Pécs, Felsőmalom utca 3. Ez a tartózkodási címem. Az utcának a nevét könnyen megfejtettük a magyar-szerb zsebszótár segítségével, melyet a párnánk alatt tartunk. Mondjuk: Felső-malom-3.  

Péccsel a dolog kicsit bonyolultabb. Az ősmagyarok Pécsnek hívják. Ugyanúgy, mint Bécset, az ősi kifejezésük Viennára, melyet mi idővel átvettünk, annak ellenére, hogy az osztrákok közel ilyennek sem ejtik. A dolgot tovább bonyolították a szlovének. A nagy, folyók utáni sóvárgásban (sértés nélkül – Ljubljanica – minden időben egy kis „aranyos” patak, soha nem tudok eléggé rácsodálkozni a híres tényre, hogy Jason a saját „testvériséggel” át tudta hozni mérhetetlen „Argot” ezen a sekély árkon és megcsavarva a fülét valamilyen a féktelen „sárkányocskáknak”, és ugyanazon a helyen meg tudta javítani a hajós faházikót, hogy újonnan kitolja a mitikus hullámzásba) szóval, az ősi, emberi, nagy, mennyei folyók utáni sóvárgásban, a szlovének Bécset Dunájnak nevezik. (Az egyetlen dolog ami láthatóan hiányzik a városból, ahol jelenleg terjeszkedünk- nem más, mint a folyó.)  Még amikor észreveszem, hogy a horvát testvéreink Pecsuhnak hívják, teljesen készen állok az új kiszámolóra, melyből a jó isten sem tudja, hogy mi lesz. Tehát,

Ec, pec, kimehetsz,

Vijen, Dunáj, Bécs,

Holnapután bejöhetsz,

Pečuj, Pečuh, Pécs!

Szóval, így gyerekesen rímeket szövök, amíg az Inić Péter barátom autójának ablakán keresztül nézelődöm, aki barátiasan Pécsre visz, ahol az egész augusztusomat tölteni fogom, és közben az Ő „fényéről” fogok írni. Az én málna színű, régi Renault 5-ösöm, mely üresen zörgött és elhagyottan állt a ház előtt, mivel a mellcsontom kényelmes összenövése miatt nem tudtam vezetni egy bizonyos ideig, és azután folytattam a vezetési absztinenciámat-természetesen, elfelejtettem regisztrálni az autómat és azt, hogy eltávolítsak néhány kisebb szívbajt az én kis francia dobozocskámon-végre odaadtam a szomszédomnak, és most végre, megint gyalogló diák vagyok. Újvidék- a város, mely az utcai gyalogoshoz van szabva, amikor tovább megyek-repülök, vagy közben megtalál valamilyen szponzor, pont, mint ebben az esetben.

A horvát határnál arra számítok, hogy az EU területére lépek be. A fenét. A magyarok meghagyták a sorompójukat. Egyáltalán nincsenek járművek és a magyar rendőr csak az unalom kedvéért pesztrál, és ott ahol le van pecsételve a meghívólevelem, és hogyan kell kiejteni a Felsőmalom utcát, és hogy én-mint László, nem beszélem a magyar nyelvet. „Egyszerűen mondhattad volna, hogy fürdeni mentek Harkányba”, mondja az én pécsi házigazdám, Méhes Károly. „Vagy azt, hogy Villányba mész híres ’vöröset’ inni”.

Abban a faluban, mondják, a legjobb magyar vörösborokat készítik, amit utólagosan én is aláírok. Rázom a kezem, már immunis lettem az ehhez hasonló „bánásmódra” a határokon.

A Károly - az író és az újságíró. Amellett annak a programnak a vezetője, amely egyhavi rezidensi tartózkodást biztosít Pécsett . Mutatja az emlékfüzetet, ahová az összes résztvevő beírta magát. Ljudmila Ulickaja megbotlott a lépcsőn és eltörte a kezét, úgyhogy bocsánatot kért a remegős és rövid üzenetért. Károly regényeket is ír, de engem jobban lenyűgöz „az a néhány” Forma 1-es könyve, hallom, hogy a magyar állami rádiónak közvetítette a nemrég elszáguldott Magyar Nagydíjat.

Pécs nagyon szép város. A főtéren dominál a templom a félholddal a tetején, az imaház, mely az uralkodóktól függően változtatta az arcait, de soha nem vesztette célját. Ezen a területen élő népek nem igazán tudnak dicsekedni különleges toleranciával, épp ellenkezőleg, de a szimbolikus tettek néha el tudják takarni ezt a kellemetlen, keserű szájízt. (Mellesleg, a magyar süteményeket mennyeinek nevezném.) Pécsnek jellegzetes mikroklímája van - nagyon hasonlít a mediterrán klímára, mely megkönnyíti az életünket ezen a pokoli, e nyári forróságban. A levegőben és az esti szélben érezhető a Pannon tengernek az illata, pontosabban, az őrá való emlékezet, a szentjánosbogár, mely visszatükröződik a csúszós Zsolnay-kerámiáról.

Néhány évvel ezelőtt a szerb PEN-központ úgy döntött, hogy a kezdeti regionális konferenciának a „Mediterrán” legyen a tematikája, amire a horvátok nagyon felhúzták az orrukat. Az egyik dubrovniki fordító- Bernárdá, aki Szlovéniában kötötte az orromra ugyanazt, hiperbolikusan összehasonlította a beszélgetéshez választott témát a "területi agresszióval". Mentségemre említettem több szerb költőt, akiknek a mediterrán volt az ihletük, de Bernárdá könyörtelen maradt, mintha valaki elengedne a láncról és erre valami elsöprő káoszt csinálnék - én a kis Attila, „gyermekek” ostora.

Kicsit megsértődve, szenvedélyesen kijelentettem, hogy a balkáni Adria számomra sosem jelentett asszociációt a Mediterránra, talán csak Görögországnak, Alexandriának és Velencének perifériás tükröződése lehetett (tudom, hogy durva voltam, de azt mondják, hogy a vitában és a szerelemben minden megengedett), meg azt is, hogy nekem, személyesen, ez a téma már unalmas és számtalanszor átrágott, ugyanazokkal az elkopott példákkal és idézetekkel – annak függvényében azt javasoltam, hogy a következő konferenciának a „Cunami” legyen a témája, de még gondolkoznak rajta, a Távol-keleti kormányok esetleges tüntetései és a diplomáciai lépések miatt, mivel mindez Japán vagy Indonézia elleni literális agressziónak tűnhet!

Mi minden nem jut az embernek az eszébe, egy mediterrán nyári délután során, amíg valahol cvrči cvrčak na čvoru crne smrče⃰, Magyarországon, Pécsett, melynek nincs is folyója.

* szójáték

Damir Resimovic fordítása

***

MEDITERANSKA TOLERANCIJA

Pečuj, Felšomalom 3. To mi je trenutna adresa. Ime ulice dešifrovali smo lako, uz pomoć džepnog mađarsko-srpskog rečnika koji držimo pod jastukom. Recimo, Gornja vodenica 3.

Sa Pečujem stvar je složenija. Originalni Mađari zovu ga Peč. Gotovo isto kao Beč, njihov starostavni izraz za Vijenu, koji smo mi vremenom preuzeli, mada ga Austrijanci ne izgovaraju ni približno. Stvar su dodatno iskomplikovali Slovenci. U žudnji za velikim rekama (bez ljutnje, Ljubljanica je, u svako doba, sladak potok, nikako se ne mogu načuditi čuvenoj činjenici da je Jason sa svojom bratijom mogao do proveze nesagledivi „Argo“ kroz ovo plitko korito i, zavrnuvši uši nekim razuzdanim zmajčekima, na istom mestu popravi brodsku kobilicu i ponovo je porine u mitsko valovlje), dakle, u toj iskonskoj ljudskoj čežnji za velikim rajskim rekama, Slovenci Beč imenuju kao Dunaj. (Jedino što vidljivo fali gradu po kome se trenutno širimo je reka.) Još kad primetim da ga braća Hrvati zovu Pečuh, sasvim sam spreman za novu razbrajalicu, u kojoj ću ispasti bogzna šta. Elem,

Eci, peci, pec,

Vijen, Dunaj, Beč,

Ti si mali zec,

Pečuj, Pečuh, Peč!

Eto tako detinjasto rimujem, dok gledam kroz prozor auta Petra Inića koji me drugarski vozi za Pečuj, gde ću provesti avgust, pišući o njegovoj svetlosti. Moj stari reno 5 malinove boje, koji je zvrjao prazan i napušten pred kućom, jer ga, zbog grudne kosti koja je srastala natenane, nisam mogao voziti izvesno vreme, pa nastavio vozačku apstinenciju, pošto sam zaboravio da registrujem kola i otklonim neke sitne srčane mane na mojoj francuskoj kantici, dao sam, konačno, komšiji, i sada sam opet đak pešak. Novi Sad je grad prave mere za uličnog hodača, kad idem dalje – letim, ili me nađe kakav iznenadni sponzor, kao u ovom slučaju.

Na granici s Hrvatskom računam da ulazim u Evropsku uniju. Vraga. Mađari su ostavili svoju rampu. Uopšte nema vozila, i ugarski policajac muštra me iz dosade, te gde mi je ispečatirano pozivno pismo, te kako se izgovara Felšomalom utca, te kako ja, kao Laslo, ne znam da divanim madžarski. „Mogao si da mu, prosto, kažeš da idete na kupanje u Harkanj“, veli moj pečujski domaćin Karolj Meheš. „Ili da ideš u Vilanji kako bi se napio rujna vina“. U tom selu, kažu, prave se najbolja mađarska crvena vina, što i sam,naknadno, potpisujem. Odmahujem rukom, oguglao sam na slične granične maltretmane.

Karolj je pisac i novinar. I šef programa koji uključuje rezidencijalni jednomesečni boravak belosvetskih pisaca u Pečuju. Pokazuje mi spomen-svesku gde su se svi učesnici upisivali. Ljudmila Ulicka spotakla se na stepenicama i slomila ruku, tako da se izvinjava što je njena poruka kratka i drhtava. Karolj piše i romane, ali mene više fascinira onih nekoliko njegovih knjiga o vozačima formule 1, čujem i da je komentarisao, za mađarski državni radio, upravo prozujalu „Veliku nagradu Budimpešte“.

Pečuj je lepa varoš. Glavnim trgom dominira crkva s polumesecom na vrhu, bogomolja koja je menjala svoja lica, u zavisnosti od vlastodržaca, ali nije izgubila namenu. Narodi ovog podneblja ne mogu da se podiče nekom naročitom tolerancijom, naprotiv, ali i simbolične geste nekad mogu da zamaskiraju gorki ukus u ustima. (Uzgred, mađarski kolači su bog bogova.) Pečuj ima karakterističnu mikroklimu, veoma nalik mediteranskoj, što olakšava život na opakoj, ovoletnjoj vrućini. Oseća se u vazduhu i u večernjem vetru miris toplog Panonskog mora, preciznije,  neko sećanje na njega, svetlac koji se odbija od skliske žolnaijeve keramike.

Pre nekoliko godina Srpski PEN-centar izabrao je, za inicijalnu regionalnu konferenciju, temu „Mediteran“, našta su se hrvatski pisci silno narogušili. Jedna prevodilica iz Dubrovnika, Bernarda, čak mi je posle, u Sloveniji, prebacila isto, hiperbolično poredeći izbor teme za razgovor sa „teritorijalnom agresijom“. U svoju „odbranu“ pomenuo sam niz srpskih pesnika s mediteranskom inspiracijom, ali Bernarda je ostala neumoljiva, kao da će me sad neko pustiti s lanca, a ja načiniti silan džumbus, mali Atila, Bič dečji.

Pomalo uvređen, objavio sam strasno da balkanski Jadran za mene i nije prva asocijacija na Mediteran, možda tek periferni odblesak Grčke, Aleksandrije i Venecije (znam da sam bio grub, ali u polemici i ljubavi, kako kažu, sve je dozvoljeno), kao i da je meni, lično, ta tema dosadna i bezbroj puta prežvakana, sa istim izanđalim primerima i citatima, te da sam ja predložio, za sledeću konferenciju, temu „Cunami“, ali se o njoj još razmišlja, zbog mogućih protesta i demarševa dalekoistočnih vlada, pošto bi se sve lako moglo protumačiti kao pritajena literarna agresija na Japan ili Indoneziju!

Eto šta sve čoveku ne padne na pamet, u mediteransko letnje podne, dok negde cvrči cvrčak na čvoru crne smrče, a u Mađarskoj, u Pečuju, koji nema ni reku.