2013. december 31.

Ma korán, órára keltem, és még sötét volt, ahogy elindultam sétálni. Akartam látni a reggeli várost, illetve a tegnap esti utcákat, a Bábszínházban voltunk, de most tényleg vicces és szórakoztató előadást láttunk. És amúgy is, mennyi nevetés. Olyan faramuci helyzetek, mint előre megy a helyen, mert úgy illik, aztán nem számol a lengőajtóval, és majdnem pofán vág. Na akkor 5 percig visítva nevetünk. olyanok vagyunk, mint egy idős házaspár, máskor meg mint két csatangoló kamaszgyerek. Jó vele nevetni mindig.

Az előadást ajánlom mindenkinek, Fabók Mariann bábos mesemondó előadása: Kapós Böske. Ki tudja, mikor nevettem ennyit, nyers volt, de nem alpári, vicces és szórakoztató. Én meg egészen boldog és meghatott, ahogy a végén a háromlábú kisszékről beszéltek, test, lélek, szellem érjen össze, ne csak dugjunk, ne csak okoskodjunk, ne csak a lelki táplálékból torkoskodjunk.

Körvonalazódik a regény is tovább, a mai séta után beláttam, nem kell sietnem. Nekem még van hátra ebből a napútból. Nem véletlenül használom a szót, mert Csontváry kikerülhetetlen, és alig várom, hogy menjek a múzeumba, gyönyörűen összeér a 10. nap délutánja vele is. Tegnap elmentem futni, ott köröztem a Szent István parkban, éppen felkapcsolták a fényeket, mint ahogy ma reggel éppen le, tehát lámpagyújtástól lámpaoltásig körözök a városban, ami gyönyörű, és igyekszem, ne legyek csélcsap módon lelkes, ne írjam tele a falakat azzal, hogy tudnék itt élni. De. Lenyűgöz az üressége (ezt fogom majd gyűlölni), az utcák, ahogy mintha mind egy irányba, valahova tartanának, maguk sem tudják, hova, de érzik, menni kell, és aztán az a szigorúság, ami egy Bermuda háromszöget teremt: a börtön, a nevelőintézet és a gyermekotthon egy téren.

A szecesszió és a porcelánok… Én, aki gyerekkoromban bár imádtam a porcelánokkal játszani, aztán meggyűlöltem az összes kristályt és nippet, most ácsingózva nézem a Zsolnayt, és ujjongva fedeztem fel az eozin szót megint, mert abból is volt a vitrinben. Fene tudja, miért ragaszkodom így a múlthoz. Miért tesz boldoggá egy 19. századi épület, a cirádák a kopott tégla felett. Minek kelek fel reggel hétkor, hogy lássam minden fényben, mindenféle színben ugyanazt.

Szóval, a regényről: szeretnék még hallani kárpátaljai családi történeteket, és olyan szépen összeér: a palicsi tónál van egy Zsolnay készítette hal, amibe belelőttek, én azt imádtam, ahogy a tavat is, Palicsot, és ott a délszláv háború, amit kutatni kell, valamiért az engem érdekel, az idegenség egy országon belül, és most meg Pécs, a Zsolnayakkal, ugyanaz a “kéz”, ugyanaz a háború.

Olyan jó itt egyedül. Vettem hazafelé sütőtököt, perceg a sütőben, élvezem a mozgást, a futást, a túrát, a sétákat, aludni kevésbé tudok, sebaj.

Tudom, hogy semmi nem múlik a szilveszteren, és annyiszor végiggondoltam hiába az elmúlt évet, éveket, még túl közel van, hogy rálássak – tegnap este erre jutottam. Hogy jó lesz majd később, amikor minden világon lesz, mint a nap, ahogy valaha B. mondta, de nem is ezt kell várni, egyáltalán, semmit nem kell várni, csak lenni benne.

Ja. Ijesztő még, ami hátra van, előre. És nem is a konkrétumok, nyelvvizsga, jogsi, phd, hanem az egész élet. Amit aztán megint, megint lehet elölről kezdeni. Belenézek ebbe a mondatba, és mosolygok, hogy mennyi szépség, és csorog a szememből a könny, hogy mennyi, mennyi fájdalom, és mindig örülök, amikor elég erős vagyok, hogy ne magamon és magamért, hanem másokért, hogy nekik könnyebb és szebb legyen a sajátjuk. Csak addig még annyi ego van, annyi minden. Néztem Krakkóban a papokat, az apácákat, néztem ma reggel a női rendházat, és eszembe jutott megint, amit B. mondott, hogy zárt ajtókon belül könnyű szentnek és jónak lenni, és hogy nem erre tanítottak, igen, arra tanított ő is, hogy másokért létezzek.

Pécs kihozta belőlem, hogy írtam a Drogambulanciának, és tervezem a Csányi Alapítványnak, a gyermekotthonnak, a börtönnek, hogy amíg itt vagyok, mennék irodalmat tanítani. Arra gondoltam, az jó lehet: börtönben, ex-drogosokkal, árvákkal irodalomról beszélgetni.

Szép volt, amit a Sátántangóról hallgattam, ahogy abban a filmben megszűnik az idő.

Így van ez itt is, bennem.

2014. január 1.

Úgy volt, hogy buliba megyünk, de végül beszélgettünk, ami tanulságos volt, hogyan és hányféleképpen tapadtam férfiakra a jobb élet, az önmegtalálás reményében.

Hallgattam, és egészen fura volt, távoli a valahai énem, emlékszem persze, hogy ugrottam férfiak nyakába, csak azért, mert azt reméltem, akkor majd szeretni fognak. Hát, nem.
A szerelem és a vágy illúziója. Na, ezeket elengedni. Akkor már biztos a haláltól sem fogok félni.

Beszélgettünk sokat hűségről és hitről, a testről, az érintésről, és hogy a férfiakban oly erős ösztönök kiirthatatlanok, talán az a lényeg, hogy hova megy haza. Itt döbbentem rá, én még nagyon az elején vagyok, a test megint és mindig templom, megcsalás nincs, mert ott valaminek vége van, pedig értem én, el is fogadom, hogy az evolúció sok mindenre mást választ ad.

Sétáltunk, megnéztük a tűzijátékot, ittam egy doboz sört, mint a kiabáló, visítozó fiatalok, aztán egykor már aludtam, ma pedig az újévi koncertet hallgatva jártam végig Pécs legmeredekebb utcáját.

A tánc elmaradt, pedig készültem rá, de nem volt kedvem a 16 évesekkel bulizni, pláne, hogy hétköznapokon ugyanők Csobi néninek szólítanak. Néztem, ahogy éjfélkor egy csapat gyerek összeölelkezik, tele életszomorúsággal, nagy hevülettel, egy erősen festett lány zokogott, egy másik színes hajú pedig azt kiabálta, nyárig lefogyok 60 kilóra. A rendőrök pedig a kordon mögött fogták a népet, hogy véletlenül se menjen senki a dzsámi közelébe – onnan lőtték a fényeket -, egészen megsajnáltam őket, ahogy rezzenéstelenül nézték a visítozó tömeget, mert ugye, nekik nem lehetett megfordulni.
Szép szomorúak az emberek.

Ma délben mégis vettem lencsét, a Radeztky alatt már főtt a víz. Nekiestem egy barátnőm blogjának újra, elmaradt tavalyról, és az is olyan boldoggá tett: nemrég anya lett, a gyermek gyönyörű, nem kell félni, minden nagyon rendben van…

Közben van, akit várok haza, van, akinek integetek, van, aki nekem integetett. Ő például boldoggá tett, mert ezek szerint mégis van olyan az életben, hogy találkozás, van, aki sok száz kilométerrel arrébb rám gondol és én is rá, és azt megérzik az angyalok is, ahogy a levegőben szállnak. Egy-egy kávé a bécsi újévi koncert alatt, néhány képeslap, amit küldtem az állomásokról, és tudván, hogy ezt a bejegyzést sosem fogja olvasni, olyan, mintha halott lenne ő vagy én, szóval, különös a nyelv, ahogy világokat és életeket teremt, igaz, Edi?

2014. január 5.

Anya ujjongva mesélte, milyen jól érezte magát a karácsonyra kapott wellness napokon, engem meg elöntött a hála, hogy végre, végre boldognak hallottam a hangját. Sikerült örömet okozni. Nincs kétségem afelől, hogy a szülőkkel való kapcsolat örökre csúszós terep marad, de az elmúlt időszak mégis azt mutatta, van rá lehetőség, hogy megtanuljak úgy kommunikálni, jelen lenni, hogy azzal kevesebb fájdalmat okozzak a szüleimnek. A hatalmas kérdés, a gyerekvállalás is tisztulni látszik így, igen, belátom, hogy ez pár éve nagyon foglalkoztat, hiszen boldog-boldogtalannak felhozom a témát, és rajongva hallgatom,  mit mesél, hogy élte meg. Mindebből annyi marad, hogy csendesedik, lassan türelmesebb leszek, talán végre megtanulok ezen sem aggódni, és elhiszem, van időm, mind fogadni, ha jönne, engedni, ha nem arra tart az életem. Elfogadni, ha nekem egyáltalán nem lesz. Cserébe lisszaboni és müncheni nagynéni leszek.

Amúgy a tisztánlátás a lehiggadásból is fakadhat, netán fordítva: kezdünk összebarátkozni a Csobánka Zsuzsa nevű emberrel, látom mindenféle szerepben, az mind csupán a héja, de körvonalazódik benne valami állandó is. Aki ezeken a maszkokon túl van. És a rózsa döbbenete: „annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik”.

Ezt abból érzékelem, hogy kevésbé hagyom magam a lendületnek, hévnek bedőlni, egyre egyenesebb mondatokat fogalmazok meg, illetve egyre inkább jól érzem magam az emberekkel, pláne, hogy olyan emberekkel töltöm az időm, akivel szívesen vagyok. Itt jönne a lista, és név nélkül úgysem fog menni, de kicsit aggaszt is, mert ez mégsem a cseh kápolna, ahol a magyarul értő naplóolvasó nem ismert senkit. De az életem mindenképp ilyen, akivel vagyok, az hat rám, akivel időt töltök, az része lesz.

A barátság a pécsi utca és a Mecsek minden hegye. A dűlők, ahogy azokon végigmegyek, és a barátom megy mellettem, nagyokat beszélgetünk, hallgatunk és nevetünk, olykor átölel, és olyankor átölelem én is, a test templom, a test végtelen csoda, az érintés kegyelem, végre érzem megint. Ma a Jakab-hegyen voltunk, bár kicsit másnapos voltam, de jó döntés volt, a legjobb, mindaz, ami ott történt, inkább szépírás lesz. Hogyan sötétedik az emberekre az erdő, hogyan kerül át a tó máshova, és mit jelent rádöbbenni a saját tériszonyomra. Miközben teleszórom sárral a barátom szemét. De hála a türelmének, feljutottam.

A barátság egy zöld bogyó, ami a Gmailben elő-előbukkan, a nyelv tere, a szó temploma, ahogy szurkolok, hogy annak a másik zöld pöttyes embernek könnyebb legyen az otthona, ne súly, hanem tündérlépték, izgalom, újra zsongás. Oratórium a hétköznapokban.

A péntek esti utószilveszter viszont talán megfogalmazható tételes mondatokba szedve. Van társaság, amely befogad, ahol helyem lesz. Van emberség, közelség, humor és kacagás, és a kisváros derűjében érzem magam a legotthonosabban. Hiába, miskolci lány vagyok, letagadhatatlanul jobban esnek a kisebb terek, a kisebb távolságok. Mint Krakkó, Szabadka… Pécs otthont ad. Vagy: és akkor nem a város értékéből veszek el: végre mindenhol otthon vagyok – magamban.

Méhes Karcsi és Kulcsár Enikő otthonában is „otthon van”, este héttől hajnal fél 2-ig beszélgettünk, italoztunk, ettünk, a vörös káposzta és a sajtok, a frissen pirított dióból legalább duplán szedtem, a levest dicsérték, de a hús miatt nem ettem belőle, nem vették rossz néven. Aztán jött a Most mutasd meg!, jött Béla, a drámajátékok, a hódok, a ludak, a könnyem csorgott, olyan jó volt. Igen, mint a kápolnában: elvárásmentesség és elfogadás, emberek egymás mellett, kényszer nélkül, csak a jelenlétben. És ha belegondolok, hogy mióta készültem ide, hány szigligeti csevegés Péhorváthtal, aztán az első séta a Szent István téren, előtte a Microsoft tanári díjam: most látom, hogy a családi mobil képernyővédője a kikönyöklő Liszt Ferenc melletti parkból van. Döbbenet.

Éjjel még elkapott az indulat, hogy táncolni kellene, de a Tititá zárva volt, és hirtelen tudatosult, hogy a sok pezsgőtől bizony nem vagyok már józan, és jobb azonnal hazaszaladni, mielőtt kétségbeesnék a túlérzékenység miatt. Reggel a súlytalanság és a súlyok közötti átmeneti térben volt szorongás, hogy vajon megbántottam-e őket. Aztán főztem levest, és kettőkor már Uránvárosból indultam fel a Jakab-hegyre.

Pécs egy templom, ami előtt körözök futva. Pécs a kerengő a Jakab-hegyen, ahol végre látom felépülni a házfalat magam köré, elképzelem, hogyan élhettek itt az emberek, hallgatom, ahogy mesél, de azok a falak nem börtönfalak, átfúj rajtuk a szél is, könnyű a ruhám, van hova lenni. Karcsi írta, félig szerelem, Eszter kérdezte, miért csak majdnem, én most úgy vagyok vele, hogy egyelőre csak nézem, nézem, és ha útbaigazítást kérnek, mintha pécsi lennék, mondom, merre menjenek.

2014. január 12.

Hétfőtől beállt a rend. Listaírásban különösen jó voltam mindig, melyik nap hány tétel, hány oldal, és volt, hogy jobban, volt, hogy kevésbé sikerült tartani, a különbség máshol van. Abban, hogy most már nem akarok pánikolni, ebben segít, hogy mégiscsak leülök tanulni, nem hagyom felhalmozódni az anyagot, és türelmesebb, elfogadóbb vagyok, megengedőbb, ha elcsúszna a nap.

Az a baj az okosságokkal, hogy rettentően közhelyesek, de mégis más most kimondanom, hogy túl rövid az életem, hogy állandóan szorongjak. Szóval: németből tételek, nyelvtan, gyakorlás, rádióhallgatás, szövegolvasás, aztán meditáció, futás, erőedzés, tankönyvírás. Ez a lista. Ami reggel hetes kelésnél ott borul meg, hogy nekiállok még a kávé felett írni, Pécs és a körülöttem lévő néhány, főleg egy ember annyira inspirál, hogy napokig vagy feszültséggel vagyok tele, vagy a vállam szakad le a gépeléstől.

Hétfőn voltam a Leőweyben, nagyon kedvesen fogadtak, kedden már megyek is tanítani, és ma szépen összeállt minden, drága jó Áfrám verse, Ady fekete zongorája, egy installáció, szóval, kész az alapozás, aztán végiggondolok még ezt-azt, de alapvetően úgyis a gyerekekre és a szövegekre bízom magunkat. Jó ez a feszültség, a para, hogy melyik szöveg legyen, mi legyen, Csobi néni, aztán a nyugalom, hogy megvan, majd az újabb kör, hogy de mit kellene, hogy szeressék, aztán azt mondani, hogy szeretni fogják, nem lesz baj, és túlkészülni, ott helyben átírni mindent, először gyorsan beszélni, izgulni kicsit, végül meg belesimulni az órába. Aztán ujjongva sétálni, hogy ejjbeszépisatanítás.

A szerdai vázaavatás vicces volt, minden tisztelet, mert gyönyörű a tárgy, csak a helyzet volt számomra komikus, hogy akkor íme, érkezik ő, a váza, és mindenki nagyon várta, izgult, majd betolták, fehér kesztyűs kézzel, mint a szűz lányt, volt sok beszéd, néhány szó helyett mondatok, de a muzeológusasszony kiselőadását szájtátva hallgattam.

Olyan frappáns kiselőadást tett az asztalra, hogy nem győztem jegyzetelni, élő volt és áttekintő, nekem pedig nagyon jó bevezető a délutáni utamhoz a Zsolnay-kiállításra. A kisváros színe-java ott lehetett, mondták is, de láttam, és Miskolcra gondoltam, hogy vajon ott is így van-e, na meg eszembe jutott A vidék esztétikája című könyv, a szerelem, Szabadka, hogy a pécsi üres utcákon, a miskolci üres utcákon és a szabadkaiakon egyaránt otthon vagyok.

Az alkotó, Apáti Abt Sándor, és a szecesszió (mint az élet kereteinek esztétizálására törekvő irányzat) itt kiegészült egy másik céllal: a kézimunka előtérbe kerülésével, illetve az eozin technika térnyerésével. Mindaz, amiről itt szó esett, később visszaköszönt, amikor a családtörténeti kiállításon a teremőrre kicsit hosszabban mosolyogtam, és emiatt ő felelősnek érezte magát, azt akarta, hogy semmilyen információban ne szenvedjek hiányt, édes, drága Ember, még a kabátom is feladta aztán, én meg boldog voltam, mert  úgy mehettem a kiállításra, hogy még a lépcsőnek is más szaga volt.

Szóval kétszer meséltek nekem az 1906-os világkiállításról, amelyen leégett a magyar pavilon, és hogy sokan emögött összeesküvést sejtettek, Apáti Abtról, hogy szobrászként kezdte, a Balkán felé törekvésről, az ipari technika lehetőségeiről.Mondtam, jó, akkor itt a vége: a drága palicsi halas szobrom a pécsi Zsolnayakkal ér össze, vagyis az a hosszú út, amit a válásom óta járok, Szabadkától Kikindán át, aztán Nectinyn, Prágán, Krakkón és Pécsen végül önmagába harap. Igaza van az idős barátomnak, majd rájövök, otthon is maradhattam volna, minden tékozló fiú ugyanoda jut vissza. De az az ugyanoda belül van, ezért kell elmenni, hogy lássuk.

Aztán jött a teremőr, de főleg az áhítat, hirtelen értelmet nyert gyerekkorom összes porcelánja, a nippek és a csipke is. Az a boldog-szomorú nosztalgia, hogy ahol állok, a Zsolnayak ott ettek, ittak, szerettek vagy épp forgolódtak éjszaka, a saját polgári családi gyökereim, melyek pontosan annyi fájdalmat okoztak mindenkinek, mint örömöt, vagyis egyensúlyban van a két serpenyő. Nincs mit elhagyni, mert mindez megvan, beépül, és persze, mindent el kell hagyni, elszórni, mert egy másik világ elhagyott poros darabjai ezek, mára élhetetlennek tűnnek a szoba méretű bútorok. Talán van arany középút. Nekem könnyű, mert én azt mondom, megírom, és így marad meg valami belőlük, de a hozzátartozóimnak is jó lenne tudni segíteni, hogy ne szakadjon bele a szívük hajtogatva a szót: elkótyavetyéltem. Mert ebben viszont nem hiszek. Nincs olyan, hogy számon kérhető lenne bárkinek az élete, mindenki meghozza a döntéseit, annak a következményeivel él, abba hal bele. Rend van. És nincs se jó döntés, se rossz, csak döntések vannak, melyek aztán valahonnan visszatekintve kirajzolják az életutat, és minden világos lesz, tiszta, látni, minek mi lett a következménye, hol volt súlytalan vagy súlyos.

Könnyű volt nekem, mert azokat a csempéket nézve a kertben tényleg megemelkedhettem, és szombaton is a Bóbitában, az élet azt mutatta megint: annyi mesés arca van. A szombat délutánjaikat gyermekeikkel töltő fiatal családokat merengve néztem, jó annak, akinek ilyen otthona van, gondoltam, dömpere, rollerja, egy hívása, ahol mindezt boldogan elmeséli, és jó annak is, aki mindezt nézi, na meg annak, aki olvassa, és elképzeli, szóval, megad mindent az élet, legfeljebb nem pont úgy, ahogy elképzeltük. Az meg mindig az én bajom, ha voltam olyan merész és gyáva, hogy elképzeltem előre. Mondjuk, ez fontos. Le kéne szokni a képzelgésekről, nevezd ugyan elvárásnak, mert aztán úgyis ott a csalódás, az egész hét legnagyobb tanulsága ez: se “kancsalúl”, se egyenesen, de főleg festett egekbe ne nézz, ember, mert aztán átkozhatod magad. Öregszem. Korábban sose idéztem klasszikusokat. Mindezt egyes szám első személyben mondogattam magamnak, miután telebőgtem 3 zsebkendőt a magam okozta kínok miatt. De már röhögök, és röhögtem akkor is, végre, végre, se öngyilkosság, se mások hibáztatása nem jut eszembe, lassan-lassan talán lesz belőlem ember.

Azt meséltem, fura 30-as egyedülálló nőnek lenni egy bábszínházban. Mert ott, ahol alapvetően megszűnik az erotika, egy egyedülálló, gyermektelen nő tökmindegy, ha kutyából húzták is ki, feltűnést kelt, bárhogy settenkedjen. Lapultam a falhoz, néztem a gyerekeket, hogy a csudába lehetnek ilyen tiszták. Aztán a játszóházban, ahogy életre keltettek mindent, ami fekszik és halott. Arra gondoltam, nekik van igazuk, és az a bajunk, hogy elkezdtünk az időhöz ragaszkodni, és ebből kifolyólag félni, pedig ott van egymás mellett ez a sok világ, és egyikben sincsen semmi értelme az időnek. Majd a postán is ezt mondom, meg az APEH-nak is. Tuti, össze fogunk kacsintani.

Ami mindezt megteremtette, az egy megnyitó volt. Korábban a megnyitó nekem kujtorgó éhenkórászok találkozója volt, magamat is beleértve, lesz bor és pogi, mindegy, kit vagy mit mutatnak be. Utóbb azt mondták, volt bor és pogácsa is, de oda már nem mentem, itt a fejlődésregény fordulópontja. De befejezem a bohóckodást.

Láposi Terka. Papp Melinda. Asbóth Anikó. Sramó. És gyűjtenem kell még a többi nevet, hogy elmondhassam, megköszönjem a délutánt. Berci barátom, akinek hála, eljutottam ide, aki úgy tolta végig a Király utcán mellettem a kerékpárt, hogy a végére megtudtam, van olyan, hogy hitvesi szeretet. Ahogy a feleségéről és a családjáról beszélt, teljesen magával ragadott. Szóval a Bóbitában őszinteség van, tisztaság, és nem érzem magam hülyének attól, hogy egyszerre indulnak meg a manók és a lépcsőfokok felfelé, valaki hegedül, aztán a vállamra ugrik egy angyal, de mire felocsúdok, már teszem azt a Bercién van, vagy a Matta hátán, nézem, Matta nagykomolyan áll, még mint cövek is vicces, a riporter fiú vigyorog, és Láposi Terka Asbóth Anikóval egyhangon arról beszél, hogy hogyan ér minden körbe. A kiállítás a szürke szobában a debreceni Vojtina Bábszínház bábkiállítása volt, de mire felérek, tudom, hogy akik ott vannak, az én vagyok, és te, Olvasó, na meg a Nemolvasó is, mind. Dönthetek, az ördögtől jutok-e el az emberig, hogy mennyit ácsorgok a tündérek vagy János vitéz előtt, hányszor akarok bohóc lenni. Közben ott a kert, a középen álló két fával, és Gabnai tanárnőm jut eszembe, aki minden találkozáskor képes volt varázsolni, az idő ölelésében élni, mondogatta, hát, mondom én is, igen, ezt a tekintetet, drága Gabnai Tanárnő, az Ön Csobánkája Öntől kapta, szóval, a fa, rajta a magasugrókkal, a legnagyobb változáson átesettekkel, a halálon, mint egy álmon, jut eszembe, és tudom, hogy tényleg ilyen. Mert középen állva rám szegeződik minden tekintet, és azokban a szemekben én vagyok, én a banya, a három kismalac és Éva is, egy álmodószemű nemtelen báb, aztán a másik, a hatalmas orral, egy orral, amit mostanában látok egy férfiból, és azt érzem, a szerelem csupán egy orrhajlat, a szem gödre, jó ég tudja, mi.

Az előadás mindez után Árgyélus, Fige Attila rendezésében, na itt már van lista: éljenek ők, névsorban: Borbiró Judit, Papp Melinda, Boglári Tamás, Matta Lóránt, Tölgyfa Gergely m.v. Mesélnek bábbal, fénnyel, színnel, szívvel, én meg arra gondolok, pont ilyen az ember: a tünde szíve a földet lesi, az emberi meg látcsővel mereng az éjjelen, aztán egyik meglátja a másikat, és azt hiszi, csodát látott, pedig kiderül, a csoda ő maga. Aki megmássza a Tejutat a Nőért, aki földre száll a Férfiért, és mindkettő elhagy valamit: nagyon-nagyon kell a föld, hogy ne repedjen meg az ember szíve a tünde fénytől, a tündeszív meg hiába vágyakozik, a nő mindig máshol van, ahogy Sári László mostanában megírta, egyre távolodik, és ebben a feszülésben és távolodásban mégis van, ami összeér.

Fogalmam sincs, mi a szerelem. Pontosan harminc éve keresem rá a választ, volt már őrület, hazugság, egy vándorló zokni, a várakozás tere. De talán mindez egyszerre. Ahogy ott állok a két fa között abban a térben, és vannak jók is, rosszak is, lehetek ez is, az is, nincs kinek megfeleljek, mert van valaki, aki lát, aki nem is mond semmit, csak bólint. És abban a mozdulatban a gyerekek életre keltik, hogy legyőzzék a sárkányokat, Szent György vágtatva győzi le a sárkányt, a tettyei dombokat köd fedi, mire felérek, de tudom, hogy vannak ott lenn házak, van Pécs a ködszurkálókkal, hajnali köd-fal a vára, és az a sok kézzel faragott báb mindegyike én vagyok, te vagy és ő. A szerelem egyszerűen csak VAN.

“Egy futó pillantásod tágra nyit,

bár magamra zárultam, mint az ujjak,

de tőled önként bomlanak ki szirmaim,

mint tavasz titokteli érintésére a rózsa…

mily hatalommal zársz-nyitsz, nem tudom,

de van valami bennem, ami érti,…”

( e.e.cummings)

2014. január 19.

Leőwey, Csontváry, Zsolnay és Miska

A nagy visszaszámlálás, mert bármilyen döglött hónap is szokott lenni a január, az idei gyorsulni látszik, a január 13-i hétfő után mindjárt február, Csepel, újra a pesti élet.
Kedd helyett végül csak szerdán volt Csobi Sound, jót tett még az egy nap, miután felkészültem, tudott ülepedni az óra, Szőcs Petra Roró neveiről beszélgettünk. Minden klappolt, délelőtt tanultam, és Enikővel egyszerre léptünk ki az ajtón, mert jött Méhes Karcsival látogatni, amivel nagy örömet okozott, ráadásul dokumentálták is így az órát, illetve autóval seperc alatt eljutottunk a Leőweybe.

A terem tényleg rettentően szűk volt, viszont diákból jóleső a létszám, nem is tudom, mikor tartottam utoljára ilyen kevés gyereknek, hiszen mindössze 16-an voltak. Először az útról meséltem, mert bemutatkozásképpen Péccsel kezdtem, hogy miféle út záróköve is Pécs, a bolyongás vége az önkeresésben. Azért indultam el, hogy megismerjem még jobban magam, és közben találkoztam sok emberrel, sok névvel, arccal, azért gondoltam, hogy érdekes lehet számukra is mindez, mert végzősként ők is erre készülnek, egy hosszú, hosszú útra, ahol csupa új név, csupa új ember, de főleg a saját neveik átértékelődése fog bekövetkezni. Ekkor csillantak fel a szemek, mert utóbb Enikő is mondta, érezhetően kóstolgatni akartak, de aztán szépen összesimult minden.

Az elnevezések különbségeivel folytattam, és nem is gondoltam, a hétvégén milyen szép rímeket kapok erre, amikor itt volt anya látogatóban. Szóval az órán a saját neveiket, beceneveiket kellett egy cetlire írni, később, mikor már foglalkoztunk a szöveggel, csendesebbek voltak, elgondolkodóbbak, kértem meg őket, vegyék újra elő, és nézzenek önmagukra ilyen szemmel. A versben Rorónak három neve van, a Csönd, Roró és Russzandra, és van még Cucu bácsi neve, akin többen felkacagtak, hogy namár.
Állóképekkel dolgoztunk, abból építkeztünk tovább, és a négyből hárman az utolsó történést emelték ki, Cucu bácsi halálát amiatt, hogy nem ismeri a lányait. Címeket adtunk a képeknek, értelmeztük a mozdulatok, címek, érzések különbségét és hasonlóságait. Aztán a nevekre tértünk vissza, ha Cucu bácsi nem ismerte a lányait, vajon milyen lehettek ők hárman? Ki az a Roró és milyen? Ki az a Russzandra és ki az a Csönd? Az elnevezésekből gyönyörűen következtettek a vizsonyokra, mely viszonyok egyben kijelölték az életutat, a változásokat. Hiszen a távolságtartás, a Csönd-jelleg feszültséget szült, csupa irigységet, és akkor lehetett utalni a Bibliára, Káinra, Ábelre, a féltés miatt elkövetett gyilkosságokra, hogy miféle önbizalomhiány van mindezek mélyén, micsoda frusztráció, micsoda méregetés. Holott a másikkal összehasonlíthatatlan vagyok, mindig csak önmagamhoz képest tudok fejlődni, bár a szó is kérdéses, én inkább azt mondanám, előszedem magamból magam, a mélyére ások annak, aki vagyok.
A kegyetlen gyerekek Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük című versét elevenítheti fel, ugyanaz az agresszió van itt is. Viszont valami megváltozik, a szereplő visszakérdez, így megváltozik a viszonyrendszer, Roróból Russzandra lesz, tisztelt, elfátyolozott arc. És jöhetnek dögivel a szerepek, az elfátyolozottság jelentésrétegei, amire külön felhívtam a figyelmet: igen, első szinten azt látjuk, az történik a versben, hogy…, de utána sokkal mélyebbre lehet menni, mi van amögött, hogy…., valójában mi mozgatja a felszínt.

Ekkor vetettem elő a cetliket, és kértem, nézzenek ilyen szemmel önmaguk neveire, mi minden van mögötte. Vészesen közeledett az óra vége, zárásként a halálesettel foglalkoztunk, hogy vajon mit jelent, meg lehet-e bárkit ismerni, mire van lehetőség egyáltalán és legfeljebb, ők személyesen mit értenek alatta, mire törekednek.

Jólesően elfáradtam a végére, ahogy kell. Az ujjongó öröm még órákon át tartott, hogy valami megszületett abban a karcsú teremben, volt figyelem, jelenlét, és talán sikerült nekik megmutatni, hogy érdemes nagyon figyelni, nagyon jelen lenni. Nem várni a csengőt, hanem elmerülni, mert aztán a sok várakozás közben oda az élet. Nagyon közhelyes lettem itt Pécsen, mondaná a fiatalemberem, akivel összetalálkoztam, de mindezt megerősítette a csütörtöki randevú is a valahai kollégiumi barátnőmmel. Szóval, a közhelyek az utóbbi időben olyan mellbevágóak, hogy nem bírok felocsúdni: talán Edi barátom is erről kajabált, hogy „Life is simple! Life is beautiful!” – pásztorlányka, nem kell izgulni. Ja. Ő például csak csobánkázott, tetszett neki, hogy horvátul ez pásztorlányka, maradhatnék magamnál. És újra van helye a Csinszkának, amit 14 évesen kaptam, amikor Feledi Gyuri barátom leült velem szemben a zsírszagú menzán, hogy akkor igaz-e, hogy én szerelmes vagyok a barátjába. Én meg pirultam, de pár hónappal később egy táborban újra ezt a becenevet kaptam, és életeken át tartó barátságok kötődnek a névhez, Boti, Zsé, egy kőszegi tábor, ahol elkezdtem írni. Szóval, a Csinszka akkor az írásé. A fiamon nagyot nevetett a csapat, mert igen, én is mondtam becéket, így véve rá őket és alapozva meg a bizalmat, hogy meséljenek a saját beceneveikről.

Ugyanis, ha az anyukám „fiam”-ként szólít meg, akkor tudom, hogy baj van, valami rosszat tehettem. Ezen nevettek, és nevettem én is, de annak a fiatalembernek összeszorult a gyomra, mert ő még emlékezik a hangsúlyra, és az utána következő csöndre. Szóval, hadakozhattam volna azzal a fiatalemberrel, hogy másképp alakult, és tudod, Zsuzsi, a körülmények, de már nincs kedvem mellébeszélni, se bujkálni magam elől. Most például fosok a nyelvvizsgától, és még mindig nehezen engedem meg magamnak, hogy csak kétnaponta fussak és ne diétázzak veszettül, de futás előtt ugyancsak én szorongok annyit, hogy el kéne indulni. Aztán minden futás után én akarom a homlokomra tetoválni, hogy menjélfutnimertjóttesz. Azt mondja, hogy az ember alapvetően nem változik. És azt is mondja, hogy az élet igazságai ilyen közhelyesek, de hát ez van. Aki mindezeket mondja, elkezdett Csinszkának becézni, valami lehet a szóban, ami az enyém, ami rám utal, mint a hűlt helyek.
Szerda délután meglátogatott valaki, és a szívem facsarodott össze, mert miután megvallottam neki, hogy hónapok óta bűntudatom van miatta, elkezdett magáról mesélni, és kiderült, mi mindenből áll a boldogtalansága. A legnagyobb tanulság az apák szomorúsága, de most arra gondolok, hogy a mai világban, mi, nők egy kicsit talán van, hogy túlzásba esünk, klubok, jóga, kutyafasza, és a végén csak a gyerek van, csak az anyaság, és nyúlós melegítőben ülünk egész nap, az anyaság oltárára szegezve magunkat, miközben elvárjuk, hogy a férfi kiszolgáljon minden tekintetben. Vigyen jógára, ne vigyen jógára, keressen sokat, legyen otthon, babaúszás és babaterápia, játszóház, meg mindenféle foglalkoztatók. És közben apa megy, nyomja, mert ez jó, és boldog, nem, ma nem megyek sörözni, holott 10 éve minden csütörtök este szent és sérthetetlen volt. Nem, nem lesz foci, ma Tescoba kell menni, máskor meg ki tudja hova, és a végén elmaradnak a hívások is.

És amikor ott áll, ordít magában, hogy hol az életem, most épp itt ül nálam, nekem meg a szívem szakad meg, mert látom az anyukát, és látom őt is, és káromkodnék, hogy min múlik, hol csúszik el az egész. Közben folytatja, de a férfiakra alig gondolnak, hogy ő is szeretné reggel a tejet a gyerek elé tenni, ő is boldogan mosdat.

A kávét lehúzza, alig fél óra, utóbb látom, de óráknak tűnt az érzés, amíg ott ült velem szemben, és mesélt. Micsoda délután.

Anya péntek éjjel érkezett, szedtem a lábam, hogy leérjek, előtte a SZIT-nél köröztem, a dómtól nem tudok szabadulni. Most péntek esti vagányok, csupa fiatal volt ott, üvegekkel, cigivel, és persze csak volt egy, aki kigúnyolt, elkezdett pipiskedve utánam futni, cigivel a kezében.

A pályaudvar olyan, mint egy templom, ott ülök a gerinc kettős s-séhez hasonló padon, várom anyát, és a mindenféle várakozásokra gondolok, mennyi pályaudvar, mennyi felszálló, mennyi resti, kávék, avasi keserűk, az évek számának megfelelően. Szép életed van, Csobánka Zsuzsa, nem kérdés, nincs mit panaszkodni, utólag majd összeáll minden.

A szombat hajnal egy csoda: mostanáig beszélgettünk, írom egy levélben fél háromkor. Anya elmesélte, hogyan „jöttek össze”, mindez olyan, mint egy újjászületés, de nem is magam miatt, hanem miatta, láttam a szemében egy töredéknyi megnyugvást, megkönnyebbülést, és igen, biztos, hogy én is sok mindent megértek majd ebből. Tudom, ez egy olyan hajnal, amely után minden másképp lesz, nehéz mondatok, bár könnyűnek hazudja magát a szívem – abból látom, hogy valami történt, hogy másnap olyan migrénem van, mint kamaszkoromban szokott, sírni tudnék, hogy miért kell ezt, de csak szótlanul fekszem, Szent Péter, Csontváry, Zsolnay azon vannak, hogy fogjam be a szám.

Most már tudom, vannak helyek, ahova anyával kellett először eljutnom. A Szent Péter bazilika tornya és maga Szent Péter távolról ölel, de érzem, egyszerre mozdulunk, ez most már nem kérdés. De ahhoz, hogy valamire rájöjjek, előbb anyával kell végigmenni az oszlopok között. Belépünk, keresztet vet, most jut eszembe, hogy tőle tanultam, azt is, a padsorok előtt guggolni kell, térdepelni az Isten szent színe előtt. Szétválunk, mert vannak termek, ahol egyedül kell lennem, egyedül például Péterrel, aztán már jön velem, jön velem bennem a kulcsokkal, és nyílik a test, azt mondja, még elfuthatok, de miről beszél, ha már bennem vannak az ujjai. Finoman nyúl hozzám, szinte csak a hajamat simítja végig, mintha csak teát tenne le mellé, és hagy, csináljam a dolgom, az úton menjek végig, ő most már mindig velem lesz, bennem van, ne féljek, mert nincs mitől.

Az altemplom oszlopai elég magasak ahhoz, hogy előtte kikérdezzék, tudom-e az össze stációt, anyával együtt betűzzük, a domborműveken ez most Veronika kendője, ez a feltámadás, másik irányba kellett volna haladni, mondja anyám, de leintem, ne aggódjon, ugyanoda jutunk.
A padba, félmozdulattal int, hogy kövessem, magnóról szentbeszéd folyik, azt hallgatjuk. A pap a térről és az időről beszél, hogy meg kell szentelni a tereket és az időt, megállni vasárnap, és fordítani időt magunkban az istenkapcsolatra. Fura a szó, avíttnak érzem, ő azzal folytatja, minden rendben, ha az rendben, és semmi, ha az sem. Vagyis ha a legrosszabb, ha a leginkább összecsapnak a hullámok a fejünk felett, akkor kell csak igazán imádkozni, bármilyen haszontalannak is tűnik akkor.

A kapun párhuzamosan futnak az ó- és újszövetségi jelenetek, pár perccel később a tornyokat nézem, párhuzamosak azok is, az egymás tartó boltívek után most az egy irányba néző tekinteteket látom, ekkor kondulnak meg a harangok, dél van. A dómbeli kezdi, számolom, 13, nem értem, miért pont ennyi, anya megáll, kicsit és félve, de belém karol, könnyes a szeme. Olyan jó, mondja, és én is csak ennyit tudnék mondani, de aztán ennyit sem. Marad a bólintás, a kulcsok a szívben, Péter tekintete, miközben elindulunk az ókeresztény sírok felé.

Ott egy férfit látok, mintha jósolna a város, egy kisfiúval lépnek éppen a semmire, a sírok feletti üveglapra anya inkább nem lép rá, azt mondja, nem meri megtenni. A férfi néz, tudom, nekem mondja, amit a gyereknek, hogy réges-rég csiszolták, morzsolták ezeket a köveket valakik. Rámosolygok.

A mauzóleum egy kérdés: állítok-e valaha ekkora emléket a szüleimnek vagy bárkinek, akit szerettem, egyáltalán, mondd, Szent Péter, van-e szeretet mindebben, és ha nincs, hol van, miben bujkál. Péter hallgat, aztán álmomban azt mondja megint, ne féljek, emberi ésszel csak megsejteni lehet mindezt, ami van, ami történik.

Mesélek anyának a Zsolnayakról, Goldenmann Ábelről és Lujzáról, de összekeverednek a fejemben az adatok, hiába olvastam el kétszer. A helyére a csönd kerül, Roró egyik neve, lábujjhegyen lépkedünk körbe-körbe, anya szól, látom-e, hogy ahogy besüt a nap, aranyszínnel csillog a csempe. De nemcsak a csempe, hanem a padló, eozin az oltár és eozin Jézus a kereszten is. A rózsaszín-kiállítás és a Gyugyi-gyűjtemény hazaút is: mellettünk egy idős férfi mondja a feleségének, gondba lennénk, ha kapnánk egy ilyen tálat. Én elkezdek nevetni, mire a férfi folytatja, majd veszünk egy vitrint, mondja az asszonynak, az meg rám néz, hogy ugyan kinek produkálja magát a férje. Mamába karolok, kijjebb húzom, nézegetjük a formákat és a mintákat, a rizsest és a tigrisest próbáljuk megkülönböztetni, a méhest könnyen megy (Bocs, Karcsi!). Eszembe jut Passuth Gyula dédnagyapám és a porcelánjai, anyának is, mert könnybe lábad a szeme, mondom neki, hogy ne sírjon, örüljön, hogy láthattuk, megélhettük mindezt, most már csendesen sírdogál csak, bólogat.

Este színház, Mágnás Miska, Györfi Annának és Mikola Gergőnek utána levelet kell írni. Az hagyján, hogy rég voltam színházba. Anyával pláne régen. De gyerekkoromban a miskolci színház proszcénium páholya volt a miénk, és A kaméliás hölgy közben döntöttem el, hogy színésznő leszek. Látod-látod, fiatalember, lehettem volna az is, nem „töltőtoll koptató”. De most értettem meg többek között azt is, hogy a színház és az alázatos kisfeleség szerep nem az én életem, hanem a másoké. A dédimé, konkrétan. A diónyi méhével együtt. Szóval, ott ültem a karzaton, és a dédimtől, Ankától annyiszor hallott, tanult operettből indult éppen egy, és valami szépen helyreállt. Hála mindezt annak, hogy végtelenül szórakoztató volt az előadás, most nem akartam belehalni, vagy ha igen, csöpögősen, operett slágerekkel a fülemben. Mikola neve ismerős volt, és jól sejtettem: földim, vagyis miskolci, szerintem még az is lehet, hogy valamilyen diákszínjátszó fesztiválon együtt játszottunk. Ki tudja. Utána megtudtam, most végzett, édes fiatal fiú, jaj, erre is gondoltam, most vagyok először úgy színházban, hogy a fiatal színészek fiatalabbak nálam, vagyis már nincs mire vágyni, mert túl vagyok rajta. És olyan felszabadító volt!!! Olyan Miska volt, hogy zengett a kacagásomtól a színház, Marcsa meg, azaz Györfi Anna olyan nő, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. A hangja, a mozgása, az alakja, a jelenléte, mindez sugárzó, színpadra termett, felemel, magával ragad, és teszi mindezt gyönyörűen.
A színházbüfében elfogyasztott egy, azaz egy darab isler az islerek islere, vagyis, ha az ember lánya 2 hétig nem eszik édességet, akkor elnémul, és boldogan vigyorog.
Mint csütörtökön a hegyen, ahova Ági vitt fel, gyerekkora színhelye, a kereszt alatt, most a Hold is ránk vigyáz. Egy sziklára kell felmászni, és alul a város, de nemcsak a város, hanem négy óra beszélgetés: egy ember, akivel érteni véljük egymást, mert nincs kényszer, csak figyelem, mesélj, hogy élsz. Van közelség, csacsogás, forralt bor és kávé, egy pécsi masszőr, aki minden nőnek jár, nevetés, mélység, nevetés, drága Ágim…Pécs gyönyörű, hallgatunk, én a szentre gondolok, az apostolra, hogy vajon tudja-e, milyen boldoggá tesz a kulcsaival.

Legyen ez a vége. Boldogan vigyorog.

2014. január 31.

Lélekbőrönd

Alig maradt valami az időből, ahogy visszamentem Pestre, felgyorsult minden, Pécsre csupán három napom maradt. Ráadásul rám tört az egyedül akarok lenni édes érzése, és alig mozdultam ki a lakásból. Könyvek, filmek, alvás, masszőr és tea. A nagyváros nagyváros, minden messzebbre kerül, én is magamtól, de ez talán jó, nincs benne annyi hiszti és kérdés, csinálod, nyomod, tolod, csupa cselekvő ige. Aztán pénteken visszamentem az iskolámba. Reggel fél hatkor keltem, hogy találkozzam fél év után a barátommal, hogy ő legyen aznap az első és az egyetlen, és ez az, amiről nem lehet beszélni. Hallani, hogy érkezik, glédába állni, aztán kimenni elé, tartja a kerékpárt, hömpölyög a folyosó, miközben öleljük egymást. A közös tanáriban a festmény: Arbeit macht frei. Én a Majdnem Auschwitzban azt írtam, hazugság, nem tesz szabaddá, de közben, ahogy ott álltam, arra gondoltam, hát akkor ezért jöttem vissza tanítani. Mert mégiscsak hiszek abban, hogy megszabadít. Ne kérdezd, mitől, kitől. Magamtól talán.

A szerelmekkel az a baj, elmúlnak, és folytathatatlan lesz a beszéd, én legalábbis nem tudok aztán baráttá válni, nekem ne mesélje, épp merre tart az élete, mert azt hittem, az a miénk lesz, csupa többes szám első személy. De van olyan, hogy elmúlik ez is, és akkor már küldöm a csillagos eget egy vonatra rajzolva, és abban öröm van, emlékezés, dereng benne valami szeretetféle. Van szeretet és megbocsátás. Elsősorban magamnak megbocsátani a gyávaságom és azt, hogy nem voltam őszinte magamhoz, s így hozzá sem. Néha azt hiszem, van a dolgoknak vége, aztán finomítanék, inkább csak átalakulnak, de azt gyökeresen, és közük nem lesz a korábbi önmagukhoz. Olyankor leszek kegyetlen, kíméletlen, főleg közömbös. És az a paradox, hogy ez a közömbösség mégis a legnagyobb együttérzés, amikor őszintén kimondom, nincs tovább. Paradox, mert nincs vég, csak körkörösség, és abban átváltozás. Lehet, hogy van ijesztőbb, mint a halál végessége? Az legalább tuti, de az ismétlődések és az átalakulások végtelensége elég para. Ne szarj be, Csobika, az élet gyönyörű. Így az.

Jó hazajönni. A szombati szalagavató kapcsán a szívről írok csak, hogy micsoda szíve van a diákoknak. Az egyik elém jön, nyelvvizsga után a Kodolányi vécéjében húzom magamra a nagyestélyit, a hallás utáni szövegértés már azonmód sminkben, ő meg ott vár a fekete autóban, tanárnő, nyugodtan sminkeljen, és mesél, mesél, én hallgatom, tiszta családi kör, olvadok szét, és igyekszem nem visongani, hogy micsoda öröm a magvető élete. A barátom mindig azt mondta, az már nem az én dolgom, megfogan-e, mondani kell, tanítani, segíteni, ahol lehet, aztán hagyni, hogy csinálja mindenki, amit bír.

Pécsre vissza kell majd jönni. Nem tudom, ez az egész hogy lesz, mert Krakkóba is vissza kell, Pestre, Miskolcra is, csupa hazajáró lélek lettem, és mindegy, hogy éjszaka Pécsre vagy Pestre érkezem, ugyanaz az otthonos illat, ugyanaz a jóság. Hangos a görgős bőrönd, a srác folyton visszafordul, követem vagy csak egy irányba megyünk. Hamarabb fordul le, sosem tudom már meg, félt-e vagy csak arra volt haza. Arról nem beszélve, hogy miközben Kulcsár Enikőnél és Méhes Károlynál ülök vendégségben, utolsó vacsorán, elfog a gyengédség, hogy milyen szépen élnek, hogy van remény és igazolás arra, hogy lehet így, ezt erősíti persze a testvérem és a portugál sógor is, akik épp a közös tereket rendezik skype-on, van tehát pár kivétel, ahol emberek nem gyilkolják egymást, és arra gondolok, lennék kivétel én is. Talán ez is elsősorban hit kérdése.

Éjjel még egy ajándék, aminek két következménye van: zavaromban megint trágár leszek és szűkszavú, aztán vigyorogva fekszem és vigyorogva ébredek. Az utolsó este, valaki épp hazaindul egy kocsmából, én lassan megvetem az ágyat, utolsó zuhany, utolsó esti fogmosás. Patetika.

Az utca jégbordás, reggel még veszek burekot vagy bureket a húgomnak és Szegő barátomnak, a burek Szabadka, Szabadka szerelem és a kísértés maga, jönnek a túrósak, és csupa olaj a zacskó tőlük, a nap rám köszön, mint egy maturandusz, biztos feltűnt neki, mint vigyorgok a burekkel a zsákban, aztán egy felirat, hogy a küszöb magasan van, én meg arra gondolok, most már nem félek a küszöbtől, most már könnyebben rugaszkodok el, Szegő pont ezt írta, milyen jó nekem, milyen könnyen mozgok, ja, mondom, tavaly vettem egy bazi nagy bőröndöt 60-ért, abban van az életem, mondja, lélekbőrönd. Igaza van. Mindezeket meg kell írni levélben is, azt mondják az őzek Szentlőrinc és Pécs között, már nincs bennem nosztalgia se, amikor elindul a vonat, nem szakad meg a szív sem, három óra Pécs, jövök majd vissza.
A lélekbőröndről kellene még egy kicsit. Szóval én 2013. augusztus vége óta úton vagyok. Kata barátnőm írta, amikor Krakkóban voltam, hogy hiányzik neki a nectinys naplózás, most végképp készülök elhallgatni, jön Csobi néni, és ő már nem teregeti úgy ki az életét, mint rég. Minimum vesz csipeszt.

A lélekbőröndben csönd van. Megtanultam, többet kell, és jobb, ha hallgatok. A lélekbőröndben öröm van, minden ember épp annyit ad, amennyire szükségem van, és én is pont annyit tudok, amennyire neki szüksége van. Összehajtogattam szerelmeket, egy darabig még cipeltem, aztán vízre tettem őket, úgyis belém ivódtak, a részemmé lettek, mint Szabadka vagy a Karácsonyi oratórium. Most érnek nemsokára a tengerhez, úgy számolom. Elfogadás és elengedés. Ezt unásig ismételgette a barátom, végre van mindkettőhöz közöm. Mondjuk azért az durva volt, amikor szerdán elmentem a híres pécsi masszőrhöz, és bizony egy szál bugyiban ropogtatott végig, majd gyúrta át a testem. Mindenhol. Majdnem zavarba jöttem, aztán mégsem, tényleg van olyan, hogy csak test, és nincs benne szexualitás. Nem elfogadhatatlan. De cserébe lesz májtisztító tea és korai fekvés. Csillogó szemek.
A lélekbőröndben van két új nyelv: az egyik a német, amit gyűlöltem és nem bírtam beszélni, Pécsett ez is megváltozott, amitől félsz, arra kell menni, mondom mindenkinek, hát én arra mentem, tele a szám német szavakkal, és valami kevés a gondolkodásból is: előre, tervez, pontos, nem hadovál. Mérnöki rend. Nem is olyan rossz ez… A másik a saját, azon még van mit csiszolni, de van rá egy élet.
A lélekbőröndből egy csomó ember eltünedezett. És szívem szerint ennek örülök, menjen, akinek máshol van dolga. Jött sok új ember, azokkal alig várom, hogy találkozzunk. Elég nyálas lehet ezt olvasni, mondja bennem a külső kontroll, de basszus, valami történt. Valami más lett. Minek megy el az ember, mit keres, kérdezte Károly, és tényleg annyit tudtam mondani, hogy fogalmam sincs. Ja, persze, magam. De ilyen erővel maradhattam volna otthon is, onnan szép nyerni, amikor napi rutin van, csepeli deákok, csepeli kollégák, csepeli gyár, csepeli színek. A HÉV. A Szabadkikötő. Amint lehet, kerékpárra ülni, azzal tekerni le a kertek alatt, kajabálni a vadkacsáknak, meg hogy szia, Duna. Fogalmam sincs, mire ez az egész. Komolyan. Annyit tanultam, hogy elképesztően szomorú és szép az élet. És én folyton szerelmes vagyok belé. A végén léket kap, és beszakad a szív, mert nem bírja, és jobb is, hogy nem kell ezt végtelen csinálni. De addig nem halok meg, míg el nem jutok Tibetbe és Nepálba. Minek mész oda, kérdené Károly. Most már tudom a választ. De ehhez egy párhuzam: kimentünk cigizni, kérdezi egy kolléganő, most akkor nem dohányzom, mondom, nem, a Zingerben gyújtottam rá utoljára. És nem is fogsz? De, majd a Zingerben. És vissza fogsz menni Krakkóba? Igen. Minek? Hogy elszívjak a Zingerben egy cigit. Valahogy így. Nincs cél, csak az út van. Fények, üstdob, Bóbita táncol.)
Befejeztem a harmadik regényt, még mindig nincs neve. Most hétvégén ő következik.
Annyi biztosan történt, hogy kevésbé félek. Volt sok bőgés, hiszti, túlkapás, de végre magamon nevetek a legjobban.

Minden rendben van.

Köszönöm, Pécs, jövök majd vissza!