy kifelé furakodnak, és ekkor megállt a vonat.
Előttünk a vasútállomás düledező,
dohos, lepusztult épülete,
magányosan a síkság közepén.
Néhány hivatalos figurától eltekintve,
akik próbálnak minket elhelyezni öt régi buszba,
az állomáson nincsenek utasok.
Kiabálás, valamilyen listák gondos ellenőrzése,
leszállás és újbóli felszállás,
végül megszűnik a felfordulás, elindulunk.

Mellettem egy leányzó ül. Meséli, hogy
Németországból származik.
Amikor a közlekedési táblának köszönhetően megtudta,
hogy az új cél állomásig, Dombóvárig,
még hatvan kilométer van vissza, mély álomba merült.

Az eső még csöpörög.
Az autóbusz falvakon és kisvárosokon keresztül döcög.
Házakat hagyunk hátra, amik nagyon hasonlítanak egymáshoz.
A falvakon túl, a szántóföldek közepén, hirtelen feltűnik néhány fasor.
A csupasz fák függőleges vonalai –
egyetlen függőleges vonal horizontig.
A szántóföldek nyújtózkodnak, ameddig a szemünk lát,
némelyik már az apró kukoricától zöldellik.

Átláthatatlan szélesség.
Vad és féktelen.
Melyben minden belemerül. Melyben minden belefullad.
Ez bizonyosan nyomott hagy az itt élőkben.

Egy faluban észrevettem valami nagyon érdekeset
– a villanyoszlopon, az út mellett,
az utcai lámpa fölötti egy gólya rakott fészket.
S kicsit távolabb, egy másik villanyoszlopon,
nyugodtan álldogál egy másik karcsú gólya.
Az autóbusz távolodóban, miközben tizenöt fészket
számoltam össze, sűrűn elhelyezkedve.
A madarakat láthatóan nem bántja a hangzavar, a zűrzavar,
még kevésbé a helyiek, elvégre ezeken a házakon hozták létre kolóniájukat.

A táj lassan változik, és végül odaérünk Dombóvárra.
A vasútállomáson már vár bennünket a budapesti vonat kalauza,
és előzékenyen segít az újbóli berendezkedésben.
Amint felléptem a lépcsőn, a vonat elindult.
Mondom magamnak, jobb nem belegondolni, hogy ugyanígy
elindult volna, ha pár percet késünk.

Vonat Pécsig gyorsan halad.
A kis kaland,
amivé a budapesti út váratlanul átalakult,
véget ér.
Amikor az ablakon át megláttam a Mecsek lankáit,
tudtam, hogy megérkeztem.

2013. április 5., péntek
Szitál az eső és a pécsi utcák majdnem üresek.
A háztetőkön, a kávézók udvarán,
a járdán dobolnak a finom cseppek.

Sok óvárosi házon látom a táblát,
miszerint állami védelem alatt állnak.
A táblákon lévő évek különbözőek –
némelyik ház a 19. század első feléből való,
de a többségük inkább másodikból.
Sok épület pedig még korábban épült.

Aztán rátalálok az épületre,
ahol a Zsolnay Múzeum van.
A táblán, a bejárattól jobb oldalon,
áll, hogy ezt a csodás házat
14. században építették, pontosabban 1324-ben.
Múzeumban aztán azt is megtudtam, hogy
ez volt a legrégebbi lakóház Pécsett,
meg azt, hogy a helyén 1440-ban alapították
az első nyilvános könyvtárat Magyarországon.

Amíg termeken át haladok, ahol ki vannak téve
a különböző porcelánok,
azokra az emberekre gondolok, akik annyi türelemmel
készítették el ezeket a csodás vázákat, edényeket, poharakat,
az elefántokat és a mozgásukban elkopott madarakat,
a kutya-figurákig,
angyalokig, papokig és királyig...

Írásos nyomok alapján, a porcelán szót
legelőször a velencei kereskedő, Marco Polo említi
a memoárjában, amit 1298-ban jelentettek meg Genovában.
A különleges kínai edények szépsége lenyűgözte,
hiszen kifinomultságuk és az áttetszőségük az ismert olasz
kagyló héjára a porceletára (porcelletta) emlékeztette,
ezért kötötte össze a kínai edényeket az olasz kagylóval.
Végig nézve a Zsolnay Múzeum kiállított darabjait,
kicicomázva különleges részletekkel,
leöntve játékos színkeverékkel,
megértettem Marco Polo rácsodálkozását,
amit akkor érzett, amikor a törékenyen elegáns
kínai porcelán darabok előtt állt.

2013. április 10., szerda
Hogyan lehet megismerni egy várost rövid idő alatt?
Ennek egyik módja odafigyelni a hangjaira.
Lehet, hogy ez nem egy hétköznapi megoldás,
de lehetőséget nyújt arra, hogy lássuk,
észrevegyük, megfigyeljük a város „belső pulzusát”.

A kora reggeli órákban megállás nélkül
visszhangzik a madarak csicsergése.
Magányos feketerigók, verebek, cinegék, galambok és gerlicék,
magasan, az udvarok fölött és
a nyitott ablakoknál, a különböző színű cserepekben
virító első ibolyákon keresztül,
folyamatosan hirdetik magukat.
Úgy tűnik, mintha valamilyen fontos megbeszélni valójuk lenne.
A csiripelésük terjeszkedik
a mély álomba merült házak fölött és
Pécs csendes utcáin.
Egy pillanatra úgy tűnik,
hogy zajuk eléri a környező domboldalt is,
ahol szétszóródnak a pécsi házak,
és utána visszhangként tér vissza, és felzavarja
az alvó város nyugalmát és békéjét.

A jelenet, mely mintha az angol festő,
William Turner vásznairól ugrott volna le.

(Ugyanazokról a vásznakról, melyeken rideg és átlátszó jelenetek dominálnak,
teli feszültséggel,
míg közben a titokzatos csend hatását erősítik,
mely körülveszi az embereket és a tájat is.)

A kora reggeli és esti órákban
a pécsi harangok együtt harangoznak.
A rezgés könnyedén áramlik a nedves,
vagy éppen a napban megfürdött tetők felett,
terjeszkedve a síkság felé a város lábánál, majd
elmerül a ködében és szélességében is.
A nagy harangozás magasan mászik felfelé,
a néma kék-boltozat aljába.

Úgy tűnik – hogy a régi barokk templomnak a harangjai
mintha áthidalnák a repedéseket,
melyeket az idő hagyott maga után.
És mintha összekötné mindazt, ami már elmúlt
a mai pillanattal – az itt-és-most-tal.
Azért a pécsi harangok visszhangja nem úgy hangzik,
mint egy sima imára való hívás,
annál inkább a kitartó, monoton,
de a csodálatos élettel való szimbiózisként, ami itt volt,
majd nyom nélkül eltűnt a városból.

Az eső dobogása sokak számára borzasztóan monoton.
Sőt, egyenesen kétségbeesetten lehangoló hatással van.
Az állapot, amely elől egyesek
a házukban bújnak meg,
vagy könyvekbe, könyvtárakba rejtőznek el.
Pécsett az eső dobogása valami mást ébreszt –
valamilyen különleges megnyugvást.

Nehéz megmondani, hogy miért van ez így.
Még nehezebb megállapítani, hogy békésen
tükröződnek az óváros utcái.
Van egyfajta nyugalommal és fényességgel átitatott légkör,
ami Pécsből sugárzik.

Csak amíg zuhog a város fölött,
az embernek szüksége van arra, hogy kimozduljon a házból,
hogy sétáljon az üres utcákon és, hogy engedjen a derűnek,
melyet minden egyes lépésnél érezni lehet,
hogy körülvegye.

Szép és különleges érzés,
amit magunkkal vihetünk innen.

Messziről érkezik a forgalom legyengült üvöltése.
Egy pillanatig lehet hallani a mentő a szirénázását.
Pécs valami különleges személyes életet él és lélegzik.
Összhangban azzal, ami a múltban történt –
mindazzal ami a barokk,
a klasszicista, a romantikus,
„Sturm und Drang” vagy
a L' art pour L' art szellemében történt...
Ahogy azzal is, ami majdan bekövetkezik...

2013. április 12, péntek
Pécs épületeinek megannyi homlokzatát
mitológiai lények arca díszíti.

Némák és mozdulatlanok,
a magasság foglyai,
ezek az angyalok vagy különböző állatok furcsa kombinációi
ijesztőek,
holott évtizedek óta figyelik, hogy mi történik
a pécsi utcákon.

Az emberek jönnek-mennek, úgy, hogy nem is veszik észre őket.

Egy furcsa faj, mely összekötötte a különböző vallásokat;
azok a lények, akik nem pusztán a kavargó múlthoz tatoznak hozzá,
hanem – lényegében –
közép-európai kultúrához,
azok a lények, melyek
– sok mindenben –
hasonló, de mégis különböző világok,
találkozásában születtek,
és vigyáznak a város mindennapjai fölött.

Néma és csöndes szemtanúi
a városon keresztül áthaladt időnek.

2013. április 14., vasárnap
A turisztikai kiadványok kiemelik, hogy
a Barbakán a 15. századból származik.

A toronyhoz a vastag fal körüli ösvényen keresztül vezet út.
Az ösvény bal oldaláról,
a nagy rét közepén,
néhány virágzó fa.
Csak a kipattant fehér virágok,
amik néhány nap múlva lehullanak
a szél gyenge légáramlataitól,
emlékeztetnek arra, hogy minden mennyire rövid ideig tart.
És, hogy az idő gyorsan múlik.
Egyszer valamikor, régen, a Barbakánon
katonák álltak, a várost őrizve.
Elperegtek az évszázadok, de még mindig könnyű elképzelni
a körvonalukat.
Ahogy az éles kardjukat is.
A hosszú lándzsákat.
A nehéz páncélingeket.
A sisakokat, amikről visszaverődnek a napsugarak...
És a nedves föld illata,
a földé, ahol a harcosok masíroznak.
Mindezt ott, a kitaposott, ösvényen...
Előre, hátra. És fordul.
Megint előre, hátra, fordul...

Miről gondolkodtak azok az emberek?
Itt, a vár ovális ívén?
Miről álmodtak, mi után sóvárogtak?
Mi az, amivel az élet megajándékozta őket?
Mi az, amit elvett tőlük, szétszórva az álmukat?
Úgy, hogy minden, amiről álmodtak,
eltűnt a síkság ködében,
a magas vár lábazatnál.

A Barbakán valamire figyelmeztet.
Hogy elmúltak az évszázadok.
És velük,
a végtelenségbe eltűntek
a kibogozhatatlan emberi sorok,
amiknek az életük a városhoz volt kötve.

2013. április 17., szerda
A várost még jobban megismerhetjük a díszes kis részleteiből.

Az utcai támoszlop
a Felsőmalom és Rákóczi utcának a sarka közelében,
beburkolva kerámiacsempékkel.
A csempéken található a stilizált bagoly,
mókus, levelek és ágrajzok...
Ez emeli ki ezt az oszlopot a többi közül,
ez az, ami különlegessé teszi.

Az épület, melyhez tartozik ez az oszlop is,
semmi különlegessel nem vonzza a figyelmet.
De mégis, az építész szükségét érezte,
hogy az alkotását feldíszítse
a szokatlan oszloppal.

Egyértelmű, hogy a szép és valami különleges iránti szükséglet
vezérelte az embereket, akik felépítették Pécsett.

A Szent Péter és Pál Székesegyházat is
a gazdagon feldíszített falak és a falfestmények díszítik.
Ez a rendkívüli tervezés,
mely Friedrich von Schmidt Ausztriából műve,
neoromán stílusban készült el.

A Székesegyházban esténként miséznek,
melyet az orgona kísér.

A háromhajós templomban az egyenes mennyezettel,
a négy toronnyal, melyek körülveszik a püspöki palotát.
Kápolnák gyűrűjéből emelkednek
egyre felfelé és terjeszkednek kifelé,
a Székesegyház előtti széles térre.

Mindezt a szerény
báj és a csöndes dinamizmus díszíti.

A zene hívogat,
az orgonaszó kedvelője
betér és csupán,
úgy, hogy nem zavarja a mise a rituáléját.
Érzi és tudja, hogy az orgona,
akárcsak maga a zene mélysége,
erőteljes és oly hiteles.

Pécsett sok ház tetejét és csúcsait
torony díszíti.
Úgy, ahogy megépítették őket
a barokk, a klasszicizmus, a rokokó vagy a szecesszió szellemében,
az épületek sarkán váratlanul emelkedik
kicsi vagy nagy, kupolás vagy hegyes,
szűk vagy impozáns és hatalmas,
kerek, spirál vagy íves torony...

Sok tornyot eltakarnak
a színes háztetők,
úgyhogy a szemlélő észre sem veszi, hogy
az építészek szinte versenyeztek –
ahogy a stílusaikban,
ugyanúgy a cserepek színével, melyek eltakarták a várost.
Ha a pécsi vendégnek fel kéne sorolnia,
miről ismerszik meg ez a város,
akkor az óváros tetőin
szétszórt tornyok
biztosan ide tartoznának.

Pécset a nem szabványos szobrok díszítik.
Mint például az Elefántos Ház előtt.
Az ihletett művész úr (vagy hölgy)
valami rendkívülire szánta el magát:
a művét 'lefektette' az utca szintjére,
ezáltal keltve az erre járókban
különleges érzést.

És körben számtalan kis bisztró, mind sajátos hangulattal...

A lakatfal! Ahová Pécs szerelmesei
akasztják bezárt lakatjaikat
mint a hosszú szerelmük zálogát...

Az üveges tető az ókereszténykorból származó épület felett,
vagyis a Cella Septichora,
mely alatt a mélységben kiállításokat is szerveznek.
És újabb és újabb szobor az utcákon és parkokban…

Pécs megannyi rejtett titka, ami mind felfedezésre vár!

Resimovic Damir fordítása

***

Sreda, 3. april 2013.

Dok voz napušta Budimpeštu i
ubrzava prema jugu i Pečuju,
posmatram krajolik koji promiče
u prozorskom okviru.
Kuće se proređuju a uzorana polja
protežu se u nedogled.
Sivilo nebeskog svoda,
prekrivenog teškim kišnim oblacima,
kao da prožima čitav predeo pa je sve
– i mrka ili delimično zelena polja,
i uski putevi koji vijugaju između oranica,
i retko drveće –
'presvučeno' tamnim koloritom.
Početak je aprila, ali proleće još
kasni u ovoj nepreglednoj ravnici.

Bučno i ujednačeno kloparanje voza
zaglušuje razgovore okolnih putnika.
Taj zvuk ubrzo postaje monoton,
gotovo se stapa s jednoličnim pejzažom.
Minuti neprimetno prolaze.
U neko doba najednom primetim kako u tom
ogromnom prostranstvu kroz koji prolazim nema ljudi.
Nema ni životinja.
Voz je iza sebe ostavio već ko zna koliko kilometara,
a nad raskvašenom zemljom tu i tamo se mogla nazreti
tek poneka silueta mrkih vrana.

Nije bilo sumnje.
Hladna kiša je sve naterala da ostanu
u svojim toplim staništima.
I, istovremeno, čitav predeo je pretvorila u prizor
nalik na one koji se sreću na slikama flamanskih majstora.
U prizor kraja koji kao da je izdvojen
i zaustavljen u vremenu.
I, kao takav, osoben. Poseban.

Razmišljam kako bi bilo divno videti
ovaj isti pejzaž tokom leta.
Kada su polja zlatna od sazrelog ploda
a sve nad zemljom treperi od silne jare.
Kada prozračni plavi svod budi u nama
osećanje neke lakoće i veselosti.
Kada sve cveta, i buja, i kipti, nadima se, i raste...

Mađarska – zemlja kontrasta.
Možda se to najbolje može uočiti
upravo u aprilu
i na ovakvim proputovanjima.

Kroz vagon prolazi kondukter i na lošem engleskom
me obaveštava da uskoro moram da izađem.
Na stanici treba,
objašnjava mi taj oniži čovek prijatnih crta lica,
da se ukrcam u autobus koji će me odvesti do Dombovara,
a u Dombovaru – opet – treba da uhvatim voz za Pečuj.
Zbunjena, ustajem razmišljajući kako nikada
nisam putovala na ovakav način.
Ubrzo otkrivam da su svi u vozu na nogama i
da izlaze napolje kad se voz zaustavio.
Ispred nas je oronula,
vlagom nagrižena zgrada železničke stanice,
podignuta usred ravnice.
Sem nekoliko službenih lica,
koji nas smeštaju u pet starih autobusa,
na stanici nema drugih putnika.
Dozivanje, pažljivo proveravanje nekakvih lista,
ulazak, pa izlazak putnika,
svo to komešanje konačno prestaje i mi krećemo.

Pored mene sedi devojka. Od nje
ubrzo saznajem da je iz Nemačke.
Kad je sa saobraćajnog znaka saznala
da do našeg novog odredišta, Dombovara,
ima šezdesetak kilometara samo se prepustila snu.

Kiša ne prestaje da pada.
Autobus vozi kroz brojna sela i varošice.
Ostavljamo za sobom kuće koje su nalik jedna na drugu.
Izvan sela, sred njiva, iznenada se pojavi i poneki drvored.
Uspravne linije golih stabala jedine su
okomite linije do kraja horizonta.
Dokle oko doseže protežu se oranice,
neke već prekrivene niskim zelenim žitom.

Nepregledna širina.
Neukroćena i neobuzdana.
U koju sve uranja. U kojoj se sve utapa.
Ona sigurno ostavlja traga i na žitelje ovog kraja.

U jednom selu primećujem nešto zanimljivo
– na banderi, uz samu cestu,
iznad uličnog svetla jedna roda je svila svoje gnezdo.
Nešto dalje, na vrhu sledeće bandere, u svom gnezdu
mirno stoji još jedna vitka roda.
Autobus odmiče putem a ja uspevam da izbrojim
petnaestak gnezda, svako na po jednom direku.
Ovim pticama očigledno ne smeta graja, saobraćajni metež,
još manje meštani uz čije kuće su podigli svoju koloniju.
To bolje od bilo kakve priče govori ko su i
kakvi stanovnici naselja kroz koji prolazi autobus,
grabeći dalje.

Krajolik se lagano menja i mi konačno ulazimo u Dombovar.
Na železničkoj stanici nas čeka kondukter iz budimpeštanskog voza
i predusretljivo nam pomaže da se smestimo u voz.
Čim sam ušla, voz je krenuo.
Kažem sebi kako je bolje da i ne mislim da li bi to isto učinio
da smo koji minut zakasnili.

Voz do Pečuja ide brzo.
Mala avantura,
u koju se put od Budimpešte neočekivano pretvorio,
privodi se kraju.
Kad su se kroz prozor nazreli blagi obronci planine Meček,
znala sam da sam stigla.

Petak, 5. april 2013.
Kiša rominja i ulice u Pečuju su gotovo prazne.
Po krovovima kuća, baštama kafića
i pločniku dobuju sitne kapi.

Na većini kuća u starom gradskom jezgru
primećujem table sa obaveštenjem
da su ta zdanja pod zaštitom države.
Godine na pločama su različite –
neke kuće su sagrađene u prvoj polovini,
većina u drugoj polovini 19. veka.
Nije mali broj zdanja koji je podignut i ranije.

U neko doba nailazim na zgradu
u kojoj je smešten muzej Zsolnay.
Na tabli, sa desne strane ulaza,
stoji da je ova prostrana kuća
podignuta u 14. veku, tačnije 1324. godine.
U muzeju ubrzo saznajem da je to
najstarija stambena zgrada u Pečuju,
kao i da je u njoj 1440. osnovana
prva javna biblioteka u Mađarskoj.

Dok prolazim kroz odaje u kojima su izloženi
različiti eksponati od porcelana,
razmišljam o ljudima koji su
sa toliko strpljena izradili sve te
prekrasne vaze, činije i čaše,
slonove i ptice uhvaćene u pokretu,
pa skoro do pasa visoke figure
anđela, sveštenika i kraljeva...

Ostalo je zapisano da je naziv porculan
prvi put upotrebio mletački trgovac Marko Polo
u svojim memoarima, objavljenim 1298. godine u Đenovi.
On je, zadivljen lepotom posuđa iz Kine,
čija ga je prefinjenost i providna belina podsetila
na ljušture školjke poznate u Italiji
pod imenom porceleta (porcelletta),
kinesko posuđe uporedio sa ovim školjkama.

Posmatrajući eksponate u Zsolnay muzeju,
ukrašene neočekivanim detaljima
i razigranim spletom boja,
mogla sam da razumem zadivljenost
koju je Marko Polo osećao dok je stajao
pred krhim, izuzetno elegantnim
primercima kineskog porcelanskog posuđa.

Sreda,10. april 2013.
Kako upoznati jedan grad za kratko vreme?
Jedan od puteva je sigurno i osluškivanje njegovih zvukova.
Možda je to nesvakidašnji put, ali on pruža šansu da se vidi,
primeti, opazi i ono što pripada 'unutrašnjem bilu' grada.

U ranim jutarnjim časovima bez prestanka
odjekuje cvrkut ptica.
Usamljeni kosovi, vrapci, senice, golubovi i grlice,
stojeći visoko nad dvorištima i
otvorenim prozorima sa prvim ljubičicama zasađenim
u raznobojnim saksijama, uporno se oglašavaju.
Deluje kao da nešto važno međusobno dogovaraju.
Njihov cvrkut se razleže
nad snenim kućama i
tihim ulicama Pečuja.
Na čas se čini da će taj žamor doseći i do okolnih padina,
po kojima su rasute pečujske kuće,
pa da će se poput jeke vratiti i poremetiti
mir i spokojstvo usnulog grada.

Prizor koji kao da je sišao sa platana
engleskog slikara Vilijama Tarnera.

(Onih istih slika na kojima dominiraju
hladne i prozračne scene pune napetosti,
pojačavajući utisak tajanstvene tišine
koja obujmljuje i ljude, i pejzaž.)

U ranim jutarnjim i večernjim časovima
zvona na brojnim crkvama u Pečuju
ujednačeno odzvanjaju.
To brujanje lagano struji nad mokrim
ili suncem okupanim krovovima,
širi se ka ravnici podno grada i
uranja u njenu izmaglicu i širinu.
Ravnomerna zvonjava penje se i u visinu,
podno nemog plavog svoda.

Čini se – zvona sa starih baroknih crkvenih zdanja
kao da premošćuju pukotine
koje je vreme ostavilo za sobom.
I kao da povezuju sve ono što je prošlo
sa današnjim trenutkom u ovom gradu.
Zato odjek pečujskih zvona ne zvuči
samo kao poziv na molitvu,
već i kao uporni, monotoni,
ali i divni spoj sa životom koji je trajao
i bez traga nestao u ovom gradu.

Dobovanje kiše za mnoge je užasno monotono.
Nije mali broj ni onih za koje je očajnički deprimirajuće.
Stanje od koje se pojedinac jedino može spasiti
skrivanjem u kući
ili čitanjem knjige u svojoj biblioteci.
U Pečuju dobovanje kiše budi nešto drugo –
neko naročito spokojstvo.

Teško je reći zašto je to tako.
Još je teže razlučiti da li, zapravo, tim mirom
odišu same ulice starog grada.
Ili je mirom i vedrinom natopljena atmosfera
kojom Pečuj zrači.

Tek, dok pada kiša nad ovim gradom,
čovek ima potrebu da izađe iz kuće,
da se šeta praznim ulicama i da dopusti vedrini,
koja se oseća na svakom koraku,
da ga prožme.

Lepo i dragoceno osećanje
sa kojim se odlazi iz ovog grada.

Iz daljine dopire slabi huk saobraćaja.
Na trenutak se čuje i zavijanje sirene bolničkih kola.
Pečuj diše i živi nekim svojim ličnim životom.
U skladu sa svime što se zbilo u prošlosti –
sa svim onim što je bilo u duhu baroknih,
klasicističkih, romantičarskih,
Sturm und Drang ili
larpurlartističkih tokova...
Kao i sa onim što će tek doći...

Petak,12. april 2013.
Pročelja mnogih zgrada u Pečuju
krase lica raznih mitoloških bića.

Nemi i nepokretni,
zarobljeni u visini,
ovi andjeli ili neobične kombinacije
raznih životinja zastrašujućeg izgleda
decenijama prate šta se dešava
na pečujskim ulicama.

Ljudi promiču i ne primećujući ih.

A ta čudna rasa koja je spojila razne religije;
ta bića koja odaju ne samo mešavinu
načinjenu od sudara i kontradikcija,
već i pripadnost jednoj
– suštinski –
srednjoevropskoj kulturi,
ta stvorenja nastala u susretu
– po mnogo čemu –
sličnih, ali i različitih svetova,
bdiju nad oporom realnošću ovog grada.

Nemi očevici i ćutljivi svedoci
vremena koje je prohujalo kroz ovaj grad.

Nedelja,14. april 2013.
Turistički prospekti navode podatak da
toranj Barbakán potiče iz 15. veka.

Put do tornja vodi stazom oko debelih zidina.
Sa leve strane ove staze,
sred nevelike livade,
nalazi se nekoliko rascvetalih stabala.
Tek propupeli beli behar,
koji će za nekoliko dana otpasti
nošen vetrom ili slabim vazdušnim strujama,
podseća na to koliko sve kratko traje.
I kako vreme brzo prolazi.

Nekada, davno, na tornju Barbakán
stajali su vojnici, čuvajući grad.
Prošli su vekovi, ali lako je zamisliti
njihove siluete.
Kao i njihove oštre mačeve.
Duga koplja.
Teške pancirne košulje.
Kacige od kojih se odbijaju sunčevi zraci...
Tu je i miris raskvašene zemlje
po kojoj ti ratnici koračaju.
Sve po jednoj istoj, utabanoj, putanji...
Napred - nazad. Pa okret.
I, opet, napred - nazad, okret...

O čemu su ti ljudi razmišljali?
Tu, na ovalnoj ivici bedema?
O čemu su sanjali, za čim su žudeli?
Šta im je život bio podario?
A šta uskratio, rasplinjujući njihove snove?
Tako da se sve o čemu su maštali gasilo,
nestajući zajedno s maglama u ravnici,
podno visokog bedema.

Toranj Barbakán opominje.
Vekovi su prošli.
A sa njima,
u nepovrat su iščezle i
nepregledne kolone ljudi
čiji je život bio vezan za ovaj grad.

Sreda,17. april 2013.
Grad se može bolje upoznati i po detaljima koje ga krase.

Ulični potporni stub blizu ugla
Felsömalom i Rákóci ulice
obložen je keramičkim pločicama.
Na pločicama su stilizovne sove,
veverice, lišće i obrisi grana...
To ovaj stub izdvaja od drugih,
sličnih stubova u gradu,
čineći ga osobitim.

Zgrada, kojoj pripada i ovaj stub,
ničim posebnim ne privlači pažnju.
Pa opet je njenom arhitekti bilo potrebno
da ovo zdanje ukrasi tako
nesvakidašnjim stubom.

Očito, potreba za lepim i nečim naročitim
ideja je vodilja ljudi koji su podizali Pečuj.

Unutrašnjost katedrale sv. Petra i Pavla krase
bogato ukrašeni zidovi i divne freske.
Ovaj nesvakidašnji dizajn,
delo Friedrich von Schmidt-a iz Austrije,
u neo-romanskom je stilu.

U katedrali se svake noći održava misa
praćena muzikom sa orgulja.

U trobrodnoj crkvi s ravnim plafonom,
četiri kule, koje okružuju Vladičanski dvor,
i prstenom od kapela
rasležu se duboki, prijatni tonovi,
penjući se pod vrh kupole
i šireći se napolje,
širokim trgom ispred Katedrale.

Ovu muziku krasi nenametljivost,
umilnost i dinamika bez agresivnosti.

Tako dobar poznavalac muzike
ili ljubitelj orgulja
može doći i uživati u ovom sviranju,
ničim ne remeteći sam obred mise.
On će lako prepoznati da orgulje,
kao i najdublji deo izvedenog
muzičkog spektra,
zvuče moćno i autoritativno.

Vrhovi krovova mnogih kuća u Pečuju
krase kule i tornjevi.
Bez obzira da li su sagrađena u duhu
baroka, klasicizma, rokokoa ili Art Nouveau,
na uglovima tih zdanja neočekivano se diže
mali ili veliki, kupasti ili šiljati,
uski ili impozantni i moćni,
okrugli, cilindrični ili lučni toranj...

Sve te kule pokrivene su tako
različitim šarenim krovovima
da posmatrač ne može a da ne primeti
koliko su se graditelji nadmetali –
kako u stilovima,
tako i u bojama crepa kojim su ga pokrivali.
Ako bi gost u Pečuju trebalo da nabroji
po čemu je sve ovaj grad prepoznatljiv
onda njegovi tornjevi,
rasuti po krovivima Starog grada,
sigurno pripadaju tom krugu.

Pečuj krase i nesvakidašnje skulpture.
Jedna takva instalacija se može sresti
ispred Elefántos házu.
Nadahnuti umetnik /ili umetnica/
odlučio je da učini nešto nesvakidašnje –
svoje delo je 'spustio' na samu razinu ceste
i time prolaznicima pružio
nesvakidašnji ugođaj.

Tu su i brojni mali bistroi sa naročitom atmosferom...

Pa zid na kome zaljubljeni iz Pečuja
ostavljaju zaključane ključeve
kao zalog svoje duge ljubavi...

I staleni krov nad građevinom iz ranohrišćanskog doba,
poznatom kao Cella Septichora,
ispod koga se, u dubini, priređuju izložbe...

Pa mnogobrojne skulpture na ulicama
i u parkovima...

Pečuj krije još mnogo tajni koje bi trebalo otkriti.