Átküzdi magát a kúszónövényeken és a lepusztult uszoda előtt kifeszített cukorkaszínű műanyagszalagon, aztán leheveredik a medence szélén burjánzó fűbe.

Lehunyja a szemét, és belemarkol a fűbe. Valahol egy méh zümmög. Háta mögött hallja a város morajlását.

Lassacskán felfogja, mennyire más úgy feküdni a nap által felmelegített fűben, hogy Bjørn szereti, mint úgy, hogy nem. Mintha belezuhanna a két állapot közötti szakadékba. Minden megtett lépéssel. Minden képpel, amit lefényképez.

A halál nem riasztja. Sosem foglalkozott vele.

De rájött, hogy az, amit cinizmusnak hitt, udvariasság volt. Egyáltalán nem közönyös. Harmincöt éves, és sosem gondolkodott el azon, hogy lehet ellenkezni a halállal. Sokkal inkább ...

Ritkán foglalkoztat annyira egy emlékmű, mint ahogy a pécsi Lenau-házban felállított szobor, „A Magyarországi Németek Elűzése”. A bronzszobor, mely az udvarban áll, egy magas növésű fiatal férfit mintáz, kezében vándorbottal és batyuval.  Olyan naturalisztikusan egyértelmű és szép ez az ember, hogy megszemlélése közben azokra a népies jelenetekre gondolok, amikért rajongott nagyanyám, mert a szövegük kifejezetten tisztán és érthetően hallatszik. „Amikor ő énekel, minden szót érteni!”, így dicsérte és csodálkozott, hogy csak meresztgettem a szememet.

Biztos el lett volna bűvölve a magyarországi németek kulturális központjának emlékművétől. El lett volna bűvölve, és hálás lett volna érte. Végeredményben neki is ...

Nagy szerelmem és a barátaim elöli menekülésem közben, 2014 márciusa elején érkeztem Pécsre, ahol hosszabb időt fogok eltölteni. Azért döntöttem a város mellett, mert Viktor Iro Magyarországról szóló könyvében a következőket olvastam: „Valójában kevés olyan helyet ismerek, ahova a tavasz vagy akárcsak egy tavaszelői sejtelem olyan, szinte hormonális erővel tör be, mint ide. Aki télen elfelejtette volna, milyenek rövidek lehetnek a szoknyák és milyen tágra nyílnak a tekintetek, az sétáljon egy tetszőleges márciusi napon Magyarországon. Azonnal meg fogja érteni, miért nem hal ki soha ez a nemzet, még a csökkenő születési számok ellenére sem. Magyarország, különösen a délen fekvő Pécs fügefáival és szőlőhegyeivel, de ...

– Teljes gyerekkorát, fiatalságát a Ceauşescu-korszakban élte.

– Voltaképp unalmas életem volt, mint mindenkinek. Technikumba jártam, mert a haverjaim közül is majdnem mindenki ebbe az irányba mozdult. Így aztán gáz- és olajmérnök lettem. De tizennégy évesen már komolyan kezdett érdekelni az írás. Költöttem. Minden nagy író, akit tisztelek, versekkel indult, még Tolsztoj és Hemingway is.

– Mennyire volt perspektíva az irodalom, az írói lét?

– Nem volt ez letaglózó? Miben ...

Ennek a kisregénynek a megírását számos körülmény befolyásolta, bonyolult, sűrű szövevényt formálva mosolyból, fájdalomból.
Mit számít ez, mondják majd bizonyára. Ez minden fikció velejárója. A lényeg másutt keresendő: egy képzelet szülte mű esetében a valóságtól való eltávolodás – az úgynevezett ihlet forrása – jobbára követelmény. Ez az eltávolodás egyszerre időbeli és térbeli, így hát két előfeltételnek is erősen ajánlott eleget tenni. Amit én úgy szoktam hívni, hogy kellő távolság.
Ennél a regénynél egyik sem teljesült.
Sem a távlat, azaz a kellő időbeli távolság, hiszen lényegében az írással egy időben éltem meg a fikciót.
Sem a távolodás, azaz a kellő térbeli távolság, hiszen a narrátorom ...

2013. április 3., szerda

Amíg a vonat elhagyja Budapestet, és
Pécs felé, dél felé gyorsul fel,
figyelem a tájat,
mely az ablakkerteben távolodik.
A házak ritkulnak, és a felszántott mezők
végtelenségbe nyúlnak.
Az égbolt szürkesége,
melyet a nehéz esőfelhők fednek le,
mintha áthatná az egész térséget
– s setét vagy részben zöld mezőket,
s keskeny utak, melyek a szántóföldek között kanyarognak
a szántóföld,
és ritka fák –
sötét színekkel „felöltöztetve”.
Április eleje van, de a tavasz még késik
ebben a hatalmas síkságban.

Zajos és egységes a vonat zakatolása,
a környező utazók beszélgetését süketíti.
Ez a zaj hamar monotonná válik,
szinte összeolvad a monoton tájjal.
A percek észrevétlenül múlnak.
...

Emlék

A költő öregebbnek tűnt, mint az anyja. Nem az anyja szülte. A költő szülte meg az anyját egy versben. Vagy csak egy versszakban. Mégse úgy nézett ki, mint aki hálás azért, hogy ezt megtehette. Az anyja sem. Csak ültek egymással szemben, de nem néztek egymásra. Az anyja azzal vádolta, hogy olyan, mint egy öregember, akinek már nincs sok hátra. De nem volt ereje elmondani. A költőnek meg nem volt ereje egyetérteni.

Meghatározás

A magány egy középkorú férfi, aki feleség és gyerek nélkül maradt. Várja a barátait szombat este. De azok csak nem jönnek... és nem jönnek.

Ideiglenes társadalom

Annyira szép voltál, hogy csak egyetlen kötelességed volt: légy elérhetetlen. Teljesítetted. Olyan mosollyal, hogy ...

José Enrique Cabrera Helena mellett ül az autókölcsönző irodájában, s arra várnak, hogy megkapják az autó elviteléhez szükséges papírokat. Helena férje, egy amerikai egyetemistára inkább hasonlító 48 éves fickó, éppen az iroda vezetőjével beszél. Magyarországon vannak, ami José Enrique számára már-már a világ vége, mindenesetre Európáé biztosan. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is eljut Pécs városába, de egy nap e-mailt kapott egy Helena nevű nőtől, amiben azt írta, hogy egy egyhónapos ösztöndíjjal szeretnék meghívni Pécsre, s ez José Enrique számára nagyszerű lehetőségnek tűnt. Magyarország bizonyára olyan hely lehet, mint amilyeneket rémtörténetekből ismerünk: mézeskalács házikókkal, ahol vén boszorkák ...

Írás

Ha ír róla, egy napon feltűnik újra, biztatja magát, mert hetek óta

hiába rója a város utcáit, éjszaka hiába ébred éberségre, finomít

a stratégián, elindul ugyan a reggelben, de a megvilágosodás

elmarad, pedig pontosan követi az üdvözítő utat, kerülgetve

a híd tócsáit, nem ér mellé a bicikli, kerekei nem várakoznak a kereszteződésben, kétségbeesett kísérlet, ha megváltoztatja

a képzelt nyomvonalat, s délután visszavált, fölfoghatatlan,

miért nem állt meg akkor, hiszen biztatóan fordult felé

a mosolygós tekintet, csak mondania kellett volna, meg ne

fázz ebben a hideg szélben, aztán elkérni az email címét,

s rögvest megírni a rejtett vallomást, és a válaszból kiderül,

...

Pécs, Felsőmalom utca 3. Ez a tartózkodási címem. Az utcának a nevét könnyen megfejtettük a magyar-szerb zsebszótár segítségével, melyet a párnánk alatt tartunk. Mondjuk: Felső-malom-3.  

Péccsel a dolog kicsit bonyolultabb. Az ősmagyarok Pécsnek hívják. Ugyanúgy, mint Bécset, az ősi kifejezésük Viennára, melyet mi idővel átvettünk, annak ellenére, hogy az osztrákok közel ilyennek sem ejtik. A dolgot tovább bonyolították a szlovének. A nagy, folyók utáni sóvárgásban (sértés nélkül – Ljubljanica – minden időben egy kis „aranyos” patak, soha nem tudok eléggé rácsodálkozni a híres tényre, hogy Jason a saját „testvériséggel” át tudta hozni mérhetetlen „Argot” ezen a sekély árkon és megcsavarva a ...