2017. feb 04.

2016 november. Anka Herbut (POL): Pécsi november

írta: Mr.MehesKaroly
2016 november. Anka Herbut (POL): Pécsi november

anka_herbut.jpg

November 6.
Irigykedem, először az ideérkezésem óta. Bár ez inkább az irigységgel vegyes szomorúság kérdése, amivel ideérkeztem. A csajnak, akit a plafonomon és az ő padlóján keresztül hallok, állati jó szexben van része, nekem meg épp semmilyenben.
Biztos hétvégén szexel ilyen jókat. Hét közben mintha kicsit elcsendesedne.
Eleinte azt hittem, egy bőgő gyerek az, aztán hogy egy épp megvert állat, vagy hogy valami nőci rántott szeletnek való húst klopfol vasárnapra. Valami félúton az érdektelen erőszak és a meleg flanel papucsok közt. Nem volt ebben semmi költészet. Alkotórészeire bontva nem hangzik ez különösebben izgatóan, de újra összerakva – hatásos. Amúgy egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy Magyarországon klopfolják-e a rántott húsnak valót, ami azt jelenti, hogy épp szabotálom a saját asszociációimat. Ami azt jelenti, hogy irodalmian gondolkodom, pedig egyáltalán nem akarok.
Hússzeletek Lengyelországban még igen – annál is inkább, hogy hétvége van.
De most nem vagyok Lengyelországban. Nincs rántott hús. Szex van.

 

Fekszem az ágyon és hallgatom. Igazából ez ébresztett fel. Valakinek kellene készítenie egy ilyen ébresztőórát. A „Boldogság Színei”-nek kellene nevezni, mint a sorozatot. Szexelni akarok.
______________________________________________________________
Mondhatni, hogy a szomszédok nyugtató hatással vannak rám. Nem állítom, hogy a dugásuk enyhítené a kínzó magányosságérzetemet, de legalább valahogy kimasszírozta.

Azon gondolkodom, hogy a természetes körülmények közt jelentősen hosszabb időben eloszló szexuális élet két napba sűrítése vajon arról tanúskodik-e, hogy az a bizonyos élet éppen hogy félresikerült?

Amikor az ennivalót és a szeretet legkisebb megnyilvánulásait egyaránt kényszeresen faló, kicsi, csúnya kislány voltam, apám rendszeresen hozott nekem a sarok mögötti kocsmából egy-egy Snickerst. Talán egyfajta kárpótlás volt ez esti távollétei miatt, vagy talán ahhoz hasonló érzést keltett ez benne, mint amikor a tengerpartról egy kagylót vagy a hegyekből egy kis kecskesajtot visz az ember a gyereknek, aki az egész vakációt Będzinben tölti. Rosszabb napokon Marsot hozott, vagy bármi egyebet, aminek a cukortartalma 100-ból legalább 90 g volt. Ezek a szállítmányok a ’90-es évek elején sokkal többet jelentettek, mint amennyit ma jelentenének.
Talán a szeretetét fejezte ki ilyen módon.
Ezeket a Snickerseket nem ettem meg rögtön, hanem egy kartondobozba rakosgattam őket, amelyet korábban talán valamiféle kokárdamintás aranypapírba csomagoltam. Ennek köszönhetően mindig kicsit olyan érzésem volt, hogy ajándékot kapok, és hogy megajándékozom magam.
Egy hét után a doboz mindig tele volt, mert mindig beesett valami extra. Mindezt, ahogy jött, kicsomagoltam a papírjából, majd később egyszerre ettem meg mindet, igazából nem is tudva pontosan, hogy mit is eszem – mind ugyanúgy nézett ki, és az ízük is ugyanolyan volt. Az egész után meg csak feküdtem eltompulva és kiütve a toronymagas vércukortól.
Öt napon át a hétvégére gondolva éltem. Egész sok örömöt lehet találni az édesség, alkohol vagy emberek extrém mennyiségben való bekebelezésében. De a puszta rágondolásban van valami még jobb.

Ha a nő, aki a fölöttem lévő lakásban lakik, egész héten át megvonja magától a szexet, vagy ha egy hónapon át egyszerűen nincs benne része, de aztán megemelt adagban veszi magához, biztosan jobban jár, mint ha a vágyat, ami rá irányul, igazságosan, kis részekre szétosztanánk 30 vagy akár 7 nap között.
___________________________________________
Igazából ez a lila karfiol fényképe kellett volna legyen, amelyiket itt a piacon vettem, és aminek franciául sokkal szebb neve van: graffiti choufleur. De mivel a fényképezőgépem úgy változtat fókuszt ahogy akar, készítettem egy képet a semmiről a combjaim közt, melyeken a karfiol fekszik. Mindazon kívül, amit a fényképen nem látni, de egészen biztosan ott van, biztos látni lehet egy darabka karfiolt.

 

November 7.

Vajon ha úgy gondolom, hogy csukott szemmel könnyebb gondolkodnom, az azt jelenti, hogy magamba zárkózom? Szeretem becsukni magam mögött az ajtót, bezárva lenni, kicsit megvédeni magam (ez biztosan nem hangzik úgy, mint egy naplóbejegyzés).
Most úgy tűnik nekem, hogy nem tapasztaltam meg az elnyomó fajta magányosságot. Vagyis fejlett önvédelmi rendszerem van, ami bizonyos dolgok kizárásában nyilvánul meg. Nem emlékszem ilyen helyzetre = nem írtam le ilyen helyzetet.
Gimnázium, utolsó osztály – csoportos foglalkozás egy az egész világra dühös fiatalokra specializálódott pszichológussal. Kérdés: miről nem lennél képes lemondani?
A magányról.
Nem, ebben tényleg nem volt semmi nyalás. De onnantól a tanárnő jobban szeretett.

A magány itt így néz ki: mintha megállnál a tükör előtt meztelenül, és bámulnád magad egész nap. Aztán meg mennél és tovább bámulnád magad, de már tükör nélkül.
Túl sok van ebben belőlem. Úgy érzem, mintha felfakasztanék magamon valamit, ami már behegedt.

Ma életemben harmadszor voltam magyar gyógyszertárban.
Egy pasas azt mondta, hogy ez a leglassúbb patika Pécsett. Nem tudom, miért járok oda vissza, de visszajárok, és másodszor találkoztam ott egy eltorzult lábfejű öreg fószerrel. Megint ugyanazokba a ruhákba van öltözve, amikben az első napon is volt. A lábfeje megint sokkal kisebb és megint egy 20 centis sarok tartja lentről. Azon gondolkodom, vajon milyen gyógyszereket vásárolhat ez a pasas a patikában. Nem tudom gondolatban másképp nevezni, mint „ló” vagy „az eltorzult lábú öreg”. Na, talán tényleg túl hosszan és szögletesen hangzik mindez, de ez engem itt és most nem érdekelhet.
Azon gondolkodom, van-e ennek valami köze ahhoz, amiért idejött ebbe a patikába.

Túl sokat használom a „talán” szót.

Most az öregapóra gondolok a piknikről. Stanisław (mielőtt leírtam a nevet, ellenőriznem kellett, hogy tényleg ez-e a neve) öreg. Láttam, amikor hímezte fel egy vászonra a fantomcége logóját. Stanisławnak már nincs felesége, viszont érdeklődéseket gyűjt. Életemben egyszer beszélgettem vele vagy 20 percet. Küldött nekem egy lapot a nyaralásáról Rabkából.
Küldenem kellene neki egy lapot. Üdvözlet Pécsről: gondolok Önre, mert azon gondolkodom, mi a magány, és hogy hiba-e vagy inkább előny.
Nem lehet megszelídíteni embereket, állatokat, a világot, ha egy hónap vagy év múltán már nem akarunk rájuk gondolni. Nem tudnám, mit kezdjek vele.
Mikor lúzer voltam, nem akartam a csúnya osztálytársaimnak elvinni a leckét, amikor betegek voltak.

Viszont ha kocsmába megyek, reflexszerűen valahol hátul vagy oldalt ülök le, és ez egyfajta tudat alatti vadászat a sors áldozatára. Valamifajta remény van benne, hogy az egész világ struktúrája egy az általános iskolás osztálykirándulást Sanokba vivő buszéhoz hasonlít, és mindenek előtt az utolsó üléssorból áll. Hogy ott ülhess, kurva jó kellett legyél. Egyszer ültem ott.
Az utolsó padban az osztályban.
Az utolsó sorban a csoportos foglalkozáson.
Az utolsó a sorban.
Az utolsó a listán.
Minél hátrább, annál rosszabb.

Az apám, amikor hazajött a munkából, mindig ment a másik szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és bekapcsolta a tévét. (Megint az apámról írok.) Később én ugyanezt csináltam. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem volt se munkám, se tévém.
A saját szívemet töröm épp össze.

Ahogy ezt írom, kint visít valami gyerek. Gyerekek. Legalább három hangot tudok elkülöníteni, amelyek már rém hosszú ideje visítanak.
Félek itt egyedül aludni.

11x használtam a „talán” szót. Mindet kitöröltem.

November 10.
Nincs ma erőm Pécsre. Ma csak saját magamra van erőm.
Folyik az orrom, zsíros a hajam, kötés van a fejemen, menstruálok, és épp túl vagyok egy sikertelen bevásárláson, az eredménye 5 darab díszszalag és egy macskás játékkártya-készlet, amiről nem tudom, hogyan kell vele játszani, mert minden magyarul van. Cassavetes „Szeretetáradatát” nézem. Hálás vagyok a sorsnak és a lustaságnak, hogy ezt a filmet még nem láttam korábban.

- So what do you think it is?
- Loss.
- You can't own anything, so how can you lose sth you don't own?
- Love is a stream. It's continous. It doesn't stop.

Felhívni valakit és azt mondani a kagylóba: Do you believe that love is a stream?
Jobban érzem magam.

November 11.
Megismertem egy macskát. Elkéstem a fényképpel, úgyhogy a testéhez egy másik fejet kellett illesztenem. Így a macskás kártyák egyáltalán nem bizonyultak haszontalannak, sőt kifejezetten nagyon hasznosnak. A macska arcot kapott. Ha nem lenne arca, valaki azt hihetné, hazudok.

Skype F-fel. Puha-meleg érzésem lett belül. Azt mondta, ne kritizáljam, mert érzékeny. És mindezt nem kísérte távolságtartó mosollyal, nevetéssel, röhögéssel – azzal, ami amortizálja a kockázatos őszinteséget. Talán épp ez érzékenyít el. Kár, hogy ebből egyre kevesebb van. Félek, hogy egy napon minden fontos szót nyakon öntünk majd egy kis betevő humorérzékecskével. Hogy nem leszünk már képesek megnyílni, levetkőzni egymás előtt, de közben meg mégis mindent tudni fogunk egymásról.

Ha azt akarom, hogy valaki megérintsen, megérintem.
Ha egy ölelésre lenne szükségem, megölelem. Írni akarok, írok.
Odamegyek valakihez az utcán, minden szép és jó, aztán szép napunk van külön-külön. Happy end.
Egyáltalán nincs így. A macskáknak a legkönnyebb.

Péntek este – visszatért a fenti szomszéd nő.
Mégis hetente.


Nehéz úgy naplót írni, ha tudom, hogy valaki olvasni fogja. Még rosszabb úgy írni, ha tudom, hogy valaki irodalomként fogja olvasni. Nem lehet egyszerre naplót és irodalmi szöveget írni. Még nem tudom, mely pillanatokban vezérelem saját magam – nem az írást, az életemet. Tudatában vagyok, hogy mindez talán kevéssé érdekfeszítő, vagy rosszul van megírva. Ez van. Ez van, de ez szuper is. Visszatérek ehhez az anyaghoz egy idő múlva. Annyi idő múlva, amennyire szükségem lesz ahhoz, hogy a naplómat valami olyasmi nyersanyagának tekintsem, ami nem napló. Ez még nem most van.

 Bagi Dániel fordítása

 

Pamiętnik to relacja o zdarzeniach, których uczestniczką albo świadkiem była autorka. Pamiętnik – w przeciwieństwie do dziennika – opowiada o zdarzeniach z dystansu czasowego, co może spowodować rozwarstwienie narracji: autorka pamiętnika może opowiadać o tym, jak zdarzenia przebiegały, ale może też ujawniać swoje stanowisko wobec nich w chwili pisania.


1.
Bardzo dużo tu furtek i jakichś bramek, które donikąd nie prowadzą.
Za każdą jest przepaść albo nie ma nic. Jest trawa albo nie ma nawet trawy.
Nie sprawdziłam czy są otwarte, czy zamknięte. Głupio z mojej strony.
Sama sobie zabraniam dostępu do pustki.

Jest brama ozdobiona kwiatami w ikebany z plastiku. Za nią też nic nie ma.
Tam nie ma ani ziemi, ani czegoś do stania, ani do życia.
Nie powinnam się tak przywiązywać do mojego punktu widzenia.
Patrzę na te furtki i czuję się tak, jak czułam się, kiedy zobaczyłam po latach w Zamościu pusty plac, na którym kiedyś stał sklep mojego ojca – Pogotowie Gazowe. Plac był pusty i przeszedł kilka nieudanych i nieskoordynowanych ze sobą nawzajem urbanistycznych operacji plastycznych. Długo myślałam, że ojciec sprzedaje gaz i kalendarze z gołymi babami. Jak sprywatyzowali Pogotowie i numer telefonu z ekskluzywnego trzycyfrowego zmienił się na klasyk z kierunkowym 0-84, wiedziałam już, że w Hydro-Gazie handluje się prozaicznymi sprzętami.

Znowu o ojcu – zawsze myślałam że jeśli w ogóle o kimś będę pisać, to o matce.
Pamiętam jak przychodziłam do niego po szkole, żeby mnie zawoził do domu. Albo jeszcze wcześniej. Jak przychodziłam do niego po 1000 zł na lody z lodziarni, która już nie istnieje i ten smak też już nie istnieje. To musi być dla niego dużo trudniejsze niż dla mnie. Że tych jego miejsc już nie ma. Bo one najpierw były jego, a ja się pod nie tylko podłączyłam.

Furtki w przepaść. Dużo ich.
Jeszcze ta.
Balkon w szkole, pod który przychodziłam i krzyczałam: maaaaaamoooooooo!, żeby moja opakowana szczelnie w biały pielęgniarski fartuch mama zrzuciła mi klucz do domu.

Po pierwsze wstydziłam się tego klucza, który był za długi, za ciężki i z tej nadwagi, i z tego nadmiaru po prostu brzydki. Skąd oni wzięli taki klucz? Skąd oni wzięli takie drzwi? Wszystkie dziewczyny ze szkoły nosiły klucze na sznurku na szyi, a ja nie.
Raz założyłam i był to błąd.
Nie należy się wyróżniać w wieku siedmiu lat.


2.
Nie mam dzisiaj siły na Pecz. Mam dzisiaj siłę tylko na siebie.
Cieknie mi z nosa, mam ciężko tłuste włosy i dokonałam nieudanych, absurdalnych zakupów w postaci kart do gry – na każdej rysunek kota innej rasy. Wszystko po węgiersku. Oraz wstążki ozdobne instant. Takie, że jak pociągniesz za sznureczek, to ujawni się gigantyczna kokarda. Sztuk pięć.
Karty i wstążki. Niezrozumiałe ani razem, ani osobno. Przeszło mi przez myśl, żeby do kart dokleić kokardy i komuś to sprezentować.
Nie mam komu. To smutne.

Ratunek przychodzi nagle i prosto z ekranu.
Oglądam „Strumienie miłości” Cassavetes'a. Dziękuję opatrzności i lenistwu za to , że tego filmu wcześniej nie widziałam.

So what do you think it is?
Loss.
You don't own anything, so how can you lose sth you don't own?
Love is a stream. It's continuos. It doesn't stop.

Dzwonię do kogoś i mówię do słuchawki: do you believe that love is a stream?
Lepiej mi.

3.
Wojtek pyta czy wiem, że będzie wojna i pyta twierdząco, sam sobie odpowiadając.
Patrzę przed siebie i na szklanej szybie sklepu widzę napis „Sieg Heil 2016”.
We Wrocławiu na Rynku znowu coś spalili. Staruszki, które nie są w stanie podnieść tabletki do ust, napierdalają dziennikarza TVNu i wypluwają z siebie pociski śliny i agresji.
Patrzę na to wszystko i mam wrażenie, że to już było. To już było i to było straszne.

Często mam taki sen, że jest wojna i nie ma dokąd uciec.
Kiedyś przyśnił mi się bóg na koniu w tej wojnie i od tamtego momentu mam poczucie, że on jest w to zamieszany. Boję się.
Tutaj z nikim nie rozmawiam. Nie rozumiem języka. Wszyscy wydają się mili.
Przez miesiąc mogłabym nie wiedzieć, co się dzieje. Przez miesiąc to miasto mogłoby być moją skorupką, moim wiwarium, w którym zaspokajam tylko potrzeby fizjologiczne. Np. pisanie.

Nie mogę spać.
Trzęsie mi się coś w środku.
Przypominam sobie szkolną wycieczkę i jak kiedyś schodziliśmy gęsiego z góry, co miała około miliona metrów wysokości i rosła w Tatrach. Schodziliśmy strasznie stromym zejściem i wiedziałam, że spadnę. Pamiętam ten strach, pot i to, że każdy miał to samo, ale nikt nic nie mówił. A jak zeszliśmy na dół, to każdy albo się zrzygał, albo posrał. Kurtyna.
Niewiele mi do tego brakuje w mojej codziennej praktyce, polegającej na przemycaniu w życiorys kąpieli z żelem Palmolive Relax Essentials jako antidotum na paranoje związane z końcem świata.


4.
Siadam i zastanawiam się, o czym mam napisać. Jak już się zastanowię, to myślę, że to idiotyczne i kanciaste.
I wtedy próbuję tę myśl z siebie wyrzucić.
I wtedy piszę coś, co nikogo nie będzie obchodzić.

Co zrobić, żeby nie robić z pamiętnika literatury?
Jak pisać, żeby pamiętnik nie był Tekstem?
Żeby nie odpowiadać myślami na własne projekcje zasiedlone przez wymagania wyimaginowanego czytelnika?

Odpowiedź: proste komunikaty.
Odpowiedź: Lubię te zdjęcia i wyklejanki.
Robię i widzę efekt.
Dotykam rzeczy. Czuje się jak na ZPT, tylko lepiej.

5.
Słucham „Avec le temps” Leo Ferré.


6.
Ale tu cicho. Temu nie da się zrobić zdjęcia.
Bardzo cicho, najwyżej jakieś ślizgi i świsty.
Brzęczące w okolicach potylicy pęcherzyki powietrza. Trzaski jakby się pod czaszką paliło ognisko. Powietrze jest tu rzadsze. Przez to wszystko lepiej słychać. Łatwiej siebie usłyszeć może.


7.
Język, którego w ogóle nie rozumiem. Kiedyś w Poznaniu w jakiejś knajpie przy stoliku obok usiadł facet, który zaczął mówić do siebie, ale jednak do mnie. Jemu to było raczej obojętne, ale ja bałam się podnieść wzrok. Im dłużej o tym myślałam, o nim, tym bardziej się bałam i tym wyższą temperaturę osiągały moje organy wewnętrzne. Nie spojrzałam.
Piszę w Szabadkikoto. Ktoś gada przy stoliku obok. Boję się spojrzeć, żeby się nie przekonać, że jakiś psychicznie nadaktywny dżentelmen używa mnie do tego, żeby się ze sobą porozumieć. Jednak język, z którego nie wyłapię ani treści, ani nawet intencji, bardzo amortyzuje doświadczenia tego rodzaju. Ten język to jest muzyka konkretna. Ten język nie ma żadnego sensu. Mam nad nim kontrolę.


8.
Gęsto. Dużo. Różne. Połączone. Za gęsto za dużo za różne za połączone. Za mało czasu – za dużo chęci. Chcica wszystkiego – to jakieś bardzo obleśne słowo – chcica. Ale pasuje.
Zero higieny w dysponowaniu czasem i energią. Ciągle coś. Z jednego w drugie. Projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-projekt-proje
stop
Moja głowa, moje ciało, moja twarz, moje pryszcze, mój stres.
Codziennie marzę o tym, że w końcu nauczę się szacować, co tak, a co nie.
Czyjś mózg powinien wymyślić taką aplikację, która mi będzie mówić, czy się zgodzić na dany projekt, czy nie. Aha. Ktoś mi ostatnio powiedział, że taka aplikacja już jest i nazywa się zegarek. Na mnie nie działa.

Chciałabym, żeby wszystko na chwilę wyblakło.
Brakuje mi spokoju robienia na drutach. Spokoju rysowania kreseczek. Spokoju czytania długiej powieści przez cały dzień. Spokoju bezmyślnego upicia się w weekend. Rozmiękczenia mózgu środkami.
Ten zeszyt i wplatanie wstążek w ten zeszyt w jakimś stopniu gwarantuje spokój. To jest jakaś forma medytacji hand made. Ale trzeba mi więcej. Przestałam zauważać sny. Słuchać, patrzeć. Tylko pompuję w siebie krajobrazy z kraju i ze świata. I z ekranu.


9.
Nie da się oszukać ciała – w końcu samo zacznie krzyczeć.
Zdjęłam dzisiaj szwy z głowy. Weszłam do szpitala i zaczęłam dygotać. Ciało daje znaki. Powinnam nauczyć się je czytać ze zrozumieniem.

Kupiłam fioletowe czipsy, które wyglądają jak słone siniaki. Jadłabym je cały czas, gdyby były w Polsce, ale w Polsce nie istnieje problem przemocy i nie ma sinych czipsów. Mam pełno siniaków wewnątrz i tym sposobem czipsy nawiązują do mojej kruchej konstrukcji psychologicznej. Nie wiem, czy to zbyt romantyczne, czy zbyt tandetne, czy zbyt naciągane. Nawet się nie zastanawiam.

Fioletowy kalafior, bataty + avocado hass. I czerwone wino.
Marchew i dynia + kabaczek. Jajka.
Kapusta, papryka, koperek i kapary.
Jest w tym zapisane ryzyko rozwolnienia.
Od jakiegoś czasu kupuję warzywa i owoce ze względu na kolor, ale się do tego nie przyznaję.
Pewien znamienity kucharz powiedział mi dzisiaj, że kiedyś kalafiory były fioletowe, ale przyszedł biały człowiek i sprawił, że fioletowy kalafior stał się biały. Jaki pan, taki kram.
Marchewka tak samo – to źli Holendrzy chcieli, żeby była pomarańczowa.
Rasizm i nacjonalizm wśród warzyw. Jedzenie jest uwikłane politycznie i ja się na to daję nabrać.
A czipsy? Te czipsy są uwikłane emocjonalnie.
Dziewczyna jedząca posiniałe czipsy to jest obraz, w którym chcę uczestniczyć.
Zdjęcia wyszły tym razem chujowe. Byłam przejęta.

Szólj hozzá