2013 szeptember. Villányi László (HUN): Pécsi trilógia
Írás
Ha ír róla, egy napon feltűnik újra, biztatja magát, mert hetek óta
hiába rója a város utcáit, éjszaka hiába ébred éberségre, finomít
a stratégián, elindul ugyan a reggelben, de a megvilágosodás
elmarad, pedig pontosan követi az üdvözítő utat, kerülgetve
a híd tócsáit, nem ér mellé a bicikli, kerekei nem várakoznak a kereszteződésben, kétségbeesett kísérlet, ha megváltoztatja
a képzelt nyomvonalat, s délután visszavált, fölfoghatatlan,
miért nem állt meg akkor, hiszen biztatóan fordult felé
a mosolygós tekintet, csak mondania kellett volna, meg ne
fázz ebben a hideg szélben, aztán elkérni az email címét,
s rögvest megírni a rejtett vallomást, és a válaszból kiderül,
egyedül él ő is, igen, legközelebb így tesz, még ha meleg
szél fúj is, legalább leveheti a szabad mozgást s megváltást
akadályozó szürke kabátot, majd diadalt hoz a vidám tweed zakó.
Foszlányok
Nem is értem kamaszkori énemet, miért nem mentem el
a randevúra, ahova telefonon hívott egy ismeretlen lány,
vagy miért nem szálltam le a villamosról együtt az ábrándos
tekintetűvel, miután megállók során nyilvánvalóan kiderült,
egymáshoz tartozunk, vajon végképp felszabadult volna-e
mellettem a chicagoi buszon szemben ülő fekete lány,
olyan hálásan fogadott volna-e a kínai, ha emigrálok
hozzá a Himalájába, az örök tavasz földjére, mint ahogyan
rám nézett, amikor nyújtottam felé a virágot, kórusban
dicsérnénk-e a szerelmet a kórista lánnyal, hogyan teltek
volna az évek, évtizedek azokkal, akik foszlányok maradtak,
velük is mennék-e a bíróságra, hogy kimondják a válást,
vagy élnék mint Marci Hevesen, mert egyikük bizonyosan megvált?
Merengő
„Ábrándozás az élet megrontója” – idéződik kamaszkorából
a nevezetes tétel, s vitatkozna, az ábrándozások nélkül mivé
lett volna élete, s mivé lenne most, ha nem gondolhatná el
a biciklista lány arcát, szépségét a meleg fényekben,
három évtizede köszönget neki, de képtelen asszonynak
nevezni, játszadozik nyelvével: az ő színei: az ősz színei,
egyszer elmeséli neki, miként álmodozott, miközben a sárgák
sokasága felé ereszkedett a kócsag, hogyan tekernek együtt
a fák aranykapuján át oda, ahol összefonódik két folyó,
terve pofonegyszerű: ő is felfedezi az ösvényeket, számba
veszi a magasleseket, pontosan tudva, mi minden történhet ott,
de ha mindez a gonosz erők ármánykodása folytán késlekedne,
még mindig bízhat a kavicsban, „éppen rád gondoltam,
mikor találtam”, mondja majd egy biciklista önbizalmával,
s tűnődnek hosszan: az erezet miként utánozza az ősrobbanást.