2015. nov 22.

2013 szeptember. Villányi László (HUN): Pécsi trilógia

írta: Mr.MehesKaroly
2013 szeptember. Villányi László (HUN): Pécsi trilógia

villanyi_laci_4.JPG

 

Írás

 

Ha ír róla, egy napon feltűnik újra, biztatja magát, mert hetek óta

hiába rója a város utcáit, éjszaka hiába ébred éberségre, finomít

a stratégián, elindul ugyan a reggelben, de a megvilágosodás

elmarad, pedig pontosan követi az üdvözítő utat, kerülgetve

a híd tócsáit, nem ér mellé a bicikli, kerekei nem várakoznak a kereszteződésben, kétségbeesett kísérlet, ha megváltoztatja

a képzelt nyomvonalat, s délután visszavált, fölfoghatatlan,

miért nem állt meg akkor, hiszen biztatóan fordult felé

a mosolygós tekintet, csak mondania kellett volna, meg ne

fázz ebben a hideg szélben, aztán elkérni az email címét,

s rögvest megírni a rejtett vallomást, és a válaszból kiderül,

egyedül él ő is, igen, legközelebb így tesz, még ha meleg

szél fúj is, legalább leveheti a szabad mozgást s megváltást

akadályozó szürke kabátot, majd diadalt hoz a vidám tweed zakó.

 

 

Foszlányok

 

Nem is értem kamaszkori énemet, miért nem mentem el

a randevúra, ahova telefonon hívott egy ismeretlen lány,

vagy miért nem szálltam le a villamosról együtt az ábrándos

tekintetűvel, miután megállók során nyilvánvalóan kiderült,

egymáshoz tartozunk, vajon végképp felszabadult volna-e

mellettem a chicagoi buszon szemben ülő fekete lány,

olyan hálásan fogadott volna-e a kínai, ha emigrálok

hozzá a Himalájába, az örök tavasz földjére, mint ahogyan

rám nézett, amikor nyújtottam felé a virágot, kórusban

dicsérnénk-e a szerelmet a kórista lánnyal, hogyan teltek

volna az évek, évtizedek azokkal, akik foszlányok maradtak,

velük is mennék-e a bíróságra, hogy kimondják a válást,

vagy élnék mint Marci Hevesen, mert egyikük bizonyosan megvált?

 

 

 

Merengő

 

„Ábrándozás az élet megrontója” – idéződik kamaszkorából

a nevezetes tétel, s vitatkozna, az ábrándozások nélkül mivé

lett volna élete, s mivé lenne most, ha nem gondolhatná el

a biciklista lány arcát, szépségét a meleg fényekben,

három évtizede köszönget neki, de képtelen asszonynak

nevezni, játszadozik nyelvével: az ő színei: az ősz színei,

egyszer elmeséli neki, miként álmodozott, miközben a sárgák

sokasága felé ereszkedett a kócsag, hogyan tekernek együtt

a fák aranykapuján át oda, ahol összefonódik két folyó,

terve pofonegyszerű: ő is felfedezi az ösvényeket, számba

veszi a magasleseket, pontosan tudva, mi minden történhet ott,

de ha mindez a gonosz erők ármánykodása folytán késlekedne,

még mindig bízhat a kavicsban, „éppen rád gondoltam,

mikor találtam”, mondja majd egy biciklista önbizalmával,

s tűnődnek hosszan: az erezet miként utánozza az ősrobbanást.

Szólj hozzá